28. fejezet
Azok ellen, akik szerint a lélek léte megelőzi a testet, valamint azok ellen, akiknek véleménye szerint a test a lelkeket megelőzően teremtetett.
Ugyanebben a fejezetben található
a lélekvándorlás mítoszának cáfolata is
A test és a lélek viszonyának áttekintése sem lépi túl talán vizsgálódásaink keretét. Erre vonatkozóan ugyanis kétségek merültek fel az egyházakban. Régebbi tanítók, akik könyvet írtak A princípiumokról címmel, úgy látták és úgy mondották, hogy a lelkek bizonyos közösségekben már előzetesen léteztek, mintegy államot alkottak. A jó és rossz modellje már ott is megvolt. Ha a lélek hű maradt a jóhoz, akkor nem került kapcsolatba a testtel, de ha szakított a jó közösségével, alábukott ebbe az életbe, és így költözött a testbe. Mások viszont az ember teremtésének Mózes által leírt rendjével érvelve, azt állítják, hogy a lélek időrendben második a test után, mert Isten előbb a föld sarát véve alkotta meg az embert, aztán lehelt rá, hogy lelket adjon bele (Ter 2,7). Ezzel bizonyítják a test elsőségét a lélekkel szemben, annak alapján, hogy a test teremtése megelőzi a lélek belelehelését. Azt mondják ugyanis, hogy a lélek a testért jött létre, nehogy élettelen és mozdulatlan maradjon a teremtmény. Mindaz viszont, ami valami másért jött létre, kevésbé értékes, mint az, aminek kedvéért létesült, ahogyan az evangélium is mondja, hogy a lélek több a tápláléknál, a test több a ruhánál, mert azok vannak ezekért (Mt 6,25). Hiszen nem a lélek van a táplálékért, sem a test a ruháért, hanem mikor ezek már megvoltak, szükségleteik kielégítésére létesültek amazok. Mivel mindkét felfogással szemben kifogásaink vannak, azzal szemben is, mely a lelkek korábbi sajátos állapotáról regél, és azzal szemben is, mely úgy véli, hogy a lélek a test után keletkezett, ezért szükségképpen egyetlen állítást sem szabad vizsgálat nélkül hagynunk ezekből a tanokból. De a két párt nézeteivel folytatott behatóbb vita, amely e felfogásokban rejlő valamennyi képtelenséget le tudná leplezni, sok időt és sok szót igényelne. Ezért a lehető legrövidebben vizsgáljuk meg mindkét felfogást, majd visszatérünk kijelölt tárgyunkra.
Az első nézet képviselői, akik szerint a lelkek a testi létet megelőzően bizonyos közösségekben már megvannak, úgy vélem, nem mentesek a lélekvándorlást hirdető hellén mítoszok hatásától. Ha valaki ezt közelebbről megvizsgálja, arra a következtetésre fog jutni, hogy ez az elképzelés szükségképpen arra a tanításra vezethető vissza, mely az egyik ottani bölcstől származik, aki azt állította, hogy egy és ugyanaz a személy férfi volt, később női testbe költözött, majd a madarakkal röpködött, bokorként növekedett, azután vízi életmódot folytatott. Úgy vélem, nem jár messze az igazságtól, ha magáról állít ilyeneket. Mert az efféle nézetek, amelyek szerint egy és ugyanazon lélek mindezeken átmegy, tényleg csak annyit érnek, mint a békabrekegés, hollókárogás, a halak némasága vagy a fa érzéketlensége. Ennek a tévhitnek az alapja az a nézet, hogy a lelkek előzetesen léteztek. E tan alapelve ugyanis, midőn a vele összefüggő és hozzá kapcsolódó állításokon át folytatja az érvelést, logikusan jut el ezeknek a lehetetlenségeknek az állításához. Ha ugyanis a lélek – mint mondják – valami rossz következtében kihullott a fenséges közösségből, miután egyszer megízlelte a testi életet, emberré lesz; az viszont közismert, hogy a testi létben sokkal több hatás éri, mint az örök és testetlen életben. Szükségszerű ezért, hogy a lélek, ebbe az életbe jutva, ahol több lehetőség kínálkozik a vétkezésre, még inkább elmerüljön a bűnben, és az előzőnél erősebben ki legyen téve a külső hatásoknak. Az emberi lélek szenvedélye nem más, mint hasonulás az állati természethez. Miután pedig ahhoz hasonult, lesüllyed oda, s ha már egyszer a rossz útjára tért, később sem tud letérni róla, még állati természetben sem. A rossz megszűnése ugyanis az erény iránti vágy felébredésének kezdete, az állati lényben azonban nincsen erény. Ezért szükségképpen a mind rosszabb irányba tart, miközben mindig az értéktelenebb felé halad, és adott állapotánál mindig silányabbat keres. Ahogyan az értelmestől az érzékelésre képes természetbe süllyedt, ugyanúgy bukik alá onnan az érzéktelen természetbe.
Eddig a pontig tanításuk, bár távol van az igazságtól, legalább bizonyos következetességgel vezeti le a lehetetlenből a lehetetlent. Ezután viszont tanításuk teljesen összefüggéstelen mítosszá válik. Az eddigiekből ugyanis az következik, hogy a lélek teljesen megsemmisül. Hiszen miután egyszer kibukott a fenséges közösségből, a rossz egyetlen fokán sincs megállása, hanem a szenvedély iránti vonzódása következtében értelmes természetűből értelmetlenné fog változni, az értelmetlen állati természetből pedig a növényi természet érzéketlenségébe fog vándorolni. Az érzéketlen után rögtön az élettelen jön, ezek után pedig már csak az következhet, aminek nincs is léte. Ezért a logika szerint a lélek számukra általában a nemlét felé fog haladni. Lehetetlen lesz tehát a lélek visszatérése a jóhoz. De mégis visszavezetik a lelket a cserjéből az emberbe; ezzel tehát azt hirdetik, hogy a cserjében rejlő élet értékesebb a testetlen életformánál. Bebizonyítottuk ugyanis, hogy a lélek a rossz felé vezető útján szükségszerűen mind mélyebbre süllyed. Az érzéketlen után következő alsóbb fokozat az élettelen, és ez az, ahová a lélek eljut, ha tanításuk kiindulópontját következetesen alkalmazzuk. Mivel azonban ezt nem akarják, vagy az érzéketlenség birodalmába börtönözik be a lelket, vagy azáltal, hogy innen netán emberi életformába akarják visszavezetni, mint mondottuk, a fában levő életet az első életformánál magasabbrendűnek nyilvánítják, mivel ott következett be a bukás a rossz felé, itt viszont az erényhez való visszafordulás történik. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy se füle, se farka annak a tanításnak, mely szerint a lelkek a testi életet megelőzően önmagukban léteztek, testtel való egyesülésük pedig a rossz következménye. Azoknak a tévedését, akik szerint a lélek a testnél későbbi, már az előzőekben kimutattuk. Tehát mindkét tan egyformán elvetendő. A két felfogás között – úgy vélem – a mi tanításunknak az igazságnak megfelelően a középúton kell haladnia. Ez pedig annyit jelent, hogy nem szabad a hellén tévtan szerint azt gondolni, hogy a rosszban elnehezült lelkek a mindenség körforgása során képtelenek a pólusok sebességének követésére, s ezért buktak a földre; másfelől azt sem, hogy az Ige először agyagszoborként megformálta az embert, s ennek kedvéért teremtett bele utólag lelket. Hiszen akkor a szellemi természet alacsonyabbrendű az agyagszobornál.
Nüsszai Szent Gergely: Az ember teremtéséről. In: Az isteni és az emberi természetről I.: Görög egyházatyák. Szerk.: Háy János. Budapest, Atlantisz Kvk., 1994. 244–247. p.