Kivették a reinkarnációt a Bibliából?

Sokan hivatkoznak arra, hogy egy bizonyos zsinaton törölték a Bibliából a reinkarnáció tanítását. Legtöbben nem tudják ugyan pontosan megnevezni ezt a bizonyos zsinatot, de leggyakrabban az 553-as konstantinápolyi vagy a 325-ös niceai zsinatra hivatkoznak. Valójában azonban ekkor már nagyon sok kézirat létezett az egész Római Birodalom területén, s így elképzelni is nehéz, hogyan tudtak volna minden példányt összegyűjteni és kijavítani. A zsinat előtti időből manapság sok megtalált kéziratunk van, amelyeknek a szövege nagy pontossággal megegyezik a Biblia ma elfogadott szövegével. (Lásd Válogatás az Újszövetség kézirataiból.) Ezen felül több ezer újszövetségi idézetet találhatunk az egyházatyák írásaiban a IV. század előttről, melyek szintén megerősítik a bibliai szöveg hitelességét.

Mindkét fent említett zsinat lefolyása ma is bárki számára megismerhető a ránk maradt dokumentumokból, amelyekből az is kiderül, hogy ezek egyikén sem foglalkoztak a reinkarnációval. Az 553-as konstantinápolyi zsinaton elítélték ugyan a preegzisztencia (földi testet megelőző létezés) kérdését Origenész tanítása miatt, de ez nem azonos a több földi életre való újra megtestesülés tanával (reinkarnáció), amiről viszont nem esett szó. Bár Origenészről sokan azt tartják, hogy vallotta a reinkarnációt, maga mondja a Máté evangéliumhoz írott kommentárjában:

Valaki azt mondhatná, hogy Heródes és egyesek a népből a lelkek [különböző] testekbe történő vándorlásának tévtanát vallották, és ebből következőleg úgy vélték, hogy az egykori János visszakerült a születés folyamatába, és a halottak közül visszatért az életbe Jézusként. (X, 20)

…úgy látom, hogy nem Illés lelkéről van szó, különben a lélekvándorlás tanába esnék, ami idegen az Isten egyházától, nem az apostolok fektették le, és sehol sem jelentik ki az Írásokban… (XIII, 1)

Több korai egyházatya és más korai szerzők is megerősítik ezt a véleményt (pl. A lélekvándorlásról szóló tanításukat cáfolja az, hogy a lelkek már egyáltalán nem emlékeznek arra, mi volt létrejöttük előtt. Ha ugyanis arra küldettek, hogy mindent megtapasztaljanak, akkor emlékezniük kellene a múltra is, hogy a még hiányzó dolgokat pótolhassák, és ne kelljen nyomorúságosan mindig ugyanabban fáradniuk. Ha emiatt jöttek a földre, akkor az egyesülés a testtel nem törölhetné ki teljesen az emlékezetét és megfontolását azoknak a dolgoknak, amelyeket korábban tapasztaltak. Amit ugyanis most a lélek, amíg a test alszik és nyugszik, lát magánál és álomban átél, azt osztja meg nagyrészt a testtel emlékezete szerint, és olykor még hosszú idő után is éberen mesél arról, amit álomban látott. Így arra is emlékeznie kellene, amit tett, mielőtt megtestesült. Ha ugyanis arról, amit egy pillanatig álomban látott, még az álom után is tud, miután újra tudatta a testtel és minden tagjába szétszórt, sokkal inkább tudnia kellene arról, ahol olyan sokáig, akár még egy egész elmúlt életen át is létezett. (Irenäus: Gegen die Häresien. 33:1, Es gibt keine Seelenwanderung – http://www.unifr.ch/bkv/kapitel645.htm [2014. 01. 14.], saját fordítás a német szöveg alapján) Nos, rajta. Ha valami bölcselő állítaná, amint ezt Laberius mondja Pythagoras véleménye alapján, hogy az ember öszvérből származik, a nőstény kígyó asszonyból ered, és erre a tanításra ékes beszéde erejével minden bizonyítékot odaficamítana, nem találna-e helyeslésre, nem szerezne-e magának hitelt? Egyesek úgy gondolnák talán, hogy emiatt még az állati hústól is tartózkodniok kell, hogy esetleg valamelyik ükapjukból marhahúst ne falatozzanak. Ha azonban a keresztény ígéri, hogy az ember ember lesz újra, Caius maga Caius lesz megint, azon iparkodnak, hogy a helyszínen rögtön levizeljék. Sőt, nem is csak ólmos szíjakkal, de kövekkel hajszolja őt a nép kifelé. Mintha nem követelné minden józan megfontolás, hogy az emberi lelkek testbe való visszatérésére rendelkezésünkre áll, hogy ugyanazokba a testekbe térjenek vissza a lelkek. Lám, éppen ennyit jelent a visszatérés, vagyis, hogy ugyanazok legyenek, amik azelőtt voltak. Ha ugyanis nem ugyanazok többé, amik azelőtt voltak, vagyis, ha nem lelkek immár, amelyek az emberi, ugyanazt az egyéni testet kapják maguknak, akkor bizony nem azok, amik előzőleg voltak. Miképpen mondhatják róluk tehát, hogy visszatérnek, ha nem ugyanazok többé? Vagy másokká lettek s így már nem ugyanazok többé, vagy ha ugyanazok maradnak, akkor nem lehetnek másokká. Sok helyre és szabadidőre volna szükség, ha tréfás magyarázatokat állítanék arra nézve, hogy ki miféle állatba látszik visszaalakulni. Ámde többet ér védekezésünk okából, ha szem előtt tartjuk: sokkal méltóbban hihető, hogy az emberből ismét ember tér vissza, ki-ki maga helyett, ha ugyan ember az illető s a lélek megőrzi eredeti milyenségét, bár ha nem is ugyanabba az alakba, de ugyanazon állapotba nyeri a visszatérését. Mivel azonban a visszaállítás alapja az ítéletre való rendelés, azért szükségszerű, hogy ugyanazt állítsák elő, aki volt egykoron s így megkaphassa Istentől ítéletét jó és gonosz cselekedeteiért érdeme szerint. Következőleg meg kell jelenniök a testeknek is, mivel egyrészt a lélek magában, szilárd anyag híján, vagyis a test nélkül semmit sem szenvedhet, másrészt a lelkeknek mindenképpen el kell szenvedniök Isten ítélete szerint, amit a test nélkül meg nem érdemeltek volna, mert hiszen azzal egyesülten hajtottak végre mindent.
Ámde – kérdezed – hogyan vezethetik elő a szétbomlott anyagot? Figyeld meg magadat, ó, ember és rájössz, hogy ezt miképpen hiheted. Gondold meg, mi voltál, mielőtt lettél. Nyilván semmi voltál. Emlékeznél ugyanis, ha valami lettél volna. Aki tehát semmi sem voltál, mielőtt lettél volna, s aki ugyanabba a semmibe hullasz midőn megszűnik a léted, miért nem lehetsz majd újra létezővé a semmiből, ugyanannak a Teremtőnek akaratából, aki abból a semmiből már akarta egyszer létezésedet? Ugyan micsoda új dolog történik veled? Nem voltál és lettél. És újra leszel, midőn ismét a semmibe tértél. Magyarázd meg, ha tudod, miképpen lettél, s azután keresd a megfejtését, hogy mi módon leszel ismét. És minden bizonnyal könnyebb valami, hogy ismét lehess, ami voltál már egyszer, hiszen hasonlóképpen nem volt nehéz azzá lenned, ami azelőtt még sohasem voltál.
Nos, kételkedhetik-e valaki az Isten hatalmában, aki ezt a roppant világtestet a nemlétezésből – nem kevesebb ez, mint a puszta és üres halál – előhívta, a mindent alakító Lélekkel keresztül-kasul alakította s ugyanazzal a Lélekkel az emberi föltámadás példás előképévé jelölten állította elétek tanúbizonyságul? A halálba hanyatló napvilág újra fölragyog nap-nap után. A tűnő sötétség hasonló változásban ismét visszatér. A kialvó csillagok új életre kapnak. Az időszakok végződnek s kezdődnek ismét csakhamar. Elfogyasztjuk a gyümölcsöt és hamar újra érik. A magvak csak akkor buknak biztosan elő nagyobb termékenységre, ha szétrohadnak és fölbomlottak előbb. Minden csak úgy marad meg, ha pusztulásba tér. A pusztulásból nyert új életet minden. És te, ember, ki annyira kiváló vagy, ha megérted magadat, bár csupán a Pythia föliratából is veszed a tudományodat, te minden halálba zuhanó és újra támadó dolog ura, vajon azért halsz-e csupán, hogy örökre megsemmisülj? Nem. Föltámadsz ismét, bárhol porladsz is el, bármi anyag kaszabolt össze, emésztett meg, nyelt magába, hajszolt a megsemmisülésbe, de visszaád téged újra. Azé a semmi is, akié maga a mindenség. Tehát – mondjátok erre – folytonosan halnunk kell és örökké feltámadunk. Ha így rendelte volna a mindenek Ura, akarva-nem akarva megtapasztalnád állapotodnak ezt a törvényszerűségét. Ámde nem másképpen rendelte, mint ahogy hirdette. Az az okos elgondolás, amely a világmindenséget ellentétekből szőtte egybe úgyannyira, hogy minden dolognak ellentétes valóságokból kell állnia az egység uralma alatt, üresből és szilárdból, élőből és élettelenből, foghatóból és foghatatlanból, fényből és sötétből, sőt életből és halálból, nos, ez az elgondolás a világ tartalmát is olyasképpen rendelte, annak állapotát olyan megosztásban kapcsolta egybe: ez a mostani első rész, amelyben mi a dolgok keletkezésétől fogva, mint lakosok élünk, időleges folyamatban siessen tova és nyerje végződését, a következő pedig, amelyre reménykedéssel várunk, a határtalan örökkévalóságban folytatódjék. Mihelyt elérkezik tehát a vég és a határt szabó mezsgye, amely választó vonalként áll a középen úgy, hogy a világmindenség hasonlóképpen ideiglenes alakja, amely függöny gyanánt feszül a másik rész, az örökkévalóság előtt, átalakul majd, nos, megújulást nyer akkor az egész emberi nemzetség, hogy díját vegye annak, amit ez idő folyamán jóban és rosszban érdemelt, sőt folytatódjék ez a fizetség az örökkévalóság végtelen során. Ezért nem lesz többé sem halál, sem újra meg újra föltámadás, hanem ugyanazok leszünk, akik most vagyunk és nem mások később. Az Isten imádói bizony mindig az Istennél lesznek, az örökkévalóság sajátos valóságába öltözötten, az istentelenek pedig, és akik nem őrizték meg teljesen hűségüket az Istenhez, ugyancsak nem apadó tűznek büntetésében s e tűz természetétől bírják ők is a maradandóságot, az Isten osztó rendelkezése okán. Ennek a titokzatos tűznek a közönségestől való különbségét ismerték már a bölcselők. Egészen más, íme, az a tűz, amely az emberi szükség szolgálatában áll és teljesen más amaz, mely Isten ítéletének végrehajtására gyullad, akár az égből ered villámok hajigálása közben, akár a földből tör elő a hegyek tetején keresztül. Ez ugyanis nem emészti meg, amit éget, hanem míg pusztít, egyben megújít. Ezért a hegyek, habár folytonos lángokban állanak, mégis megmaradnak, és akit villám sújt az égből, sértetlenül ússza meg a dolgot, sőt, soha semmiféle tűz hamuvá nem égeti többé. Bizonyíték ez is az örökös tűzre. Az örök ítélet képe ez, amely táplálja a bűnhődést: égnek a hegyek és állanak tovább. Mi történik lám a gonosztevőkkel és az Isten ellenségeivel! (Tertullianus: Védőbeszéd. In: Tertullianus művei [12. kötet, Ókeresztény írók]. Szerk.: Vanyó László. Budapest, Szent István Társulat, 1986. 142–145 p.)
és Azok ellen, akik szerint a lélek léte megelőzi a testet, valamint azok ellen, akiknek véleménye szerint a test a lelkeket megelőzően teremtetett. Ugyanebben a fejezetben található a lélekvándorlás mítoszának cáfolata is. A test és a lélek viszonyának áttekintése sem lépi túl talán vizsgálódásaink keretét. Erre vonatkozóan ugyanis kétségek merültek fel az egyházakban. Régebbi tanítók, akik könyvet írtak A princípiumokról címmel, úgy látták és úgy mondották, hogy a lelkek bizonyos közösségekben már előzetesen léteztek, mintegy államot alkottak. A jó és rossz modellje már ott is megvolt. Ha a lélek hű maradt a jóhoz, akkor nem került kapcsolatba a testtel, de ha szakított a jó közösségével, alábukott ebbe az életbe, és így költözött a testbe. Mások viszont az ember teremtésének Mózes által leírt rendjével érvelve, azt állítják, hogy a lélek időrendben második a test után, mert Isten előbb a föld sarát véve alkotta meg az embert, aztán lehelt rá, hogy lelket adjon bele (Ter 2,7). Ezzel bizonyítják a test elsőségét a lélekkel szemben, annak alapján, hogy a test teremtése megelőzi a lélek belelehelését. Azt mondják ugyanis, hogy a lélek a testért jött létre, nehogy élettelen és mozdulatlan maradjon a teremtmény. Mindaz viszont, ami valami másért jött létre, kevésbé értékes, mint az, aminek kedvéért létesült, ahogyan az evangélium is mondja, hogy a lélek több a tápláléknál, a test több a ruhánál, mert azok vannak ezekért (Mt 6,25). Hiszen nem a lélek van a táplálékért, sem a test a ruháért, hanem mikor ezek már megvoltak, szükségleteik kielégítésére létesültek amazok. Mivel mindkét felfogással szemben kifogásaink vannak, azzal szemben is, mely a lelkek korábbi sajátos állapotáról regél, és azzal szemben is, mely úgy véli, hogy a lélek a test után keletkezett, ezért szükségképpen egyetlen állítást sem szabad vizsgálat nélkül hagynunk ezekből a tanokból. De a két párt nézeteivel folytatott behatóbb vita, amely e felfogásokban rejlő valamennyi képtelenséget le tudná leplezni, sok időt és sok szót igényelne. Ezért a lehető legrövidebben vizsgáljuk meg mindkét felfogást, majd visszatérünk kijelölt tárgyunkra.
Az első nézet képviselői, akik szerint a lelkek a testi létet megelőzően bizonyos közösségekben már megvannak, úgy vélem, nem mentesek a lélekvándorlást hirdető hellén mítoszok hatásától. Ha valaki ezt közelebbről megvizsgálja, arra a következtetésre fog jutni, hogy ez az elképzelés szükségképpen arra a tanításra vezethető vissza, mely az egyik ottani bölcstől származik, aki azt állította, hogy egy és ugyanaz a személy férfi volt, később női testbe költözött, majd a madarakkal röpködött, bokorként növekedett, azután vízi életmódot folytatott. Úgy vélem, nem jár messze az igazságtól, ha magáról állít ilyeneket. Mert az efféle nézetek, amelyek szerint egy és ugyanazon lélek mindezeken átmegy, tényleg csak annyit érnek, mint a békabrekegés, hollókárogás, a halak némasága vagy a fa érzéketlensége. Ennek a tévhitnek az alapja az a nézet, hogy a lelkek előzetesen léteztek. E tan alapelve ugyanis, midőn a vele összefüggő és hozzá kapcsolódó állításokon át folytatja az érvelést, logikusan jut el ezeknek a lehetetlenségeknek az állításához. Ha ugyanis a lélek – mint mondják – valami rossz következtében kihullott a fenséges közösségből, miután egyszer megízlelte a testi életet, emberré lesz; az viszont közismert, hogy a testi létben sokkal több hatás éri, mint az örök és testetlen életben. Szükségszerű ezért, hogy a lélek, ebbe az életbe jutva, ahol több lehetőség kínálkozik a vétkezésre, még inkább elmerüljön a bűnben, és az előzőnél erősebben ki legyen téve a külső hatásoknak. Az emberi lélek szenvedélye nem más, mint hasonulás az állati természethez. Miután pedig ahhoz hasonult, lesüllyed oda, s ha már egyszer a rossz útjára tért, később sem tud letérni róla, még állati természetben sem. A rossz megszűnése ugyanis az erény iránti vágy felébredésének kezdete, az állati lényben azonban nincsen erény. Ezért szükségképpen a mind rosszabb irányba tart, miközben mindig az értéktelenebb felé halad, és adott állapotánál mindig silányabbat keres. Ahogyan az értelmestől az érzékelésre képes természetbe süllyedt, ugyanúgy bukik alá onnan az érzéktelen természetbe.
Eddig a pontig tanításuk, bár távol van az igazságtól, legalább bizonyos következetességgel vezeti le a lehetetlenből a lehetetlent. Ezután viszont tanításuk teljesen összefüggéstelen mítosszá válik. Az eddigiekből ugyanis az következik, hogy a lélek teljesen megsemmisül. Hiszen miután egyszer kibukott a fenséges közösségből, a rossz egyetlen fokán sincs megállása, hanem a szenvedély iránti vonzódása következtében értelmes természetűből értelmetlenné fog változni, az értelmetlen állati természetből pedig a növényi természet érzéketlenségébe fog vándorolni. Az érzéketlen után rögtön az élettelen jön, ezek után pedig már csak az következhet, aminek nincs is léte. Ezért a logika szerint a lélek számukra általában a nemlét felé fog haladni. Lehetetlen lesz tehát a lélek visszatérése a jóhoz. De mégis visszavezetik a lelket a cserjéből az emberbe; ezzel tehát azt hirdetik, hogy a cserjében rejlő élet értékesebb a testetlen életformánál. Bebizonyítottuk ugyanis, hogy a lélek a rossz felé vezető útján szükségszerűen mind mélyebbre süllyed. Az érzéketlen után következő alsóbb fokozat az élettelen, és ez az, ahová a lélek eljut, ha tanításuk kiindulópontját következetesen alkalmazzuk. Mivel azonban ezt nem akarják, vagy az érzéketlenség birodalmába börtönözik be a lelket, vagy azáltal, hogy innen netán emberi életformába akarják visszavezetni, mint mondottuk, a fában levő életet az első életformánál magasabbrendűnek nyilvánítják, mivel ott következett be a bukás a rossz felé, itt viszont az erényhez való visszafordulás történik. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy se füle, se farka annak a tanításnak, mely szerint a lelkek a testi életet megelőzően önmagukban léteztek, testtel való egyesülésük pedig a rossz következménye. Azoknak a tévedését, akik szerint a lélek a testnél későbbi, már az előzőekben kimutattuk. Tehát mindkét tan egyformán elvetendő. A két felfogás között – úgy vélem – a mi tanításunknak az igazságnak megfelelően a középúton kell haladnia. Ez pedig annyit jelent, hogy nem szabad a hellén tévtan szerint azt gondolni, hogy a rosszban elnehezült lelkek a mindenség körforgása során képtelenek a pólusok sebességének követésére, s ezért buktak a földre; másfelől azt sem, hogy az Ige először agyagszoborként megformálta az embert, s ennek kedvéért teremtett bele utólag lelket. Hiszen akkor a szellemi természet alacsonyabbrendű az agyagszobornál. (Nüsszai Szent Gergely: Az ember teremtéséről. In: Az isteni és az emberi természetről I.: Görög egyházatyák. Szerk.: Háy János. Budapest, Atlantisz Kvk., 1994. 244–247. p.)

Ha igaz lenne, hogy a reinkarnációt törölték a Bibliából, az nem pusztán azt jelentené, hogy kivettek bizonyos részeket belőle. Az Újszövetséget átszövi a kereszténység alapvető hite Jézus és a magunk feltámadásáról. Ez tehát azt is jelentené, hogy az egyszeri ítélet (pl. 2 Korinthus levél 5:10; Apostolok cselekedetei 24:15), a feltámadást követő örök élet (pl. János 5:28-29) vagy a végérvényes kárhozat (pl. Máté 25:46) tanítását sokszorosan betoldották. A Biblia utolsó ítéletről szóló tanítása ugyanis ellentmond annak az elképzelésnek, hogy az embernek újabb és újabb élete lesz. Mindenekelőtt a Zsidó levél 9:27 világosan kizárja a reinkarnáció tanítását:

[…] és amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik […]

A legrégebbi fellelhető kézirat, amelyben szerepel ez a világos kijelentés, a 46. számú papirusz, mely a Krisztus utáni második században, azaz jóval a niceai vagy a konstantinápolyi zsinat előtt íródott.

A Biblia a felvilágosodás óta nem pusztán a papok privilégiuma. A mai tudományos Biblia-kritikai vizsgálatok (pl. archeológia, szövegkritika, stb.) már nem érdekeltek abban, hogy ezt a tanítást – ha nyomai az ókori kéziratokban fellelhetőek lennének – elhallgassák. (Sőt, biztos lenne elég tudós, aki örömmel venné az ezzel a szenzációval járó hírnevet.)

Többen bíztak abban, hogy a Qumránban előkerült kéziratok bizonyítékul szolgálnak majd a reinkarnáció bibliai tanítására. Az ott megtalált kézirattöredékeket azonban már feldolgozták, sőt magyar nyelvre fordítva meg is jelentették – bárki elolvashatja őket. Ezek egy olyan zsidó közösség írásai, amelynek a túlvilági életről szóló hite alapvetően megegyezik az Ószövetség addig is ismert tanításával, mely szerint a földi élet a halállal véglegesen befejeződik (pl. 2 Sámuel 12:23; 1 Királyok 2:1-2; 1 Mózes 25:8), és a halál után az igaz emberek feltámadás által Istenhez kerülnek (pl. Dániel 12:2-3).

Végezetül szívből ajánljuk minden igazságkereső embernek, hogy ha kétségei vannak a Biblia hitelességét illetően, akkor kezdje el nyitott szívvel olvasni azt. Mi hisszük és személyesen meg is tapasztaltuk, hogy Jézus szavai mélyen meg tudnak érinteni és át tudják formálni gondolkodásunkat és életünket, ha nyitottak vagyunk rá.

 


Kapcsolódó írások

Oldal tetejére ↑