Az Ata­náz-féle hit­val­lás

A ko­rai szá­za­dok hit­val­lá­sai (az apos­to­li, a ni­­cea-kons­­tan­­ti­­ná­­po­­lyi és az Ata­­náz-féle hit­val­lás) kü­lön­fé­le té­ves ta­ní­tá­sok­kal szem­ben fo­gal­maz­ták meg a ke­resz­tény­ség ál­lás­pont­ját. Nem azért ír­ták őket, hogy min­den­re ki­ter­je­dő­en össze­fog­lal­ják a ke­resz­tény hi­tet. Mi­vel a hit az élő Is­ten­nel való kap­cso­lat, amely az élet min­den te­rü­le­tét át­hat­ja, nem is le­het né­hány pont­ban össze­fog­lal­ni.

1 A hit­val­lás tar­tal­ma és ke­let­ke­zé­se

Az előb­bi­ek ér­vé­nye­sek az úgy­ne­ve­zett Ata­náz-féle hit­val­lás­ra is (la­tin ne­vén: Qu­i­cum­que), amely a Szent­há­rom­ság­gal és Jé­zus ter­mé­sze­té­vel kap­cso­la­tos hosszú vi­ták és zsi­na­tok ered­mé­nye­it fog­lal­ja össze. Ér­té­ke ab­ban áll, hogy egy­sze­rű­en és össze­sze­det­ten ír a té­má­ról, és vi­lá­go­san ki­zár­ja a Szent­há­rom­ság­gal kap­cso­la­tos té­ves né­ze­te­ket.

A hit­val­lást Ata­náz (Kr. u. 298–373 kö­rül) ale­xand­ri­ai püs­pök­nek tu­laj­do­ní­tot­ták, aki Ári­usz (Kr. u. 250–336 kö­rül) ale­xand­ri­ai pres­bi­ter ta­na­i­nak egyik leg­je­len­tő­sebb el­len­ző­je volt. Ári­usz alap­ja­i­ban kér­dő­je­lez­te meg Jé­zus is­ten­sé­gét és ez­zel a Szent­há­rom­ság bib­li­ai ta­ní­tá­sát is.

A hit­val­lás Kr. u. 500 kö­rül ke­let­ke­zett. A pro­tes­tán­sok több­sé­ge is el­is­me­ri ősi ere­de­te és tar­tal­ma mi­att.

Meg­je­gyez­zük, hogy a hit­val­lás­ban a „ka­to­li­kus” szót nem fe­le­ke­ze­ti ér­te­lem­ben, ha­nem an­nak ere­de­ti ér­tel­mé­ben vesszük: ál­ta­lá­nos, egye­te­mes. Jé­zus Krisz­tus­nak egyet­len egy­há­za azok kö­zös­sé­ge, akik meg­tart­ják „a hi­tet, amely egy­szer s min­den­kor­ra a szen­tek­re bí­za­tott” (Jú­dás le­vél 3).

A hit­val­lás a ko­rai ke­resz­tény­ség for­rá­sa­i­ból me­rít, ame­lyek meg­ha­tá­ro­zó­ak és ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dot­tak vol­tak a hit­val­lás meg­írá­sa­kor. Tar­tal­mi­lag te­hát egyet­ér­tünk vele. Ugyan­ak­kor tisz­tá­ban va­gyunk a hit­val­lás ke­let­ke­zé­si kö­rül­mé­nye­i­vel, va­la­mint a tör­té­nel­mi-po­li­ti­kai hát­tér­rel, ame­lyek­kel vi­szont nem tu­dunk azo­no­sul­ni. Ez kü­lö­nö­sen igaz a ke­resz­tény­ség ál­lam­val­lás­sá té­te­lé­re, el­vi­lá­gi­a­so­dá­sá­ra, va­la­mint a for­má­lis val­lás­gya­kor­lat­ra az egy­sze­rű és őszin­te ke­resz­tény élet he­lyett.

2 A hit­val­lás szö­ve­ge

Aki üd­vö­zül­ni akar, an­nak min­de­nek­előtt szük­sé­ges a ka­to­li­kus hi­tet meg­tar­ta­nia, s ha va­la­ki a hi­tet nem őrzi meg tel­jes egé­szé­ben és sér­tet­le­nül, két­ség­kí­vül örök­re el­vész.

A Szent­há­rom­ság­ról

A ka­to­li­kus hit pe­dig ab­ban áll, hogy az egy Is­tent a Há­rom­ság­ban, és az egy Is­ten­ben a Há­rom­sá­got tisz­tel­jük, sem a sze­mé­lye­ket össze nem za­var­ván, sem a ter­mé­sze­tet meg nem oszt­ván. Mert más az Atyá­nak a sze­mé­lye, más a Fiúé, más a Szent­lé­le­ké. De az Atyá­nak, a Fi­ú­nak és a Szent­lé­lek­nek egy az Is­ten­sé­ge, egyen­lő a di­cső­sé­ge, egy­kép­pen örök a föl­sé­ge.

Ami­lyen az Atya, olyan a Fiú, olyan a Szent­lé­lek. Te­rem­tet­len az Atya, te­rem­tet­len a Fiú, te­rem­tet­len a Szent­lé­lek.

Mér­he­tet­len az Atya, mér­he­tet­len a Fiú, mér­he­tet­len a Szent­lé­lek. Örök az Atya, örök a Fiú és örök a Szent­lé­lek, de azért nem há­rom örök­ké­va­ló, ha­nem egy örök­ké­va­ló, amint nem há­rom te­rem­tet­len, sem há­rom mér­he­tet­len, ha­nem egy te­rem­tet­len és egy mér­he­tet­len. Ha­son­ló­kép­pen min­den­ha­tó az Atya, min­den­ha­tó a Fiú, min­den­ha­tó a Szent­lé­lek, de azért nem há­rom min­den­ha­tó, ha­nem egy min­den­ha­tó.

Úgy­szin­tén Is­ten az Atya, Is­ten a Fiú, Is­ten a Szent­lé­lek, de azért nem há­rom is­ten, ha­nem egy az Is­ten. Úgy­szin­tén Úr az Atya, Úr a Fiú, Úr a Szent­lé­lek, de azért nem há­rom úr, ha­nem egy az Úr. Mert, amint kü­lön-kü­lön mind­egyik sze­mélyt Is­ten­nek és Úr­nak val­la­ni kész­tet a ke­resz­tyén igaz­ság, azon­kép­pen há­rom is­ten­ről vagy há­rom úr­ról be­szél­ni tilt a ka­to­li­kus val­lás.

Az Atya sen­ki­től sem lett, sem nem te­rem­tő­dött, sem nem szü­le­tett. A Fiú egye­dül az Atyá­tól való, nem lett, sem nem te­rem­tő­dött, ha­nem szü­le­tett. A Szent­lé­lek az Atyá­tól és a Fi­ú­tól való, nem lett, sem nem te­rem­tő­dött, sem nem szü­le­tett, ha­nem szár­ma­zik. Te­hát egy Atya és nem há­rom Atya, egy Fiú és nem há­rom Fiú, egy Szent­lé­lek és nem há­rom Szent­lé­lek. És eb­ben a Há­rom­ság­ban nincs előbb vagy utóbb, nincs na­gyobb vagy ki­sebb, ha­nem mind a há­rom sze­mély egy­kép­pen örök­ké­va­ló és egyen­lő. Vagy­is, amint már fen­tebb mon­dot­tuk, min­den­ben tisz­tel­ni kell az egy­sé­get a Há­rom­ság­ban, és a Há­rom­sá­got az egy­ség­ben. Aki te­hát üd­vö­zül­ni akar, így gon­dol­koz­zék a Szent­há­rom­ság­ról.

Jé­zus Krisz­tus­ról

Az örök üd­vös­ség­hez azon­ban szük­sé­ges hű­sé­ge­sen hin­ni a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus meg­tes­te­sü­lé­sé­ben is. Az már most a he­lyes hit, hogy higgyük és vall­juk, hogy a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus, Is­ten Fia egy­ben Is­ten és em­ber.

Mint Is­ten, az Atya szubsz­tan­ci­á­já­ból^[1] az idők előtt szü­le­tett, mint em­ber, any­ja szubsz­tan­ci­á­já­ból^[2] az idő­ben szü­le­tett.

Tel­jes Is­ten és tel­jes em­ber, aki eszes^[3] lé­lek­ből és em­be­ri test­ből áll. Az Atyá­val egyen­lő is­ten­sé­ge sze­rint, az Atyá­nál ki­sebb em­ber­sé­ge sze­rint.

De jól­le­het Is­ten és em­ber, nem két, ha­nem egy Krisz­tus. Egy, nem az­ál­tal, hogy az is­ten­ség test­té lett^[4], ha­nem az­ál­tal, hogy az is­ten­ség föl­vet­te az em­ber­sé­get. Tel­je­sen egy, nem a szubsz­tan­ci­ák^[5] össze­ke­ve­ré­se ál­tal, ha­nem a sze­mély egy­sé­ge ál­tal. Mert, amint az eszes^[6] lé­lek és a test egy em­ber, úgy az Is­ten és az em­ber egy Krisz­tus, aki szen­ve­dett a mi üd­vös­sé­gün­kért, alá­szál­lott a ha­lot­tak­hoz, har­mad­nap föl­tá­ma­dott a ha­lot­ta­i­ból, föl­ment a mennyek­be, ül az Atyá­nak jobb­ja fe­lől, on­nan lé­szen el­jö­ven­dő ítél­ni élő­ket és hol­ta­kat. Aki­nek az el­jö­ve­te­lé­re az em­be­rek mind föl­tá­mad­nak sa­ját tes­tük­ben, és szá­mot fog­nak adni tu­laj­don cse­le­ke­de­te­ik­ről. És akik jót cse­le­ked­tek, men­nek az örök élet­re, akik pe­dig rosszat, az örök tűz­re.

Ez a ka­to­li­kus hit, ame­lyet, ha va­la­ki erő­sen és hű­sé­ge­sen nem vall, nem üd­vö­zül­het.