A Bib­lia hi­te­les­sé­ge

Nap­ja­ink­ban gyak­ran meg­kér­dő­je­le­zik a Bib­lia, kü­lö­nö­sen az Új­szö­vet­ség hi­te­les­sé­gét. So­kan úgy vé­lik, nem bíz­ha­tunk ab­ban, hogy az új­szö­vet­sé­gi ira­tok meg­bíz­ha­tó tör­té­nel­mi be­szá­mo­ló­kat tar­tal­maz­nak Jé­zus­ról. Van­nak, akik egye­ne­sen azt ál­lít­ják, hogy Jé­zus ta­nít­vá­nyai meg­ha­mi­sí­tot­ták a szö­ve­ge­ket – pél­dá­ul azért, hogy uru­kat utó­lag ide­a­li­zál­ják és di­cső­ít­sék.

Va­jon meg­ala­po­zott ez a né­ző­pont? Vagy még­is szem­ta­núk őszin­te be­szá­mo­ló­i­ról van szó, akik­re Jé­zus olyan mély be­nyo­mást tett, hogy az alap­ja­i­ban vál­toz­tat­ta meg az éle­tü­ket, és el­kö­te­le­zett kö­ve­tő­i­vé vál­tak?

Írá­sunk­ban ezek­re a kér­dé­sek­re ke­res­sük a vá­laszt, mi­köz­ben sor­ra vesszük és meg­vá­la­szol­juk az Új­szö­vet­ség szó­be­li és írás­be­li ha­gyo­má­nyo­zá­sá­val kap­cso­la­tos, lát­szó­lag jo­gos ké­te­lye­ket is.

1 Be­ve­ze­tés

A ke­resz­tény­ség kez­de­te Jé­zus mun­kál­ko­dá­sá­ra nyú­lik vissza, aki­nek éle­te és üze­ne­te ki­ha­tott az egész vi­lág­ra. Jé­zus maga Iz­rá­el né­pé­ből szár­ma­zott, de az­zal az igénnyel lé­pett fel, hogy ő az Ószö­vet­ség­ben, a zsi­dók szent ira­tá­ban meg­jö­ven­dölt Mes­si­ás és mind­eze­ken túl Is­ten Fia. Min­den em­bert min­den idő­ben az ő kö­ve­té­sé­re hív.

Nap­ja­ink­ban már nem ta­pasz­tal­hat­juk meg őt fi­zi­kai va­ló­sá­gá­ban, mint kor­tár­sai, de ren­del­ke­zé­sünk­re áll az első ta­nít­vá­nyok bi­zony­ság­té­te­le, akik nap mint nap együtt vol­tak vele. Az Új­szö­vet­ség ezek­nek a szem­ta­núk­nak a tu­dó­sí­tá­sát tar­tal­maz­za, és be­te­kin­tést nyújt az első ke­resz­té­nyek éle­té­be is. Emi­att a Bib­lia, és kü­lö­nö­sen az Új­szö­vet­ség hi­te­les­sé­ge kulcs­fon­tos­sá­gú a ke­resz­té­nyek­nek, de min­den­ki más szá­má­ra is.

Mi­vel a Bib­lia ki­hí­vá­sok elé ál­lít­ja az em­bert, és ön­ma­gá­val való szám­ve­tés­re kész­te­ti, so­kan mo­ti­vál­tab­bak a Bib­lia kri­ti­zá­lá­sá­ra, mint egyéb óko­ri köny­vek ese­té­ben. Gyak­ran el­hang­zik pél­dá­ul, hogy a ko­rai zsi­na­to­kon a Bib­li­á­ból tö­röl­tek bi­zo­nyos ré­sze­ket.

A Bib­lia tel­je­sen meg­vál­toz­tat­hat­ja az em­ber éle­tét. Újra meg újra egé­szen nap­ja­in­kig sok­szor hely­te­le­nül ér­tel­mez­ték, és ma­gu­kat ke­resz­té­nyek­nek ne­ve­ző em­be­rek és szer­ve­ze­tek gyak­ran a sa­ját cél­ja­ik iga­zo­lá­sá­ra hasz­nál­ták. Minden­nek még­sem sza­bad min­ket vissza­tar­ta­nia at­tól, hogy fog­lal­koz­zunk vele, és meg­vizs­gál­juk tar­tal­mát és hi­te­les­sé­gét.

2 Az Új­szö­vet­ség meg­bíz­ha­tó a tar­tal­ma mi­att

2.1 Jé­zus egye­dül­ál­ló ta­ní­tá­sai

2.1.1 Az er­kölcs te­rén

Jé­zus ta­ní­tá­sa er­köl­csi kér­dé­sek­ben fe­lül­múl­ja bár­ki más né­ze­te­it, aki az em­be­ri­ség ta­ní­tó­ja­ként va­la­ha is fel­lé­pett. Ezt pél­dáz­za, aho­gyan a há­zas­ság­tö­rés­ről be­szélt. A Máté evan­gé­li­um­ban Jé­zus a kö­vet­ke­ző­ket mond­ja:

Hal­lot­tá­tok, hogy azt mond­ták: Ne törj há­zas­sá­got! De én azt mon­dom nek­tek, hogy szí­vé­ben már há­zas­sá­got tört az is mind, aki úgy né­zett asszony­ra, hogy meg­kí­ván­ta azt. Ha jobb sze­med tőr­be ejt, vájd ki, vesd el ma­gad­tól! Hasz­no­sabb ne­ked, hogy tag­ja­id kö­zül egy vesszen el, mint hogy egész tes­te­det a gye­hen­ná­ra ves­sék! (Máté 5:27–29, Csia La­jos for­dí­tás)

A budd­hiz­mus­ban is meg­ta­lál­hat­juk azt a ta­ní­tást, hogy min­den kí­ván­sá­got fel kell adni. Ez azon­ban na­gyon ál­ta­lá­nos meg­fo­gal­ma­zás. A budd­hiz­mus­ban az em­ber egész sze­mé­lyé­nek és lé­nyé­nek fel­ol­dá­sá­ról van szó – füg­get­le­nül an­nak jó és rossz ol­da­la­i­tól. A cél a vég­ső fel­ol­dó­dás az örök sem­mi­ben, a nir­vá­ná­ban. Más val­lá­sok­hoz ha­son­ló­an meg­pró­bál­nak bi­zo­nyos mód­sze­rek­kel ja­vu­lást el­ér­ni.

Jé­zus ez­zel szem­ben na­gyon konk­ré­tan be­szél rej­tett bű­nök­ről, és a gon­do­la­ti bűnt a há­zas­ság­tö­rés szint­jé­re eme­li. Ez­zel azt mu­tat­ja, hogy a bűn már a gon­do­la­tok­ban el­kez­dő­dik, és már ezt meg kell bán­nunk. Jé­zus le­lep­le­zi, mi rej­lik az em­ber szí­vé­ben és pá­rat­lan szi­go­rú­ság­gal íté­li meg. A vál­to­zás­ra való fel­hí­vá­sa nem is le­het­ne vi­lá­go­sabb – még ha a fen­ti ige­sza­kasz ter­mé­sze­te­sen nem szó sze­rint, ha­nem szim­bo­li­ku­san ér­ten­dő is.

Min­den val­lás­ban ta­lá­lunk több-ke­ve­sebb er­köl­csi ta­ní­tást, mi­vel az em­ber a lel­ki­is­me­re­te alap­ján kü­lönb­sé­get tud ten­ni jó és rossz kö­zött. Egye­dül­ál­ló az a mér­ce, ami­vel Jé­zus az em­be­rek tet­te­it, sza­va­it, gon­do­la­ta­it méri, és le­lep­le­zi az em­be­rek szí­vét. Min­de­nek előtt a lel­kü­let és a gon­do­la­tok meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra hív, ami az er­köl­csös cse­le­ke­de­tet le­he­tő­vé te­szi. Jé­zus meg akar min­ket sza­ba­dí­ta­ni a rossz­ból a jóra, hogy ké­pe­sek le­gyünk va­ló­ban jók len­ni.

Az er­köl­csöt messze fe­lül­múl­va arra hív Jé­zus, hogy a sa­ját el­len­sé­ge­in­ket is sze­res­sük.

2.1.2 Az el­len­ség sze­re­te­te

Hal­lot­tá­tok, hogy meg­mon­da­tott: Sze­resd fe­le­ba­rá­to­dat, és gyű­löld el­len­sé­ge­det. Én pe­dig azt mon­dom nek­tek: Sze­res­sé­tek el­len­sé­ge­i­te­ket, és imád­koz­za­tok azo­kért, akik ül­döz­nek ti­te­ket, hogy le­gye­tek mennyei Atyá­tok­nak fiai, aki fel­hoz­za nap­ját go­no­szok­ra és jók­ra, és esőt ad iga­zak­nak és ha­mi­sak­nak. Mert ha azo­kat sze­re­ti­tek, akik ti­te­ket sze­ret­nek, mi a ju­tal­ma­tok? Nem ugyan­ezt teszik‑e a vám­sze­dők is? És ha csak atyá­tok­fi­a­it kö­szön­ti­tek, mennyi­vel tesz­tek töb­bet má­sok­nál? Nem ugyan­ezt teszik‑e a po­gá­nyok is? Ti azért le­gye­tek tö­ké­le­te­sek, mint ahogy mennyei Atyá­tok tö­ké­le­tes. (Máté 5:43–48)

Az Ószö­vet­ség­ben nem csak az el­len­ség el­uta­sí­tá­sá­ról ta­lá­lunk gon­do­la­to­kat, ha­nem az el­len­ség­gel szem­be­ni jó­ság­ról és az ide­ge­nek irán­ti sze­re­tet­ről is, akik az iz­rá­e­li­ták kö­zött akar­tak élni. Jé­zus fel­hí­vá­sa az el­len­ség sze­re­te­té­re fe­lül­múl min­den ad­dig is­mer­tet. Az el­len­ség sze­re­te­te töb­bet je­lent, mint csu­pán le­mon­dást a bosszú­ról és gyű­lö­let­ről, il­let­ve jó cse­le­ke­de­tek gya­kor­lá­sát. Ez a sze­re­tet ké­pes­sé tesz arra, hogy a leg­ádá­zabb el­len­sé­günk­nek is meg­bo­csás­sunk, és a leg­job­bat akar­juk neki. (Az el­len­ség­sze­re­tet a Bib­li­á­ban és a Ko­rán­ban című írá­sunk­ban se­gít­ség­ként cso­kor­ba szed­tük a té­má­hoz illő ó- és új­szö­vet­sé­gi rész­le­te­ket.)

Itt fi­gye­lem­be kell ven­nünk, hogy ezt és még né­hány más dol­got Jé­zus ta­ní­tott el­ső­ként. Sok min­dent meg­pró­bál­tak ké­sőbb utá­noz­ni, hogy Jé­zus nagy­sá­gát utol­ér­hes­sék.

Jé­zus azt vár­ta el a kö­ve­tő­i­től, hogy olyan tö­ké­le­te­sek le­gye­nek, mint a mennyei Atya (lásd az elő­ző bib­li­ai idé­zet utol­só mon­da­tát). Jé­zus nem elég­szik meg bi­zo­nyos sza­bá­lyok fel­so­ro­lá­sá­val, amik Is­ten­nek tet­sző élet­re ve­zet­né­nek, ha­nem min­den em­bert arra hív fel, hogy az ab­szo­lút jó Is­ten mér­cé­jé­hez iga­zod­jon. Le­he­tet­len­nek hang­zik az az igény, hogy olyan tö­ké­le­te­sek le­gyünk, mint Is­ten. Az em­be­rek még­sem te­het­ték fél­re Jé­zust bo­lond­ként – ah­hoz az éle­te és ta­ní­tá­sa túl jó­zan és gya­kor­la­ti­as volt.

Aki job­ban sze­re­ti ap­ját vagy any­ját, mint en­gem, az nem mél­tó hoz­zám; aki job­ban sze­re­ti fiát vagy le­á­nyát, mint en­gem, az nem mél­tó hoz­zám; és aki nem ve­szi fel ke­reszt­jét, és nem kö­vet en­gem, nem mél­tó hoz­zám. Aki meg­ta­lál­ja éle­tét, az el­vesz­ti azt, aki pe­dig el­vesz­ti éle­tét énér­tem, az meg­ta­lál­ja azt. (Máté 10:37–39)

Jé­zus üze­ne­te nem em­be­ri mér­cé­hez al­kal­maz­ko­dik, és nem ígér föl­di har­mó­ni­át vagy sze­ren­csét. Nem az volt a cél­ja, hogy po­li­ti­kai vagy tár­sa­dal­mi bé­két hoz­zon. Nem csak a meg­is­me­rés új út­ját mu­tat­ja, mint kü­lön­bö­ző böl­csel­ke­dők, ha­nem a leg­fel­sőbb te­kin­tély igé­nyé­vel lép fel: Is­ten­nel egyen­lő­ként fel­té­tel nél­kü­li oda­adást vár el.

2.2 Az Új­szö­vet­ség ha­tá­sa az em­be­ri­ség­re és az egyes em­ber­re

Jé­zus nyil­vá­nos fel­lé­pé­se vissza­for­dít­ha­tat­lan sza­ka­dást oko­zott a zsi­dó né­pen be­lül és egyéb kö­vet­kez­mé­nyek­kel is járt az egész em­be­ri­ség­re néz­ve. Jé­zus az­zal az igénnyel lé­pett fel, hogy ő az Ószö­vet­ség­ben meg­ígért Mes­si­ás, és ez­ál­tal a vi­lág meg­men­tő­je. A zsi­dó val­lá­si ve­ze­tők kez­det­től fog­va el­le­ne for­dul­tak Jé­zus kö­ve­tő­i­nek. Az igaz­ság el­len­sé­gei a ké­sőb­bi idők­ben is újra meg újra ül­döz­ték a ke­resz­té­nye­ket Jé­zus­ban való hi­tük mi­att, és le­he­tő­ség sze­rint meg­öl­ték őket.

Ez a meg­osz­lás Jé­zus és üze­ne­té­nek em­be­rek­re ki­fej­tett ha­tá­sá­ról ta­nús­ko­dik nem csak az első szá­zad­ban, ha­nem egé­szen nap­ja­in­kig. Jé­zus ta­ní­tá­sa annyi­ra meg­vál­toz­tat­ta a vi­lá­got, ahogy sem­mi­lyen más val­lá­si rend­szer. Kez­det­től fog­va utá­noz­ták Jé­zus né­hány ki­je­len­té­sét, il­let­ve egye­sek a te­kin­té­lyé­re hi­vat­koz­va ki­for­gat­ták sza­va­it, és tel­je­sen torz mó­don al­kal­maz­ták. Na­gyon ko­rán lét­re­jött a lát­szat­ke­resz­tény­ség. Ha ké­sőbb már en­nek a kü­lön­bö­ző meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ról is van szó, be­fo­lyá­sa Jé­zus és ta­na­i­nak ha­tá­sát mu­tat­ja a kul­tú­rá­ban, mű­vé­szet­ben, tu­do­mány­ban és még az eu­ró­pai-ázsi­ai tér­ség po­li­ti­ká­já­ban is, és kü­lön­fé­le mó­don az egész vi­lá­gon.

Jé­zus sze­mé­lye sen­ki más­hoz nem mér­he­tő ha­tást gya­ko­rolt az em­be­rek­re. Egész Jú­dea és Ga­li­lea meg­moz­dult, hogy hall­has­sa sza­va­it és lát­has­sa cso­dá­it. Emi­att Jé­zus nem me­he­tett töb­bé nyíl­tan egyet­len vá­ros­ba sem, ha­nem fél­re­e­ső vi­dé­kek­re kel­lett vissza­hú­zód­nia (Márk 1:45). Azok a zsi­dók, akik meg­ér­tet­ték és szí­vük­be fo­gad­ták üze­ne­tét, mély­re­ha­tó­an meg­vál­toz­tat­ták éle­tü­ket, hogy őt mint Uru­kat meg­al­ku­vás nél­kül kö­vet­hes­sék. Azok, akik Jé­zus sza­va­it igaz­nak is­me­rik el, meg­ta­pasz­tal­ják, hogy ez az üze­net és az ál­ta­la mun­kál­ko­dó Is­ten ma épp­úgy meg­vál­toz­tat­ja éle­tü­ket, mint aho­gyan a ko­ra­be­li em­be­re­két is. Ez nem szé­pen meg­fo­gal­ma­zott gon­do­la­to­kat, el­mé­le­tet, ha­nem va­ló­di ki­hí­vást és szem­be­sü­lést je­lent az em­be­rek szá­má­ra. Jé­zus min­den em­ber szí­vét el akar­ja érni és min­den­kit arra hív, hogy az ál­ta­la mu­ta­tott élet­utat te­gye sa­ját­já­vá. Meg­vál­tá­sa meg­sza­ba­dít a bű­nök­kel teli élet­ből. Jé­zus sza­va nem né­mul el. Ha­lá­la óta nap­ja­in­kig szám­ta­lan köny­vet ír­tak róla. Az em­be­rek újra meg újra meg­pró­bál­ják az üze­ne­tét hi­te­le­sen ér­tel­mez­ni, és a tör­té­nel­mi Jé­zus­hoz kö­ze­lebb ke­rül­ni.

Már maga az a tény is ta­nús­ko­dik Jé­zus hi­te­les­sé­ge mel­lett, hogy ál­lás­fog­la­lás­ra kész­tet, amit egyet­len igaz­ság­ke­re­ső em­ber sem ke­rül­he­ti ki.

2.3 Az Új­szö­vet­ség tör­té­nel­mi­leg hi­te­les

Az Új­szö­vet­ség tör­té­nel­mi­leg hi­te­le­sen adja vissza a négy evan­gé­li­um­ban, az Apos­to­lok cse­le­ke­de­te­i­ben és a le­ve­lek­ben a Kr.u. 1. szá­zad kö­ze­pén ural­ko­dó kö­rül­mé­nye­ket. Össz­hang­ban áll más zsi­dó és ró­mai írá­sok­kal: a Tal­mud­dal, Jo­sephus Fla­vi­us zsi­dó szer­ző­vel, Ta­ci­tus és Su­e­to­ni­us ró­mai tör­té­net­írók­kal. Az Új­szö­vet­ség­ben le­írt vagy csak em­lí­tett föld­raj­zi, kul­tu­rá­lis és tör­té­nel­mi kö­rül­mé­nyek is­mé­tel­ten meg­erő­sí­tést nyer­nek ré­gé­sze­ti le­le­tek alap­ján.

En­nek egy pél­dá­ja a Já­nos evan­gé­li­um 9:7‑ben em­lí­tett Si­lo­ám tó Je­ru­zsá­lem­ben. 2004 nya­rán egy új víz­ve­ze­ték épí­té­se so­rán lép­csők­re buk­kan­tak, me­lyek­nek kora 2400 évre te­he­tő, va­la­mint víz­tá­ro­ló ma­rad­vá­nya­i­ra, mely­be Jé­zus ko­rá­ban a Gi­hon-for­rás­ból az Ezé­ki­ás-alag­úton át ve­zet­ték a vi­zet. Ezt az 525 mé­ter hosszú alag­utat Ezé­ki­ás, Júda ki­rá­lya épí­tet­te Kr.e. 700 kö­rül és még ma is jár­ha­tó. A ré­gé­szek ezen épít­mény se­gít­sé­gé­vel meg­győ­ző­en alá tud­ták tá­masz­ta­ni az Ószö­vet­ség ada­ta­it. A Si­lo­ám-tó hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen 2500 m²-es me­den­cé­je Jé­zus ide­jén Je­ru­zsá­lem la­kos­sá­gá­nak víz­tá­ro­lá­sá­ra szol­gált. A va­ko­lat­ban fel­fe­dez­tek a ré­gé­szek egy Has­mó­ne­u­sok ko­ra­be­li ér­mét, me­lyet Jé­zus szü­le­té­se előtt mint­egy 50 év­vel ver­tek. A víz­ve­ze­ték fe­let­ti tör­me­lék­ben ta­lált leg­ré­geb­bi érme pe­dig rö­vid­del az­előtt­ről szár­ma­zik, hogy a ró­ma­i­ak Kr.u. 70-ben le­rom­bol­ták Je­ru­zsá­le­met.

1961-ben a cé­zá­re­ai szín­ház ása­tá­sa so­rán fel­fe­dez­tek egy fel­ira­tot: „Pon­ti­us Pi­la­tus Pra­e­fec­tus Ju­da­e­ae.” Te­hát nem csak az Új­szö­vet­ség ál­lít­ja, hogy Pi­lá­tus Júda pro­vin­cia hely­tar­tó­ja volt, ha­nem ez a fel­irat, va­la­mint Kr.u. 93-ban Jo­sephus Fla­vi­us A zsi­dók tör­té­ne­te című köny­vé­ben és Ta­ci­tus a Kr.u. 116-ban írt Év­köny­vek című mű­vé­ben is ezt erő­sí­ti meg.

A gö­rög­or­szá­gi Delp­hi­ből szár­ma­zó Gal­lió-fel­irat, me­lyet elő­ször 1905-ben hoz­tak nyil­vá­nos­ság­ra, Cla­u­di­us ró­mai csá­szár Delp­hi­be in­té­zett le­ve­lét őriz­te meg. A fel­irat­ban sze­rep­lő csá­szá­ri ti­tu­lu­sok alap­ján meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a le­vél Kr.u. 52 ele­jén író­dott. A gö­rög fel­irat em­lí­ti Gal­lio akhá­jai pro­kon­zul ne­vét is, alá­tá­maszt­va ez­zel az Új­szö­vet­ség ada­tát az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 18:12-ből.

Az Új­szö­vet­ség nem csak egy, ha­nem négy tör­té­nel­mi tu­dó­sí­tást tar­tal­maz Jé­zus éle­té­ről. Ezek az evan­gé­li­u­mok né­hány rész­let te­kin­te­té­ben el­lent­mon­da­nak egy­más­nak. Ez azon­ban nem hoz­ha­tó fel érv­ként a hi­te­les­ség el­len, ha­nem el­len­ke­ző­leg: bi­zo­nyít­ja a tu­dó­sí­tá­sok meg­bíz­ha­tó­sá­gát. A tör­té­né­szek szá­má­ra ugyan­is a nem szó sze­rin­ti meg­fe­le­lés erő­sebb bi­zo­nyí­té­ka an­nak, hogy a be­szá­mo­ló­kat ké­sőbb sem vál­toz­tat­ták meg, és utó­lag nem pró­bál­ták össz­hang­ba hoz­ni őket egy­más­sal. Ha négy sze­mély írja le Jé­zus sza­va­it és cse­le­ke­de­te­it, akik rész­ben ma­guk is szem­ta­núi vol­tak az ese­mé­nyek­nek, ak­kor az tel­je­sen ter­mé­sze­tes, hogy egyé­ni lá­tás­mód­juk, va­la­mint a kü­lön­bö­ző hall­ga­tók, il­let­ve ol­va­sók fi­gye­lem­be vé­te­le ki­hat a tu­dó­sí­tás mi­ként­jé­re. Kü­lö­nö­sen Lu­kács igye­ke­zett, hogy minden­nek gon­do­san utá­na­jár­jon, és sok tör­té­nel­mi­leg iga­zol­ha­tó pár­hu­za­mot em­lít. A Lu­kács 3:1–2 jól szem­lél­te­ti ezt sok tör­té­nel­mi ada­tá­val.

Ti­bé­ri­us csá­szár ural­ko­dá­sá­nak ti­zen­ötö­dik évé­ben, ami­kor Jú­dea hely­tar­tó­ja Pon­ci­us Pi­lá­tus volt, Ga­li­lea ne­gye­des fe­je­del­me He­ró­des, Itu­rea és Trak­hó­ni­tisz tar­to­má­nyá­nak ne­gye­des fe­je­del­me He­ró­des test­vé­re, Fü­löp, Abi­lé­né ne­gye­des fe­je­del­me pe­dig Lüszá­ni­ász volt, An­nás és Ka­ja­fás fő­pa­pok ide­jén szólt az Úr Já­nos­hoz, Za­ka­ri­ás fi­á­hoz a pusz­tá­ban. (Lu­kács 3:1–2)

Meg­le­pő mó­don itt két fő­pap ke­rül em­lí­tés­re. Nem té­ve­dés­ről van azon­ban szó, ha­nem Lu­kács egy tör­té­nel­mi­leg ér­de­kes és hi­te­les tényt ad vissza. Az ak­ko­ri­ban hi­va­tal­ban lévő fő­pap Ka­ja­fás volt, de An­nás, mint egy­ko­ri fő­pap még min­dig nagy be­fo­lyás­sal bírt. Ezt erő­sí­ti meg az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 4:6, va­la­mint a Já­nos evan­gé­li­u­ma is, ami sze­rint Jé­zust el­fo­ga­tá­sa után nem a hi­va­tal­ban lévő fő­pap­hoz, ha­nem An­nás­hoz ve­zet­ték (Já­nos 18:13). Jo­sephus Fla­vi­us A zsi­dó há­bo­rú című mun­ká­já­ból meg­tud­hat­juk a zsi­dó fő­pa­pok pon­tos idő­be­li sor­rend­jét. Ez meg­egye­zik az Új­szö­vet­ség ta­nú­ság­té­te­lé­vel. Ne­ves teo­ló­gu­sok mint F. F. Bru­ce, a man­ches­te­ri egye­tem volt bib­lia­kri­ti­ka és exe­gé­zis Ry­lands pro­fesszo­ra^[1], tör­té­nel­mi­leg hi­te­les tény­ként ke­ze­lik, hogy An­nás fő­pap be­fo­lyá­sos ma­radt, messze a hi­va­ta­li ide­jén túl is.^[2]

Az Új­szö­vet­ség ira­ta­i­ban, me­lyek a Jé­zus ha­lá­lát kö­ve­tő 40 év­ben már mind meg­íród­tak, sok egyéb uta­lást ta­lá­lunk, me­lyek a hi­te­les­ség mel­lett szól­nak. A Márk evan­gé­li­u­mot már Jé­zus ha­lá­la és fel­tá­ma­dá­sa után kö­rül­be­lül egy év­ti­zed­del le­ír­ták. A szer­zők Jé­zus szem­ta­núi vagy az első ke­resz­tény nem­ze­dék tag­jai, akik Jé­zus ta­nít­vá­nya­i­val kap­cso­lat­ban vol­tak. E te­kin­tet­ben az Új­szö­vet­ség más val­lá­sok ira­ta­i­val össze­vet­ve egye­dül­ál­ló (lásd Az Új­szö­vet­ség ha­gyo­má­nyo­zá­sá­nak meg­bíz­ha­tó­sá­ga című fe­je­zet).

2.4 Fel­té­te­le­zett ha­mi­sí­tá­sok

A fel­té­te­le­zett bib­li­ai ha­mi­sí­tá­so­kat kü­lön­fé­le mó­don fo­gal­maz­ták meg. Né­me­lyek azt ál­lít­ják, hogy Jé­zus ta­nít­vá­nyai utó­lag ide­a­li­zál­ták és fel­ma­gasz­tal­ták uru­kat. Ez­zel szem­ben az evan­gé­li­u­mok Jé­zus mun­kál­ko­dá­sát ki­emel­ke­dő jó­zan­ság­gal áb­rá­zol­ják. Em­ber­ként ír­ják le Jé­zust, a maga ér­zel­me­i­vel és fé­lel­me­i­vel. El­fo­ga­tá­sa előtt Jé­zus fé­le­lem­mel tel­ve kö­nyö­rög az Atyá­hoz erő­ért, hogy az el­jö­ven­dő szen­ve­dé­se­ket el tud­ja vi­sel­ni (Márk 14:33–36) – si­ral­mas kép egy Mes­si­ás­ról, de ter­mé­szet­hű és va­ló­sá­gos: nem egy di­cső­ség­gel öve­zett erős hős, aki min­dent ural, és min­den hely­zet­ből győz­te­sen ke­rül ki.

Má­sok azt az el­mé­le­tet ál­lí­tot­ták fel, hogy az apos­to­lok ta­lál­tak ki min­dent, hogy az új moz­gal­mon be­lül fon­tos po­zí­ci­ót tölt­hes­se­nek be, di­cső­ség­re és hír­név­re te­gye­nek szert. De ho­gyan le­het­ne ezt az­zal a ténnyel össze­egyez­tet­ni, hogy az apos­to­lo­kat kez­det­től fog­va ül­döz­ték, és né­há­nyan kö­zü­lük az éle­tük­kel fi­zet­tek a Jé­zus­ban való hi­tért? Ter­mé­sze­te­sen ha­zug­sá­gok­nak és té­ves ta­nok­nak is hi­het­nek em­be­rek, fél­re­ve­zet­he­tik őket, és még meg­hal­ni is ké­szek le­het­nek ezért. Alig­ha len­ne kész azon­ban va­la­ki a sa­ját ha­zug­sá­gá­ért meg­hal­ni. Bár el­mé­le­ti­leg le­het­sé­ges egy olyan ha­tár­ta­la­nul gő­gös em­ber ese­te, aki a sa­ját ha­zug­sá­ga­it és a maga al­kot­ta ta­no­kat nem akar­ja fel­ad­ni. Ilyen hoz­zá­ál­lás­sal azon­ban az apos­to­lok nem ír­tak vol­na olyan ne­ga­tí­van ma­guk­ról, sem az evan­gé­li­u­mok szer­ző­i­nek nem en­ged­ték vol­na ezt meg. Ép­pen a ti­zen­két apos­tol­ról ol­vas­hat­juk is­mé­tel­ten az evan­gé­li­u­mok be­szá­mo­ló­i­ban, hogy Jé­zus ma­kacs­sá­guk és hi­tet­len­sé­gük mi­att inti őket. A gyen­ge­sé­ge­ik­kel, bű­ne­ik­kel és ér­tet­len­ke­dé­sük­kel együtt áb­rá­zol­ják őket.

Más em­be­rek be­csa­pá­sa és fél­re­ve­ze­té­se csak na­gyon rossz mo­ti­vá­ci­ó­ból fa­kad­hat, amit nem le­het egy egész éle­ten át tit­kol­ni. A ha­zug­sá­got a ke­resz­tény­ség kez­det­től fog­va sú­lyo­san el­íté­li. A ke­resz­té­nye­ket arra hív­ta el Is­ten, hogy őszin­te és nyílt éle­tet él­je­nek, min­dig ké­szek le­gye­nek ön­ma­guk meg­vizs­gá­lá­sá­ra. Ez alól ter­mé­sze­te­sen az apos­to­lok sem ki­vé­te­lek.

Is­mét má­sok azt ál­lít­ják, hogy a ta­nít­vá­nyok nem akar­ták be­lát­ni a té­ve­dé­sü­ket, ami sze­rint Jé­zus volt a Mes­si­ás és a Meg­vál­tó, még­is meg­ve­tett­ként halt meg a ke­resz­ten; ezért ta­lál­ták ki, hogy fel­tá­madt a ha­lál­ból. Ez a fel­té­te­le­zés azon­ban min­den ala­pot nél­kü­löz. Jé­zus ha­lál­ból való fel­tá­ma­dá­sa tel­je­sen vá­rat­la­nul és meg­le­pe­tés­ként érte a ta­nít­vá­nyo­kat. Ami­kor Jé­zus meg­je­lent ne­kik, ak­kor sem hit­ték, hogy va­lós, amit lát­nak, ha­nem kí­sér­tet­nek vél­ték. Fel le­het­ne ten­ni, hogy nem egy te­het­sé­ges csa­ló találta‑e ki az egé­szet. Az első szá­zad ele­jén a zsi­dók egy győ­ze­del­mes po­li­ti­kai Mes­si­ást vár­tak, te­hát el­kép­zel­he­tet­len lett vol­na egy meg­alá­zott, meg­fe­szí­tett em­bert hir­det­ni Mes­si­ás­ként. A ke­reszt­re fe­szí­tés si­ker­te­len fel­ke­lők és szö­kött rab­szol­gák bün­te­té­se volt. Egyik sem egyez­tet­he­tő össze a ko­ra­be­li mes­si­á­si el­kép­ze­lé­sek­kel. Jé­zus so­sem akart po­li­ti­kai Meg­vál­tó len­ni. Fel­tá­ma­dá­sá­val azt bi­zo­nyí­tot­ta, hogy ő szel­le­mi ér­te­lem­ben vett Mes­si­ás. Ad­di­gi el­kép­ze­lé­sük fel­adá­sa még ta­nít­vá­nya­i­nak is ne­héz küz­de­lem volt.

Az a fel­te­vés, ami sze­rint a ta­nít­vá­nyok ta­lál­ták ki a fel­tá­ma­dást, Pál apos­tol ese­té­ben tel­je­sen le­he­tet­len­nek bi­zo­nyul. A fa­ri­ze­us Pál el­uta­sí­tot­ta a ke­resz­tény­sé­get, mert zsi­dó sza­ka­dár cso­port­nak tar­tot­ta, és nagy buz­ga­lom­mal ül­döz­te az egy­há­zat. Fel­te­he­tő­en a fan­tá­zia szü­le­mé­nyé­nek tar­tot­ta a ke­resz­té­nyek fel­tá­ma­dás­ról szó­ló be­szá­mo­ló­it. Azon­ban ép­pen őt jut­tat­ja Is­ten más meg­győ­ző­dés­re az­ál­tal, hogy a fel­tá­madt Jé­zus meg­je­lent neki. Így meg­tér­ve ke­resz­ténnyé lett. A ha­mi­sí­tás né­hány szó­szó­ló­ja meg­pró­bál olyan ma­gya­rá­za­tot ta­lál­ni, ami sze­rint Pál rossz lel­ki­is­me­re­te mi­att vált ke­resz­ténnyé. Már csu­pán lé­lek­ta­ni­lag te­kint­ve is ez az ál­lí­tás tart­ha­tat­lan. Pál apos­tol ke­resz­tény­ként ki­mond­ha­tat­lan nél­kü­lö­zé­se­ket vál­lalt ma­gá­ra, és egy Bib­li­án kí­vü­li for­rás sze­rint már­tír­ként halt meg. Te­het­sé­ges fa­ri­ze­us­ként ma­gá­ra vet­te vol­na egy ke­resz­tény szé­gye­nét (nem sza­bad a mai hely­zet­ből ki­in­dul­nunk, ha­nem a ko­ra­be­li kö­rül­mé­nyek­be kell be­le­gon­dol­nunk), és ezt ré­sze­sí­tet­te vol­na előny­ben a zsi­dó­sá­gon be­lü­li fé­nyes kar­ri­er­rel szem­ben? Mind­ezt a rossz lel­ki­is­me­ret mi­att tet­te vol­na? Azon­kí­vül hang­sú­lyoz­za, hogy min­dent jó lel­ki­is­me­ret­tel tett (2 Ti­mó­te­us le­vél 1:3; Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 23:1). Ami­kor a ke­resz­té­nye­ket ül­döz­te, azt gon­dol­ta, hogy Is­ten­nek szol­gál vele, de az­után fel­is­mer­te szel­le­mi vak­sá­gát.

A zsi­dók kez­det­ben he­ve­sen el­len­áll­tak a ke­resz­té­nyek­nek. Jé­zus éle­té­nek és mun­kál­ko­dá­sá­nak tör­té­nel­mi hát­te­re nél­kül, zsi­dó kör­nye­zet­ben nem ma­rad­ha­tott vol­na fenn a Jé­zus Krisz­tus­ba mint Mes­si­ás­ba ve­tett hit. Az Új­szö­vet­ség meg­ha­mi­sí­tá­sá­nak fel­té­te­le­zé­se el­lent­mond mind a tör­té­nel­mi le­le­tek­nek, mind a bel­ső lo­gi­ká­nak. Nem ta­lá­lunk ki­elé­gí­tő mo­ti­vá­ci­ót a ha­mi­sí­tás­ra. A fel­té­te­le­zett ha­mi­sí­tó nem kö­vet­he­tett önző cé­lo­kat, kü­lön­le­ges elő­nyö­ket re­mél­ve, hi­szen Jé­zus ta­ní­tá­sá­nak arra kel­lett kö­te­lez­nie, hogy min­den ön­zést, gaz­dag­sá­got, dics­vá­gyat és gő­göt ka­te­go­ri­ku­san el­uta­sít­son. Ezen kí­vül tu­da­tá­ban kel­lett len­nie an­nak, amit Pál mond:

[…] el­vet­jük a szé­gyen­le­tes tit­kos bű­nö­ket; nem já­runk ra­vasz­ság­ban, nem is ha­mi­sít­juk meg az Is­ten igé­jét, ha­nem az igaz­ság nyílt hir­de­té­sé­vel ajánl­juk ma­gun­kat min­den em­ber lel­ki­is­me­re­té­nek az Is­ten előtt. […] Mert nem ön­ma­gun­kat hir­det­jük, ha­nem Krisz­tus Jé­zust, az Urat, ön­ma­gun­kat pe­dig mint szol­gá­i­to­kat Jé­zu­sért. (2 Ko­rin­thus le­vél 4:2.5)

2.5 A Szent­há­rom­ság tana nem le­het egy­sze­rű ki­ta­lá­lás

A Szent­há­rom­ság Jé­zus ál­tal ki­nyi­lat­koz­ta­tott új ta­ní­tás Is­ten lé­nyé­ről. Bár maga nem hasz­nál­ta ezt a fo­gal­mat, de tar­tal­mi­lag ezt hir­det­te. Nem a zsi­dók mo­no­te­iz­mu­sa el­len for­dul, ha­nem egy Is­ten­ről be­szél há­rom sze­mély­ben, mint Atya, Fiú és Szent­lé­lek.

A zsi­dók­nak meg kel­lett vé­de­ni­ük a Jah­vé­be mint egye­dül lé­te­ző Is­ten­be és az Uni­ver­zum Te­rem­tő­jé­be ve­tett hi­tü­ket más né­pek­kel szem­ben – ez éle­tük­nek min­dig fon­tos ré­szét ké­pez­te. Min­den olyan pró­bál­ko­zást ká­rom­lás­ként fog­tak fel, ami ezt a hi­tet meg­in­gat­hat­ta vol­na. Fe­lü­le­tes szem­lé­lő­dés ese­tén úgy tű­nik, hogy a Szent­há­rom­ság tana szem­ben áll az egy­is­ten­hit­tel. Ezt az is mu­tat­ja, hogy kü­lö­nö­sen Iz­rá­el val­lá­sos ve­ze­tői erő­sen el­uta­sí­tot­ták Jé­zust. Ha a ró­mai meg­szál­lók meg­en­ged­ték vol­na ne­kik, a ha­lá­los íté­le­tet is ki­mond­ták vol­na fe­let­te, mi­vel is­ten­nek tar­tot­ta ma­gát, ami­vel fel­fo­gá­suk sze­rint Is­tent gya­láz­ta. Az „egy Is­ten há­rom személyben”-gondolat nem egy­sze­rű­en a zsi­dó hit to­vább­fej­lesz­té­se, ha­nem egy alap­ve­tő­en új ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa a Te­rem­tő­nek.

Is­mert tu­dó­sok fog­lal­koz­tak év­szá­za­do­kon át az­zal, hogy ezt a tant sza­vak­ba önt­sék és an­nak mély­sé­gét meg­ért­sék. Úgy tű­nik, hogy a Szent­há­rom­ság ta­ná­nak meg­ér­té­se az em­be­ri fel­fo­gó­ké­pes­ség és gon­dol­ko­dás kor­lá­ta­i­ba üt­kö­zik. Ez an­nak a ki­emel­ke­dő szel­le­mi nagy­sá­gát mu­tat­ja, aki ezt a ta­ní­tást el­ső­ként hir­det­te. Tel­je­sen tart­ha­tat­lan az a fel­te­vés, ami sze­rint Jé­zus ta­nít­vá­nyai egy­sze­rű­en ki­ta­lál­ták vol­na a Szent­há­rom­ság ta­nát, csak azért, hogy Mes­te­rük­nek kü­lön­le­ges je­len­tő­sé­get tu­laj­do­nít­has­sa­nak. Ezt a gon­do­la­tot nem ke­zel­ték pusz­ta ér­tel­met­len­ség­ként, ha­nem el­len­ke­ző­leg, sok­szor cso­dál­ko­zást vál­tott ki, mi­lyen mély be­te­kin­tést en­ged­nek Jé­zus sza­vai Is­ten lé­nyé­be. Az a meg­győ­ző erő és te­kin­tély, ami­vel Jé­zus ta­ní­tó­ként lé­pett fel és Is­ten­ről be­szélt, az egész vi­lá­gon pá­rat­lan.

3 Az Új­szö­vet­ség hi­te­les, mert Jé­zus hi­te­les

3.1 Jé­zus éle­te ta­nús­ko­dik sza­va­i­ról

Egy sze­mély ta­ní­tá­sa ak­kor hi­te­les, ha éle­te meg­egye­zik üze­ne­té­vel. Jé­zus szem­ta­núi meg­erő­sí­tik fedd­he­tet­len éle­tét. El­len­sé­gei, akik ag­gód­tak, hogy a zsi­dó nép­re gya­ko­rolt be­fo­lyá­suk csök­ken és di­cső­sé­gük ha­nyat­lik, nem tud­ták rá­bi­zo­nyí­ta­ni sem a zsi­dók szá­má­ra kö­te­le­ző mó­ze­si tör­vény át­há­gá­sát, sem más bűnt. Sok­szor meg­kí­sé­rel­ték, hogy ál­nok kér­dé­sek­kel csap­dát ál­lít­sa­nak neki, hogy az­után vá­dol­has­sák őt.^[3] Azon­ban az írás­tu­dók min­den ár­mány­ko­dá­sa ered­mény­te­len ma­radt. Vá­la­szai ál­tal Jé­zus sok­kal in­kább őket kér­dő­je­lez­te meg. Jé­zus mun­kál­ko­dá­sa egész Iz­rá­elt le­nyű­göz­te. Még a po­li­ti­kai ve­ze­tők­nek, He­ró­des An­ti­pás zsi­dó fe­je­de­lem­nek és a ró­mai hely­tar­tó­nak, Pon­ci­us Pi­lá­tus­nak is fog­lal­koz­ni­uk kel­lett vele. Ezért jog­gal fel­té­te­lez­het­jük, hogy a zsi­dók, akik Jé­zust el­uta­sí­tot­ták és rossz hí­rét akar­ták kel­te­ni, min­den té­ve­dé­sét szí­ve­sen nap­vi­lág­ra hoz­ták vol­na. Ez azon­ban nem járt si­ker­rel.

Jé­zus nem­csak ta­nít­vá­nya­i­val szem­ben tá­masz­tott ma­gas el­vá­rást, ha­nem maga is jó pél­dá­val járt elöl. Sze­rény és ön­meg­tar­tóz­ta­tó éle­tet élt: ez­zel ugyan­azt a mér­cét al­kal­maz­ta ma­gá­ra, amit má­sok­tól is el­várt. Kö­ve­tő­i­nek nagy cso­dál­ko­zá­sá­ra meg­mos­ta a lá­bu­kat – ami rab­szol­ga­mun­ka volt – azért, hogy ez­zel is bi­zony­sá­got te­gyen szol­gá­lat­kész­sé­gé­ről és pél­dát mu­tas­son. Ta­nít­vá­nyai mint­egy há­rom évet töl­töt­tek vele, több­nyi­re na­pon­ta, ami alatt újra meg újra meg­szé­gye­ní­tet­te őket Mes­te­rük sze­re­te­te. Jé­zus éle­té­nek és sza­va­i­nak ez az össz­hang­ja győz­te meg őket ak­ko­ri­ban, és en­nek van meg­győ­ző ere­je nap­ja­ink­ban is.

3.2 Jé­zus cso­dá­kat tett és gyó­gyí­tott

Jé­zus min­de­nek­előtt az ál­ta­la tett cso­dák és gyó­gyí­tá­sok ál­tal vált is­mert­té. Az evan­gé­li­u­mok ta­nú­sá­ga sze­rint be­te­ge­ket, lep­rá­so­kat, bé­ná­kat gyó­gyí­tott, va­kok­nak vissza­ad­ta sze­mük vi­lá­gát, meg­szál­lot­ta­kat sza­ba­dí­tott meg és ha­lot­ta­kat tá­masz­tott fel. Ilyen so­sem for­dult elő az­előtt. Még a Jé­zus­hoz el­len­sé­ge­sen vi­szo­nyu­ló zsi­dók sem kér­dő­je­lez­ték ezt meg. Ezt bi­zo­nyít­ja a Ba­bi­lo­ni Tal­mud ki­je­len­té­se^[4]:

A pász­ka­ün­nep elő­es­té­jén fel­akasz­tot­ták Jé­zust… mi­vel va­rázs­lást űzött, s Iz­rá­elt el­csá­bí­tot­ta, és el­pár­to­lás­ra kész­tet­te.

A cso­dák té­nyét nem le­he­tett ta­gad­ni, csak más ma­gya­rá­za­tot le­he­tett rá adni. Jé­zus va­rá­zsolt vol­na csu­pán?! Ko­ra­be­li el­len­sé­gei meg­pró­bál­tak csa­lást rá­bi­zo­nyí­ta­ni:

Ami­kor Jé­zus to­vább­ment, meg­lá­tott egy szü­le­té­se óta vak em­bert […] sa­rat csi­nált nyál­lal és rá­ken­te a sa­rat a va­kon szü­le­tett em­ber sze­mé­re […] az el­ment, meg­mo­sa­ko­dott és már lá­tott, ami­kor vissza­tért. A szom­szé­dok pe­dig, és azok akik lát­ták az­előtt, hogy kol­dus volt, így szól­tak: „Nem ő az, aki itt szo­kott ülni és kol­dul­ni? Egye­sek azt mond­ták, hogy ez az, má­sok pe­dig azt, hogy nem, csak ha­son­lít hoz­zá. De ő ki­je­len­tet­te: én va­gyok az […] Ezt a nem­rég vak em­bert a fa­ri­ze­u­sok elé ve­zet­ték. Az a nap pe­dig, ami­kor Jé­zus a sa­rat csi­nál­ta és meg­nyi­tot­ta a sze­mét, szom­bat volt […] A zsi­dók azon­ban nem hit­ték el róla, hogy vak volt, és meg­jött a lá­tá­sa, míg oda nem hív­ták a szü­le­it… „Azt tud­juk, hogy ez a mi fi­unk és hogy va­kon szü­le­tett […] Oda­hív­ták te­hát má­sod­szor is a nem­rég még vak em­bert […] „Meg­mond­tam már nek­tek, de nem hall­gat­tok rám. Mi­ért akar­já­tok is­mét hal­la­ni?” […] Meg­szid­ták […] (Já­nos 9:1–28)

Na­gyon pro­vo­ka­tív volt az a mód, aho­gyan Jé­zus a va­kon szü­le­tett em­bert meg­gyó­gyí­tot­ta. A fa­ri­ze­u­sok és írás­tu­dók ha­gyo­má­nya sze­rint szom­ba­ton min­den szük­ség­te­len cse­le­ke­det ti­los volt. Jé­zus szá­má­ra nem az em­be­ri ha­gyo­má­nyok vol­tak fon­to­sak, ha­nem az em­be­rek szük­sé­ge. Mi­vel va­kon szü­le­tett em­ber­ről volt szó, a fa­ri­ze­u­sok nem ér­vel­het­tek az­zal, hogy mi­ként el­vesz­tet­te lá­tá­sát, úgy most vé­let­le­nül vissza­nyer­te. Jé­zus meg­cá­fo­lá­sá­ra csak egy mód­juk ma­radt, hogy csu­pán egy ha­son­ló ki­né­ze­tű em­ber­ről van szó. Az egész szi­tu­á­ció azt tük­rö­zi, hogy a fa­ri­ze­u­sok min­den bi­zony­ta­lan­sá­got ki akar­tak zár­ni, hogy nem va­la­ki más lépett‑e fel az egy­ko­ri vak sze­re­pé­ben. Bár min­den a cso­dás gyó­gyí­tás mel­lett szólt, nem akar­ták el­is­mer­ni.

Ha eb­ben a hely­zet­ben csa­lást tud­tak vol­na Jé­zus­ra bi­zo­nyí­ta­ni, Jé­zus min­den ta­nít­vá­nya el­me­ne­kült vol­na, és az utó­kor fel­te­he­tő­en so­sem hal­lott vol­na er­ről az ese­mény­ről.

3.3 Jé­zus fel­tá­ma­dá­sa nem ki­ta­lá­lás

A leg­na­gyobb, de leg­in­kább meg­kér­dő­je­le­zett cso­da Jé­zus fel­tá­ma­dá­sa. Mint már ko­ráb­ban (1.5. fe­je­zet) em­lí­tet­tük, ki­zár­ha­tó, hogy ezt Jé­zus ta­nít­vá­nyai ta­lál­ták vol­na ki, hi­szen Uruk fel­tá­ma­dá­sa őket is vá­rat­la­nul érte, és nem ta­lá­lunk sem­mi­lyen okot, ami en­nek ha­mi­sí­tá­sá­ra in­dí­tot­ta vol­na őket.

Jé­zus szé­gyen­tel­jes ha­lá­la után a ta­nít­vá­nyok ta­nács­ta­la­nok vol­tak, hi­szen föl­di Mes­si­ást vár­tak vol­na, aki el­hoz­za a zsi­dó nép meg­té­ré­sét és fel­lép az is­ten­te­len po­gá­nyok­kal szem­ben. E hely­zet­ben a ta­nít­vá­nyok­nál még sem­mi sem ész­lel­he­tő ab­ból a ké­sőb­bi bá­tor­ság­ból és meg­győ­ző­dés­ből, ami­vel a zsi­dó ve­ze­tők­nek is hir­det­ték az evan­gé­li­u­mot (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 5:27–33), bár ma­guk csak egy­sze­rű mun­ká­sok, ha­lá­szok vol­tak. A zsi­dók­tól való fé­le­lem mi­att zárt aj­tók mögé rej­tőz­tek (Já­nos 20:19). Ami­kor Má­ria Mag­da­lé­na azt a hírt hoz­ta, hogy Jé­zus meg­je­lent ne­kik, nem hit­ték (Márk 16:9–11) és üres fe­cse­gés­nek tar­tot­ták (Lu­kács 24:11). Jé­zus első meg­je­le­né­se­kor az apos­to­lok azt hit­ték, hogy szel­le­met lát­nak (Lu­kács 24:37). Ta­más, a ti­zen­két apos­tol egyi­ke, en­nél a meg­je­le­nés­nél nem volt ott. Még leg­kö­ze­libb tár­sa­i­nak sem hitt, és csak az győz­te meg, ami­kor Jé­zust maga is lát­ta (Já­nos 20:24–29).

Né­me­lyek e tu­dó­sí­tá­sok mö­gött egy in­tel­li­gens ha­mi­sí­tót vél­tek fel­fe­dez­ni, aki egy tör­té­nel­mi­leg hi­te­les be­szá­mo­ló lát­sza­tát akar­ta kel­te­ni. Egy ha­mi­sí­tó le­he­tő­leg nem sze­ret­ne okot adni ol­va­só­ja szá­má­ra a ké­tel­ke­dés­re. A tör­té­né­szek szá­má­ra az össz­hang a ha­mi­sí­tás biz­tos jele. Azon­ban ép­pen ezt nem ál­lít­hat­juk a négy evan­gé­li­um alap­ján. A Jé­zus fel­tá­ma­dá­sá­ról szó­ló le­írá­sok nem azo­no­sak egy­más­sal. Sőt, még egy el­lent­mon­dás­ra is buk­kan­ha­tunk. Lu­kács azt írja, hogy Jé­zus az em­mau­si úton meg­je­lent két ta­nít­vány­nak (Lu­kács 24:33–34). Az apos­to­lok hit­tek ne­kik. Márk ez­zel szem­ben azt írja, hogy nem hit­tek ne­kik (Márk 16:12–13). Itt Lu­kács­nak kell iga­zat ad­nunk, aki er­ről az ese­mény­ről na­gyon rész­le­te­sen tu­dó­sít. Márk csak egy mon­dat ere­jé­ig tér ki rá, fel­te­he­tő­en nem vol­tak pon­tos in­for­má­ci­ói er­ről. Egy te­het­sé­ges ha­mi­sí­tó­nál nem csú­szott vol­na be egy ilyen hiba. Szám­ta­lan­szor meg­mu­tat­ko­zik, hogy a szer­zők a leg­jobb tu­dá­suk és lel­ki­is­me­re­tük sze­rint tö­re­ked­tek arra, hogy a Jé­zus­sal kap­cso­la­tos ta­pasz­ta­la­ta­i­kat, il­let­ve más szem­ta­núk tu­dó­sí­tá­sa­it le­je­gyez­zék.

Az evan­gé­li­u­mok le­írá­sá­nak ide­jén még sok szem­ta­nú élt. A zsi­dók­nak, akik el­len­sé­ges lel­kü­let­tel vi­sel­tet­tek Jé­zus és a ke­resz­té­nyek iránt, mit sem lett vol­na könnyebb a ke­resz­té­nyek­kel szem­ben fel­hoz­ni, mint a fel­tá­ma­dás té­nyé­nek cá­fo­la­tát. Ha ez si­ke­rült vol­na ne­kik, ak­kor a fel­tá­madt Jé­zus­ban való hit nem lett vol­na tart­ha­tó.

A ha­mi­sí­tó meg akar­ja győz­ni ol­va­só­ját, és emi­att tu­da­to­san meg­fon­tol­ja, mi­lyen mó­don ér­he­ti el cél­ját. Eh­hez egy­ér­tel­mű és kö­vet­he­tő ér­ve­ket fog fel­hasz­nál­ni. Jé­zus azon­ban az evan­gé­li­u­mok sze­rint elő­ször a mag­da­lai Má­ri­á­nak, egy asszony­nak je­lent meg (Márk 16:19, Já­nos 20:24), aki ko­ráb­ban meg­szál­lott volt, és Jé­zus gyó­gyí­tot­ta meg – te­hát egy kí­vül­ál­ló szá­má­ra egy­ál­ta­lán nem hi­te­les tanú. A zsi­dók nem is­mer­ték el a nő­ket ta­núk­nak; ez csak a fér­fi­ak elő­jo­ga volt. Az or­to­dox zsi­dók mind a mai na­pig nem fo­gad­ják el a nő­ket ta­nú­ként a rab­bi­ni­kus bí­ró­sá­gon. Az evan­gé­li­u­mok el­ső­sor­ban a zsi­dók­hoz szól­nak. El­kép­zel­he­tet­len len­ne azt fel­té­te­lez­ni, hogy egy ha­mi­sí­tó arra a gon­do­lat­ra ju­tott vol­na, hogy egy nő le­gyen a fel­tá­ma­dás első szem­ta­nú­ja.

4 Az Új­szö­vet­ség ha­gyo­má­nyo­zá­sá­nak meg­bíz­ha­tó­sá­ga

4.1 Szó­be­li ha­gyo­mány

Ko­runk gyer­me­ke­i­ként szá­munk­ra alig el­kép­zel­he­tő, hogy hosszú be­szé­de­ket és szö­ve­ge­ket fej­ben le­het tar­ta­ni. Mi­vel a köny­vek, a te­le­ví­zió és a szá­mí­tó­gép se­gít­sé­gé­vel bár­mi­kor hoz­zá­fér­he­tünk in­for­má­ci­ók­hoz, nem füg­günk az em­lé­ke­ze­tünk­től. Az em­be­ri em­lé­ke­zet azon­ban kü­lön­le­ges tel­je­sít­mé­nyek­re ké­pes. Pél­da­ként:

A mai ír bár­dok több, mint 100 000 sza­vas me­mó­ri­á­val bír­nak. Ez­zel szem­ben, a mi Márk evan­gé­li­u­munk csu­pán mint­egy 11 000 szó­ból áll.^[5]

Jé­zus ta­nít­vá­nyai Uruk ige­hir­de­té­se foly­tán tel­je­sen meg­vál­toz­tat­ták az éle­tü­ket. Jé­zus vált min­den cse­le­ke­de­tük kö­zép­pont­já­vá. Eb­ből fa­kad az az erős mo­ti­vált­ság, hogy min­den sza­vát, min­den tet­tét meg­tart­sák em­lé­ke­ze­tük­ben, és hűen to­vább­ad­ják. Az em­ber min­de­nek előtt azo­kat a tar­tal­ma­kat őrzi meg em­lé­ke­ze­té­ben, ame­lyek­nek na­gyobb fi­gyel­met és ér­dek­lő­dést szen­tel.

A ta­nít­vá­nyok mint­egy há­rom éven át szin­te min­den nap együtt vol­tak Jé­zus­sal, akit mes­te­rük­nek szó­lí­tot­tak (pl. Márk 10:35). Mi­vel Jé­zus ta­ní­tot­ta őket és a nép előtt tar­tott be­szé­de­i­nél is min­dig je­len vol­tak, így ter­mé­sze­tes mó­don meg tud­ták je­gyez­ni az üze­ne­tét. Az ál­lan­dó is­mét­lés és a kí­vül­ről meg­ta­nu­lás gya­kor­la­ta, ami­hez már a szü­lői ház­ban, a zsi­na­gó­gá­ban és az is­ko­lá­ban hoz­zá vol­tak szok­va, ké­pes­sé tet­te őket arra, hogy a száj­ha­gyo­mányt hűen meg­őriz­zék. Jé­zus még éle­te fo­lya­mán ki­küld­te ta­nít­vá­nya­it, hogy Is­ten or­szá­gá­nak el­jö­ve­te­lét hir­des­sék (Lu­kács 10:1–2). Na­gyon ko­rán al­kal­maz­ni­uk kel­lett a gya­kor­lat­ban, amit Mes­te­rük­től meg­ta­nul­tak. Mind­ez se­gí­tett ne­kik a ké­sőb­bi ige­hir­de­tés­ben meg­bíz­ha­tó­an és hi­te­le­sen tu­dó­sí­ta­ni Jé­zus­ról.

4.2 Írás­be­li ha­gyo­mány

Az Új­szö­vet­ség min­den írá­sa lét­re­jött, mi­előtt a ró­ma­i­ak Kr.u. 70-ben a je­ru­zsá­le­mi temp­lo­mot le­rom­bol­ták vol­na. Mi­vel Jé­zust Kr.u. 30-ban fe­szí­tet­ték meg, mint­egy 40 évet fel­öle­lő idő­szak­ról van szó. A szó­be­li ha­gyo­mány át­me­ne­te az írás­be­li ha­gyo­mány­ba na­gyon rö­vid idő alatt zaj­lott. Ez az első ke­resz­té­nyek azon szán­dé­kát mu­tat­ja, hogy az utó­kor­nak hi­te­les ké­pet to­váb­bít­sa­nak a Jé­zus kö­rü­li ese­mé­nyek­ről.

A meg­bíz­ha­tó és szó­hű ha­gyo­má­nyo­zás ugyan­ilyen buz­gó­sá­gát fel­té­te­lez­het­jük azok­nál, akik a kö­vet­ke­ző év­szá­za­dok­ban az Új­szö­vet­sé­get má­sol­va sok­szo­ro­sí­tot­ták.

A Bib­lia, és min­de­nek előtt az Új­szö­vet­ség az egye­dü­li alap­ja a ke­resz­té­nyek hi­té­nek.

A leg­ré­geb­bi fenn­ma­radt kéz­ira­tot, a P52‑t (52. szá­mú pa­pi­ruszt), amely a Já­nos evan­gé­li­um­ból tar­tal­maz né­hány ver­set, Egyip­tom­ban ta­lál­ták 1920-ban. Leg­ké­sőbb Kr.u. 125-ben ke­let­ke­zett. Egy sor to­váb­bi pa­pi­rusz^[6], ame­lyek már az Új­szö­vet­ség nagy ré­szét tar­tal­maz­zák, a 2–3. szá­zad­ból szár­ma­zik.

A ne­gye­dik szá­zad­ból szár­maz­nak a leg­ré­geb­bi, úgy­ne­ve­zett ma­jusz­ku­lá­ris kéz­ira­tok, me­lyek tel­jes egé­szé­ben gö­rög nagy­be­tűk­kel íród­tak, és már min­den új­szö­vet­sé­gi ira­tot ma­guk­ba fog­lal­nak. Eze­ket per­ga­men­re ír­ták, ame­lyet ál­lat­bőr­ből ál­lí­tot­tak elő. Ezek kö­zül a leg­is­mer­teb­bek a Va­ti­ká­ni, a Sí­nai, az Ale­xand­ri­ai és az Eph­ra­emi Re­scrip­tus kó­dex.

Krisz­tus után 800 kö­rül új írás­mód ala­kult ki, ami csak dőlt kis­be­tű­ket tar­tal­ma­zott: ezt mi­nusz­ku­lá­ris írás­nak ne­vez­ték. Fenn­ma­rad­tak még bi­zo­nyos li­tur­gi­kus köny­vek, lek­ci­o­ná­ri­u­mok, me­lyek­ben az Új­szö­vet­ség szö­ve­gei ab­ban a sor­rend­ben sze­re­pel­nek, ahogy az egy­há­zi év rend­je sze­rint fel­ol­vas­ták őket.

A kö­vet­ke­ző táb­lá­zat^[7] az Új­szö­vet­ség kéz­ira­ta­i­ra nyújt rá­lá­tást, el­ha­nya­gol­va a 19 000 fe­let­ti más nyel­vek­re való for­dí­tá­so­kat.

E gaz­dag kéz­irat­le­let je­len­tő­sé­gét leg­in­kább más tör­té­nel­mi szö­ve­gek­kel való össze­ha­son­lí­tás so­rán is­mer­het­jük fel. A kö­vet­ke­ző össze­ál­lí­tás^[8] ki­fe­je­ző­en szem­lél­te­ti az Új­szö­vet­ség és más klasszi­kus mű­vek ha­gyo­má­nyo­zá­sa köz­ti kü­lönb­sé­get.

Bru­ce Metz­ger, a Re­vi­sed Stan­dard Vers­ion Bib­lia­ta­nács el­nö­ke és a Nest­le-Aland féle ógö­rög Új­szö­vet­ség társ­ki­adó­ja, a kö­vet­ke­ző­kép­pen ha­son­lí­tot­ta össze az Új­szö­vet­sé­get és az Ili­ászt, amely bib­li­og­rá­fi­a­i­lag a má­so­dik leg­job­ban ha­gyo­má­nyo­zott mű­nek szá­mít:

Az új­szö­vet­sé­gi kéz­ira­tok mennyi­sé­ge szin­te meg­szé­gye­ní­tő más an­tik mű­vek­kel össze­vet­ve. Az Új­szö­vet­sé­get Ho­mé­rosz Ili­á­sza kö­ve­ti, amely a gö­rö­gök alap­mű­vé­nek szá­mí­tott. Ma ke­ve­sebb, mint 650 kéz­irat­tal ren­del­ke­zünk eb­ből, s né­me­lyik kü­lö­nö­sen tö­re­dé­kes. Több­nyi­re a Kr.u. 2–3. vagy az azt kö­ve­tő szá­za­dok­ból szár­maz­nak. Ha fi­gye­lem­be vesszük, hogy Ho­mé­rosz va­ló­szí­nű­leg a Kr.e. 8. szá­zad­ban élt, ak­kor ez na­gyon nagy idő­in­ter­val­lum.^[9]

Negy­ven éves ku­ta­tó­mun­ka után Kurt Aland pro­fesszor, aki az Új­szö­vet­ség el­is­mert szö­veg­kri­ti­ku­sa és a Nest­le-Aland ógö­rög Új­szö­vet­ség ki­adó­ja, az Új­szö­vet­ség ha­gyo­má­nyo­zá­sá­ról a kö­vet­ke­ző­kép­pen nyi­lat­ko­zott:

Az Új­szö­vet­ség szö­ve­ge ki­vá­ló­an ha­gyo­má­nyo­zott, job­ban, mint bár­mely más an­tik kéz­irat. A le­he­tő­ség, ami sze­rint olyan kéz­ira­tot ta­lál­nánk, ami a szö­ve­gét alap­ve­tő­en meg­vál­toz­tat­ná, egyen­lő a nul­lá­val.^[10]

Rö­vid ki­egé­szí­tés­ként egy táb­lá­zat­ban fel­so­rol­tuk az Új­szö­vet­ség né­hány je­len­tős kéz­ira­tát. A táb­lá­zat­ból meg­tud­ha­tod, hogy me­lyik kéz­irat mi­ko­ri ke­let­ke­zé­sű; mit tar­tal­maz, ki és hol ta­lál­ta meg, il­let­ve lin­kel­tük a kéz­ira­tok­ról ké­szült fény­ké­pe­ket is.

Ke­resz­tény­ként na­gyon há­lá­sak va­gyunk Is­ten­nek, hogy ilyen meg­bíz­ha­tó in­for­má­ci­ó­ink van­nak Jé­zus­ról és az első ke­resz­té­nyek­ről. Az Új­szö­vet­ség hi­te­les­sé­gé­ről ta­nús­ko­dó sok­fé­le bi­zo­nyí­ték, mind le­írá­sát, mind ha­gyo­má­nyo­zá­sát te­kint­ve arra buz­dít min­ket, hogy foly­to­no­san Is­ten sza­vá­hoz mér­jük ma­gun­kat. Té­ged is erre hí­vunk: ol­vasd a Bib­li­át és is­merd meg Jé­zust.

Ha meg sze­ret­néd is­mer­ni, hogy éle­tünk Krisz­tus kö­ve­tő­i­ként hiteles‑e, ak­kor vedd fel ve­lünk a kap­cso­la­tot. Örül­nénk neki!