Bűn­be­val­lás és bűn­bo­csá­nat vagy gyó­nás és fel­ol­do­zás?

A bűn el­tá­vo­lít Is­ten­től és em­ber­tár­sa­ink­tól. Meg­ter­he­li a lel­ki­is­me­re­tet, bűn­tu­da­tot okoz. Rom­bol­juk vele ön­ma­gun­kat is. Aki Is­tent ke­re­si vagy már van kap­cso­la­ta Vele, tud­ja, mit je­lent ez. De mit kezd­jünk ez­zel a te­her­rel? A Bib­li­á­ból vi­lá­gos, hogy Is­ten a maga ré­szé­ről kész meg­bo­csá­ta­ni, de ho­gyan nyer­he­tő el ez a bo­csá­nat? Mit ta­nít a Szent­írás a bűn­bo­csá­nat­ról, és ho­gyan ér­té­kel­jük en­nek fé­nyé­ben a ka­to­li­kus ta­ní­tást a gyó­nás­ról?

1 Is­ten meg­bo­csát

Is­ten kész meg­bo­csá­ta­ni. Az egyet­len fel­té­tel, hogy az em­ber őszin­tén meg­bán­ja a bű­nét és Tőle bo­csá­na­tot kér­jen. Jó pél­da erre Dá­vid imád­sá­ga az 51. zsol­tár­ban:

A kar­ve­ze­tő­nek. Dá­vid zsol­tá­ra, ami­kor Ná­tán pró­fé­ta elé­je já­rult, mi­u­tán ő Ba­t­se­bával vét­ke­zett. Kö­nyö­rülj raj­tam, Is­ten, ir­gal­mad sze­rint, kö­nyö­rü­le­tes­sé­ged sze­rint tö­röld el go­nosz­sá­go­mat! Moss egé­szen tisz­tá­ra vét­kem­től, bű­nöm­től tisz­títs meg en­gem! Mert el­is­me­rem go­nosz­sá­go­mat, és bű­nöm előt­tem van szün­te­len. El­le­ned vét­kez­tem, egye­dül el­le­ned, s azt cse­le­ked­tem, ami előt­ted go­nosz, hogy igaz­nak bi­zo­nyulj be­szé­ded­ben, és igaz­sá­gos­nak a te íté­le­ted­ben. […] For­dítsd el bű­ne­im­től ar­co­dat, tö­röld el min­den go­nosz­sá­go­mat! Tisz­ta szí­vet te­remts ben­nem, Is­ten, s az erős lel­ket újítsd meg ben­sőm­ben! Szí­ned elől ne vess el en­gem, szent lel­ke­det ne vond meg tő­lem! Add vissza ne­kem üd­vös­sé­ged örö­mét, és kész­sé­ges lé­lek­kel erő­síts meg en­gem! […] A tö­re­del­mes lé­lek ál­do­zat Is­ten­nek, a tö­re­del­mes, alá­za­tos szí­vet, Is­ten, nem ve­ted meg. (Zsol­tá­rok 51:1–6.11–14.19, KNB)

2 Elég‑e csak Is­ten­nek be­val­la­ni a bű­ne­in­ket?

A Bib­lia azt ta­nít­ja, hogy vall­juk meg a bű­ne­in­ket egy­más­nak is.

Szen­ved va­la­ki kö­zü­le­tek? Imád­koz­zék! Vi­dám va­la­ki? Éne­kel­jen zsol­tá­ro­kat! Be­teg va­la­ki köz­te­tek? Hí­vas­sa el az egy­ház pres­bi­te­re­it, azok imád­koz­za­nak fö­löt­te, és ken­jék meg őt olaj­jal az Úr ne­vé­ben! A hit­ből fa­ka­dó imád­ság meg­sza­ba­dít­ja a be­te­get, és az Úr fel­se­gí­ti őt, ha pe­dig bű­nök­ben van, bo­csá­na­tot nyer. Vall­já­tok meg te­hát egy­más­nak bű­ne­i­te­ket, és imád­koz­za­tok egy­má­sért, hogy meg­gyó­gyul­ja­tok, mert so­kat meg­te­het az igaz em­ber kö­nyör­gé­se. Il­lés hoz­zánk ha­son­ló em­ber volt, s ami­kor buz­gón imád­ko­zott, hogy ne es­sék eső a föld­re, nem is esett há­rom évig és hat hó­na­pig. Az­tán is­mét imád­ko­zott, és az ég esőt adott, s a föld meg­ad­ta ter­mé­sét. (Ja­kab le­vél 5:13–18, KNB)

Az­ál­tal, hogy hívő test­vé­re­ink­nek is be­vall­juk a bű­ne­in­ket, Is­ten se­gít sza­bad­dá vál­ni a bűn ter­hé­től. Test­vé­re­ink, akik­ben bí­zunk, mert tud­juk, hogy ők is tö­re­ked­nek az Is­ten előt­ti en­ge­del­mes élet­re, se­gí­te­ni tud­nak a bűn mé­lyebb meg­íté­lé­sé­ben és a ko­mo­lyabb bűn­bá­nat meg­ta­lá­lá­sá­ban. Így újra meg­tisz­tult szív­vel és fel­sza­ba­dult lel­ki­is­me­ret­tel tud­juk foly­tat­ni az utat Is­ten­nel, tud­va, hogy eb­ben test­vé­re­ink is mel­let­tünk áll­nak imád­ság­ban, és to­vább­ra is se­gít­sé­günk­re lesz­nek, ha el­esünk. Is­ten azt akar­ja, hogy a ke­resz­té­nyek együtt hor­doz­zák a ter­he­ket:

Atyám­fi­ai! ha az em­ber bűn­re ra­gad­ta­tik is, ti, kik lel­ki­ek vagy­tok, az olyat ok­tas­sá­tok a sze­líd­ség lel­ké­vel; ma­gad­ra ügyel­vén, ne­hogy te is meg­kí­sér­tes­sél. Egy­más ter­hét vi­sel­jé­tek, és úgy fog­já­tok tel­je­sí­te­ni Krisz­tus tör­vé­nyét. (Gala­ta le­vél 6:1–2, KNB)

Ke­resz­tény­ként a vi­lá­gos­ság­ban kell jár­nunk. Ez pe­dig azt je­len­ti, hogy nem­csak Is­ten előtt tár­juk fel őszin­tén a bű­ne­in­ket és gyen­ge­sé­ge­in­ket, ha­nem hívő test­vé­re­ink előtt is. Já­nos apos­tol le­ve­lé­ben össze­kö­ti a vi­lá­gos­ság­ban já­rást az egy­más­sal való kö­zös­ség­gel és Jé­zus meg­bo­csá­tá­sá­nak a meg­ta­pasz­ta­lá­sá­val.

Ez az üze­net, ame­lyet tőle hal­lot­tunk és hir­de­tünk nek­tek, hogy Is­ten vi­lá­gos­ság, és nincs ben­ne sem­mi sö­tét­ség. Ha azt mond­juk, hogy kö­zös­ség­ben va­gyunk vele és sö­tét­ség­ben já­runk, ha­zu­dunk, és nem cse­lek­szünk igaz­sá­got. Ha azon­ban vi­lá­gos­ság­ban já­runk, mint ahogy ő is vi­lá­gos­ság­ban van, ak­kor kö­zös­ség­ben va­gyunk egy­más­sal, és Jé­zus­nak, az ő Fi­á­nak vére meg­tisz­tít min­ket min­den bűn­től. Ha azt mond­juk, hogy nin­csen bű­nünk, meg­csal­juk ma­gun­kat, és nincs ben­nünk igaz­ság. Ha meg­vall­juk bű­ne­in­ket, ő hű és igaz­sá­gos, hogy meg­bo­csás­sa a bű­nö­ket, és meg­tisz­tít­son min­ket min­den go­nosz­ság­tól. (1 Já­nos le­vél 1:5–9, KNB)

3 Köl­csö­nös bűn­be­val­lás vagy fül­be­gyó­nás?

A fen­ti­ek­ből lát­szik, hogy Is­ten a ke­resz­té­nye­ket élő test­vé­ri kap­cso­lat­ra hív­ta el egy test­ben, ami az egy­ház.

[…] De Is­ten azért al­kot­ta úgy a tes­tet, hogy az alan­ta­sabb ta­gok­nak na­gyobb tisz­tes­ség jus­son, hogy ne le­gyen sza­ka­dás a test­ben, ha­nem a ta­gok tö­rőd­je­nek egy­más­sal. Ha te­hát az egyik tag szen­ved, vele együtt szen­ved va­la­mennyi tag; vagy ha az egyik tag di­cső­ség­ben ré­sze­sül, együtt ör­ven­de­zik vele va­la­mennyi tag. Ti pe­dig Krisz­tus tes­te vagy­tok, és egyen­ként tag­jai. (1 Ko­rin­thus le­vél 12:24–27, KNB)

A bűn­be­val­lás is en­nek a kap­cso­lat­nak a ter­mé­sze­tes ré­sze. A ka­to­li­kus gyó­nás is ad­hat meg­könnyeb­bü­lést an­nak, aki egye­dül küzd a bű­ne­i­vel, hi­szen ön­ma­gá­ban az, hogy va­la­ki­nek el­mond­hat­ja, már nagy­ban csök­ken­ti a lel­ki ter­het. De va­jon a gyó­nás in­téz­mé­nye és a hoz­zá kap­cso­ló­dó ka­to­li­kus ta­ní­tá­sok megállnak‑e a Bib­lia mér­le­gén? Közvetíthetik‑e Is­ten meg­bo­csá­tá­sát, és segítik‑e az Is­ten­nel való kap­cso­lat ren­de­zé­sét?

A ka­to­li­kus egy­ház ta­ní­tá­sa sze­rint kü­lönb­ség van bo­csá­na­tos és sú­lyos (ha­lá­los) bű­nök kö­zött, mely utób­bi­ak alól csak fel­szen­telt pa­pok­nak van ha­tal­muk fel­ol­do­zást adni. A fel­ol­do­zás mel­lé a pap elég­té­telt is ki­szab (né­hány ima­szö­veg el­is­mét­lé­se vagy más val­lá­sos cse­le­ke­det). A pap sze­mé­lyes en­ge­del­mes­sé­ge nem szá­mít; ő maga él­het akár ha­lá­los bűn­ben is, papi ha­tal­má­nál fog­va az ál­ta­la adott fel­ol­do­zás ér­vé­nyes.

Mi a prob­lé­ma ez­zel? Elő­ször is az, hogy egy őszin­te hívő nem ka­te­go­ri­zál­ja a bű­ne­it (bocsánatos/​halálos), ha­nem tud­ja, hogy min­den bűn el­vá­laszt Is­ten­től. Tö­rek­szik arra, hogy min­dent ren­dez­zen Vele, és test­vé­rei előtt is fel­vál­lal­ja a gyen­ge­sé­ge­it. Egy elő­írt szer­tar­tás ke­re­té­ben egy­ol­da­lú­an el­mon­da­ni a bű­ne­i­met egy (ta­lán tel­je­sen is­me­ret­len) egy­há­zi ve­ze­tő­nek – aki ne­kem a bű­ne­it so­sem vall­ja be, és le­het, hogy er­kölcs­te­len éle­tet él –, in­kább egy szer­ve­zet­hez il­lik, mint­sem test­vé­ri kö­zös­ség­hez.

4 Van‑e a pap­nak fel­ol­do­zó ha­tal­ma?

Csak Is­ten­nek van ha­tal­ma bű­nö­ket meg­bo­csá­ta­ni. Ke­resz­tény­ként köl­csö­nö­sen se­gít­he­tünk egy­más­nak en­nek a bűn­bo­csá­nat­nak a meg­ta­lá­lá­sá­ban, és bá­to­rít­hat­juk egy­mást an­nak el­fo­ga­dá­sá­ban. A ka­to­li­kus egy­ház sze­rint vi­szont Jé­zus fel­ol­do­zó ha­tal­mat adott az apos­to­lok­nak (és csak ne­kik!), amit az­tán ők to­vább­ad­tak a ké­sőb­bi egy­há­zi elöl­já­rók­nak. En­nek alá­tá­masz­tá­sá­ra az egy­há­zi ha­gyo­mány mel­lett né­hány bib­li­ai ige­sza­kaszt is fel­hoz­nak. Leg­főbb érv­ként Jé­zus Já­nos evan­gé­li­u­ma vé­gén el­hang­zott sza­va­it hasz­nál­ják.

4.1 „Akik­nek meg­bo­csát­já­tok bű­ne­i­ket, bo­csá­na­tot nyer­nek.”

Mi­kor azon a na­pon, a hét első nap­ján este lett, és a he­lyi­ség aj­ta­ja, ahol a ta­nít­vá­nyok össze­gyűl­tek, a zsi­dók­tól való fé­le­lem mi­att zár­va volt, Jé­zus el­jött, meg­állt kö­zé­pen, és így szólt: „Bé­kes­ség nek­tek!” Mi­u­tán ezt mond­ta, meg­mu­tat­ta ne­kik a ke­zét és az ol­da­lát. A ta­nít­vá­nyok meg­örül­tek, ami­kor meg­lát­ták az Urat. Az­tán újra szólt hoz­zá­juk: „Bé­kes­ség nek­tek! Amint en­gem kül­dött az Atya, úgy kül­de­lek én is ti­te­ket.” És mi­u­tán ezt mond­ta, rá­juk le­helt, és így foly­tat­ta: „Ve­gyé­tek a Szent­lel­ket! Akik­nek meg­bo­csát­já­tok bű­ne­i­ket, bo­csá­na­tot nyer­nek; akik­nek pe­dig meg­tart­já­tok, azok bű­nei meg­ma­rad­nak.” (Já­nos 20:19–23, KNB)

Első ol­va­sás­ra tény­leg úgy tűn­het, hogy Jé­zus itt ala­pí­tot­ta meg a gyó­nás szent­sé­gét, és ki­zá­ró­lag az apos­to­lok­nak adta meg a fel­ol­do­zó ha­tal­mat. Az össze­füg­gés azon­ban nem er­ről ta­nús­ko­dik.

A 21. vers sze­rint itt Jé­zus ki­kül­di (la­tin: mis­sio) a ta­nít­vá­nya­it úgy, ahogy Őt el­küld­te az Atya, hogy az evan­gé­li­u­mot és a bű­nök bo­csá­na­tát hir­des­se (Lu­kács 4:16–19, KNB). A rá­juk le­he­lés­sel a Szent­lé­lek pün­kös­di el­jö­ve­te­lét ve­tí­ti elő­re, aki ál­tal a ta­nít­vá­nyok is erőt fog­nak kap­ni a bi­zony­ság­té­tel­re min­den em­ber előtt. Ez a bi­zony­ság­té­tel (misszió vagy evan­ge­li­zá­ció) min­den egyes ke­resz­tény fel­ada­ta (Máté 28:18–20; 1 Pé­ter le­vél 2:9). Aki hall­ja ezt a bi­zony­ság­té­telt az evan­gé­li­um­ról és be­fo­gad­ja, an­nak Is­ten meg­bo­csá­tá­sát hir­det­het­jük. Aki el­uta­sít­ja, an­nak bű­nei nem nyer­nek meg­bo­csá­tást. Egyéb­ként Lu­kács evan­gé­lis­ta is tu­dó­sít Jé­zus­nak ugyan­er­ről a fel­tá­ma­dás utá­ni meg­je­le­né­sé­ről, ami meg­erő­sí­ti a fent mon­dot­ta­kat (Lu­kács 24:33–36.46–49, KNB).^[1] Ezen az es­tén te­hát Jé­zus nem a gyó­nás szent­sé­gét ala­pí­tot­ta meg, ha­nem meg­bí­zást adott min­den ta­nít­vá­nyá­nak (és ez­zel min­den ké­sőb­bi ke­resz­tény­nek) a bűn­bo­csá­nat hir­de­té­sé­re az evan­gé­li­um­ban való hit ál­tal.

4.2 A bé­kél­te­tés szol­gá­la­ta

Er­ről a meg­bí­zás­ról be­szél Pál apos­tol is:

Krisz­tus sze­re­te­te ugyan­is sür­get min­ket, mi­vel azt gon­dol­juk, hogy ha egy meg­halt min­den­ki­ért, ak­kor va­la­mennyi­en meg­hal­tak; és azért halt meg min­den­ki­ért, hogy akik él­nek, már ne ön­ma­guk­nak él­je­nek, ha­nem an­nak, aki ér­tük meg­halt és fel­tá­madt. […] Mind­ez pe­dig Is­ten­től van, aki Krisz­tus ál­tal meg­bé­kél­te­tett min­ket ön­ma­gá­val, és ne­künk adta a meg­bé­ké­lés szol­gá­la­tát. Mert Is­ten volt az, aki Krisz­tus­ban ki­en­gesz­tel­te ma­gá­val a vi­lá­got, úgy, hogy nem szá­mí­tot­ta be az em­be­rek bű­ne­it, és ránk bíz­ta a ki­en­gesz­te­lő­dés igé­jét. Mi Krisz­tus kö­vet­sé­gé­ben já­runk, és maga Is­ten buz­dít ál­ta­lunk. Krisz­tu­sért ké­rünk te­hát ben­ne­te­ket, bé­kül­je­tek meg Is­ten­nel! (2 Ko­rin­thus le­vél 5:14–15, 18–20, KNB)

Krisz­tus sze­re­te­te min­den hí­vőt arra in­dít, hogy má­sok­kal is meg­ossza az öröm­hírt, és így má­so­kat is az Is­ten­nel való meg­bé­ké­lés­re hív­jon. Nem­csak a még nem hí­vő­ket, ha­nem azo­kat is, akik már hí­vők, de va­la­mi­lyen bűn mi­att meg­gyen­gült a kap­cso­la­tuk Is­ten­nel (aho­gyan Pál is se­gí­tett eb­ben a ko­rin­thu­si­ak­nak).

4.3 „Amit meg­köt­tök a föl­dön, meg lesz köt­ve a menny­ben is…”

Vé­gül sze­ret­nénk még egy so­kat idé­zett ige­sza­kasz­ra ki­tér­ni, amellyel a ka­to­li­kus egy­ház szin­tén a fel­ol­do­zás ha­tal­mát pró­bál­ja alá­tá­masz­ta­ni:

Ha a test­vé­red vét­ke­zik el­le­ned, menj és fi­gyel­mez­tesd őt négy­szem­közt. Ha hall­gat rád, meg­nyer­ted test­vé­re­det. Ha azon­ban nem hall­gat rád, végy ma­gad mel­lé még egy vagy két tár­sat, mert min­den dol­got két vagy há­rom tanú sza­vá­val kell iga­zol­ni. Ha rá­juk sem hall­gat, mondd meg az egy­ház­nak. Ha pe­dig az egy­ház­ra sem hall­gat, le­gyen szá­mod­ra olyan, mint a po­gány és a vá­mos. Bi­zony, mon­dom nek­tek: mind­az, amit meg­köt­tök a föl­dön, meg lesz köt­ve a menny­ben is, és amit föl­ol­do­tok a föl­dön, föl lesz old­va a menny­ben is. Azt is mon­dom nek­tek: ha ket­ten kö­zü­le­tek a föl­dön egyet­ér­tés­ben kér­nek va­la­mit, bár­mi le­gyen is az, meg­kap­ják Atyám­tól, aki a menny­ben van. Mert ahol ket­ten vagy hár­man össze­gyűl­nek az én ne­vem­ben, ott va­gyok kö­zöt­tük.” (Máté 18:15–20, KNB)

Nem le­het ki­ra­gad­ni a 18. ver­set az össze­füg­gés­ből: Ha a ke­resz­tény gyü­le­ke­zet­ben egy test­vér vét­ke­zik, ak­kor fon­tos se­gí­te­ni neki, hogy meg­bán­ja a bű­nét és meg­tér­jen be­lő­le. Ha a sze­mé­lyes in­té­sek­re nem hall­gat, az egész kö­zös­ség is meg­pró­bál­ja meg­té­rés­re hív­ni. Ha erre sem hall­gat, a gyü­le­ke­zet ki­zár­ja őt. Ez a kö­tés „ha­tal­ma”, amit Jé­zus a gyü­le­ke­zet­nek adott (nem pe­dig egy pap­nak). Ha az il­le­tő ké­sőbb még­is meg­bán­ja a bű­nét, az egy­ház újra be­fo­gad­ja őt. Ez a ki­zá­rás fel­ol­dá­sa. Lát­ha­tó, hogy en­nek a sza­kasz­nak sincs sem­mi köze a gyó­nás szer­tar­tá­sá­hoz és a papi ha­ta­lom­hoz.^[2]

5 Összeg­zés

Is­ten mély kap­cso­la­tot sze­ret­ne ve­lünk, amely­ben bi­za­lom­mal for­dul­ha­tunk Hoz­zá mint sze­re­tő Atyánk­hoz, aki nagy­lel­kű a meg­bo­csá­tás­ban:

Ke­res­sé­tek az Urat, amíg meg­ta­lál­ha­tó, hív­já­tok őt, amíg kö­zel van! Hagy­ja el út­ját az is­ten­te­len, és gon­do­la­ta­it a bű­nös! Tér­jen vissza az Úr­hoz, mert meg­kö­nyö­rül raj­ta, és Is­te­nünk­höz, mert ő nagy­lel­kű a meg­bo­csá­tás­ban! (Ézsa­i­ás 55:6–7, KNB)

A test­vé­ri kö­zös­ség – az egy­ház – Is­ten aján­dé­ka; eb­ben a ke­resz­té­nyek Krisz­tus tes­té­nek tag­ja­i­ként se­gí­tik egy­mást a bűn el­le­ni harc­ban. Ezért vall­ják meg egy­más­nak bű­ne­i­ket, és se­gí­te­nek egy­más­nak meg­ta­pasz­tal­ni Is­ten meg­bo­csá­tá­sát.