III. rész: A cso­dák sze­re­pe a Bib­li­á­ban

Ha meg­néz­zük a Szent­írás egé­szét, lát­ha­tó, hogy a je­lek és cso­dák nem szá­mí­tot­tak min­den­na­pos je­len­ség­nek. Is­ten kü­lön­le­ges idők­ben és hely­ze­tek­ben tett cso­dá­kat és nem foly­to­no­san. En­nek meg­ér­té­se na­gyon fon­tos a pün­kös­di és ka­riz­ma­ti­kus moz­gal­mak ál­lí­tó­la­gos cso­dá­i­nak meg­vizs­gá­lá­sá­hoz. Ezt jár­juk kö­rül a cso­dák­ról és gyó­gyu­lá­sok­ról szó­ló so­ro­za­tunk be­fe­je­ző ré­szé­ben.

Hagyományos izraeli, kerek kenyerek kosarakban: illusztráció Jézus jól ismert csodájáról, amikor ötezer embert lakatott jól.

1 A cso­dák sze­re­pe Is­ten üdv­ter­vé­ben

Ha meg­néz­zük a Szent­írás egé­szét, lát­ha­tó, hogy a je­lek és cso­dák nem szá­mí­tot­tak min­den­na­pos je­len­ség­nek az üdv­tör­té­net so­rán. Is­ten kü­lön­le­ges idők­ben és hely­ze­tek­ben cse­le­ke­dett így – nem foly­to­no­san: Nagy szám­ban tör­tén­tek cso­dák Mó­zes, Il­lés és Eli­ze­us, va­la­mint Jé­zus és az apos­to­lok ide­jén. Ezek na­gyon fon­tos idő­sza­kok vol­tak az üd­vös­ség tör­té­ne­té­ben:

Ezek­ben a kü­lön­le­ges idők­ben Is­ten cso­dá­la­tos je­lek­kel is se­gí­te­ni akar­ta né­pét, hogy higgyen ben­ne.

Mó­zes ide­jé­ben a tíz csa­pás és a Vö­rös-ten­ge­ren való át­ke­lés na­gyon kü­lön­le­ges ta­pasz­ta­lat volt az iz­ra­e­li­ták szá­má­ra (2 Mó­zes 14:30–31). Is­ten azon­ban nem mun­kál­ko­dott kö­zöt­tük fo­lya­ma­to­san ilyen cso­dá­la­tos mó­don. Azt vár­ta tő­lük, hogy em­lé­kez­ze­nek ezek­re az ese­mé­nyek­re és ad­ják to­vább gyer­me­ke­ik­nek nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re.

Őriz­kedj azért, és vi­gyázz na­gyon ma­gad­ra, hogy meg ne fe­led­kezz azok­ról, ami­ket sa­ját sze­med­del lát­tál, és ki ne vessze­nek em­lé­ke­ze­ted­ből, amíg csak élsz! Is­mer­tesd meg azo­kat fi­a­id­dal és uno­ká­id­dal is […] (5 Mó­zes 4:9)

A nagy dol­gok nem is­mét­lőd­tek meg újra és újra. Is­ten szá­má­ra fon­tos volt, hogy népe meg­ta­nul­jon a cso­dák­ról hal­lott (ol­va­sott) ta­nú­ság­té­te­lek alap­ján hin­ni, és nem csak ak­kor, ami­kor azok a sa­ját sze­me­ik lát­tá­ra tör­tén­nek. Ha­son­ló­kép­pen Is­ten gon­dos­ko­dott ar­ról, hogy a Jé­zus és az apos­to­lok ál­tal vég­hez vitt cso­dák­ról is ké­szül­je­nek írott ta­nú­ság­té­te­lek min­den ké­sőb­bi nem­ze­dék szá­má­ra. Az új­szö­vet­sé­gi szent­írást ol­vas­va mi is ezek alap­ján hi­he­tünk, ak­kor is, ha nem lá­tunk cso­dá­kat a sa­ját sze­me­ink­kel. Ahogy ezt Já­nos apos­tol evan­gé­li­u­ma vé­gén meg­fo­gal­maz­za:

Sok más jelt is tett Jé­zus a ta­nít­vá­nyai sze­me lát­tá­ra, ame­lyek nin­cse­nek meg­ír­va eb­ben a könyv­ben. Ezek pe­dig azért írat­tak meg, hogy higgyé­tek: Jé­zus a Krisz­tus, az Is­ten Fia, és e hit­ben éle­te­tek le­gyen az ő ne­vé­ben. (Já­nos 20:30–31)

Ugyan­eb­ben a fe­je­zet­ben ol­va­sunk ar­ról, hogy Jé­zus meg­dor­gál­ta Ta­mást, mi­vel nem volt haj­lan­dó el­hin­ni, hogy Jé­zus fel­tá­madt, mert ő maga nem lát­ta őt (Já­nos 20:24–29). Jé­zus nem vár­ta el Ta­más­tól, hogy va­kon higgyen. Volt elég alap­ja arra, hogy el­higgye, hogy Jé­zus fel­tá­madt, hi­szen hal­lot­ta a töb­bi apos­tol ta­nú­ság­té­te­lét. Jé­zus fi­gyel­mez­te­té­se ránk is ér­vé­nyes. A Bib­li­á­ban mi is so­kat ol­vas­ha­tunk Is­ten cso­dá­la­tos cse­le­ke­de­te­i­ről. Ne akar­junk va­la­mi lát­ha­tót, meg­fog­ha­tót – higgyünk a Szent­írás alap­ján!

2 A cso­dá­kon kí­vü­li egyéb fon­tos je­lek

Mint em­lí­tet­tük, so­kan hi­vat­koz­nak cso­dák­ra mint an­nak egy­ér­tel­mű bi­zo­nyí­té­ká­ra, hogy egy pré­di­ká­tor, lel­ki­pász­tor vagy gyü­le­ke­zet Is­ten­től való. Ahogy azon­ban lát­tuk, cso­dá­kat le­het utá­noz­ni és vissza le­het élni ve­lük; így pe­dig so­ka­kat meg le­het té­vesz­te­ni. Ép­pen ezért na­gyon óva­tos­nak kell len­nünk, ami­kor ilyen dol­go­kat hal­lunk vagy lá­tunk.

Nagy se­gít­ség, hogy Jé­zus be­szélt más je­lek­ről is, ame­lyek alap­ján egy őszin­te ke­re­ső vagy hívő fel­is­mer­he­ti, hogy hitelesek‑e azok az em­be­rek, akik azt ál­lít­ják, hogy Is­ten mun­kál­ko­dik raj­tuk ke­resz­tül.

2.1 Sze­re­tet

Új pa­ran­cso­la­tot adok nek­tek, hogy sze­res­sé­tek egy­mást: aho­gyan én sze­ret­te­lek ti­te­ket, ti is úgy sze­res­sé­tek egy­mást! Ar­ról fog­ja meg­tud­ni min­den­ki, hogy az én ta­nít­vá­nya­im vagy­tok, ha sze­re­ti­tek egy­mást. (Já­nos 13:34–35)

A test­vér­sze­re­te­tet nem le­het utá­noz­ni. An­nak, hogy úgy tud­juk sze­ret­ni egy­mást, aho­gyan Jé­zus tet­te, elő­fel­té­te­le az Is­ten irán­ti tel­jes oda­adás és a test­vé­re­ink éle­té­ben való rész­vé­tel. Ez a bib­li­ai gyü­le­ke­zet­ben meg is va­ló­sult: a ke­resz­té­nyek test­vé­ri kö­zös­ség­ben él­tek, na­pon­ta éle­tü­ket adva egy­má­sért. Jé­zus ma is ezt vár­ja kö­ve­tő­i­től. Ez­zel szem­ben ma­nap­ság sok gyü­le­ke­zet van, ahol ál­lí­tó­lag nagy cso­dák tör­tén­nek, de a test­vé­ri sze­re­tet hi­ány­zik. Pe­dig Jé­zus ez utób­bit ne­vez­te egy­ér­tel­mű jel­nek, amely­ből a vi­lág fel­is­mer­he­ti, kik va­ló­ban az ő ta­nít­vá­nyai.

2.2 Egy­ség

A test­vé­ri sze­re­tet mel­lett egy má­sik fon­tos jel a hí­vők egy­sé­ge:

De nem ér­tük kö­nyör­gök csu­pán, ha­nem azo­kért is, akik az ő sza­vuk­ra hisz­nek én­ben­nem; hogy mind­nyá­jan egyek le­gye­nek, aho­gyan te, Atyám, én­ben­nem, és én te­ben­ned, hogy ők is ben­nünk le­gye­nek, hogy el­higgye a vi­lág, hogy te küld­tél el en­gem. (Já­nos 17:20–21)

Jé­zus azért imád­ko­zott, hogy a hí­vők egyek le­gye­nek, aho­gyan ő is egy az Atyá­val. Ez az egy­ség csak ak­kor lé­tez­het, ha min­den hívő kész alá­ren­del­ni ma­gát Jé­zus­nak és nem ra­gasz­ko­dik sa­ját el­kép­ze­lé­se­i­hez és kí­ván­sá­ga­i­hoz. Fe­lü­le­tes egyet­ér­tés csu­pán né­hány úgy­ne­ve­zett lé­nye­ges do­log­ban (pl. Szent­há­rom­ság, hit ál­ta­li üd­vös­ség, a Bib­lia Is­ten sza­va stb.) nem az az egy­ség, ami­ért Jé­zus imád­ko­zott. Ilyet a vi­lág­ban is le­het ta­lál­ni. A ke­resz­té­nyek kö­zöt­ti egy­ség azért egye­dül­ál­ló, mert ők egy szív és egy lé­lek (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 4:32). Ez csak úgy ér­he­tő el és tart­ha­tó fenn, ha őszin­tén tö­re­ked­nek arra, hogy mé­lyen meg­is­mer­jék egy­mást és időt szán­ja­nak egy­más­ra – más szó­val úgy sze­res­sék egy­mást, aho­gyan Jé­zus tet­te. Mi­vel ezt a mély egy­sé­get nem le­het kül­ső­leg le­má­sol­ni, ez egy má­sik fél­re­ért­he­tet­len jele Is­ten mun­ká­já­nak.

Vi­gyáz­zunk te­hát, hogy ne té­vessze­nek meg a Jé­zus ne­vé­ben tett cso­da­je­lek. Ke­res­sük Is­ten mun­kál­ko­dá­sá­nak iga­zi je­le­it: az Is­ten igé­je irán­ti en­ge­del­mes­sé­get, alá­za­tot, szent éle­tet, test­vé­ri sze­re­te­tet és egy­sé­get.



Így szabadította meg az ÚR azon a napon Izráelt Egyiptom kezéből. És látta Izráel az egyiptomiakat holtan a tenger partján. Amikor látta Izráel, hogy milyen erős kézzel bánt el az ÚR Egyiptommal, félni kezdte a nép az URat. Hitt az ÚRnak és szolgájának, Mózesnek. (2 Mózes 14:30–31)

Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek. (János 20:24–29)

A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából semmit a magáénak, hanem mindenük közös volt. (Apostolok cselekedetei 4:32)