Há­zas­ság és há­zas­ság­nél­kü­li­ség

Eb­ben az írá­sunk­ban be­mu­tat­juk, mi volt Is­ten ere­de­ti aka­ra­ta a fér­fi és a nő kap­cso­la­tá­val, szem­ben az­zal az el­tor­zult men­ta­li­tás­sal, aho­gyan ma bán­nak a sze­xu­a­li­tás­sal. Sze­ret­nénk fel­hív­ni a fi­gyel­met a mennyek or­szá­gá­ért vá­lasz­tott há­zas­ság­nél­kü­li­ség ér­té­ké­re is. Ar­ról is szót ej­tünk, amit a Bib­lia a gyü­le­ke­zet­ben élő há­za­sok és há­zas­ság nél­kü­li­ek test­vé­ri kap­cso­la­tá­ról ír: ar­ról a sze­re­tet­ről, amely fe­lül­múl­ja a fér­fi és a nő kö­zöt­ti sze­re­te­tet.

1 Be­ve­ze­tő gon­do­la­tok

Olyan té­mát ra­ga­dunk meg, amely­nek nagy je­len­tő­sé­ge van az em­ber éle­té­ben. Majd­nem min­den em­ber szá­má­ra ma­gá­tól ér­te­tő­dő, hogy pár­kap­cso­lat­ban él­jen, vagy arra vágy­jon. Ez gyak­ran nagy el­vá­rá­sok­kal pá­ro­sul. Eb­ből kö­vet­ke­ző­en a csa­ló­dá­sok sem rit­kák, amik so­ka­kat mély krí­zis­be so­dor­nak, még val­lá­sos kö­rök­ben is.

Olya­nok azon­ban alig akad­nak, akik tu­da­tos dön­tés­sel ön­ként le­mon­da­nak a pár­kap­cso­lat­ról, sze­xu­a­li­tás­ról és csa­lá­di élet­ről azért, hogy éle­tü­ket más cél­nak szen­tel­jék. Az Új­szö­vet­ség­ben nem ide­gen ez a gon­do­lat. Jé­zus és Pál apos­tol is be­szélt er­ről, és ko­rai ke­resz­tény írá­sok­ból is tud­juk, hogy Is­te­nért nem rit­kán a há­zas­ság­nél­kü­li­ség mel­lett dön­töt­tek em­be­rek.

Össze­gyűj­töt­tünk több gon­do­la­tot ar­ról, hogy mi­lyen ér­té­ke van a há­zas­ság­nak és a há­zas­ság­nél­kü­li­ség­nek Is­ten előtt, és mit mond er­ről a Bib­lia. Kü­lö­nö­sen ke­resz­tény hát­tér­rel ren­del­ke­ző ol­va­sók­hoz szó­lunk, mert tu­da­to­sí­ta­ni sze­ret­nénk, hogy a Szent­írás nem csak a há­zas­ság­ról be­szél. Az Is­ten or­szá­gá­ért vál­lalt há­zas­ság­nél­kü­li­ség ér­té­két is va­ló­sá­go­san mu­tat­ja be, ami fö­lött saj­nos gyak­ran el­sik­lik a fi­gye­lem.

Sze­ret­nénk azt is vi­lá­gos­sá ten­ni, hogy egy ke­resz­tény em­ber há­zas­ság­nél­kü­li­ség mel­let­ti dön­té­se nem ke­ve­ren­dő össze a ka­to­li­kus cö­li­bá­tus­sal (azaz nőt­len­ség­gel), ami mel­lett pa­pok és szer­ze­te­sek kö­te­le­zik el ma­gu­kat. Ezt a ka­to­li­kus egy­ház meg­kö­ve­te­li ab­ban az eset­ben, ha va­la­ki eze­ket az úgy­ne­ve­zett szel­le­mi hi­va­tá­so­kat vá­laszt­ja. Er­ről ké­sőbb rész­le­te­seb­ben írunk.

Tud­juk, hogy ez a téma na­gyon ter­je­del­mes, és csak a leg­lé­nye­ge­sebb dol­gok­ra tu­dunk ki­tér­ni. Örü­lünk a téma irán­ti mé­lyebb ér­dek­lő­dés­nek, és szí­ve­sen be­szél­ge­tünk sze­mé­lye­sen is ezek­ről a kér­dé­sek­ről.

2 Élet Jé­zus kö­ve­té­sé­ben

Jé­zus kü­lön­bö­ző csa­lá­di ál­la­pot­ban lévő em­be­re­ket hí­vott a kö­ve­té­sé­re. Pé­ter­ről tud­juk, hogy há­zas volt (Márk 1:29–31). Má­sok, mint vél­he­tő­en Já­nos apos­tol is, még fi­a­ta­lok és nőt­le­nek vol­tak, ami­kor Jé­zus el­hív­ta őket.

Füg­get­le­nül at­tól, hogy ki mi­lyen hely­zet­ben volt, Jé­zus mind­annyi­uk­tól ugyan­azt vár­ta el:

Nagy so­ka­ság ment vele, és ő fe­lé­jük for­dul­va így szólt: „Ha va­la­ki hoz­zám jön, de nem gyű­lö­li meg^[1] ap­ját, any­ját, fe­le­sé­gét, gyer­me­ke­it, test­vé­re­it, sőt még a sa­ját lel­két is, nem le­het az én ta­nít­vá­nyom. Ha va­la­ki nem hor­doz­za a maga ke­reszt­jét, és nem jön utá­nam, az nem le­het az én ta­nít­vá­nyom.” […] Így te­hát, aki kö­zü­le­tek nem mond le min­den va­gyo­ná­ról, nem le­het az én ta­nít­vá­nyom.” (Lu­kács 14:25–27.33)

Jé­zus­nak eze­ket a gon­do­la­ta­it Lu­kács a nagy va­cso­ra pél­dá­za­tá­hoz kap­csol­ja:

Ő pe­dig a kö­vet­ke­ző­kép­pen vá­la­szolt: „Egy em­ber nagy va­cso­rát ké­szí­tett, és sok ven­dé­get hí­vott meg. A va­cso­ra órá­já­ban el­küld­te a szol­gá­ját, hogy mond­ja meg a meg­hí­vot­tak­nak: Jöj­je­tek, mert már min­den ké­szen van. De azok egy­től egyig men­te­ge­tőz­ni kezd­tek. Az első azt üzen­te neki: Föl­det vet­tem, kény­te­len va­gyok ki­men­ni, hogy meg­néz­zem. Kér­lek, ments ki en­gem! A má­sik azt mond­ta: Öt iga ök­röt vet­tem, me­gyek és ki­pró­bá­lom. Kér­lek, ments ki en­gem! Megint egy má­sik azt mond­ta: Most nő­sül­tem, azért nem me­he­tek. Ami­kor vissza­tért a szol­ga, je­len­tet­te mind­ezt urá­nak. A ház ura meg­ha­ra­gu­dott, és ezt mond­ta szol­gá­já­nak: Menj ki gyor­san a vá­ros út­ja­i­ra és ut­cá­i­ra, és hozd be ide a sze­gé­nye­ket, a nyo­mo­ré­ko­kat, a sán­tá­kat és a va­ko­kat. A szol­ga az­tán je­len­tet­te: Uram, meg­tör­tént, amit pa­ran­csol­tál, de még van hely. Ak­kor az úr ezt mond­ta a szol­gá­já­nak: Menj el az utak­ra és a ke­rí­té­sek­hez, és kény­sze­ríts be­jön­ni min­den­kit, hogy meg­tel­jék a há­zam. Mert mon­dom nek­tek, hogy azok kö­zül, aki­ket meg­hív­tam, sen­ki sem kós­tol­ja meg a va­cso­rá­mat.” (Lu­kács 14:16–24)

Itt Jé­zus több pél­dát em­lít arra, hogy mi­ért nem ké­szek az em­be­rek Is­ten meg­hí­vá­sát el­fo­gad­ni. Ezek közé so­rol­ja a há­zas­sá­got, pár­kap­cso­la­tot is. Jé­zus ez­zel arra ta­ní­tott, hogy a há­zas­sá­got és a csa­lá­dot is alá kell ren­del­ni az ő kö­ve­té­sé­nek.

Jé­zus nyil­vá­nos mun­kál­ko­dá­sa ide­jén az apos­to­lok vele tar­tot­tak. Mes­te­rük pél­dá­ján ke­resz­tül kez­det­től fog­va meg­ta­nul­ták, hogy ma­gán­éle­tü­ket alá­ren­del­jék az Is­ten or­szá­gá­ért vég­zett szol­gá­lat­nak. Enél­kül a kész­ség nél­kül nem let­tek vol­na mél­tók Jé­zus kö­ve­té­sé­re. Az ő pél­dá­juk a he­lyes ér­ték­rend­re ta­nít: az élet­ben Is­ten és az Ő or­szá­gá­val kap­cso­la­tos dol­gok a leg­fon­to­sab­bak, me­lyek örök ér­té­kű­ek. Min­den más – há­zas­ság, csa­lád, fog­lal­ko­zás – en­nek a mu­lan­dó vi­lág­nak a ré­sze. Bár ezek ön­ma­guk­ban jó dol­gok, az élet még­sem csak ezek­ből áll, és mi­vel nem tar­ta­nak örök­ké, alá­ren­delt he­lyet kell el­fog­lal­ni­uk.

Jé­zus­nak egy, a szad­du­ce­u­sok­kal tör­tént össze­üt­kö­zé­sé­ből is ki­de­rül ez:

Azon a na­pon szad­du­ce­u­sok is men­tek hoz­zá, akik azt ál­lít­ják, hogy nincs fel­tá­ma­dás, és meg­kér­dez­ték őt: „Mes­ter! Ezt mond­ta Mó­zes: ha va­la­ki meg­hal, és nem ma­rad fiú­gyer­me­ke, ak­kor test­vé­re ve­gye fe­le­sé­gül az asszonyt, és tá­masszon utó­dot test­vé­ré­nek. Volt ná­lunk hét test­vér: az első, mi­u­tán meg­nő­sült, meg­halt, és mi­vel nem volt utó­da, fe­le­sé­gét test­vé­ré­re hagy­ta. Ha­son­ló­an a má­so­dik is, a har­ma­dik is, és így egy­más­után mind a hét. Vé­gül az­tán meg­halt az asszony is. A fel­tá­ma­dás­kor te­hát ki­nek a fe­le­sé­ge lesz az asszony a hét kö­zül, hi­szen mind­egyik­nek a fe­le­sé­ge volt?” Jé­zus így vá­la­szolt ne­kik: „Té­ve­lyeg­tek, mi­vel nem is­me­ri­tek sem az Írá­so­kat, sem az Is­ten ha­tal­mát. Mert a fel­tá­ma­dás­kor nem nő­sül­nek, férj­hez sem men­nek, ha­nem olya­nok lesz­nek, mint az an­gya­lok a menny­ben. A ha­lot­tak fel­tá­ma­dá­sá­ról pe­dig nem olvastátok‑e, amit Is­ten mon­dott nek­tek: Én va­gyok Áb­ra­hám Is­te­ne, Izsák Is­te­ne és Já­kób Is­te­ne? Az Is­ten nem a hol­tak Is­te­ne, ha­nem az élő­ké.” (Máté 22:23–32)

Az alá­hú­zott rész­ből vi­lá­gos, hogy a menny­ben nincs kü­lön­le­ges kap­cso­lat a há­zas­tár­sak kö­zött, kü­lön­ben Jé­zus­nak iga­zat kel­lett vol­na ad­nia a szad­du­ce­u­sok­nak.

Ha te­hát a há­zas­ság csak erre az élet­re szól, nem sza­bad eb­ben ke­res­nünk éle­tünk bol­dog­sá­gát. Van egy en­nél sok­kal ne­me­sebb cél: az Is­ten­nel való örök kö­zös­ség. Ott már nincs sze­re­pe a há­zas kö­te­lék­nek. Is­ten irán­ti sze­re­te­tünk egy­for­mán be­töl­ti kap­cso­la­ta­in­kat mind­azok­kal, akik­kel örök­re kö­zös­ség­ben le­szünk. Ezt a célt úgy ér­het­jük el, ha Is­tent min­den­nél job­ban sze­ret­jük; ha sen­ki és sem­mi nem tart min­ket vissza at­tól, hogy Jé­zust kö­ves­sük és pa­ran­cso­la­ta­i­nak en­ge­del­mes­ked­jünk.^[2]

3 „Nem jó az em­ber­nek egye­dül len­ni…” – Gon­do­la­tok a há­zas­ság­ról és sze­xu­a­li­tás­ról

A te­rem­tés­tör­té­net­ben az aláb­bi­a­kat ol­vas­suk:

Az­után ezt mond­ta az ÚR­is­ten: Nem jó az em­ber­nek egye­dül len­ni, al­ko­tok hoz­zá­il­lő se­gí­tő­tár­sat. […] Az em­ber­ből ki­vett ol­dal­bor­dát asszonnyá for­mál­ta az ÚR­is­ten, és oda­vit­te az em­ber­hez. Ak­kor ezt mond­ta az em­ber: Ez most már cson­tom­ból való csont, tes­tem­ből való test. Asszony­em­ber le­gyen a neve: mert fér­fi­em­ber­ből vé­te­tett. Ezért a fér­fi el­hagy­ja ap­ját és any­ját, ra­gasz­ko­dik fe­le­sé­gé­hez, és lesz­nek egy test­té. Még mind­ket­ten me­zí­te­le­nek vol­tak: az em­ber és a fe­le­sé­ge; de nem szé­gyell­ték ma­gu­kat. (1 Mó­zes 2:18.22–25)

Is­ten az asszonyt a fér­fi se­gí­tő­tár­sá­ul te­rem­tet­te. Az élet min­den te­rü­le­tén egy­más­ra tá­masz­kod­va kell ki­egé­szí­te­ni­ük egy­mást. Ha egy­más­sal há­zas­sá­got köt­nek, „egy test­té” lesz­nek, és ez­zel Is­ten előtt e vi­lá­gon fel­bont­ha­tat­lan kap­cso­lat jön lét­re. Mé­lyen egy­más­ra bíz­zák ma­gu­kat, ami köl­csö­nös hű­ség­re kö­te­le­zi őket.

Az a bi­za­lom, amit a há­zas­ság­kö­tés­sel fe­jez­nek ki egy­más iránt, mind­ket­tő­jük ré­szé­ről nagy fe­le­lős­ség­gel jár: utód­ja­ik nem­zé­sé­vel részt vesz­nek a te­rem­tés­ben, aki­ket Is­ten és az Ő pa­ran­cso­la­tai irán­ti sze­re­tet­re és tisz­te­let­re kell ne­vel­ni­ük.

Az „egy test”-et már nem le­het szét­vá­lasz­ta­ni. Bár az ószö­vet­ség ide­jén lé­te­zett több­ne­jű­ség, az „egy test” ki­fe­je­zés még­is azt mu­tat­ja, hogy ezek­ben az ese­tek­ben el­tér­tek Is­ten te­rem­té­sé­nek ere­de­ti ter­vé­től, mert Is­ten aka­ra­ta az egy társ­sal kö­tött há­zas­ság. Egy fér­fi nem hagy­hat­ja el több­ször ap­ját és any­ját, hogy fe­le­sé­gé­hez ra­gasz­kod­jon. A há­zas­tár­sak­nak mind­ad­dig hű­sé­ges­nek kell ma­rad­ni­uk egy­más­hoz, amíg a ha­lál el nem vá­laszt­ja őket.

Ha bi­zo­nyos ese­tek­ben el­ke­rül­he­tet­len is a vá­lás, a há­zas­sá­gi kö­te­lék, az „egy test” ak­kor sem old­ha­tó fel azért, hogy új há­zas­sá­got kös­se­nek. Csak az egyik há­zas­fél ha­lá­lá­val vá­lik sza­bad­dá a má­sik arra, hogy új­ra­há­za­sod­jon.^[3]

A bűn­be­esés tör­té­ne­té­ben ezt ol­vas­suk:

Az asszony úgy lát­ta, hogy jó vol­na enni ar­ról a fá­ról, mert csá­bít­ja a sze­met, meg kí­vá­na­tos is az a fa, mert okos­sá tesz: sza­kí­tott a gyü­möl­csé­ből, evett, majd adott a vele levő fér­jé­nek is, és ő is evett. Ek­kor meg­nyílt mind­ket­tő­jük sze­me, és ész­re­vet­ték, hogy me­zí­te­le­nek. Ezért fü­ge­fa­le­ve­le­ket fűz­tek össze, és ágyék­kö­tő­ket ké­szí­tet­tek ma­guk­nak […]. De az ÚR­is­ten ki­ál­tott az em­ber­nek, és ezt kér­dez­te: Hol vagy? Az em­ber így fe­lelt: Meg­hal­lot­tam han­go­dat a kert­ben, és meg­ijed­tem, mert me­zí­te­len va­gyok. Ezért rej­tőz­tem el. Az Is­ten erre azt kér­dez­te: Ki mond­ta meg ne­ked, hogy me­zí­te­len vagy? Ta­lán ar­ról a fá­ról et­tél, amely­ről azt pa­ran­csol­tam, hogy ne egyél? Az em­ber így fe­lelt: Az asszony, akit mel­lém ad­tál, ő adott ne­kem a fá­ról, és így et­tem […]. Az asszony­nak ezt mond­ta: Igen meg­nö­ve­lem ter­hes­sé­ged fáj­dal­mát, fáj­da­lom­mal szü­löd gyer­me­ked, még­is vá­gya­ko­zol fér­jed után, ő pe­dig ural­kod­ni fog raj­tad. (1 Mó­zes 3:6–7.9–12.16)

A bűn­be­esés ál­tal sok do­log rossz irány­ba vál­to­zott a vi­lá­gon: az em­ber há­tat for­dí­tott Is­ten­nek; fel­ad­ta bi­zal­mas és sze­re­tet­tel­jes kap­cso­la­tát Te­rem­tő­jé­vel, ami a ne­mek kap­cso­la­tá­ban is alap­ve­tő vál­to­zást ho­zott. Az idé­zett sza­kasz­ban ar­ról ol­va­sunk, hogy Ádám­nak és fe­le­sé­gé­nek meg­nyíl­tak a sze­mei, és ész­re­vet­ték, hogy me­zí­te­le­nek. Az­előtt nem szé­gyell­ték ma­gu­kat egy­más előtt, most pe­dig el­rej­tőz­nek Is­ten elől és ke­re­sik, ho­gyan ta­kar­hat­ják el me­zí­te­len­sé­gü­ket. Le­rom­bo­ló­dott az a tisz­ta, ter­mé­sze­tes és za­var­ta­lan kö­zös­ség, ami­ben az em­ber élt Is­ten­nel, és ez­zel együtt az a kap­cso­lat is, amit a Te­rem­tő az em­ber és fe­le­sé­ge kö­zött el­ter­ve­zett.

Az asszony ez­után fér­jé­ben kezd­te el ke­res­ni a tá­maszt és a biz­ton­sá­got, mert el­ve­szí­tet­te vé­dett­sé­gét Is­ten­ben. Az em­ber, aki Is­tent, a főt és ural­ko­dót el­uta­sí­tot­ta, meg­vál­toz­tat­ta vi­szo­nyu­lá­sát az asszony­hoz, és a test­vé­ri­en gon­dos­ko­dó vé­del­me­ző­ből ural­ko­dó lett.

Kör­nye­ze­tünk­ben lát­hat­juk, hogy a ne­mek kö­zöt­ti kap­cso­la­tok­ban mi­lyen erő­sen je­len van a kí­sér­tés és vét­ke­zés le­he­tő­sé­ge, és hogy a sze­xu­a­li­tás­sal sok szen­ve­dés, el­fa­ju­lás, szét­zi­lált­ság jár együtt. Bár e te­rü­let­ről szá­mos bűn is­me­re­tes az em­be­ri­ség tör­té­nel­mé­ben, mára a sze­xu­a­li­tás­sal való vissza­élés soha nem lá­tott mé­re­te­ket öl­tött. Pél­da­ként em­lít­jük: az in­ter­ne­ten futó tel­jes in­for­má­ció mennyi­ség egy­har­ma­da por­nog­ráf tar­tal­mú, il­let­ve a Go­og­le-ba be­írt min­den ne­gye­dik ke­re­sés por­nog­ráf web­ol­da­la­kat érint…^[4] És ami ott ta­lál­ha­tó, az el­kép­zel­he­tet­le­nül vissza­ta­szí­tó.

Mi­lyen rom­lott­nak kell len­nie egy em­ber jel­le­mé­nek ah­hoz, hogy ilyen dol­gok­ban tet­szé­sét ta­lál­ja ahe­lyett, hogy un­do­rod­va el­for­dul­na ezek­től! Mennyi­re ér­zé­ket­le­nek az em­be­rek ma arra, hogy meg­ért­sék: en­nek sem­mi köze a sze­re­tet­hez, csu­pán az em­ber mél­tó­sá­gá­nak föld­re tip­rá­sa!

Saj­nos a leg­több fi­a­tal már na­gyon ko­rán ilyen bű­nök­re adja ma­gát, és ezek rab­já­vá vá­lik. En­nek kö­vet­kez­té­ben lel­ki­is­me­re­tük el­tom­pul és el­ve­szí­tik tisz­te­le­tü­ket a má­sik nem iránt. Ezek a bű­nök le­rom­bol­ják a hű­ség­re való ér­zé­keny­sé­gü­ket és a tisz­ta, ön­zet­len sze­re­tet­re való ké­pes­sé­gü­ket, ami­ről az egy­mást vál­tó part­ner­kap­cso­la­tok, vá­lá­sok, mo­za­ik­csa­lá­dok^[5] ta­nús­kod­nak tár­sa­dal­munk­ban.

Ahol a sze­xu­a­li­tást ön­ki­elé­gí­tés­re hasz­nál­ják ki, il­let­ve a má­sik an­nak tár­gyá­vá vá­lik, ott az ön­zés­nek egy gyű­lö­le­tes, a jel­lem­re és lel­ki­is­me­ret­re néz­ve kü­lö­nö­sen sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel járó for­má­ja ural­ko­dik. Mi­vel ez az ön­zés az em­bert soha nem tölt­he­ti be, ezért olyan el­fa­jult irá­nyok­ba ve­zet, mint a há­zas­sá­gon be­lü­li és kí­vü­li sze­xu­á­lis erő­szak, a pros­ti­tú­ció, a pe­do­fí­lia…

A ho­mo­sze­xu­a­li­tás, az azo­nos ne­mű­ek köz­ti nemi vi­szony is a sze­xu­a­li­tás­sal való vissza­élés. A nemi ösz­tönt azért kap­ta az em­be­ri­ség, hogy sza­po­rod­jon és ön­ma­gát fenn­tart­sa. Mi­vel a ho­mo­sze­xu­á­lis kap­cso­la­tok­ban erre nincs le­he­tő­ség, nyil­ván­va­ló­an a sa­ját kí­ván­sá­gok ki­elé­gí­té­se áll a kö­zép­pont­ban. A Szent­írás en­nek gya­kor­lá­sát el­íté­li, mert ez az em­ber Te­rem­tő­jé­től való el­for­du­lá­sá­nak és az ab­ból fa­ka­dó gő­gös ön­di­cső­í­té­sé­nek kö­vet­kez­mé­nye.

Is­ten ugyan­is ha­rag­ját nyi­lat­koz­tat­ja ki a menny­ből az em­be­rek min­den hi­tet­len­sé­ge és go­nosz­sá­ga el­len, azok el­len, akik go­nosz­sá­guk­kal fel­tar­tóz­tat­ják az igaz­sá­got. Mert ami meg­is­mer­he­tő az Is­ten­ből, az nyil­ván­va­ló előt­tük, mi­vel Is­ten nyil­ván­va­ló­vá tet­te szá­muk­ra. Ami ugyan­is nem lát­ha­tó be­lő­le: az ő örök ha­tal­ma és is­ten­sé­ge, az a vi­lág te­rem­té­sé­től fog­va al­ko­tá­sa­i­nak ér­tel­mes vizs­gá­la­ta ré­vén meg­lát­ha­tó. En­nél­fog­va nincs ment­sé­gük, hi­szen meg­is­mer­ték Is­tent, még­sem di­cső­í­tet­ték vagy ál­dot­ták Is­ten­ként, ha­nem hi­á­ba­va­ló­sá­gok­ra ju­tot­tak gon­dol­ko­dá­suk­ban, és ér­tet­len szí­vük el­sö­té­te­dett. Akik azt ál­lí­tot­ták ma­guk­ról, hogy böl­csek, azok bo­lond­dá let­tek, és a hal­ha­tat­lan Is­ten di­cső­sé­gét fel­cse­rél­ték em­be­rek és ma­da­rak, négy­lá­bú­ak és csú­szó­má­szók ké­pé­vel. Ezért ki­szol­gál­tat­ta őket az Is­ten szí­vük vá­gyai ál­tal a tisz­tá­ta­lan­ság­nak, hogy meg­gya­láz­zák egy­más tes­tét. Akik az Is­ten igaz­sá­gát ha­zug­ság­gal cse­rél­ték fel, azok a te­remt­ményt imád­ták és szol­gál­ták a Te­rem­tő he­lyett, aki ál­dott mind­örök­ké. Ámen. Ezért Is­ten gya­lá­za­tos szen­ve­dé­lyek­nek szol­gál­tat­ta ki őket. Mint ahogy asszo­nya­ik fel­cse­rél­ték a ter­mé­sze­tes érint­ke­zést a ter­mé­szet­el­le­nes­sel, ugyan­úgy a fér­fi­ak is el­hagy­ták a női nem­mel való ter­mé­sze­tes érint­ke­zést, és egy­más iránt ger­jed­tek fel kí­ván­sá­guk­ban; fér­fi­ak fér­fi­ak­kal faj­ta­lan­kod­tak, de el is ve­szik té­vely­gé­sük mél­tó ju­tal­mát ön­ma­guk­ban. (Róma le­vél 1:18–27)

A rom­lat­lan em­ber erős szé­gyen­ér­ze­te til­ta­ko­zik az el­len, hogy a sze­xu­a­li­tást ön­cé­lú­vá te­gye, és kü­lön­vá­lassza az élet­hosszig tar­tó hű­ség­től, há­zas­sá­gi kö­te­lék­től, ami a nemi egye­sü­lés­nek vé­del­met és mél­tó­sá­got ad.

Azok a fi­a­tal lá­nyok és nők, akik ma­gu­kat „sza­bad sze­re­lem­ben” mél­tat­la­nul ad­ják oda fér­fi­ak­nak, le­rom­bol­ják a ben­nük lakó anyai ösz­tönt is. Ez töb­bek kö­zött ab­ban mu­tat­ko­zik meg, hogy nők mil­li­ói ölik meg véd­te­len gyer­me­kü­ket, mi­előtt azok vi­lág­ra jön­né­nek, ami ször­nyű mé­re­tű bűn­tény.^[6] Az ilyen mó­don el­kö­ve­tett sok gyer­mek-gyil­kos­sá­gért azok a fér­fi­ak is fe­le­lő­sek, akik kap­cso­la­ta­ik­ban nem az élet­hosszig tar­tó hű­ség­re tö­rek­sze­nek, ha­nem könnyű örö­mö­ket ke­res­nek. A fe­le­lős­sé­gü­ket még in­kább nö­ve­li, ha a kap­cso­lat­ból szár­ma­zó gyer­mek el­vet­te­té­sé­re pró­bál­ják rá­be­szél­ni vagy rá­kény­sze­rí­te­ni az anyát. Ezen a pon­ton az ön­zés élet­rom­bo­ló jel­lem­ző­je kü­lö­nö­sen erő­sen meg­mu­tat­ko­zik. Eh­hez kap­cso­lód­nak még a gyer­mek­el­le­nes­ség­ről val­ló kü­lön­bö­ző mes­ter­sé­ges fo­gam­zás­gát­ló mód­sze­rek. So­kan ta­lán nem is tud­nak ar­ról, hogy pél­dá­ul a fo­gam­zás­gát­ló tab­let­tá­nak ko­moly egész­ség­ká­ro­sí­tó ha­tá­sa le­het. En­nél azon­ban még na­gyobb prob­lé­ma az, hogy nem csak a meg­ter­mé­ke­nyü­lést aka­dá­lyoz­za meg, ha­nem mag­zat­el­haj­tó ha­tá­sa is van. Meg­ter­mé­ke­nyü­lés ese­tén meg­aka­dá­lyoz­za az ép­pen lét­re­jött em­bert ab­ban, hogy az anya­méh­ben meg­ta­lál­ja a szá­má­ra lét­fon­tos­sá­gú he­lyet, s így meg kell hal­nia.

Az abor­tuszt és a mes­ter­sé­ges fo­gam­zás­gát­lást ért kri­ti­ká­val szem­ben gyak­ran a túl­né­pe­se­dés­re hi­vat­koz­nak. Ke­resz­tény né­ző­pont­ból nem ért­he­tünk egyet ez­zel a vé­le­ménnyel, fő­leg nem a nyu­ga­ti vi­lág­ban, ahol az ala­csony szü­le­té­si arány el­le­né­re sok abor­tuszt haj­ta­nak vég­re.

Az em­be­ri­ség prob­lé­má­já­nak va­ló­di oka azon­ban ab­ban rej­lik, hogy a leg­több em­ber nem te­szi fel azt a kér­dést, ho­gyan kép­zel­te el Te­rem­tőnk föl­dün­kön az éle­tet. Sok em­bert, aki le­he­tő­sé­ge­i­hez mér­ten ké­pes len­ne vál­toz­tat­ni va­la­mit ezen a vi­lá­gon, sa­ját ér­de­kei haj­ta­nak. Nem gon­dol­nak má­sok szük­sé­ge­i­re, lel­ki­is­me­re­tü­ket el­nyom­va és fe­le­lőt­le­nül él­nek. Az eb­ből kö­vet­ke­ző tár­sa­dal­mi igaz­ság­ta­lan­sá­got, il­let­ve a sze­xu­a­li­tás­sal való fe­le­lőt­len bá­nás­mó­dot nem le­het és nem is sza­bad em­bert meg­ve­tő és élet­el­le­nes esz­kö­zök­kel or­vo­sol­ni. Ez­zel igaz­ság­ta­lan­sá­got igaz­ság­ta­lan­ság­ra hal­mo­zunk. Az egyet­len meg­ol­dás, ha vissza­té­rünk Is­ten ere­de­ti rend­jé­hez, amit a Bib­li­á­ból is­mer­he­tünk meg. Tud­juk, hogy a leg­több em­ber nem kész arra a fe­le­ba­rá­ti sze­re­tet­re, ami sa­ját elő­nyei he­lyett min­den­ki szá­má­ra a jót ke­re­si. Ezért nem is vár­ha­tunk vi­lá­got át­for­má­ló vál­to­zás­ra. En­nek el­le­né­re azok szá­má­ra, akik jó lel­ki­is­me­ret­tel Is­ten­nel akar­nak élni, nincs más út, mint az ön­zet­len sze­re­tet. Az em­be­ri­ség tör­té­nel­mé­ben a nagy több­ség ál­ta­lá­ban saj­nos nem ke­res­te az igaz­sá­got, sem azt, hogy mi a jó. Ezért nem en­ged­het­jük meg, hogy ép­pen ezek­ben a fon­tos kér­dé­sek­ben a tö­meg vé­le­mé­nye ve­zes­sen min­ket.

Az ön­zet­len és ön­át­adó sze­re­tet az, ami a há­zas­ság kö­te­lé­ké­ben va­ló­ban elő­se­gí­ti a fér­fi és a nő kap­cso­la­tá­nak fej­lő­dé­sét. Is­ten maga ta­nít min­ket erre a sze­re­tet­re. Ezért a há­zas­tár­sak­nak sem sza­bad csak egy­más­ra tá­masz­kod­ni­uk, ha­nem egyen­ként és együtt Is­ten­re. Ha va­la­ki a há­zas­tár­sá­tól vár be­töl­te­ke­zést, az­zal el­hor­doz­ha­tat­lan ter­het ró rá. Sok kap­cso­lat megy tönk­re azért, mert egy­más­tól vár­ják el azt, amit csak Is­ten tölt­het be. Is­ten­nek kell az em­ber éle­té­ben a leg­fon­to­sabb­nak, az éle­te cél­já­nak len­nie. Csak az lesz ké­pes ma­gát önös in­dí­té­kok nél­kül oda­aján­dé­koz­ni, aki kap­cso­lat­ban él Is­ten­nel. Egy olyan há­zas­ság­ban, ahol ez az ön­zet­len sze­re­tet do­mi­nál, sem a há­zas­társ, sem a sze­xu­a­li­tás nem áll kö­zép­pont­ban. Egy ilyen kap­cso­la­tot a tisz­ta­ság és a szent­ség utá­ni őszin­te vágy jel­le­mez, mert a há­zas­tár­sak tu­da­tá­ban van­nak azon fe­le­lős­sé­gük nagy­sá­gá­nak, hogy a nemi egye­sü­lés rész­vé­telt je­lent Is­ten te­rem­tő mun­ká­já­ban.

Mind­ezek mi­att Is­ten aka­ra­ta az em­ber szá­má­ra ezen a te­rü­le­ten egy­ér­tel­mű, ami­re ma saj­nos na­gyon ke­ve­sen gon­dol­nak: EGY fér­fi és EGY nő tar­to­zik egy­más­hoz éle­tük vé­gé­ig. A nemi érint­ke­zés­nek CSAK a há­zas­ság­ban van he­lye. Ez együtt jár az­zal a nyi­tott­ság­gal, hogy bár­mi­kor és bár­mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött ké­szek el­fo­gad­ni Is­ten­től a gyer­mek­ál­dást. Szá­munk­ra, ke­resz­té­nyek szá­má­ra az ön­meg­tar­tóz­ta­tás az egyet­len le­he­tő­ség a fo­gam­zás meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ra ak­kor, ami­kor Is­ten aka­ra­ta mi­att erre okunk van. Er­köl­csi­leg a ter­mé­sze­tes csa­lád­ter­ve­zés^[7] is el­fo­gad­ha­tó meg­ol­dás. Ahol az előbb em­lí­tett is­te­ni tör­vé­nye­ket el­is­me­rik és szent­nek tart­ják, ott a há­zas­ság meg­kap­ja az Is­ten­től ren­delt ér­té­két.

Még egy gon­do­lat a há­zas­tár­si kap­cso­la­tok­ról: a hi­ány­zó há­zas­ság­le­vél nem je­lent Is­ten előtt sza­bad­sá­got arra, hogy az em­ber ked­ve sze­rint vál­to­gas­sa part­ne­re­it. Ha egy fér­fi és egy nő az együtt­élés mel­lett dön­töt­tek, és ez­zel gya­kor­la­ti­lag a há­zas­sá­got va­ló­sít­ják meg, ez őket is egy­más­hoz köti egész éle­tük­re, mint­ha meg­há­za­sod­tak vol­na. Ezek a „sza­bad” kap­cso­la­tok azon­ban még­sem te­kint­he­tők tör­vé­nyes há­zas­ság­nak, mert a há­zas­ság­hoz hoz­zá­tar­to­zik an­nak hi­va­ta­los ki­nyil­vá­ní­tá­sa, ami tár­sa­dal­munk­ban az anya­könyv­ve­ze­tő előtt tör­té­nik.

4 A tisz­ta­ság­ról

Er­ről ön­ál­ló írá­sunk is ta­lál­ha­tó a web­ol­da­lon. Az aláb­bi­ak­ban a há­zas­ság tisz­ta­sá­gá­ról fo­gal­ma­zunk meg né­hány gon­do­la­tot.

Van­nak, akik azt gon­dol­ják, hogy a sze­xu­á­lis tisz­tá­ta­lan­ság prob­lé­má­ja úgy old­ha­tó meg, ha az em­ber meg­há­za­so­dik. Emi­att néha az 1 Ko­rin­thus le­vél 7:8–9‑et idé­zik:

A nem há­za­sok­nak és az öz­ve­gyek­nek pe­dig ezt mon­dom: jó ne­kik, ha úgy ma­rad­nak, mint én is. Ha azon­ban nem tud­ják ma­gu­kat meg­tar­tóz­tat­ni, há­za­sod­ja­nak meg, mert jobb há­zas­ság­ban élni, mint égni.

Né­hány bib­lia­for­dí­tás az idé­zett he­lyen sze­rep­lő „égni” ki­fe­je­zést a nemi kí­ván­sá­gok­kal köti össze, ami na­gyon fél­re­ve­ze­tő.^[8]

El­ve­szi a há­zas­ság ér­té­két, ha va­la­ki ezt te­kin­ti meg­ol­dás­nak, mert sze­xu­á­lis in­du­la­ta­in nem tud ural­kod­ni. Ez a meg­ol­dás ala­csony er­köl­csi szint­re utal, amit Pál biz­to­san nem tá­mo­ga­tott vol­na. Több le­ve­lé­ben ír a sze­xu­á­lis bű­nök el­len, és ar­ról, hogy egy ke­resz­tény éle­té­ben Is­ten Szel­le­me ural­ko­dik, nem pe­dig a test (pél­dá­ul Gala­ta le­vél 5:16). Mi­nél mé­lyebb egy ke­resz­tény vá­gya és ha­tá­ro­zott­sá­ga arra, hogy Is­ten­nek szol­gál­jon és test­vé­re­it sze­res­se, an­nál ke­ve­sebb he­lye lesz éle­té­ben a tes­ti kí­ván­sá­gok­nak. Ho­gyan is ad­ha­tott vol­na Pál olyan ta­ná­csot, hogy az ural­ha­tat­lan sze­xu­á­lis kí­ván­sá­go­kat há­zas­ság­ban le­ga­li­zál­ják és él­jék ki?!

Az 1 Ko­rin­thus le­vél 6:13.17–20-ban így ír:

Az ele­del a gyo­mo­rért van, a gyo­mor meg az ele­de­lért, de Is­ten ezt is, amazt is meg fog­ja sem­mi­sí­te­ni. A test azon­ban nem a pa­ráz­na­sá­gért van, ha­nem az Úrért, az Úr pe­dig a tes­tért. […] Aki pe­dig az Úr­ral egye­sül, egy Lé­lek őve­le. Ke­rül­jé­tek a pa­ráz­na­sá­got! Min­den más bűn, amit el­kö­vet az em­ber, kí­vül van a tes­tén, de aki pa­ráz­nál­ko­dik, a sa­ját tes­te el­len vét­ke­zik. Vagy nem tud­já­tok, hogy tes­te­tek, amit Is­ten­től kap­ta­tok, a ben­ne­tek levő Szent­lé­lek temp­lo­ma, és ezért nem a ma­ga­to­kéi vagy­tok? Mert áron vé­tet­te­tek meg: di­cső­ít­sé­tek te­hát Is­tent tes­te­tek­ben.

4.1 Mit je­lent az „égni” ki­fe­je­zés az 1 Ko­rin­thus le­vél 7:9‑ben?

Pál csak ab­ban az eset­ben lát­ja le­het­sé­ges­nek a há­zas­sá­got egy ke­resz­tény szá­má­ra, ha okai és mo­ti­vá­ci­ói he­lye­sek Is­ten előtt. Min­den bi­zonnyal olya­nok­ra gon­dol, akik még nem há­za­sok ugyan, de egy konk­rét sze­méllyel össze­füg­gés­ben a há­zas élet­for­má­val már mé­lyen azo­no­sul­tak, akik „ég­nek” a csa­lá­don be­lü­li apai vagy anyai gon­dos­ko­dá­sért, és fe­le­lős­nek lát­ják ma­gu­kat ab­ban, hogy utó­da­i­kat Is­ten út­ján ne­vel­jék, és tisz­ta sze­re­tet­ben há­zas­tár­suk­nak aján­dé­koz­zák ma­gu­kat tá­ma­szul és se­gít­sé­gül.^[9]

Jó, ha szem előtt tart­juk Jé­zus vi­lá­gos el­vá­rá­sa­it a tisz­ta­ság­gal kap­cso­lat­ban. A Máté 5:27–28-ban ezt mond­ja:

Hal­lot­tá­tok, hogy meg­mon­da­tott: Ne pa­ráz­nál­kodj! Én pe­dig azt mon­dom nek­tek: aki kí­ván­ság­gal te­kint egy asszony­ra, már pa­ráz­na­sá­got kö­ve­tett el vele szí­vé­ben.

A bűn a szív­ben, gon­do­la­tok­ban, kí­ván­sá­gok­ban kez­dő­dik. Már ott el kell kez­dőd­nie a meg­tisz­tu­lás­nak.

A kö­vet­ke­ző ver­sek­ben Jé­zus az eh­hez ve­ze­tő utat is meg­mu­tat­ja:

Ha a jobb sze­med visz bűn­re, vájd ki, és dobd el ma­gad­tól, mert jobb ne­ked, ha egy vész el tag­ja­id kö­zül, mint­ha egész tes­ted vet­te­tik a gye­hen­ná­ra. Ha pe­dig jobb ke­zed visz bűn­re, vágd le, és dobd el ma­gad­tól, mert jobb ne­ked, ha egy vész el tag­ja­id kö­zül, mint­ha egész tes­ted vet­te­tik a gye­hen­ná­ra. (Máté 5:29–30)

Le­het, hogy a harc nem tű­nik könnyű­nek, de aki ha­tá­ro­zott ab­ban, hogy a bűn­nek nem en­ged te­ret gon­do­la­ta­i­ban, és min­den­től tá­vol tart­ja ma­gát, ami bűn­re csá­bít­hat­ná, an­nak Jé­zus erőt ad, és min­den tisz­tá­ta­lan­ság­tól meg­sza­ba­dít­ja.

Pál így ír az 1 Ko­rin­thus le­vél 7:1–6-ban a há­zas­tár­si kap­cso­lat­ról:

Amik­ről pe­dig ír­ta­tok, azok­ra ezt vá­la­szo­lom: jó a fér­fi­nak asszonyt nem érin­te­ni. A pa­ráz­na­ság mi­att azon­ban min­den­ki­nek le­gyen sa­ját fe­le­sé­ge, és min­den asszony­nak sa­ját fér­je. A férj tel­je­sít­se kö­te­les­sé­gét fe­le­sé­ge iránt, ha­son­ló­an a fe­le­ség is a fér­je iránt. A fe­le­ség nem ura a maga tes­té­nek, ha­nem a fér­je; s ugyan­úgy a férj sem ura a maga tes­té­nek, ha­nem a fe­le­sé­ge. Ne fosszá­tok meg egy­mást ma­ga­tok­tól, leg­fel­jebb kö­zös meg­egye­zés­sel egy idő­re, hogy sza­bad­dá le­gye­tek az imád­ko­zás­ra, de az­után le­gye­tek is­mét együtt, ne­hogy meg­kí­sért­sen a Sá­tán ti­te­ket az­ál­tal, hogy kép­te­le­nek vagy­tok ma­ga­to­kon ural­kod­ni. Ezt pe­dig ked­ve­zés­kép­pen mon­dom, nem pa­rancs­ként.

Pál itt egy olyan kér­dés­re vá­la­szol, ami­nek tar­tal­mát nem is­mer­jük pon­to­san. A 2–6. ver­sek­ben a ke­resz­tény há­za­sok­ról ír. Bár az első vers­ben azt írja, hogy jó a fér­fi­nak asszonyt nem érin­te­ni,^[10] a há­za­sok­nak még­is azt ta­ná­csol­ja, hogy ne fosszák meg egy­mást ma­guk­tól. Hang­sú­lyoz­za, hogy a há­zas­fél már nem csak ön­ma­ga ura, ha­nem a má­sik­hoz tar­to­zik. Ezért nem len­ne sze­re­tet­tel­jes, ha a há­zas­fél a má­sik be­le­egye­zé­se nél­kül akar­ná fel­ad­ni a há­zas­éle­tet. Pál lát­ta az eb­ből fa­ka­dó kí­sér­té­sek ve­szé­lyét arra a há­zas­fél­re néz­ve, aki nem tud­ja szív­ből el­fo­gad­ni a sze­xu­á­lis ön­meg­tar­tóz­ta­tást, és óvja is őket et­től.

Azt is mond­ja azon­ban, hogy hasz­nos a há­zas­tár­si kap­cso­lat­ra néz­ve, ha a há­zas­tár­sak úgy dön­te­nek, egy bi­zo­nyos idő­szak­ra köl­csö­nö­sen le­mon­da­nak a tes­ti kap­cso­lat­ról azért, hogy tu­da­to­san több időt for­dít­sa­nak az el­mé­lyült imád­ság­ra, fi­gyel­mü­ket Is­ten­re irá­nyít­sák, és így meg­őriz­zék a he­lyes ér­ték­ren­det.

Az 1 Thessza­lo­ni­ka le­vél 4:3–5-ben ezt ol­vas­suk:

Az az Is­ten aka­ra­ta, hogy meg­szen­te­lőd­je­tek: hogy tar­tóz­kod­ja­tok a pa­ráz­na­ság­tól, hogy min­den­ki szent­ség­ben és tisz­ta­ság­ban tud­jon élni fe­le­sé­gé­vel, nem a kí­ván­ság szen­ve­dé­lyé­vel, mint a po­gá­nyok, akik nem is­me­rik az Is­tent […]

Ugyan­ez a Kecs­ke­mé­thy Ist­ván for­dí­tás­ból:

Mert az az Is­ten aka­ra­ta, a ti meg­szen­te­lé­se­tek: hogy tart­sá­tok tá­vol ma­ga­to­kat a pa­ráz­na­ság­tól, tud­ja kö­zü­le­tek min­den­ki a maga edé­nyét meg­sze­rez­ni szent­ség­ben és tisz­tes­ség­ben, ne kí­ván­ság szen­ve­dé­lyé­vel, mint a po­gá­nyok, akik nem is­me­rik az Is­tent […]

Vé­le­mé­nyünk sze­rint a gö­rög szö­veg­ben sze­rep­lő „edény” ki­fe­je­zés eb­ben az össze­füg­gés­ben a fe­le­sé­get je­len­ti.^[11] A férj­nek szen­tül és tisz­te­let­tel kell vi­szo­nyul­nia fe­le­sé­gé­hez; más­ként, mint aho­gyan ez hi­tet­le­nek kö­zött szo­kás. Ez a vi­lá­gos óvás mu­tat­ja, hogy a há­zas­ság nem őriz meg a sze­xu­á­lis bű­nök­től. A tes­ti kap­cso­lat még a há­zas­sá­gon be­lül is nagy ki­hí­vás arra, hogy az em­ber kor­dá­ban tart­sa kí­ván­sá­ga­it, és ne azok ve­zes­sék őt.

Pé­ter is fi­gyel­mes és tisz­te­let­tel­jes vi­szo­nyu­lás­ra hív­ja fel a fér­je­ket fe­le­sé­gük iránt:

És ugyan­így, ti fér­fi­ak is, meg­ér­tő­en él­je­tek együtt fe­le­sé­ge­tek­kel, mint a gyen­gébb fél­lel, ad­já­tok meg ne­kik a tisz­te­le­tet mint örö­kös­tár­sa­i­tok­nak is az élet ke­gyel­mé­ben, hogy a ti imád­ko­zá­so­tok ne üt­köz­zék aka­dály­ba. (1 Pé­ter le­vél 3:7)

Ugyan­ez a Kecs­ke­mé­thy Ist­ván for­dí­tás­ból:

Ti fér­fi­ak, ha­son­ló­kép­pen, be­lá­tás­sal lak­ja­tok együtt, mint gyen­gébb­nek, az asszo­nyi edény­nek tisz­te­le­tet ad­ván, mint akik társ­örö­kö­sök is vagy­tok a ke­gyel­mi élet­ben, hogy ne hi­ú­sul­ja­nak meg imád­sá­ga­i­tok.

A hi­vat­ko­zott rész ko­ráb­bi ver­se­i­ben (1–2 és 5–6) Pé­ter az asszo­nyo­kat is bá­to­rít­ja a fér­jük irán­ti en­ge­del­mes­ség­re. Ahol ez a köl­csö­nös jó lel­kü­let hi­ány­zik, ott az Is­ten­hez for­du­lás is kárt szen­ved.

Egy to­váb­bi ver­set ta­lá­lunk a Zsi­dó le­vél 13:4-ben:

Le­gyen meg­be­csült a há­zas­ság min­den­ki előtt, és a há­zas­élet (vagy: „há­zas­ágy”, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás) le­gyen tisz­ta! A pa­ráz­ná­kat és a há­zas­ság­tö­rő­ket pe­dig íté­le­té­vel sújt­ja az Is­ten.

A tisz­ta­sá­gért való küz­de­lem­nek min­den ke­resz­tény éle­té­ben alap­ve­tő szán­dék­nak kell len­nie, füg­get­le­nül at­tól, hogy házas‑e vagy sem.

Mert nem tisz­tá­ta­lan­ság­ra hí­vott el min­ket az Is­ten, ha­nem meg­szen­te­lő­dés­re. Aki te­hát ezt meg­ve­ti, az nem em­bert vet meg, ha­nem az Is­tent, aki Szent­lel­két is re­á­tok áraszt­ja. (1 Thessza­lo­ni­ka le­vél 4:7–8)

5 A mennyek or­szá­gá­ért vál­lalt há­zas­ság­nél­kü­li­ség­ről

Jé­zus egy­ér­tel­mű­vé tet­te a há­zas­ság ér­té­két és mél­tó­sá­gát az­zal, hogy a vá­lást el­uta­sí­tot­ta, és az egy társ­sal kö­tött há­zas­ság­ról ki­mond­ta, hogy ez volt Is­ten aka­ra­ta a te­rem­tés­kor.

Mu­ta­tott azon­ban ta­nít­vá­nya­i­nak egy má­sik utat is, amin ő maga is járt: a mennyek or­szá­gá­ért le­mon­dott a há­zas­ság­ról, és tel­jes egé­szé­ben Is­ten­ben és a neki való szol­gá­lat­ban ta­lált be­töl­te­ke­zést.

Erre így szól­tak hoz­zá ta­nít­vá­nyai: „Ha ilyen a fér­fi hely­ze­te az asszonnyal, ak­kor nem jó meg­há­za­sod­ni.” Ő azon­ban így vá­la­szolt: „Nem min­den­ki ké­pes el­fo­gad­ni ezt a be­szé­det, csak az, aki­nek meg­ada­tott. Mert van­nak nem­zés­re al­kal­mat­la­nok, akik így szü­let­tek, és van­nak nem­zés­re al­kal­mat­la­nok, aki­ket az em­be­rek tet­tek ilye­nek­ké, és van­nak olya­nok, akik ön­ma­gu­kat tet­ték nem­zés­re al­kal­mat­lan­ná, a mennyek or­szá­gá­ért. Aki el tud­ja fo­gad­ni, fo­gad­ja el!” (Máté 19:10–12)

Ha va­la­ki „nem­zés­re al­kal­mat­lan­ná” te­szi ma­gát Is­ten or­szá­gá­ért, olyan sza­bad dön­tést hoz, amellyel le­mond a há­zas­ság­ról. „Nem min­den­ki ké­pes el­fo­gad­ni ezt a be­szé­det…” – azok az ak­ko­ri és mai em­be­rek, akik Is­ten ere­jét nem is­me­rik, és fi­gyel­mük a föl­di élet­re irá­nyul, ér­tet­le­nül fo­gad­ják, hogy mi­ért gya­ko­rol va­la­ki ilyen nagy le­mon­dást. Aki azon­ban fi­gyel­mét az örök­ké­va­ló­ság­ra irá­nyít­ja, és a vi­lág ve­szen­dő­sé­gét is ilyen szem­szög­ből tart­ja szem előtt, an­nak „meg­ada­tik”, hogy meg­ért­se: jobb, ha sza­bad ma­rad az Is­ten or­szá­gá­ért való szol­gá­lat­ra.

Aki­nek le­he­tő­sé­ge van erre, azt Jé­zus bá­to­rít­ja, hogy ra­gad­ja is meg.

Ami­kor Jé­zus Is­ten or­szá­gá­ért a há­zas­ság­nél­kü­li­sé­get ré­sze­sí­tet­te előny­ben, nem be­csül­te le a há­zas­sá­got, mint aho­gyan azt a gnosz­ti­ku­sok tet­ték.

A Lé­lek pe­dig vi­lá­go­san meg­mond­ja, hogy az utol­só idők­ben né­me­lyek el­sza­kad­nak a hit­től, mert meg­té­vesz­tő lel­kek­re és ör­dö­gi ta­ní­tá­sok­ra hall­gat­nak; és olya­nok­ra, akik kép­mu­ta­tó mó­don ha­zug­sá­got hir­det­nek, akik meg van­nak bé­lye­gez­ve sa­ját lel­ki­is­me­re­tük­ben. Ezek tilt­ják a há­zas­sá­got és bi­zo­nyos éte­lek él­ve­ze­tét, ame­lye­ket az Is­ten azért te­rem­tett, hogy há­la­adás­sal él­je­nek ve­lük a hí­vők és az igaz­ság is­me­rői. (1 Ti­mó­the­us le­vél 4:1–3)

A gnosz­ti­kus ideo­ló­gia a tes­tet és az anya­got mint ere­den­dő­en rosszat uta­sí­tot­ta el. Ez volt az oka an­nak, hogy bi­zo­nyos gnosz­ti­kus irány­za­tok szi­go­rú asz­ké­zist kö­ve­tel­tek, és til­tot­ták pél­dá­ul a há­zas­sá­got, ne­hogy – vé­le­ke­dé­sük sze­rint – az utód­nem­zés ál­tal újabb lé­lek ke­rül­jön az anyag bör­tö­né­be.

En­nek a hát­tér­nek az is­me­re­té­ben az 1 Ti­mó­the­us le­vél 2:15 ver­se is ért­he­tő­vé vá­lik: „Meg­tar­ta­tik mind­az­ál­tal a gyer­mek­szü­lés ál­tal ^[12], ha meg­ma­rad­nak a hit­ben, sze­re­tet­ben és szent­ség­ben jó­zan­ság­gal.” (Kecs­ke­mé­thy Ist­ván for­dí­tás) A há­zas asszony éle­té­ben a gnó­zis el­uta­sí­tá­sa ab­ban mu­tat­ko­zott meg, hogy mint fe­le­ség és anya el­fo­gad­ta és ko­mo­lyan vet­te hely­ze­tét a csa­lád­ban, és gyer­me­ke­ket ho­zott vi­lág­ra. A tév­ta­ní­tá­sok el­uta­sí­tá­sa ép­pen olyan el­en­ged­he­tet­len volt üd­vös­sé­gé­hez, mint hite, sze­re­te­te, szent­sé­ge és eré­nyes­sé­ge.

Ha­bár Is­ten ezt mond­ta az első em­ber­pár­nak: „Sza­po­rod­ja­tok és so­ka­sod­ja­tok […]!” (1 Mó­zes 1:28), de eb­ben az Is­ten­től el­for­dult vi­lág­ban egy má­sik je­len­tős szük­ség is fel­lép: ma­nap­ság na­gyon sok em­ber nem is­me­ri Is­tent, és hely­te­len fi­lo­zó­fi­ák­ban, val­lá­sok­ban té­ve­lyeg. Arra azon­ban ke­ve­sen ké­szek, hogy Jé­zust tel­jes szív­vel kö­vet­ve az evan­gé­li­um vi­lá­gos­sá­gát vi­gyék a vi­lág­ba.

Ami­kor ke­resz­té­nyek a há­zas­ság­nél­kü­li­ség mel­lett dön­te­nek, azért te­szik, mert Is­ten irán­ti sze­re­tet­ből és a meg­vál­tá­sért való há­lá­ból va­la­mi jó he­lyett a job­bat vá­laszt­ják.

A sze­re­tet Pált arra in­dí­tot­ta, hogy éle­tét fá­rad­ha­tat­la­nul az el­ve­szett em­be­rek üd­vös­sé­gé­ért ál­doz­za. Ez az, ami a Pál után élt ke­resz­té­nye­ket és min­ket is arra in­dít, hogy a há­zas­ság­gal járó föl­di kö­te­le­zett­sé­gek­től és gon­dok­tól sza­ba­don sok em­ber lel­ki ja­vát szol­gál­has­suk.

Az 1 Ko­rin­thus le­vél 7‑ben Pál há­rom­szor el­is­mét­li (17., 20. és 24. ver­sek), hogy min­den­ki ma­rad­jon meg ab­ban az ál­la­pot­ban, ami­ben el­hí­va­tott. Arra akar­ja bá­to­rí­ta­ni a hí­vő­ket, hogy éle­tük tel­jes egé­szé­ben a jö­ven­dő, múl­ha­tat­lan vi­lág­ra irá­nyul­jon.

Egy olyan ke­resz­tény szá­má­ra, aki egye­dül­ál­ló­ként vált ke­resz­ténnyé, ez ál­ta­lá­ban azt je­len­ti, hogy egye­dül­ál­ló is ma­rad:

Fe­le­ség­hez vagy köt­ve? Ne ke­ress vá­lást. Fe­le­ség nél­kül vagy? Ne ke­ress fe­le­sé­get. (1 Ko­rin­thus le­vél 7:27)

Ez­zel a bá­to­rí­tás­sal Pál nem zár­ja ki a há­za­so­dás le­he­tő­sé­gét, de eze­ket az ese­te­ket Is­ten előtt egyen­ként, őszin­tén meg kell vizs­gál­ni.

Egy ilyen eset­ről van szó a 36–38. ver­sek­ben:

Ha pe­dig va­la­ki azt gon­dol­ja, hogy tisz­tes­ség­te­le­nül bá­nik ha­ja­don le­á­nyá­val, ha el­jár fe­let­te az idő, és még­is ha­ja­don ma­rad, te­gye meg, amit akar, nem vét­ke­zik: adja férj­hez. (1 Ko­rin­thus le­vél 7:36)

A ma­gyar bib­lia­for­dí­tá­sok a 36–38. ver­se­ket rend­sze­rint egy ke­resz­tény ha­ja­don édes­ap­ja ál­ta­li ki­há­za­sí­tá­sa­ként ér­tel­me­zik. Az Új­for­dí­tá­sú Bib­lia csak a fent idé­zett 36. ver­set hoz­za esze­rint. Az ugyan­eb­be a szö­veg­össze­füg­gés­be tar­to­zó 37–38. ver­se­ket vi­szont ke­resz­tény je­gye­sek össze­há­za­so­dá­sá­ra, il­let­ve ar­ról való le­mon­dá­sá­ra vo­nat­koz­tat­ja. (Az idő­köz­ben meg­je­lent 2014-évi Re­vi­de­ált Új­for­dí­tá­sú Bib­li­á­ban a 36. vers már mó­do­sí­tás­ra ke­rült és ke­resz­tény je­gye­sek­re vo­nat­ko­zik.)^[13] Az át­lát­ha­tó­ság ked­vé­ért a for­dí­tás, il­let­ve ér­tel­me­zés prob­lé­má­it és azok ál­ta­lunk is ja­va­solt meg­ol­dá­sát az itt hi­vat­ko­zott^[14] vég­jegy­zet­ben rész­le­tez­zük.

A 36. vers for­dí­tá­sá­nak al­ter­na­tí­vá­ja­ként idéz­zük az Egy­sze­rű For­dí­tást is, amely ugyan jel­le­gé­ből fa­ka­dó­an ma­gya­rá­zó for­dí­tás, a mon­da­ni­va­lót he­lye­sen adja vissza:

Ha egy fér­fi úgy gon­dol­ja, hogy a meny­asszo­nya las­san túl­ha­lad­ja a há­zas­ság­ra leg­al­kal­ma­sabb kort, és ezért fe­le­sé­gül akar­ja ven­ni, ám ve­gye fe­le­sé­gül. Az­zal, hogy össze­há­za­sod­nak, nem vé­te­nek sem­mit. (1 Ko­rin­thus le­vél 7:36, EFO)

Eb­ben a sza­kasz­ban két olyan em­ber­ről van szó, akik, mi­előtt ke­resz­ténnyé vál­tak, el­je­gyez­ték egy­mást, és föl­ké­szül­tek a há­zas élet­re.^[15] Pál vé­le­mé­nye – hogy meg­há­za­sod­hat­nak – in­kább en­ged­mény­ként ért­he­tő, mert így foly­tat­ja:

Aki azon­ban szi­lárd el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tott, és a szük­ség nem kény­sze­rí­ti, mert ha­tal­ma van sa­ját „aka­ra­ta” (ja­ví­tott ki­fe­je­zés)^[16] fe­lett, és úgy dön­tött szí­vé­ben, hogy je­gye­sét meg­őr­zi: jól te­szi. Azért, aki fe­le­sé­gül ve­szi je­gye­sét, az is jól te­szi, de aki nem ve­szi fe­le­sé­gül, még job­ban te­szi. (1 Ko­rin­thus le­vél 7:37–38)

Egy há­zas­ság­ban élő ke­resz­tény is so­kat tud szol­gál­ni, ami­ről új­szö­vet­sé­gi pél­dák is ta­nús­kod­nak. Azok a fel­ada­tok azon­ban, ame­lyek a há­zas­ság ter­mé­sze­tes ve­le­já­rói, meg­osz­tot­tá te­szik őt (33–34. vers). Pál is ezt tar­tot­ta szem előtt, ami­kor ar­ról be­szélt, hogy „gyöt­rel­mük lesz a test­ben” (28. vers). Még ak­kor is, ha a gyer­mek­ne­ve­lés jó és fon­tos fel­adat, prob­lé­mák­kal, ne­héz­sé­gek­kel, ag­go­dal­mak­kal jár, ame­lyek­től Pál sze­ret­né meg­kí­mél­ni a ke­resz­té­nye­ket, fi­gye­lem­be véve, hogy sok szel­le­mi fel­ada­tuk van.

Le­het­sé­ges, hogy Ko­rin­t­hus­ban né­hány ke­resz­tény már nem akart há­zas­éle­tet élni, hogy sza­ba­dabb le­hes­sen a szel­le­mi fel­ada­tok­ra. Erre vá­la­szol Pál: azt kí­ván­ná ugyan, hogy min­den­ki há­zas­ság nél­kül le­gyen, mint ő maga, Is­ten azon­ban a há­zas­ság­ban élő test­vért is meg­áld­ja aján­dé­kok­kal, amik­kel szol­gál­hat (7. vers). Ezért nem kell arra tö­re­ked­nie, hogy há­zas­tár­sá­tól meg­von­ja ma­gát (27. vers).

Eb­ben a rész­ben ugyan­ak­kor inti is a há­zas ke­resz­té­nye­ket, hogy a há­zas­ság mu­lan­dó­sá­ga le­gyen tu­da­tos szá­muk­ra, és a há­zas­éle­tet he­lyez­zék a múl­ha­tat­lan dol­gok után.

Ezt pe­dig azért mon­dom, test­vé­re­im, mert a hát­ra­le­vő idő rö­vid­re sza­bott. Ez­után te­hát azok is, akik­nek van fe­le­sé­gük, úgy él­je­nek, mint­ha nem vol­na […] és akik a vi­lág ja­va­i­val él­nek, mint­ha nem él­né­nek vele, mert e vi­lág áb­rá­za­ta el­mú­lik. (1 Ko­rin­thus le­vél 7:29.31)

Egye­sek sze­rint Pál azért ré­sze­sí­tet­te előny­ben a há­zas­ság­nél­kü­li­sé­get, mert kö­ze­led­ni lát­ta a vi­lág vé­gét. Eh­hez a 26. és 29. ver­set szok­ták idéz­ni:

Úgy íté­lem azért, hogy jó ez a je­len­va­ló szük­ség mi­att, hogy tud­ni­il­lik jó az em­ber­nek úgy ma­rad­ni. […] Ezt pe­dig azért mon­dom, atyám­fi­ai, mert az idő rö­vid­re van szab­va […] (1 Ko­rin­thus le­vél 7:26.29, KG)

Pál­nak a thessza­lo­ni­ka­i­ak­hoz írt gon­do­la­tai alap­ján ki­zár­hat­juk ezt az ér­tel­me­zést:

Ami pe­dig a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus el­jö­ve­te­lét és a hoz­zá való gyü­le­ke­zé­sün­ket il­le­ti, arra ké­rünk ti­te­ket, test­vé­re­im, hogy ne ve­szít­sé­tek el egy­ha­mar jó­zan­sá­go­to­kat, és ne ré­mít­sen meg ben­ne­te­ket sem va­la­mely lé­lek­től szár­ma­zó ki­je­len­tés, sem a mi ne­vünk­ben el­hang­zó meg­nyi­lat­ko­zás, sem va­la­mi­fé­le ne­künk tu­laj­do­ní­tott le­vél, mint­ha az Úr nap­ja már köz­vet­le­nül itt vol­na. Sen­ki sem­mi­fé­le mó­don ne ve­zes­sen fél­re ti­te­ket. […] (2 Thessza­lo­ni­ka le­vél 2:1–3)

Pál nem vár­ta a kö­ze­li vé­get. A „je­len­va­ló szük­ség” sok­kal in­kább azt a szel­le­mi szük­sé­get je­len­ti, ami vi­lá­gunk­ban ural­ko­dik, és en­nek el­lá­tá­sá­ra ke­vés a mun­kás.^[17] Jé­zus fá­rad­ha­tat­la­nul oda­szán­ta ma­gát az em­be­rek örök éle­té­ért; úgy lát­ta őket, mint pász­tor nél­kü­li ju­ho­kat.^[18] Sok em­ber csak té­ve­lyeg, és nem is­me­ri az igaz élet­hez ve­ze­tő utat. Ezen a szük­sé­gen tu­dunk ke­resz­tény­ként se­gí­te­ni, és ezért jó kö­tet­len­nek len­ni, amennyi­re csak le­het. Emi­att bá­to­rít­ja Pál a nem há­zas test­vé­re­it, hogy ma­rad­ja­nak meg eb­ben az ál­la­pot­ban.

Az 1 Ti­mó­te­us le­vél 5:11–15. ver­sek­ben ar­ról ír Pál, hogy a fi­a­ta­labb öz­ve­gyek há­za­sod­ja­nak meg. Ez nem áll el­len­tét­ben az 1 Ko­rin­thus le­vél 7. rész gon­do­la­ta­i­val. Itt sem ré­sze­sí­ti előny­ben a há­zas­sá­got a há­zas­ság­nél­kü­li­ség­gel szem­ben, csu­pán két­sé­ges és ár­tal­mas te­vé­keny­sé­gek­től akar óvni, aho­gyan ar­ról a 13. vers­ben ír. Biz­to­san nem volt min­den fi­a­tal öz­vegy egy­for­ma (va­ló­szí­nű­leg nem is vol­tak so­kan), de vol­tak olya­nok, akik vissza­él­ve a gyü­le­ke­zet tá­mo­ga­tá­sá­val ren­det­le­nül él­tek, sőt egye­sek Krisz­tus­tól is el­for­dul­tak. Eh­hez a konk­rét hely­zet­hez írja Pál a gon­do­la­ta­it: jobb az ilyen öz­ve­gyek­nek is­mét meg­há­za­sod­ni­uk, a fe­le­ség és anya kö­te­le­zett­sé­ge­i­nek szen­tel­ni ma­gu­kat, aho­gyan ez ere­de­ti dön­té­sük is volt.

5.1 Bi­zony­sá­gok a kora ke­resz­tény iro­da­lom­ból

A ko­rai ke­resz­tény iro­da­lom­ban is ta­lá­lunk uta­lá­so­kat arra, hogy szá­mos ke­resz­tény szol­gál­ta Is­tent há­zas­ság­nél­kü­li élet­tel.

Jusz­ti­nosz (apo­lo­gé­ta, Kr. u. 2. szá­zad):

So­kan van­nak még azok a hat­van és het­ven év kö­rü­li fér­fi­ak és nők, akik gyer­mek­ko­ruk­tól fog­va Krisz­tus ta­nít­vá­nyai, mind­má­ig rom­lat­la­nok (szü­zek – szerk. megj.) ma­rad­tak, és min­den em­ber­faj­tá­ból tud­nék mu­tat­ni ilye­ne­ket. Be­szél­het­nénk most azok­nak meg­szám­lál­ha­tat­lan so­ka­sá­gá­ról is, akik a za­bo­lát­lan­ság­tól el­for­dul­va en­nek meg­fe­le­lő­en él­tek és ta­ní­tot­tak.^[19]

Athé­na­go­rasz (apo­lo­gé­ta, Kr. u. 2. szá­zad):

Sok olyat is ta­lálsz ná­lunk – fér­fit és nőt egy­aránt –, akik nem kö­töt­tek há­zas­sá­got ab­ban a re­mény­ben, hogy sok­kal szo­ro­sab­ban kap­cso­lód­nak Is­ten­hez. Ha pe­dig a szü­zes­ség­ben és eu­nuch­ság­ban való meg­ma­ra­dás job­ban köt Is­ten­hez, és már az is el­tá­vo­lít tőle, ha va­la­ki a gon­do­la­tig és vá­gyig el­jut, amit ke­rü­lünk, ak­kor a cse­le­ke­de­te­ket még in­kább el­uta­sít­juk.^[20]

Ter­tul­li­a­nus (apo­lo­gé­ta, Kr. u. 2–3. szá­zad):

…mint akik az élet­szent­sé­get a há­zas­ság el­íté­lé­se nél­kül is­mer­jük, kö­vet­jük, előny­ben ré­sze­sít­jük, nem mint rosszal szem­ben a jót, ha­nem mint jó­val a job­bat. Mert nem el­vet­jük, ha­nem he­lyé­re tesszük a há­zas­sá­got, nem tá­masz­tunk elő­fel­té­te­le­ket, de ajánl­juk a szent­sé­get, meg­őriz­ve a jót s a job­bat ki­nek-ki­nek ere­jé­hez mér­ten, de ki­fe­je­zet­ten véd­jük a há­zas­sá­got ak­kor, ha rossz­in­du­la­túl­ag pa­ráz­na­ság­ként tá­mad­ják a Te­rem­tő meg­szó­lá­sá­ra, aki a há­zas­sá­got tisz­tes vol­ta mi­att meg­ál­dot­ta az em­be­ri nem sza­po­ro­dá­sá­ra, mint a min­den­sé­get is a he­lyes és jó fel­hasz­ná­lá­sá­ra.^[21]

Mi­nu­ci­us Fe­lix (apo­lo­gé­ta, Kr. u. 2. szá­zad):

…jó­ked­vün­ket ko­moly­ság­gal mér­sé­kel­jük, be­szé­dünk tar­tóz­ko­dó, tes­tünk még tar­tóz­ko­dóbb. Leg­töb­bünk egész éle­té­ben sér­tet­le­nül meg­őr­zi szü­zes­sé­gét anél­kül, hogy az­zal di­cse­ked­nénk…^[22]

6 A cö­li­bá­tus in­téz­mé­nyé­nek ér­té­ke­lé­se

Úgy lát­juk, nem egye­zik meg az em­be­ri ter­mé­szet­tel az, hogy a ko­los­to­rok­ban csak azo­nos nemű és há­zas­ság nél­kül élő sze­mé­lyek van­nak együtt, akik vá­gya­i­kat erő­sen for­má­lis élet­vi­te­lük­kel akar­ják ural­ni. A Bib­li­á­ban sem ta­lál­juk alap­ját en­nek az élet­for­má­nak.

Ko­mo­lyan ki­fo­gá­sol­ha­tó az is, hogy há­zas­ság­nél­kü­li­sé­get kö­ve­tel­nek a pa­pok­tól, akik et­től füg­get­le­nül is nél­kü­lö­zik a Bib­li­á­ból is­mert köl­csö­nös, sze­re­tő test­vé­ri oda­for­du­lást az ál­tal, hogy ál­lan­dó egy­ol­da­lú szol­gá­la­tot vál­lal­va az egy­ház­köz­sé­gük fölé emel­ked­nek. Ez a nem bib­li­ai és ter­mé­szet­el­le­nes élet­for­ma an­nak kö­vet­kez­mé­nye, hogy a ke­resz­tény eré­nyek­re való tö­rek­vés nem ke­resz­tény egy­ház­szer­ke­zet­tel kap­cso­ló­dik össze. Ez az egy­há­zi sze­mé­lyek kö­ré­ben saj­nos gyak­ran kép­mu­ta­tás­hoz és sú­lyos bű­nök­höz ve­ze­tett és ve­zet.

A papi há­zas­ság ti­lal­má­nak leg­főbb oka azon­ban még­sem a ke­resz­tény eré­nyek­re való tö­rek­vés volt. A XI. szá­zad­ban be­ve­ze­tett cö­li­bá­tus sok­kal in­kább egy­ház­po­li­ti­kai meg­fon­to­lás volt. Biz­to­sí­ta­ni kel­lett azt, hogy az egy­há­zi tu­laj­don a Ró­mai Ka­to­li­kus Egy­ház ke­zé­ben ma­rad­jon, és ne ke­rül­jön a pa­pok gyer­me­ke­i­hez. A Ró­mai Ka­to­li­kus Egy­ház – mint a leg­na­gyobb nagy­bir­to­kos – nem akar­ta ha­tal­mi hely­ze­tét el­ve­szí­te­ni.

7 „Aki az Is­ten aka­ra­tát cse­lek­szi, az az én fi­vé­rem, nő­vé­rem és az én anyám” – Ho­gyan vál­toz­tat­ja meg a test­vér­sze­re­tet a csa­lá­dot?

Ek­kor meg­ér­kez­tek any­ja és test­vé­rei; kint meg­áll­va be­küld­tek hoz­zá, és hí­vat­ták őt. Kö­rü­löt­te pe­dig so­ka­ság ült, és szól­tak neki: „Íme, anyád, a fi­vé­re­id és nő­vé­re­id oda­kint ke­res­nek té­ged!” De ő így vá­la­szolt ne­kik: „Ki az én anyám, és kik az én test­vé­re­im?” És vé­gig­néz­ve a kö­rü­löt­te kör­ben ülő­kön, így szólt: „Íme, az én anyám és az én test­vé­re­im. Aki az Is­ten aka­ra­tát cse­lek­szi, az az én fi­vé­rem, nő­vé­rem és az én anyám.” (Márk 3:31–35)

Bár, amint azt már fen­tebb ír­tuk, az Is­ten sze­rin­ti csa­lád nagy ér­ték, tár­sa­dal­munk­ban saj­nos egy olyan gya­ko­ri je­len­ség­gel ta­lál­ko­zunk, amit „csa­lá­di ön­zés­nek” kell ne­vez­nünk.^[23] Ez annyit je­lent, hogy a leg­főbb ér­ték a sa­ját (kis)család „java”, amely­nek tag­jai cse­kély kész­sé­get mu­tat­nak arra, hogy ki­fe­lé nyis­sa­nak. A csa­lád össze­tar­tá­sát az­zal pró­bál­ják be­biz­to­sí­ta­ni, hogy a le­he­tő leg­tel­je­sebb mér­ték­ben oda­szán­ják ma­gu­kat köz­vet­len hoz­zá­tar­to­zó­ik­nak.

A csa­lá­di kö­te­lé­kek azon­ban ép­pen az­ál­tal lesz­nek szo­ro­sab­bak, ha a csa­lád mind­azok­hoz oda­for­dul, akik­nek együtt­ér­zés­re és se­gít­ség­re van szük­sé­ge – füg­get­le­nül a ro­kon­sá­gi vi­szony­tól és at­tól, hogy mi­kor és mi­lyen gyak­ran van erre szük­ség. A „csa­lá­di ön­zés” a gyer­me­kek fej­lő­dé­sé­re sincs jó ha­tás­sal, mert úgy for­mál­ja őket, hogy fi­gyel­mük ma­guk­ra irá­nyul­jon és ne az ön­zet­len sze­re­tet­re. Alig ta­nul­ják meg, hogy má­sok ja­vá­ért él­je­nek, osz­toz­va az ide­ge­nek szen­ve­dé­sé­ben, örö­mé­ben.

Val­lá­sos em­be­rek­től is gyak­ran hall­juk, hogy nem le­het heti egy-két al­ka­lom­nál gyak­rab­ban ta­lál­koz­ni a hit­test­vé­rek­kel, mert en­nél több együtt­lét már csa­lá­di éle­tük­nek ár­ta­na. Így ép­pen asze­rint cse­lek­sze­nek, amit Jé­zus a nagy va­cso­rá­ról szó­ló pél­dá­za­tá­ban ki­fo­gá­solt (Lu­kács 14:16–24). A csa­lá­dot, il­let­ve a ma­gán­éle­tet gya­kor­la­ti­lag a leg­főbb hely­re te­szik, és ez­zel az örök dol­go­kat a mu­lan­dók­nak ren­de­lik alá. Minden­nek szo­mo­rú ered­mé­nye, hogy a mai „gyü­le­ke­ze­ti” éle­tet lé­nye­gé­ben ren­dez­vé­nyek lá­to­ga­tá­sá­ra kor­lá­toz­zák, és el­vá­laszt­ják a ma­gán­élet­től.

Jé­zus azt ta­ní­tot­ta ne­künk, hogy azok kö­zött, akik őt kö­ve­tik és Is­ten aka­ra­tát te­szik, a szel­le­mi kö­te­lék­nek na­gyobb ér­té­ke van a csa­lá­di kap­cso­la­tok­nál (lásd a fen­tebb idé­zett igét). A val­lá­sos vi­lág ezt messze­me­nő­en fi­gyel­men kí­vül hagy­ja. Az egy­mást hi­va­ta­lo­san „test­vér­nek” ne­ve­zők sem élik meg a test­vé­ri sze­re­te­tet: a ren­dez­vé­nyek után ma­gán­éle­tük­be hú­zód­nak vissza; alig tud­nak ar­ról, hogy mi van a má­sik szí­vé­ben, mit hisz, ho­gyan töl­ti az ide­jét. Mi­vel nem küz­de­nek a szent éle­tért, nincs alap­juk arra sem, hogy má­sok­nak se­gít­se­nek eb­ben. A kö­zöm­bös­sé­get és a sze­re­tet­len­sé­get az­zal ma­gya­ráz­zák, hogy min­den­ki­nek ma­gá­nak kell tud­nia, mit tesz, ők nem akar­nak má­sok éle­té­be be­avat­koz­ni…

Az új­szö­vet­égi idők­ben a na­pon­kén­ti kö­zös­ség és az anya­gi ja­vak meg­osz­tá­sa ter­mé­sze­tes volt a ke­resz­té­nyek kö­zött:

Ezek pe­dig ki­tar­tó­an részt vet­tek az apos­to­li ta­ní­tás­ban, a kö­zös­ség­ben, a ke­nyér meg­tö­ré­sé­ben és az imád­ko­zás­ban. Fé­le­lem tá­madt min­den lé­lek­ben, és az apos­to­lok ál­tal sok cso­da és jel tör­tént. Mind­azok pe­dig, akik hit­tek, együtt vol­tak, és min­de­nük kö­zös volt. Va­gyo­nu­kat és ja­va­i­kat el­ad­ták, szét­osz­tot­ták min­den­ki­nek: aho­gyan ép­pen szük­ség volt rá. Nap­ról nap­ra áll­ha­ta­to­san, egy szív­vel, egy lé­lek­kel vol­tak a temp­lom­ban, és ami­kor há­zan­ként meg­tör­ték a ke­nye­ret, öröm­mel és tisz­ta szív­vel ré­sze­sül­tek az étel­ben; di­csér­ték az Is­tent, és ked­vel­te őket az egész nép. Az Úr pe­dig nap­ról nap­ra nö­vel­te a gyü­le­ke­ze­tet az üd­vö­zü­lők­kel. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2:42–47)

Ami­kor meg­ér­tet­ték, hogy Jé­zus az éle­tét adta az em­be­rek meg­vál­tá­sá­ért, az is vi­lá­gos lett szá­muk­ra, hogy ép­pen ez az ön­zet­len oda­adás és élet­meg­osz­tás az az út, ami­re ő sza­bad­dá tett min­ket.

Ab­ból is­mer­jük a sze­re­te­tet, hogy ő az éle­tet adta ér­tünk; ezért mi is tar­to­zunk az­zal, hogy éle­tün­ket ad­juk test­vé­re­in­kért. (1 Já­nos le­vél 3:16)

A bi­za­lom és a nyi­tott­ság ak­kor nö­vek­szik, ha be­te­kin­tést nye­rünk test­vé­re­ink éle­té­be, és lát­juk, hogy nem a ma­guk ja­vát, ha­nem Is­ten aka­ra­tát ke­re­sik.

Min­den­na­pos együtt­lé­tük so­rán az első ke­resz­té­nyek mé­lyen meg­is­mer­ték egy­mást, és bá­to­rí­tá­sok­kal, in­té­sek­kel, vi­gasz­ta­lás­sal se­gí­tet­tek test­vé­re­ik­nek a kes­keny úton ma­rad­ni. Föl­di ja­va­i­kat is kész­sé­ge­sen meg­osz­tot­ták egy­más­sal. Ez a sze­re­tet a kör­nye­ze­tük­ben élő em­be­rek szá­má­ra vi­lá­gos jele volt an­nak, hogy köz­tük más szel­lem ural­ko­dik, vagy­is Is­ten sze­re­te­te az együtt­lé­tük alap­ja.

A hí­vők egész gyü­le­ke­ze­te pe­dig szí­vé­ben és lel­ké­ben egy volt. Sen­ki sem mon­dott va­gyo­ná­ból bár­mit is a ma­gá­é­nak, ha­nem min­de­nük kö­zös volt. Az apos­to­lok pe­dig nagy erő­vel tet­tek bi­zony­sá­got az Úr Jé­zus fel­tá­ma­dá­sá­ról, és nagy ke­gye­lem volt mind­nyá­ju­kon. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 4:32–33)

Fel­té­te­lez­het­jük, hogy an­nak a né­hány ezer em­ber­nek, akik ak­ko­ri­ban Je­ru­zsá­lem­ben meg­tér­tek, nagy ré­sze há­zas volt. A ke­resz­tény csa­lá­dok te­hát a töb­bi ke­resz­ténnyel együtt él­ték a kö­zös­sé­gi élet­nek ezt a for­má­ját. Így sen­ki nem ma­radt egye­dül, nem volt szel­le­mi, csa­lá­di és anya­gi gond­ja­i­val ma­gá­ra utal­va. Bár ma Jé­zus sza­va­it a Máté 18:20-ból („Mert ahol ket­ten vagy hár­man össze­gyűl­nek az én ne­vem­ben: ott va­gyok kö­zöt­tük.”) so­kan a gyü­le­ke­ze­ti élet „de­fi­ní­ci­ó­já­nak” te­kin­tik, ak­ko­ri­ban sen­ki nem gon­dolt arra, hogy két-há­rom csa­lád­tag együtt­lé­te már a gyü­le­ke­ze­ti éle­tet je­len­te­né. Az Új­szö­vet­ség­ben több olyan gyü­le­ke­zet­ről ol­vas­ha­tunk, ahol egy test­vér vagy egy csa­lád adott he­lyet há­zá­nál az össze­jö­ve­te­lek­nek.^[24]

A gyer­me­kek fej­lő­dé­sé­re néz­ve ál­dás, ha ilyen kör­nye­zet­ben nő­het­nek fel. Így már kez­de­tek­től meg­ta­nul­hat­ják, hogy alá­ren­del­jék ma­gu­kat, sze­ré­nyek és nagy­lel­kű­ek le­gye­nek; ne ál­lít­sák ma­gu­kat a kö­zép­pont­ba, és arra se vágy­ja­nak, hogy a szü­lők, il­let­ve a nagy­szü­lők ki­emel­jék őket. Ez a leg­jobb fel­ké­szí­tés arra, hogy szol­gá­ló lel­kü­let­tel Is­ten aka­ra­tát te­gyék és egy­re ön­ál­lóbb dön­té­se­ket tud­ja­nak hoz­ni.

A nép- és kis­egy­há­zak tag­ja­i­tól ta­lán azért is áll tá­vol a há­zas­ság­nél­kü­li­ség mel­let­ti dön­tés gon­do­la­ta, mert ál­ta­lá­ban nincs kö­zöt­tük test­vér­sze­re­tet, ami pe­dig a ke­resz­té­nyek is­mer­te­tő­je­le. En­nek kö­vet­kez­mé­nye­ként egye­dül­ál­ló tag­ja­ik ma­gá­nyo­sak ma­rad­nak. Egyik „meg­ol­dá­suk” erre az „egye­dül­ál­lók ta­lál­ko­zó­ja”, több­nyi­re az­zal a cél­lal, hogy né­há­nyan társ­ra ta­lál­has­sa­nak. Ez azt je­len­ti, hogy „gyü­le­ke­ze­ti” al­kal­ma­kat szer­vez­nek part­ner­köz­ve­tí­tő cél­lal, ami csak még job­ban alá­tá­maszt­ja ezek­nek az „egy­há­zak­nak” a vi­lá­gi­as jel­le­gét.

Ez a lel­ki­is­me­re­tük meg­nyug­ta­tá­sá­nak ol­csó mód­ja, amely ki­ke­rü­li a va­ló­di meg­ol­dást: azt, hogy éle­tü­ket sze­re­tet­ből meg­nyis­sák min­den egyes test­vé­rük felé, és így vissza­tér­je­nek a bib­li­ai gyü­le­ke­ze­tek éle­té­nek pél­dá­já­hoz.

Egy ke­resz­tény gyü­le­ke­ze­tet Krisz­tus sze­re­te­té­nek és oda­adá­sá­nak szel­le­me ve­zet. Ke­resz­tény­ként min­de­nün­ket tel­jes egé­szé­ben a test­vé­rek szol­gá­la­tá­ba ál­lít­juk. Így min­den­ki meg­kap­hat­ja azt a se­gít­sé­get, ami­re az Is­ten­hez ve­ze­tő úton szük­sé­ge van. A föl­di gon­do­kat kö­zö­sen hor­doz­zuk, és a szük­ség­ben is társ­ként ál­lunk egy­más mel­lett. Ha nin­cse­nek hívő csa­lád­tag­ja­ink, vagy mi ma­gunk nem élünk há­zas­ság­ban, a köl­csö­nös aján­dé­ko­zás­sal és el­fo­ga­dás­sal ak­kor is mind­nyá­jan részt ve­szünk gyü­le­ke­ze­tünk, nagy hit-csa­lá­dunk éle­té­ben. Így mi is meg­ta­pasz­tal­juk éle­tünk­ben an­nak be­tel­je­se­dé­sét, amit Jé­zus ígért ta­nít­vá­nya­i­nak:

Ek­kor így szólt Pé­ter: „Íme, mi el­hagy­tuk min­de­nün­ket, és kö­vet­tünk té­ged.” Ő pe­dig ezt mond­ta ne­kik: „Bi­zony, mon­dom nék­tek, hogy sen­ki sincs, aki el­hagy­ta há­zát vagy fe­le­sé­gét, test­vé­re­it, szü­le­it vagy gyer­me­ke­it az Is­ten or­szá­gá­ért, hogy ne kap­ná vissza sok­szo­ro­sát már eb­ben a vi­lág­ban, a jö­ven­dő vi­lág­ban pe­dig az örök éle­tet.” (Lu­kács 18:28–30)

El­fo­gu­lat­lan test­vér­sze­re­tet­re való tö­rek­vés jel­le­mez min­ket, hit­ben test­vé­re­ket (1 Ko­rin­thus le­vél 12:25). Mély szel­le­mi kap­cso­la­tok­nak le­he­tünk ré­sze­sei, me­lyek azért jö­het­nek lét­re, mert Is­ten mun­kál­ko­dik ben­nünk és kö­zöt­tünk. Ezért bi­zo­nyos har­cok el­le­né­re is sok­kal könnyebb a há­zas­ság­nél­kü­li­ség útja mel­lett dön­te­ni, ah­hoz hű­nek ma­rad­ni, és így sza­ba­don és aka­dály­ta­la­nul oda­szán­ni ma­gun­kat az em­be­rek örök éle­té­nek szol­gá­la­tá­ra. Meg­erő­sít és há­lá­val tölt el min­ket, ami­kor lát­juk, ho­gyan vál­toz­tat­ja Is­ten a le­mon­dást ál­dás­sá.

Sa­ját éle­tünk­ből tud­juk, hogy ez a dön­tés nem könnyű, pél­dá­ul azért sem, mert tár­sa­dal­mun­kat be­töl­ti a ne­mi­ség fel­ma­gasz­ta­lá­sa, ami azt ígé­ri, hogy a sze­xu­á­lis kap­cso­lat­ban le­het meg­ta­lál­ni a be­tel­je­se­dést. Saj­nos en­nek a ha­tás­nak az em­be­rek gyak­ran már gyer­mek­ko­ruk­tól ki van­nak téve, ami elől ne­héz ki­tér­ni­ük.

Arra hí­vunk min­den­kit, hogy is­mer­je meg azt az utat, ami­vel Jé­zus az egy­há­zá­ban meg­aján­dé­koz min­ket. Az Efe­zus le­vél 5:25–32-ben ar­ról ol­vas­ha­tunk, hogy mennyi­vel kü­lön­bö­zik az egy­ház a vi­lág­tól, és Jé­zus mi­lyen mé­lyen kö­tő­dik hoz­zá és azo­no­sul vele:

Fér­fi­ak! Úgy sze­res­sé­tek fe­le­sé­ge­te­ket, aho­gyan Krisz­tus is sze­ret­te az egy­há­zat, és ön­ma­gát adta érte, hogy a víz für­dő­jé­vel az ige ál­tal meg­tisz­tít­va meg­szen­tel­je, így ál­lít­ja maga elé az egy­há­zat di­cső­ség­ben, hogy ne le­gyen raj­ta folt, vagy ránc, vagy bár­mi ha­son­ló, ha­nem hogy szent és fedd­he­tet­len le­gyen. Ha­son­ló­kép­pen a fér­fi­ak is sze­res­sék a fe­le­sé­gü­ket, mint a sa­ját tes­tü­ket. Aki sze­re­ti a fe­le­sé­gét, az ön­ma­gát sze­re­ti. Mert a maga tes­tét soha sen­ki nem gyű­löl­te, ha­nem táp­lál­ja és gon­doz­za, aho­gyan Krisz­tus is az egy­há­zat, mint­hogy tag­jai va­gyunk tes­té­nek. „A fér­fi ezért el­hagy­ja ap­ját és any­ját, és ra­gasz­ko­dik fe­le­sé­gé­hez, és lesz­nek ket­ten egy test­té.” Nagy ti­tok ez, én pe­dig ezt Krisz­tus­ról és az egy­ház­ról mon­dom.