Az első ke­resz­té­nyek éle­te: Idé­ze­tek ko­ra­be­li írók­tól

A 2. és 3. szá­zad­ban a ke­resz­té­nyek még kí­vül­ál­lók­nak szá­mí­tot­tak a tár­sa­da­lom­ban. El­ha­tá­ro­lód­tak a vi­lá­gi él­ve­ze­tek­től, nem vet­tek részt a nyil­vá­nos ün­nep­sé­ge­ken, já­té­ko­kon és val­lá­sos szer­tar­tá­so­kon. In­tet­ték az em­be­re­ket, hogy bán­ják meg bű­nös éle­tü­ket. Ez a tár­sa­da­lom el­len­szen­vét von­ta maga után. Ré­misz­tő szó­be­szé­de­ket ter­jesz­tet­tek ró­luk, és az ál­la­mi ül­dö­zé­sek ide­jén so­ka­kat el­ítél­tek anél­kül, hogy bár­mi­lyen bűnt rá­juk tud­tak vol­na bi­zo­nyí­ta­ni. Eb­ben az írá­sunk­ban ko­rai ke­resz­tény írók idé­ze­te­i­nek gyűj­te­mé­nye ta­lál­ha­tó, amely pon­to­sabb be­te­kin­tést nyújt a ko­ra­be­li hely­zet­be.

Ez az idé­zet­gyűj­te­mény az első ke­resz­té­nyek éle­té­ről szó­ló írá­sunk ki­egé­szí­té­se. Emi­att a mon­da­ni­va­ló­ja csak az­zal együtt ol­vas­va ért­he­tő tel­je­sen.

1 Jusz­ti­nusz

A kö­vet­ke­zők­ben Jusz­ti­nusz^[1] (kb. Kr. u. 100–165)  I. és II. apo­ló­gi­á­já­ból idé­zünk rész­le­te­ket.

1.1 A ke­resz­té­nyek túl­vi­lá­gi re­mény­sé­ge

Fon­tol­já­tok meg jól, mert mind­ezt a ti ér­de­ke­tek­ben mond­juk, mert meg­ta­gad­hat­nánk a vá­lasz­adást. Mi nem aka­runk ha­zug­ság­ban élni, mi egy tisz­ta, örök­ké­tar­tó élet­re tö­rek­szünk, az Is­ten, a min­den­ség aty­ja és meg­te­rem­tő­je mel­let­ti élet­re vá­gyunk, ezért va­gyunk ké­szek min­dig a hit­val­lás­ra, mi­vel el­fo­gad­tuk és hi­szünk ab­ban, hogy mind­eb­ben azo­kat kö­vet­jük, akik Is­ten­ről tet­te­ik­kel tet­tek ta­nú­sá­got; mert ezek az­zal, hogy őt kö­vet­ték, el­ju­tot­tak a vele való élet­re, mely­ben a rossz nem fér­kőz­het hoz­zá­juk. Rö­vi­den eb­ben áll a mi re­mény­sé­günk, amit mi Krisz­tus­tól ta­nul­tunk, és amit mi ta­ní­tunk. Ha­son­ló­kép­pen ta­ní­tott Pla­tón^[2] is az­zal, hogy Ra­da­mant­hüsz^[3] és Mi­nosz^[4] fog­ják meg­bün­tet­ni az elé­jük ál­lí­tott go­no­szo­kat; és mi is vall­juk, hogy ez meg­tör­té­nik, csak­hogy Krisz­tus ál­tal; a lé­lek újra egy­be­kap­cso­ló­dik a test­tel és így lesz örök bün­te­tés­re ítél­ve, de nem csu­pán egyet­len év­ez­red­re, ahogy Pla­tón ál­lí­tot­ta. Ne­hogy va­la­ki le­he­tet­len­nek és hi­he­tet­len­nek gon­dol­ja ezt, akár ne­künk, akár má­sok­nak tu­laj­do­nít­va a té­ve­dést, amíg té­nyek­ben meg nem győ­ző­dik ar­ról, hogy mi va­lót­lant ál­lí­tunk.^[5]

1.2 A tisz­ta­ság­ról és a fe­le­ba­rá­ti sze­re­tet­ről

Az ön­meg­tar­tóz­ta­tás­sal kap­cso­lat­ban ő azt mon­dot­ta: Aki egy asszony­ra kí­ván­koz­va néz, az már há­zas­ság­tö­rést is kö­ve­tett el szí­vé­ben az Is­ten előtt. Vagy: Ha a jobb sze­med meg­bot­rán­koz­tat, vájd ki, mert jobb ne­ked egy szem­mel be­jut­nod a mennyek or­szá­gá­ba, mint ket­tő­vel az örök tűz­re ke­rül­ni. To­váb­bá: Aki el­bo­csá­tott nőt vesz fe­le­sé­gül, há­zas­sá­got tör. És: Van­nak, aki­ket em­be­rek tesz­nek kép­te­len­né a há­zas­élet­re, van­nak, akik így szü­let­nek, de van­nak, akik ma­gu­kat te­szik ilyen­né az Is­ten or­szá­gá­ért, és nem min­den­ki tud­ja ezt fel­fog­ni. Így azok, akik az em­be­ri tör­vé­nyek­nek meg­fe­le­lő­en má­so­dik há­zas­sá­got köt­nek, a mi Mes­te­rünk sze­mé­ben már bű­nö­sök, és már azok is, akik más asszo­nyá­ra kí­ván­koz­va néz­nek; nem­csak azo­kat veti el ma­gá­tól, akik tet­tük­ben kö­vet­tek el há­zas­ság­tö­rést, ha­nem azo­kat is, akik­nek ez szán­dé­ká­ban állt: mert nem csu­pán a tet­tek nyil­ván­va­ló­ak Is­ten előtt, ha­nem a vá­gyak is. So­kan van­nak még azok a hat­van és het­ven év kö­rü­li fér­fi­ak és nők, akik gyer­mek­ko­ruk­tól fog­va Krisz­tus ta­nít­vá­nyai, mind­má­ig rom­lat­la­nok ma­rad­tak, és min­den em­ber­faj­tá­ból tud­nék mu­tat­ni ilye­ne­ket. Be­szél­het­nénk most azok­nak meg­szám­lál­ha­tat­lan so­ka­sá­gá­ról is, akik a za­bo­lát­lan­ság­tól el­for­dul­va en­nek meg­fe­le­lő­en él­tek és ta­ní­tot­tak. Krisz­tus ugyan­is nem az iga­za­kat és a meg­tar­tóz­ta­tó éle­tű­e­ket szó­lí­tot­ta fel élet­mód­juk meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra, ha­nem az is­ten­te­le­ne­ket, a za­bo­lát­la­no­kat és az igaz­ság­ta­la­no­kat. Ő így be­szélt: Nem azért jöt­tem, hogy az iga­za­kat, ha­nem a bű­nö­sö­ket hív­jam a meg­té­rés­re. A mennyei Atya ugyan­is in­kább akar­ja a bű­nös meg­té­ré­sét, mint meg­bün­te­té­sét.^[6]

Eb­ben a sza­kasz­ban érin­tett té­mák­ról ol­vas­hatsz bő­veb­ben a há­zas­ság, vá­lás, tisz­ta­ság ka­te­gó­ri­á­ban.

1.3 A tü­re­lem­ről, az igaz­mon­dás­ról és a va­ló­di ke­gyes­ség­ről

Az­zal kap­cso­lat­ban, hogy a rosszat tűr­ni kell, és min­den­kit ha­rag nél­kül szol­gál­ni, eze­ket mon­dot­ta: Aki meg­üti jobb ar­co­dat, tarts oda neki a balt is; aki el­ve­szi a tu­ni­ká­dat, ne vond meg tőle kö­pe­nye­det. Aki ha­rag­ra lob­ban, mél­tó a tűz­re. Mind­az­zal, aki té­ge­det ezer lé­pés­re kény­sze­rít, menj két­ez­ret. Jó­tet­te­i­tek úgy fé­nyes­ked­nek az em­be­rek előtt, hogy aki lát­ja, cso­dál­koz­zon el Atyá­to­kon, aki a mennyek­ben van. Az­zal, hogy a rosszat ne vi­szo­noz­zuk rosszal, nem azt akar­ta, hogy a go­no­szo­kat utá­noz­zuk, ha­nem azt, hogy tü­re­lem­mel és sze­rény­ség­gel té­rít­sük vissza mind­azo­kat, akik a go­nosz kí­ván­sá­gok­ban és gya­lá­zat­ban ha­lad­nak előbb­re. Ezt ép­pen azok pél­dá­já­val iga­zol­hat­nám, akik egy­kor kö­zé­tek tar­toz­tak: erő­sza­kos és el­nyo­mó jel­le­mük meg­vál­to­zott, vagy szom­szé­da­ik tü­rel­mes éle­te győz­te meg őket, vagy úti­tár­sa­ik hal­lat­lan sze­líd­sé­gé­re fi­gyel­tek fel, vagy az ala­kí­tot­ta át őket, hogy mind­ezt meg­ta­pasz­tal­hat­ták azok­nál, akik­kel ke­res­ked­tek.

Hogy mi sem­mi­fé­le kö­rül­mé­nyek kö­zött ne es­kü­döz­zünk, ha­nem min­den­kor csak az iga­zat mond­juk, ő így ren­del­ke­zett: Sem­mi­kép­pen ne es­küd­jél, le­gyen sza­va­tok igen-igen, nem-nem, ami ezek­nél több, az a go­nosz­tól van. És hogy egye­dül csak Is­tent kell imád­nunk, ezt mon­dot­ta: A leg­na­gyobb pa­ran­cso­lat ez: Ura­dat, Is­te­ne­det imád­jad és egye­dül csak neki szol­gálj tel­jes szí­ved­ből és tel­jes el­méd­ből, Ura­dat, Is­te­ne­det, aki meg­al­ko­tott té­ged! Ami­kor pe­dig oda­ment hoz­zá va­la­ki és ezt mon­dot­ta: Jó mes­ter! Ő így fe­lelt meg: Sen­ki sem jó, csak egye­dül az Is­ten, aki min­dent te­rem­tett.

Azo­kat pe­dig, akik nem ta­ní­tá­sa sze­rint él­nek, nem is le­het ke­resz­té­nyek­nek tar­ta­ni, még ha száj­jal Krisz­tus ta­ní­tá­sát is val­la­nák, mi­vel nem azok, akik csu­pán csak hir­de­tik, ha­nem azok üd­vö­zül­nek, akik azt meg is te­szik – mint mon­dot­ta. Mert ő ezt mond­ta: Nem min­den­ki, aki azt mond­ja ne­kem: Uram, Uram, megy be a mennyek or­szá­gá­ba, ha­nem aki meg­te­szi az én mennyei Atyám aka­ra­tát. Aki hall­gat rám és meg­te­szi azt, amit mon­dok, azt hall­gat­ja, aki en­gem kül­dött. So­kan fog­ják azt mon­da­ni ne­kem: Uram, Uram, hát nem a te ne­ved­ben et­tünk és it­tunk, és mű­vel­tünk ha­tal­mas dol­go­kat? Ak­kor én így szó­lok hoz­zá­juk: Tá­voz­za­tok tő­lem, tör­vény­te­len­sé­ge­ket mű­vel­te­tek. Ott majd sí­rás lesz és fog­csi­kor­ga­tás, ak­kor az iga­zak úgy ra­gyog­nak, mint a nap, a go­no­szok pe­dig az örök tűz­re jut­nak. So­kan jön­nek ugyan­is az én ne­vem­ben kí­vül­ről a bá­rá­nyok bő­ré­be öl­tö­zöt­ten, de be­lül­ről ra­ga­do­zó far­ka­sok. Gyü­möl­cse­i­ről is­me­ri­tek meg őket. Mert min­den fát, mely nem te­rem jó gyü­möl­csöt, ki­vág­nak és tűz­re vet­nek. Bün­tes­sé­tek te­hát azo­kat, akik nem él­nek az ő ta­ní­tá­sa sze­rint, csu­pán csak ke­resz­té­nyek­nek mond­ják ma­gu­kat; és mi ezt kér­jük is tő­le­tek!^[7]

1.4 A ke­resz­té­nyek el­le­ni igaz­ság­ta­lan bí­ró­sá­gi el­já­rás­ról

Egy asszony együtt élt ki­csa­pon­gó fér­jé­vel, an­nakelőt­te az asszony is ugyan­úgy fes­lett éle­tet élt. Mi­u­tán meg­is­mer­te Krisz­tus ta­ní­tá­sát, mér­ték­le­tes lett, és a fér­jét is ha­son­ló­kép­pen jó­zan élet­re pró­bál­ta bír­ni, be­szélt neki ar­ról a ta­ní­tás­ról, hogy a mér­ték­te­le­nek­nek, és azok­nak, akik nem a he­lyes ér­te­lem­nek meg­fe­le­lő­en ala­kít­ják éle­tü­ket, örök tűz­ben való bűn­hő­dés az ígé­ret. Az azon­ban meg­ma­radt ki­csa­pon­gó­nak, sőt fe­le­sé­gét is pró­bál­ta vissza­té­rí­te­ni. Az is­ten­te­len­ség­ben odá­ig ju­tott, hogy fe­le­sé­gét egy más fér­fi­vel fek­tet­te le, aki a ter­mé­szet tör­vé­nye el­le­né­re min­den­fé­le él­ve­ze­ti já­té­kot akart űzni vele, ezért az asszony terv­be vet­te a há­zas­ság­nak fel­bon­tá­sát. Övé­i­nek rá­be­szé­lé­sé­re azon­ban erőt véve ma­gán, még­is­csak fér­jé­vel ma­radt, ab­ban a re­mény­ben, hogy jobb be­lá­tás­ra tud­ja bír­ni őt. Mi­u­tán hí­rül hoz­ták neki, hogy fér­je Ale­xand­ri­á­ba utaz­va még na­gyobb ki­csa­pon­gá­sok­ban me­rül el, ezért ne­hogy há­zas­sá­gá­ban meg­ma­rad­va is­ten­te­len­sé­gé­nek és go­nosz­ko­dá­sa­i­nak ré­sze­se le­gyen és vele együtt­ma­rad­va ágyát meg­ossza, el­vált tőle azon a mó­don, amit ti re­pu­di­um­nak ne­vez­tek. Az ő gyö­nyö­rű és de­rék fér­je, ahe­lyett, hogy örült vol­na, hogy fe­le­sé­ge a ré­sze­ges­ke­dést és a töb­bi ocs­mány él­ve­ze­te­ket, amit ad­dig a szol­ga­nép­pel meg a ke­res­ke­dők­kel oly gát­lás­ta­la­nul foly­ta­tott, most ab­ba­hagy­ta, és még őt is ezek ab­ba­ha­gyá­sá­ra akar­ta rá­ven­ni, tőle aka­ra­ta el­le­né­re el­vált fe­le­sé­gét be­vá­dol­ta, hogy ke­resz­tény. Az asszony ne­ked, a csá­szár­nak, kér­vényt nyúj­tott be, elő­ször is azt kér­te, hogy előbb ott­ho­ni ügye­it sza­ba­don ren­dez­ze és a ren­de­zés után fe­lel­jen a vá­dak­ra, és te ezt en­ge­dé­lyez­ted. Egy­ko­ri fér­je, aki így már sem­mit sem tu­dott fel­hoz­ni el­le­ne, egy bi­zo­nyos Pto­le­ma­i­oszt vá­dolt be, akit Ur­bi­cus bí­ró­ság elé is idé­zett az­zal, hogy az asszonnyal ő is­mer­tet­te meg a ke­resz­tény ta­no­kat, s ezek ré­vén for­dí­tot­ta szem­be vele őt. A Pto­le­ma­i­oszt le­tar­tóz­ta­tó szá­za­dos neki ba­rát­ja volt, ezért bör­tön­be is ju­tott, mert csak azt kér­dez­te meg tőle: keresztény‑e. Pto­le­ma­i­osz, aki ra­gasz­ko­dik az igaz­ság­hoz, és ide­gen­ke­dik min­den ál­nok­ság­tól és ha­zug­ság­tól, meg­val­lot­ta ke­resz­tény vol­tát, a szá­za­dos bör­tön­be zár­ta, ahol hosszú ide­ig síny­lő­dött. Ké­sőbb Ur­bi­cus elé ve­zet­ték, de ő is csak azt kér­dez­te tőle, hogy keresztény‑e. A krisz­tu­si ta­ní­tás tu­da­tá­ban to­vább­ra is ki­tar­tott a he­lyes úton, meg­val­lot­ta az is­te­ni eré­nyek ta­ní­tá­sát. Ha va­la­ki va­la­mit meg­ta­gad, vagy el­len­zi azt, amit ta­gad, vagy nem akar be­is­mer­ni va­la­mit, ami­re mél­tat­lan­nak tart­ja ma­gát, vagy nem akar el­is­mer­ni olyan tényt, ami­hez nincs köze. Az iga­zi ke­resz­tény­re egyik eset sem jel­lem­ző. Ez­után Ur­bi­cus ha­lál­ra ítél­te, lát­ta az alap­ta­lan íté­le­tet egy bi­zo­nyos Lu­ci­us, szin­tén ke­resz­tény, ezért így szólt Ur­bi­cus­hoz: Mi az oka an­nak, hogy el­ítél­té­tek ezt az em­bert, aki sem há­zas­ság­tö­rést, sem gaz­sá­got, sem gyil­kos­sá­got, sem rab­lást, sem lo­pást, sem­mi­fé­le bűn­cse­lek­ményt nem kö­ve­tett el, csak a ke­resz­tény ne­vet val­lot­ta ma­gá­é­nak? Ó Ur­bi­cus, nem úgy ítél­kez­tél, aho­gyan az Pius csá­szár­nak, és a csá­szár fi­lo­zó­fus fi­á­nak, vagy a Szent Sze­ná­tus­nak tet­szik! Az nem adott fe­le­le­tet Lu­ci­us­nak, csak ezt mon­dot­ta: Úgy lá­tom, te is olyan vagy mint ez. Lu­ci­us erre így vá­la­szolt: Igen. Erre őt is ha­lál­ra ítél­te. Ő ak­kor há­lá­já­nak adott ki­fe­je­zést, han­goz­tat­va örö­mét afö­lött, hogy meg­sza­ba­dult a go­nosz ural­ko­dó­tól, hogy így el­jut­hat a mennyek ki­rá­lyá­hoz és Aty­já­hoz. Egy har­ma­dik is csat­la­ko­zott hoz­zá­juk, akit szin­tén ha­lál­ra ítélt.^[8]

1.5 Mi­ért nem emel­nek ma­guk­ra ke­zet a ke­resz­té­nyek

De ne­hogy va­la­ki is azt mond­ja: „Ti ma­ga­tok akar­tok mind ön­gyil­ko­sok len­ni, hogy mi­előbb az Is­ten­hez jus­sa­tok, nem tö­rőd­tök a köz­ügye­ink­kel”, el­mon­dom hát, mi az oka an­nak, hogy még­sem így tesszük, és hogy kér­dé­se­i­tek­re mi­ért te­szünk val­lo­mást fé­le­lem nél­kül. Mi úgy ta­nul­tuk, hogy Is­ten a vi­lá­got nem cél nél­kül al­kot­ta meg, ha­nem az em­be­ri ne­mért, így azok­ban leli tet­szé­sét, akik kö­ve­tik ren­del­ke­zé­se­it – mint er­ről már be­szél­tünk –, és azo­kat nem be­csü­li, akik go­nosz dol­gok­ra tör­nek akár sza­vak­ban, akár cse­le­ke­de­tek­ben. Ha pe­dig az ön­gyil­kos­ság­ra tö­re­ked­nénk mind­annyi­an, ak­kor nem is szár­maz­ná­nak tő­lünk olya­nok, kik meg­ta­nul­ták az is­te­ni ta­ní­tást, ki­pusz­tul­na az em­be­ri nem, en­nek mi len­nénk az oka, és Is­ten aka­ra­ta el­len cse­le­ked­nénk. Ha pe­dig kér­dez­nek ben­nün­ket, nem ta­ga­dunk, mert nem tu­dunk ar­ról, hogy bár­mi si­lány­sá­got is el­kö­vet­tünk vol­na; ami­kor nem mon­da­nak iga­zat min­den eset­ben, az az is­ten­te­len­ség; de mi azt tesszük, ami­ről tud­juk, hogy Is­ten­nek ked­ves, és azon va­gyunk, hogy ben­ne­te­ket is el­té­rít­sünk az igaz­ság­ta­lan el­fo­gult­ság­tól.^[9]

1.6 A ke­resz­té­nyek áll­ha­ta­tos­sá­ga a leg­jobb bi­zo­nyí­té­ka fedd­he­tet­len­sé­gük­nek

Ma­gam is, ki Pla­tón ta­na­i­nak ör­vend­tem, ami­kor hal­lot­tam a ke­resz­té­nyek há­nyat­ta­tá­sa­i­ról, és lát­tam azt, hogy nem ret­ten­nek meg a ha­lál­tól, sem bár­mi más­tól, amit má­sok ret­te­ne­tes­nek gon­dol­nak; arra a meg­győ­ző­dés­re ju­tot­tam, nem le­het­sé­ges, hogy ők go­nosz­ság­ban és él­ve­zet­vágy­ban él­je­nek. Mert me­lyik él­ve­ze­tek­ben tob­zó­dó, em­ber­hús evé­sé­ben örö­mét lelő, gát­lás­ta­lan alak vá­gyód­na a ha­lál után, hogy ja­va­i­tól meg­fosszák? Nem azt ke­res­né in­kább, hogy mi­nél to­vább él­vez­ze az éle­tet itt, búj­dos­na a bí­ró­sá­gok elől, ne­hogy ma­gát ki­ad­va ha­lál­ra ítél­jék? A go­nosz dé­mo­nok már ezt is vég­be­vit­ték né­hány hit­vány em­ber tet­te ál­tal. Ők min­ket meg­öl­nek, az el­le­nünk össze­hor­dott rá­gal­mak alap­ján, nyo­moz­nak utá­nunk, ki­kér­de­zik szol­gá­in­kat, a gyer­me­ke­ket és asszo­nyo­kat, fé­lel­me­tes kín­val­la­tá­sok köz­ben kény­sze­rí­tik őket, hogy ki­ta­lált dol­go­kat vall­ja­nak el­le­nünk, ame­lye­ket ők ma­guk nyil­vá­nos­ság előtt mű­vel­nek, de mi ezek­ből egyet sem kö­vet­tünk el, és nem is tö­rő­dünk ve­lük; a szü­le­tet­len és ki­mond­ha­tat­lan Is­ten a ta­nú­ja tet­te­ink­nek és gon­do­la­ta­ink­nak. Mi­ért is nem vall­hat­nánk meg a nyil­vá­nos­ság előtt, ami jó; is­te­ni böl­cse­let­ként hir­det­jük eze­ket, de azt be­szé­lik ró­lunk, hogy Kro­nosz^[10] misz­té­ri­u­mát ün­ne­pel­jük em­ber­ölés­sel, mint a vád szól, vé­ré­vel töl­te­ke­zünk, ha­son­ló szer­tar­tá­so­kat vég­zünk, mint ti tisz­telt bál­vá­nyo­tok előtt, ki­nek nem­csak az ok­ta­lan ál­la­tok vé­rét ont­já­tok, ha­nem em­be­ri vért is, a köz­te­tek leg­je­le­sebb és leg­elő­ke­lőbb sze­mé­lyek ön­tik oda a le­öl­tek vé­rét; arra, hogy mi Ze­uszt^[11] meg a töb­bi is­te­ne­ket utá­noz­zuk a fér­fi­ak­kal való faj­ta­lan­ko­dás­ban és az asszo­nyok­kal való gát­lás­ta­lan sze­ret­ke­zés­ben, ta­lán Epi­ku­rosz vagy a köl­tők iro­má­nya­it hoz­zuk fel vé­del­münk­re? Mi in­kább az ef­fé­le ta­nok ke­rü­lé­sé­re tö­rek­szünk, sok­fé­le mó­don küz­dünk is azok el­len, akik ilye­ne­ket tesz­nek és utá­noz­nak, s je­len ér­ve­ink­kel is ezt akar­juk el­ér­ni, egyéb­ként nem tö­rő­dünk ezek­kel, mert Is­tent úgy is­mer­jük, mint aki lát­ja min­den­ki iga­zát. Ha most egy gyá­szos hang fel­ki­ál­ta­na, és sza­va el­jut­na a leg­fel­sőbb tör­vény­szé­kig: Szé­gyen­kez­ze­tek, szé­gyen­kez­ze­tek, mind­azért, amit most nyil­vá­nos­ság előtt az ár­tat­la­nok­kal tesz­tek, amit el­le­nünk fel­hoz­ta­tok, az rá­tok és az is­te­ne­i­tek­re áll, de ezek­nek leg­cse­ké­lyebb mér­ték­ben sincs kö­zük mind­eh­hez! Tér­je­tek jobb be­lá­tás­ra, jól fon­tol­ja­tok meg min­dent!^[12]

2 Athé­na­go­rasz

A kö­vet­ke­zők­ben Athé­na­go­rasz^[13] (kb. Kr. u. 133–190) Kér­vény a ke­resz­té­nyek ügyé­ben című apo­ló­gi­á­já­ból idé­zünk rész­le­te­ket.

2.1 Az Is­ten előt­ti fe­le­lős­ség­ről és az örök élet re­mény­sé­gé­ről

Az­zal ér­vel­nek, hogy még ét­ke­zé­se­ink és a há­zas­élet is is­ten­te­len ná­lunk, hogy jo­gos­nak tart­has­sák gyű­lö­le­tü­ket, és két­sze­re­sen is meg­ala­po­zott­nak tart­has­sák a ve­ze­tők azon tö­rek­vé­sét, hogy min­ket élet­mó­dunk­tól – igen éles és sú­lyos vá­dak tö­me­gé­vel – el­té­rít­se­nek, ide­jü­ket olya­nok­kal töl­tik, akik ős­idők óta és nem csak a mi ko­runk­ban is­me­rik a szo­kást, hogy bi­zo­nyos is­te­ni tör­vény és ta­ní­tás alap­ján az erénnyel kell küz­de­ni a go­nosz­ság el­len. Ez az oka, hogy Püt­ha­go­rasz^[14] is há­rom­száz tár­sá­val együtt tűz­ha­lált halt, Hé­rak­lei­toszt^[15] és Dé­mok­ri­toszt^[16] szám­űz­ték, amazt Efe­zus vá­ro­sa űzte el, emezt az ab­de­ra­i­ak vá­dol­ták esz­te­len­ség­gel, az athé­ni­ek pe­dig Szók­ra­tészt^[17] ítél­ték ha­lál­ra. Aho­gyan azon­ban ők sem let­tek rosszab­bá a tö­meg vé­le­mé­nyé­től az eré­nyes­ség szem­pont­já­ból, úgy eré­nyes éle­tün­ket sem fe­ke­tí­ti be a né­me­lyek ál­tal ter­jesz­tett alap­ta­lan rá­ga­lom. Jó hí­rünk van ugyan­is Is­ten előtt. Még­is fog­lal­ko­zom ezek­kel a vá­dak­kal is. A már mon­dot­tak ál­tal is tisz­táz­va ér­zem ma­ga­mat előt­te­tek. Ti, akik be­lá­tás­ban min­den­kit fe­lül­múl­tok, tud­já­tok meg, élet­mó­dunk Is­ten­hez iga­zo­dik nor­ma­ként, mind­annyi­an fedd­he­tet­le­nek és el­ma­rasz­tal­ha­tat­lan em­be­rek­ként ál­lunk előt­te, a leg­ki­sebb bűnt sem en­ged­jük meg még gon­do­lat­ban sem. Ha az vol­na meg­győ­ző­dé­sünk, hogy csak ezt az egy föl­di éle­tet él­jük, ta­lán gya­nú­sít­hat­ná­tok ben­nün­ket, hogy a test­nek és a vér­nek szol­gá­lunk, bűnt kö­ve­tünk el, ami­kor ha­tal­má­ba ke­rít a kap­zsi­ság és a mo­hó­ság, mi­u­tán azon­ban azt tud­juk, hogy Is­ten je­len van min­den gon­do­la­tunk­ban és sza­vunk­ban, nap­pal és éj­sza­ka, mert Is­ten egé­szen fény és be­le­lát a szí­vünk­be, meg va­gyunk győ­ződ­ve ar­ról, hogy el­tá­voz­va eb­ből az élet­ből más éle­tet fo­gunk élni, en­nél job­bat vagy az oda­áti mennye­it, nem a föl­dit, (mert lel­künk Is­ten­nél és Is­ten­nel együtt él majd za­var­ta­la­nul és nem érin­ti vál­to­zás, tes­tünk lesz ugyan, de még­sem tes­tek­kel, ha­nem mennyei szel­le­mek­kel le­szünk együtt), avagy a töb­bi­ek­kel együtt rosszabb ál­la­pot­ba zu­ha­nunk, és tűz ál­tal bűn­hő­dünk. Is­ten nem azért te­rem­tett min­ket, hogy ju­hok és bar­mok mód­ján hull­junk el, el­vesszünk és meg­sem­mi­sül­jünk. Emi­att nyil­ván nem aka­runk rosszat, nem is kí­ván­juk ki­szol­gál­tat­ni ma­gun­kat bün­te­ten­dő sze­mé­lyek­ként a nagy íté­let­nek.^[18]

2.2 A lel­kü­let tisz­ta­sá­gá­ról

Nincs ab­ban sem­mi cso­dá­la­tos, ha ugyan­azo­kat a dol­go­kat fog­ják ránk, mint sa­ját is­te­ne­ik­re, szen­ve­dé­se­i­ket misz­té­ri­u­mok­ként mu­to­gat­ják. Ha kár­hoz­tat­ni kell a sza­ba­dos, min­den­fé­lé­vel való kö­zö­sü­lést, ak­kor gyű­löl­ni­ük kel­le­ne Ze­uszt, aki any­já­tól Re­á­tól, és le­á­nyá­tól Ko­ré­tól nem­zett gyer­me­ke­ket, sa­ját nő­vé­rét bír­ta asszo­nyá­ul, avagy az ef­fé­lé­ket köl­tő Or­phe­uszt^[19], mert tör­té­ne­te­i­vel Thü­eszt­ész­nél^[20] val­lás­ta­la­nab­bá és vér­fer­tő­zőb­bé tet­te az is­tent. Mert az előb­bi le­á­nyá­val való érint­ke­zé­se egy jö­ven­dö­lés be­tel­je­se­dé­se volt, és et­től vár­ta bosszú­ja tel­je­se­dé­sét és a ki­rály­ság el­nye­ré­sét. Mi azon­ban oly mér­ték­ben kö­zöm­bö­sek va­gyunk az ilye­nek­kel szem­ben, hisz még vá­gya­ko­zás­sal sem sza­bad né­ze­lőd­nünk. „Aki ugyan­is asszony­ra néz, hogy meg­kí­ván­ja – mond­ja –, már há­zas­ság­tö­rést kö­ve­tett el szí­vé­ben.” Akik­nek még lát­ni sem sza­bad töb­bet an­nál, mint ami­re Is­ten a sze­met te­rem­tet­te, hogy vi­lá­gos­sá­gunk le­gyen ne­ve­ze­te­sen, és akik­nek már az él­ve­ze­tes né­ze­lő­dés is pa­ráz­na­ság, mert a szem ren­del­te­té­se ne­kik más, és aki­ket már a gon­do­la­tért, nem csak az érin­té­sért meg­ítél­nek, azok tisz­ta­sá­gá­ban ho­gyan le­het­ne ké­tel­ked­ni? Ta­ní­tá­sunk­nak nincs köze em­be­ri tör­vé­nyek­hez, (mi azon­ban azt gon­dol­juk, Ura­ink, kez­det­ben Is­ten Ti­te­ket is a mi ta­ní­tá­sunk­kal bí­zott meg), szá­munk­ra az a tör­vény, amit ma­gunk és fe­le­ba­rá­ta­ink szá­má­ra is az igaz­sá­gos­ság mér­té­ké­nek tar­tunk. Ezért né­me­lye­ket – ko­ruk­tól füg­gő­en – fi­a­ink­nak és le­á­nya­ink­nak, má­so­kat test­vé­re­ink­nek vagy nő­vé­re­ink­nek tar­tunk, az idő­seb­bek­nek az atyák­nak és anyák­nak ki­já­ró tisz­te­le­tet ad­juk meg. Aki­ket test­vé­rek­nek és nő­vé­rek­nek hí­vunk, vagy más ilyen név­vel il­le­tünk, azok­ra igen nagy gon­dunk van, hogy tes­tünk érin­tet­len és ron­tat­lan ma­rad­jon, mert a ta­ní­tás mond­ja ne­künk is­mét: ha va­la­ki két­szer adott csó­kot, mert örö­me volt ben­ne, …vét­ke­zett… és hoz­zá­te­szi: ezért in­kább ke­rül­ni kell a csó­kot vagy a kö­szön­tést, mert ha a leg­ki­sebb gon­do­lat is már be­szennyez min­ket, az már­is ki­zár az örök élet­ből.^[21]

2.3 A ke­resz­té­nyek sze­mér­mes­sé­ge – a há­zas­ság­tö­rés el­íté­lé­se

Mi­vel re­mé­nyünk az örök élet, le­néz­zük en­nek az élet­nek a gond­ja­it, be­le­ért­ve a lel­ki él­ve­ze­te­ket is. Mind­egyi­künk­nek van fe­le­sé­ge, aki­re mind­egyi­künk­nek gond­ja van, s az ál­ta­lunk ho­zott tör­vé­nyek sze­rint tart­juk őket, a gyer­mek­ál­dás cél­já­ból. Aho­gyan a föld­mű­ves az el­ve­tett mag­ból vár­ja az ara­tást, nem vet rá még fö­lös­le­ge­sen, úgy ne­künk is, a gyer­mek­nem­zés a vágy mér­té­ke. Sok olyat is ta­lálsz ná­lunk – fér­fit és nőt egy­aránt –, akik nem kö­töt­tek há­zas­sá­got ab­ban a re­mény­ben, hogy sok­kal szo­ro­sab­ban kap­cso­lód­nak Is­ten­hez. Ha pe­dig a szü­zes­ség­ben és eu­nuch­ság­ban való meg­ma­ra­dás job­ban köt Is­ten­hez, és már az is el­tá­vo­lít tőle, ha va­la­ki a gon­do­la­tig és vá­gyig el­jut, amit ke­rü­lünk, ak­kor a cse­le­ke­de­te­ket még in­kább el­uta­sít­juk. Mi nem az ékes­szó­lás­sal tö­rő­dünk, ha­nem az­zal, hogy olyan cse­le­ke­de­te­ink le­gye­nek, me­lyek ta­ní­ta­nak, s bár­ki vagy ma­rad­jon meg olyan­nak, ami­lyen­nek szü­le­tett, vagy egy­szer kös­sön há­zas­sá­got, s a má­so­dik há­zas­ság már nyil­ván­va­ló­an há­zas­ság­tö­rés­nek szá­mít. „Aki el­bo­csát­ja fe­le­sé­gét és mást vesz el – mond­ja –, há­zas­sá­got tör”.^[22]

2.4 A ke­resz­té­nyek meg­ve­tik a gyil­kos­sá­got – a mag­zat­el­haj­tás el­íté­lé­se

Mi­lyen jó­zan gon­dol­ko­dá­sú sze­mély ne­vez­ne gyil­ko­sok­nak min­ket? Em­ber­húst csak az­után le­het enni, ha va­la­kit le­gyil­kol­tak. Elő­ször is ha­zud­nak, má­sod­szor pe­dig, ha meg­kér­dik őket, va­jon szem­ta­núi voltak‑e mind­an­nak, amit be­szél­nek, egyet­len egy sem mond­ja: lát­tam. Kö­zü­lünk né­me­lyek­nek szol­gá­ik is van­nak, egye­sek­nek több, má­sok­nak ke­ve­sebb, akik elől az ef­fé­lé­ket nem le­het­ne el­tit­kol­ni, de még ezek kö­zül sem ha­zu­dott egy sem ilye­ne­ket ró­lunk. Akik­ről tud­ják, hogy még a tör­vény alap­ján el­ítél­tek meg­ölé­sét sem bír­ják el­vi­sel­ni, ki vá­dol­ná az olya­no­kat em­ber­ölés­sel és em­ber­evés­sel? Kö­zü­le­tek ki ne néz­né lel­ke­sen a gla­di­á­to­rok küz­del­mét, vagy a vad­ál­la­tok­kal foly­ta­tott vi­a­da­lo­kat, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha Ti ren­de­zi­tek azo­kat? Mi el­uta­sít­juk az ilyen lát­vá­nyos­sá­go­kat, mert a gyil­ko­lás szem­lé­lé­sét csak­nem azo­nos­nak tart­juk a gyil­ko­lás­sal ma­gá­val. Hogy tud­nánk ölni, mi­kor még an­nak lát­vá­nyát sem bír­juk el­vi­sel­ni, ne­hogy a lá­tás­sal va­la­mi szenny és mo­csok ke­nőd­jék ránk? Még a mag­zat­el­haj­tás­hoz kü­lön­fé­le sze­re­ket hasz­ná­ló asszo­nyo­kat is gyil­kos­nak tart­juk, s vé­le­mé­nyünk sze­rint ezért szám­adás­sal tar­toz­nak Is­ten előtt, ak­kor ho­gyan tud­nánk mi em­bert ölni? Mi ér­tel­me len­ne an­nak a gon­do­lat­nak, hogy mi gyil­ko­sok va­gyunk, mi­kor ép­pen mi tart­juk gyil­kos­nak a mag­zat­el­haj­tást vég­ző asszonyt, és vé­le­mé­nyünk sze­rint szá­mot fog adni érte Is­ten előtt? Ugyan­az az em­ber nem gon­dol­kod­hat úgy, hogy élő­lény­nek, kö­vet­ke­zés­kép­pen Is­ten gond­vi­se­lé­se tár­gyá­nak te­kin­ti a mag­za­tot a méh­ben, de a vi­lág­ra jöt­tet már meg­öl­he­tő­nek tart­ja. Kép­te­len­ség, hogy aki tilt­ja a gyer­me­kek ki­te­vé­sét, mert akik így tesz­nek, azo­kat gyil­ko­sok­nak tart­ja, az a fel­ne­vel­tet az­tán meg­öl­je. El­len­ke­ző­leg, mi min­dig és min­de­nütt ugyan­azok és ugyan­olya­nok va­gyunk, szol­gái és nem mes­te­rei az ér­te­lem­nek.^[23]

Az abor­tusz (mag­zat­el­haj­tás) té­má­já­ról ki­csit rész­le­te­seb­ben írunk itt, a há­zas­ság­ról és há­zas­ság­nél­kü­li­ség­ről szó­ló írá­sunk­ban.

3 Mi­nu­ci­us Fe­lix

A kö­vet­ke­zők­ben Mi­nu­ci­us Fe­lix (3. szá­zad) Oc­ta­vi­us című írá­sá­ból idé­zünk rész­le­te­ket. „A mű pár­be­szé­des for­má­ban mu­tat­ja be a ko­rai ke­resz­tény­ség és az ezt tá­ma­dó po­gány gon­dol­ko­dók főbb ér­ve­it. Az Os­ti­á­ban ját­szó­dó pár­be­széd részt­ve­vői Ca­e­ci­li­us Na­ta­lis po­gány ügy­véd, Oc­ta­vi­us Ja­nu­a­ri­us ke­resz­tény ügy­véd, va­la­mint e ket­tő vi­tá­já­ban dön­tő­bí­ró­ként el­já­ró, szin­tén ke­resz­tény Mi­nu­ci­us Fe­lix.”^[24]

3.1 Ca­e­ci­li­us vád­jai

Mint­hogy te­hát min­den nép­nél meg­ta­lál­ha­tó az az erős hit, hogy lé­tez­nek hal­ha­tat­lan is­te­nek, bár lé­nyük­ről és szár­ma­zá­suk­ról na­gyon bi­zony­ta­la­nok a vé­le­mé­nyek, nem tűr­he­tem el, hogy bár­ki is oly­annyi­ra vak­me­rő és annyi­ra val­lás­ta­lan böl­cses­ség­gel pöf­fesz­ked­jék, hogy ezt az ős­ré­gi, hasz­nos és üd­vös val­lást meg­ron­ta­ni vagy gyen­gí­te­ni tö­re­ked­jék. Mert igaz ugyan, hogy a Cy­re­ne­ből szár­ma­zó The­o­do­rus^[25], vagy még előbb a me­lu­si Di­a­go­ras^[26], akit az ókor is­ten­te­len­nek ne­ve­zett el, az­zal az ál­lí­tá­suk­kal, hogy nin­cse­nek is­te­nek, meg­szün­tet­tek min­den fé­lel­met, mely az em­be­ri­sé­get kor­lá­tok közé szo­rít­ja, és ki­ol­tot­tak min­den ke­gye­le­tet, ámde ál­böl­cse­le­tük ezen is­ten­te­len ta­ní­tá­sa mel­lett hír­név­hez és be­fo­lyás­hoz még­sem fog­nak so­ha­sem jut­ni. Ha az athé­ni­ak el­űz­ték ha­tá­ruk­ból az ab­de­rai Pro­ta­go­rast^[27], és ira­ta­it nyil­vá­no­san el­éget­ték a nép­gyű­lé­sen, hol­ott az is­ten­ség­ről tett nyi­lat­ko­za­ta in­kább hig­gadt, mint el­ve­te­mült – bo­csás­sa­tok meg, ha a ma­gam­ra vál­lalt ügy­ben ki­fej­tett buz­gó­sá­gom­ban őszin­tén szó­lok – mon­dom, hogy­ne kel­le­ne fáj­lal­ni, ha egyes em­be­rek egy szá­nal­mas, tör­vé­nyi­leg ül­dö­zött és két­ség­be­esett fe­le­ke­zet tag­jai, meg­tá­mad­ják az is­te­ne­ket? Ezek össze­to­bo­roz­zák a nép söp­re­dé­két, a tu­dat­lan em­be­re­ket és a hi­szé­keny asszony­nép­sé­get, aki­ket már ne­mük gyen­ge­sé­ge té­ve­dés­be visz, és is­ten­te­len össze­es­kü­vő cso­port­tá ve­rőd­nek össze, mely éj­je­li ta­lál­ká­in, ün­ne­pi böjt­je­in, ál­la­ti­as la­ko­má­in nem va­la­mely szent szer­tar­tás ré­vén egye­sül, ha­nem bűn­tény ál­tal szö­vet­ke­zik; alat­to­mos, a vi­lá­gos­ság­tól ir­tó­zó nép­ség ez, mely a nyil­vá­nos­ság előtt néma, odú­já­ban fe­cse­gő, a temp­lo­mo­kat le­né­zi, mint­ha te­me­tők vol­ná­nak, tisz­te­let­le­nül vi­sel­ke­dik az is­te­nek­kel szem­ben, ki­ne­ve­ti ál­do­za­ta­in­kat, szá­nan­dó lé­té­re – ha ugyan sza­bad így ne­vez­ni őket – szá­na­ko­zik pap­ja­in­kon, le­ki­csi­nye­li mél­tó­sá­ga­in­kat és ki­tün­te­tő öl­tö­ze­te­in­ket, noha maga alig ké­pes pő­re­sé­gét fé­lig lep­lez­ni! Mily el­ké­pesz­tő bal­ga­ság?! Mily hi­he­tet­len vak­me­rő­ség?! A je­len gyöt­rel­me­it meg­ve­tik, mi­köz­ben fél­nek egy bi­zony­ta­lan jövő kín­ja­i­tól, s noha a ha­lál után be­kö­vet­ke­ző ha­lál­tól ret­teg­nek, meg­hal­ni még­sem ir­tóz­nak: ennyi­re el tud­ja osz­lat­ni fé­lel­mü­ket a csal­fa re­mény, mely egy új élet vi­gasz­ta­ló gon­do­la­tá­val ke­cseg­te­ti őket.^[28]

És mint­hogy a go­nosz­ság bu­jáb­ban szo­kott te­rem­ni, most is azt ta­pasz­tal­juk, hogy a nap­ról nap­ra nö­vek­vő er­köl­csi rom­lott­ság kö­ze­pet­te en­nek az is­ten­te­len tár­sa­ság­nak utá­la­tos szen­té­lyei már az egész föld­ke­rek­sé­gen el­ter­jed­nek. Ezt az egye­sü­le­tet el kell át­koz­ni és gyö­ke­res­tül kell ki­ir­ta­ni. Tit­kos je­lek­ből és jel­zé­sek­ből is­mer­nek egy­más­ra, s szin­te is­me­ret­le­nül sze­re­tik egy­mást. Mint­egy a kéj­vá­gyak val­lá­sa ala­kul ki a kö­re­ik­ben min­den­fe­lé, egy­mást kü­lönb­ség nél­kül fi­vér­nek és nő­vér­nek ne­ve­zik, csak azért, hogy a na­pi­ren­den levő faj­ta­lan­ko­dás a tisz­tes név fel­vé­te­lé­vel vér­fer­tő­zés­sé vál­jék. Így hi­á­ba­va­ló és esz­te­len ba­bo­na­sá­guk go­nosz­tet­tek­kel is büsz­kél­ked­het. Ha vol­na ben­ne va­la­mi igaz, a min­dent ki­für­ké­sző hír nem be­szél­ne ró­luk oly sú­lyos és vál­to­za­tos dol­go­kat, és olyas­mi­ket, ami­ért, mi­előtt mon­da­nánk, en­ge­del­met kell kér­ni. Hal­lom, hogy a leg­ocs­má­nyabb ál­lat­nak, a sza­már­nak a fe­jét tart­ják val­lá­sos tisz­te­let­ben va­la­mi esz­te­len ba­bo­ná­ból: olyan val­lás ez, mely mél­tó azok­hoz az er­köl­csök­höz, me­lyek­nek fo­lyo­má­nya. Má­sok meg ar­ról be­szél­nek, hogy elöl­já­ró­juk és fő­pap­juk nemi szer­ve­it tisz­te­lik, és úgy imád­ják, mint­ha neki kö­szön­het­nék lé­tü­ket. Nem tu­dom ugyan, ez igaz‑e vagy sem, annyi azon­ban bi­zo­nyos, hogy ti­tok­za­tos és éj­je­li is­ten­tisz­te­le­tük mél­tán gya­nús. És aki azt ál­lít­ja, hogy is­ten­tisz­te­le­tük tár­gya egy olyan em­ber, aki­nek gaz­sá­gá­ért a leg­na­gyobb bün­te­tés és a ha­lá­los ke­reszt­fa ju­tott osz­tály­ré­szül, az illő ol­tárt tu­laj­do­nít ezek­nek az el­ve­te­mült és fes­lett éle­tű go­nosz­te­vők­nek, amennyi­ben azt tisz­te­lik, amit meg­ér­de­mel­nek. Már­most az új ta­gok be­ava­tá­sá­ról szó­ló el­be­szé­lés ép­pen olyan ret­te­ne­tes, mint amennyi­re köz­is­mert. Akit misz­té­ri­u­ma­ik­ba be­avat­nak, az elé egy liszt­tel bo­rí­tott kis­de­det tesz­nek, hogy az óvat­la­no­kat lép­re csal­ják. Ezt a kis­gyer­me­ket az újonc azon hi­szem­ben, hogy a liszt­le­pel­be me­rí­tett kés­szú­rá­sok ár­tat­la­nok, tud­tán kí­vül ha­lál­ra seb­zi. A gyer­mek vé­rét – ször­nyű­ség! – mo­hón fel­nyal­ják, tag­ja­it ver­seng­ve szét­da­ra­bol­ják, ilyen ál­do­zat ré­vén köt­nek szö­vet­sé­get, ez a bűn­ré­szes­ség kö­te­le­zi őket köl­csö­nös hall­ga­tás­ra. Ez az is­ten­tisz­te­let min­den is­ten­te­len­ség­nél utá­la­to­sabb! Szin­tén is­me­re­tes, hogy mi­ként la­ko­máz­nak: az egész vi­lág be­szél róla, és a mi cir­tai ba­rá­tunk be­szé­de is bi­zony­sá­gul szol­gál. Ün­nep­na­pon fér­fi­ak és nők min­den kor­osz­tály­ból la­ko­má­ra gyűl­nek össze gyer­me­ke­ik, nő­vé­re­ik és any­juk tár­sa­sá­gá­ban. Ami­kor a nagy lak­má­ro­zás után az asz­tal­tár­sa­ság fel­he­vült, és a ré­szeg­ség fel­szí­tot­ta a faj­ta­lan ké­jel­gés vá­gyát, a gyer­tya­tar­tó­hoz kö­tött ku­tyát arra in­ger­lik, hogy lán­ca hosszá­nál messzebb do­bott fa­lat után kap­jon. Mi­u­tán így fel­bo­rult és ki­aludt a lel­ki­is­me­re­tet ébe­ren tar­tó gyer­tya­láng, a szé­gyen­te­len sö­tét­ség lep­le alatt a ter­mé­szet­el­le­nes vágy­tól in­dít­tat­va vá­lo­ga­tás nél­kül ölel­kez­nek, s még ha a gya­kor­lat­ban nem min­den­ki kö­ve­ti is el, de a lel­ki­is­me­ret szem­pont­já­ból mind­annyi­an egy­for­mán vér­fer­tő­zők, hi­szen kö­zös vágy­ból fa­kad az, ami egyes em­be­rek ese­té­ben meg­va­ló­sul­hat.^[29]

Még je­len ta­pasz­ta­la­ta­i­tok sem in­te­nek arra, hogy a be nem tel­je­sü­lő ígé­ret és a hasz­ta­lan óhaj­tá­sok mennyi­re fél­re­ve­zet­nek ti­te­ket: nyo­mo­rul­tak, még éle­te­tek­ben gon­dol­já­tok meg, mi vár re­á­tok a ha­lál után! Néz­zé­tek, kö­zös­sé­ge­tek egy ré­sze, és­pe­dig a na­gyob­bik és job­bik, mint mond­já­tok, nél­kü­löz, di­de­reg, fá­rad­ság­tól és éh­ség­től szen­ved, Is­te­ne­tek pe­dig el­tű­ri, sem­mi­be ve­szi ezt, nem tud vagy nem akar övé­in se­gí­te­ni, azaz, vagy te­he­tet­len, vagy igaz­ság­ta­lan. Te a ha­lál utá­ni hal­ha­tat­lan­ság­ról ál­mo­do­zol, hol­ott ve­sze­de­lem szo­ron­gat, hol­ott for­ró láz gyö­tör és fáj­da­lom kí­noz, s még min­dig nem fo­god fel, há­nya­dán állsz, nem is­me­red el, mennyi­re gyar­ló vagy? Aka­ra­tod el­le­né­re be­bi­zo­nyo­so­dik gyen­ge­sé­ged, sze­ren­csét­len, de te csak nem val­lod be. Ámde mel­lő­zöm azo­kat a dol­go­kat, ame­lyek mind­nyá­junk ese­té­ben kö­zö­sek. Néz­zé­tek csak, fe­nye­get­nek ti­te­ket, ha­lál­bün­te­tés, kín­val­la­tás vár rá­tok, ke­reszt, ame­lyet töb­bé nem imád­no­tok kell, ha­nem ame­lyen meg kell hal­no­tok, nem­kü­lön­ben tűz, amit elő­re meg­jó­sol­tok ma­ga­tok­nak, de ami­től még­is fél­tek. Hol van hát az az Is­ten, aki se­gí­te­ni tud azo­kon, akik majd új éle­tet nyer­nek, de kép­te­len meg­se­gí­te­ni a most élő­ket? Nem­de a ró­ma­i­ak a ti Is­te­ne­tek nél­kül ural­kod­nak és kor­má­nyoz­nak; nem­de az ő se­gít­sé­ge nél­kül haj­tot­ták ha­tal­muk alá a föld­ke­rek­sé­get, és igáz­tak le ti­te­ket is? Ti pe­dig ag­gó­dó vá­ra­ko­zás­sal és szo­ron­gó fé­le­lem­mel tel­ve még a tisz­tes­sé­ges él­ve­ze­tek­től is tar­tóz­kod­tok, nem ke­re­si­tek fel a lát­vá­nyos­sá­go­kat, nem vesz­tek részt a kör­me­ne­te­ken, nem je­len­tek meg nyil­vá­nos la­ko­má­kon, ir­tóz­tok az ün­ne­pi ver­seny­já­té­kok­tól, és az ál­do­za­ti éte­lek­től és ita­lok­tól, ame­lyek­nek egy ré­szét ol­tá­ra­in­kon aján­lot­tuk fel. Ennyi­re fél­tek azok­tól az is­te­nek­től, aki­ket meg­ta­gad­tok! Nem öve­zi­tek ha­lán­té­ko­to­kat vi­rág­fü­zér­rel, nem ápol­já­tok tes­te­te­ket il­lat­sze­rek­kel, a drá­ga ke­nő­csö­ket te­me­tés­re tar­to­gat­já­tok, még a sí­rok­ra sem tesz­tek ko­szo­rút, sá­padt, resz­ke­teg nép­ség vagy­tok, mél­tó a szá­na­lom­ra, már­mint is­te­ne­ink szá­nal­má­ra! Így hát, ti bol­dog­ta­la­nok, nem­hogy nem tá­mad­tok fel, de még csak nem is él­tek. Ép­pen azért, ha ma­radt még ben­ne­tek egy csöpp­nyi ész vagy tisz­tes­ség, ne für­késszé­tek az ég tér­sé­ge­it és a vi­lág sor­sát és tit­ka­it; ele­gen­dő a lá­bunk elé néz­ni, kü­lö­nö­sen vo­nat­ko­zik ez a ta­nu­lat­lan, pal­lé­ro­zat­lan, mű­ve­let­len, kép­zet­len em­be­rek­re. Akik­nek nem ada­tott meg, hogy el­iga­zod­ja­nak a po­li­ti­kai kér­dé­sek­ben, azok sok­kal ke­vés­bé al­kal­ma­sak az is­te­ni dol­gok meg­vi­ta­tá­sá­ra.^[30]

3.2 Oc­ta­vi­us vé­dő­be­szé­dé­ből

3.2.1 A ke­resz­té­nyek­nek tisz­ta a lel­ki­is­me­re­tük

Hogy pe­dig mi­cso­da gaz­ság tu­dat­la­nul és elő­ze­tes vizs­gá­lat nél­kül ítél­kez­ni, amint ti te­szi­tek, higgyé­tek el ne­künk, akik már bán­juk, hogy el­kö­vet­tük azt. Mert mi is ugyan­ilye­nek vol­tunk, s egy­ko­ron, még va­kon és os­to­bán ugyan­azt hit­tük, mint ti, tud­ni­il­lik, hogy a ke­resz­té­nyek ször­nyű­sé­ge­ket imád­nak, gyer­me­ke­ket fal­nak fel, la­ko­má­i­kon vér­fer­tő­zést kö­vet­nek el, és nem tud­tuk, hogy e me­sé­ket min­dig a dé­mo­nok ter­jesz­tik, és soha sen­ki nem járt utá­na, nem bi­zo­nyí­tot­ta be va­ló­di­sá­gu­kat, s oly hosszú időn ke­resz­tül nem akadt egyet­len em­ber sem, aki el­árul­ta vol­na ezt, noha nem­csak bo­csá­nat­ra szá­mít­ha­tott el­kö­ve­tett gaz­tet­te­i­ért, de még ju­tal­mat is vár­ha­tott a le­lep­le­zé­sért; s nem tud­tuk, hogy a ke­resz­tény­ség oly­annyi­ra ár­tat­lan, hogy a be­vá­dolt ke­resz­tény nem szé­gyen­ke­zik, nem fél, csak azt az egyet saj­nál­ja, hogy már előbb nem lett ke­resz­ténnyé. Ne­künk még­is az volt a meg­győ­ző­dé­sünk, hogy egy­ál­ta­lán ki sem kell hall­gat­nunk őket, jól­le­het egyes ese­tek­ben a szent­ség­tö­rők, a pa­ráz­nák, sőt még az apa­gyil­ko­sok vé­del­mét és kép­vi­se­le­tét is el­vál­lal­tuk; oly­kor kö­nyö­rü­let­ből bán­tunk ve­lük ke­gyet­le­neb­bül, kín­zá­sok­kal val­lá­suk meg­ta­ga­dá­sá­ra kény­sze­rí­tet­tük őket, ne­hogy el­vessze­nek, s ily mó­don tel­je­sen fo­nák bűn­ügyi el­já­rást al­kal­maz­tunk, amely­nek nem az volt a cél­ja, hogy fel­tár­ja az igaz­sá­got, ha­nem hogy ha­zug­sá­got erő­sza­kol­jon ki. És ha va­la­me­lyik gyen­gébb a szen­ve­dés­től meg­tör­ve és el­csi­gáz­va le­ta­gad­ta, hogy ke­resz­tény, ked­vez­tünk neki, mint­ha az el­ne­ve­zés meg­ta­ga­dá­sá­val egy­szer­s­mind va­la­mennyi tet­tét tisz­táz­ta vol­na. Látjátok‑e, hogy mi is ugyan­úgy vé­le­ked­tünk és cse­le­ked­tünk, amint ti vé­le­ked­tek és vi­sel­ked­tek?^[31]

3.2.2 Gyil­kos­ság és mag­zat­el­haj­tás el­íté­lé­se

Most már azon­ban sze­ret­nék ta­lál­koz­ni az­zal, aki azt mond­ja vagy hi­szi, hogy min­ket egy le­mé­szá­rolt kis­ded vé­ré­vel avat­nak be val­lá­sunk­ba. Le­het­sé­ges­nek tar­tod, hogy an­nak a gyen­ge, ki­csiny­ke test­nek va­la­ki ha­lá­los dö­fést ad­jon? Hogy bár­ki is fel­ál­doz­za, ki­ont­sa, el­ve­gye egy új­szü­lött, egy ép­pen hogy meg­szü­le­tett em­ber nyers vé­rét? Ilyes­mit sen­ki sem hi­het el, ha­csak nem az, aki maga ve­te­med­ne arra, hogy meg­te­gye. Lá­tom ugyan­is, hogy új­szü­lött gyer­me­ke­i­te­ket hol vad­ál­la­tok, hol ma­da­rak zsák­má­nyá­ul te­szi­tek ki; hol meg­fojt­já­tok őket fáj­dal­mas ha­lált oszt­va ki rá­juk, s hogy van­nak, akik mér­gek és ita­lok se­gít­sé­gé­vel még a mé­hen be­lül olt­ják ki a jö­ven­dő em­ber éle­tét, s gyil­kol­nak, mi­előtt szül­né­nek. És ezek va­ló­ban is­te­ne­i­tek­ről szó­ló ta­ní­tás­ból szár­maz­nak […]^[32]

Az abor­tusz (mag­zat­el­haj­tás) té­má­já­ról ki­csit rész­le­te­seb­ben írunk itt, a há­zas­ság­ról és há­zas­ság­nél­kü­li­ség­ről szó­ló írá­sunk­ban.

3.2.3 A ke­resz­té­nyek sze­mér­mes­sé­ge, sze­rény­sé­ge és test­vér­sze­re­te­te

A vér­fer­tő­ző la­ko­mát il­le­tő­en is ször­nyű me­sét köl­tött ró­lunk a dé­mo­nok se­re­ge, hogy tisz­ta éle­tünk hí­rét ga­lád rá­ga­lom ter­jesz­té­sé­vel el­ho­má­lyo­sít­sa, és hogy az em­be­re­ket, mi­előtt a tény­ál­lás­sal tisz­tá­ba jö­het­né­nek, ez­zel az ir­tó­za­tos men­de­mon­dá­val el­ijesszék tő­lünk. Így be­szélt er­ről a te Fron­tod^[33] is, nem mint a ta­nú­bi­zony­sá­gok meg­erő­sí­tő­je, ha­nem mint ha­mi­san rá­gal­ma­zó szó­nok, az ilyes­mi ugyan­is in­kább ki­te­lik tő­le­tek. A per­zsák tör­vé­nye meg­en­ge­di, hogy az anya fi­á­val egye­sül­jön; az egyip­to­mi­ak és az athé­ni­ak fiai nő­vé­re­ik­kel tör­vé­nyes há­zas­sá­got köt­het­nek; tör­té­ne­ti köny­ve­i­tek és szín­da­rab­ja­i­tok pa­ráz­na­sá­gok­kal kér­ked­nek, és ti még­is szí­ve­sen ol­vas­sá­tok s hall­gat­já­tok. Így még azo­kat a vér­fer­tő­ző is­te­ne­ket is tisz­te­li­tek, akik any­juk­kal, lá­nyuk­kal, nő­vé­rük­kel él­nek há­zas­ság­ban. Ter­mé­sze­tes te­hát, hogy ná­la­tok gyak­ran föl­fe­de­zik a vér­fer­tő­zést, hi­szen min­dig el­kö­ve­tik. Sze­ren­csét­le­nek! Úgy is jár­hat­tok ti­los­ban, hogy nem tud­tok róla: mi­vel a bu­ja­sá­got vak­tá­ban űzi­tek, mi­vel itt is, ott is van egy-egy gyer­me­ke­tek, mi­vel még ott­hon szü­le­tett gyer­me­ke­i­te­ket is gyak­ran ide­ge­nek kö­nyö­rü­le­té­re bíz­zá­tok, szük­ség­kép­pen sa­ját vé­re­tek­be kell üt­köz­nö­tök, sa­ját fi­a­i­tok­ba kell bot­la­no­tok. En­nél­fog­va ak­kor is vér­fer­tő­zés tra­gé­di­á­já­nak hő­sei vagy­tok, ami­kor tu­do­más­tok sin­csen róla. Mi el­len­ben nem ar­cun­kon, ha­nem szí­vünk­ben hor­doz­zuk a sze­mér­met; mi egyet­len hit­ve­sünk­höz örö­mest va­gyunk hűek; s vagy egy nő­vel kö­tünk fri­gyet a csa­lád­ala­pí­tás ked­vé­ért, vagy egyet­len egyet sem is­me­rünk. La­ko­má­in­kon nem­csak sze­mér­me­sek va­gyunk, ha­nem jó­za­nok is, mert nem ad­juk át ma­gun­kat egé­szen az evés­nek, és la­ko­má­ink nem tor­kol­la­nak ivá­szat­ba, ha­nem jó­ked­vün­ket ko­moly­ság­gal mér­sé­kel­jük, be­szé­dünk tar­tóz­ko­dó, tes­tünk még tar­tóz­ko­dóbb. Leg­töb­bünk egész éle­té­ben sér­tet­le­nül meg­őr­zi szü­zes­sé­gét anél­kül, hogy az­zal di­cse­ked­nék; és vé­ge­ze­tül, oly­annyi­ra tá­vol áll tő­lünk a faj­ta­lan vágy, hogy né­me­lyek még a sze­mér­mes együtt­há­lás mi­att is pi­rul­nak. Ha meg­vet­jük is tiszt­sé­ge­i­te­ket és bí­bor ru­há­i­to­kat, ab­ból nem kö­vet­ke­zik, hogy a nép söp­re­dé­ke va­gyunk, és at­tól még nem va­gyunk pár­tos­ko­dók, hogy bé­ké­sen össze­gyűl­ve va­la­mennyi­en egyet­ér­tünk a jó­ban; és nem­csak a zu­gok­ban va­gyunk mi be­szé­de­sek azért, mert ti res­tell­tek és fél­tek ben­nün­ket a nyil­vá­nos­ság előtt meg­hall­gat­ni. És hogy szá­munk nap­ról-nap­ra gya­ra­po­dik, az nem a bűn jele, ha­nem az erény bi­zo­nyí­té­ka, mert csak a tisz­tes­sé­ges és jó élet­mód mel­lett tar­ta­nak ki a régi hí­vek, egye­dül ah­hoz csat­la­koz­nak újra. Vé­ge­ze­tül, mi nem tes­tün­kön lévő bé­lyeg alap­ján is­me­rünk oly könnyen egy­más­ra, aho­gyan azt ti gon­dol­já­tok, ha­nem az ár­tat­lan­ság­ról és er­köl­csös­ség­ről; így fáj­dal­ma­tok­ra egy­mást köl­csö­nö­sen sze­ret­jük, mert gyű­löl­ni nem tu­dunk; irigy­sé­ge­tek­re egy­mást test­vér­nek szó­lít­juk, mint­hogy egy Atya Is­ten gyer­me­kei, egy hit le­té­te­mé­nye­sei, egy re­mény­ség örö­kö­sei va­gyunk. Ti ugyan­is nem is­me­ri­tek egy­mást, sőt ke­gyet­le­nül gyű­löl­köd­tök, és csak­is ak­kor lát­já­tok be, hogy test­vé­rek vagy­tok, ha test­vér­gyil­kos­sá­got akar­tok el­kö­vet­ni.^[34]

3.2.4 A ke­resz­té­nyek tisz­ta­sá­gá­ról és fedd­he­tet­len­sé­gé­ről

Mind­amel­lett a leg­na­gyobb tu­dó­sok köny­vei és a köl­tők éne­kei fi­gyel­mez­te­tik az em­be­re­ket a tűz­fo­lyó­ra és a Styx mo­csa­rá­ból^[35] gya­kor­ta fel­szö­kő for­gó láng­csó­vá­ra, ame­lyek az örök kín­szen­ve­dé­sek he­lyé­ül ké­szít­tet­tek, s ame­lyek­ről ré­szint a dé­mo­nok köz­lé­sé­re, ré­szint a pró­fé­ták jö­ven­dö­lé­sé­re tá­masz­kod­va be­szél­tek. Ezért es­kü­szik mű­ve­ik­ben maga Iup­pi­ter ki­rály^[36] is szent bor­za­lom­mal a per­zse­lő par­tok­ra és a sö­té­ten ör­vény­lő víz­re: ret­teg ugyan­is a bün­te­tés­től, amely­ről már elő­re tud­ja, hogy reá és övé­i­re vár. Nincs is a kí­nok­nak se vége, se hossza. Ott az ér­tel­mes tűz el­ége­ti és is­mét vissza­ál­lít­ja az em­be­ri test­ré­sze­ket, szét­mar­can­gol­ja és él­te­ti azo­kat. Amint a vil­lám tüze sújt­ja ugyan a tes­tet, de nem sem­mi­sí­ti meg, amint az Etna, a Ve­zúv és egyéb tűz­há­nyók tüze itt-ott anél­kül tör ki, hogy ki­me­rül­ne, úgy azt a bün­te­té­sül szánt tü­zet sem az táp­lál­ja, hogy köz­ben el­ége­ti a tes­te­ket, ha­nem a tes­te­ket el nem emész­tő mar­can­go­lás él­te­ti. Azt pe­dig csak­is az el­ve­te­mül­tek ta­gad­hat­ják, hogy akik nem is­me­rik Is­tent, mél­tán szen­ved­nek mint is­ten­te­le­nek és go­no­szok, mert ha nem is­mer­jük a min­den­ség Aty­ját és min­de­nek Urát, ak­kor ez­zel ép­pen úgy vét­ke­zünk, mint­ha meg­bán­ta­nánk őt. És noha Is­ten nem is­me­ré­se már ele­gen­dő ok a bűn­hő­dés­re, amint is­me­ré­se ma­gá­ban is ki­lá­tást nyújt a bo­csá­nat­ra, még­is, ha össze­ha­son­lí­ta­nak min­ket, ke­resz­té­nye­ket ti­ve­le­tek, ak­kor sok­kal job­bak­nak ta­lál­nak ben­nün­ket, még ha bi­zo­nyos dol­gok­ban ke­vés­bé va­gyunk is kép­zet­tek. Ti ugyan­is tilt­já­tok a há­zas­ság­tö­rést, ámde el­kö­ve­ti­tek, mi el­len­ben csak fe­le­sé­günk­höz kö­ze­lí­tünk fér­fi­ként; ti a vé­tek el­kö­ve­té­sét bün­te­ti­tek, ná­lunk már an­nak gon­do­la­ta is bűn; ti a lel­ke­te­ket is­me­rők­től fél­tek, mi csak­is a ma­gunk lel­ki­is­me­re­té­től, ami nél­kül nem él­he­tünk; vé­ge­ze­tül, a bör­tö­nök a ti em­be­re­i­tek­kel van­nak tele, ke­resz­tényt nem ta­lál­tok ott, ha­csak nem olyat, akit hi­té­ért vá­dol­nak, vagy aki hi­tét el­hagy­ta.^[37]

3.2.5 A sze­gény­ség­ről és a meg­pró­bál­ta­tás­ban való ki­tar­tás­ról

Egyéb­iránt, hogy több­nyi­re sze­gé­nyek­nek mon­da­nak ben­nün­ket, nem szé­gye­nünk­re, ha­nem di­csé­re­tünk­re vá­lik, mert ahogy a fény­űzés bé­nít­ja a szel­le­met, úgy a mér­ték­le­tes­ség erő­sí­ti. Kü­lön­ben hogy vol­na az sze­gény, aki nem szű­köl­kö­dik, aki nem áhí­to­zik ide­gen va­gyon­ra, aki Is­ten­ben gaz­dag? Sze­gé­nyebb az, aki­nek bár nagy va­gyo­na van, még­is töb­bet kí­ván. Meg­mon­dom, hogy ér­tem ezt: sen­ki sem le­het oly sze­gény, mint ami­lyen­nek szü­le­tett. A ma­da­rak­nak nincs örök­sé­gük, még­is nap­ról-nap­ra meg­ta­lál­ják táp­lá­lé­ku­kat: ezek is mi­ér­tünk van­nak, hi­szen a mi­énk min­den, ha nincs ben­nünk só­vár­gás. Amint te­hát a ván­dor an­nál könnyeb­ben ha­lad út­ján, mi­nél ki­sebb a ter­he, úgy a föl­di ván­dor­lás­ban is az a bol­do­gabb, aki sze­gény­ség­gel könnyít ma­gán, és nem nyög a gaz­dag­ság ter­he alatt. Más­kü­lön­ben, ha hasz­nos­nak tar­ta­nánk a gaz­dag­sá­got, ak­kor Is­ten­től kér­nénk, hisz bi­zo­nyá­ra ne­künk is jut­tat­hat­na va­la­mics­két az, aki a min­den­ség­gel ren­del­ke­zik. De mi ahe­lyett, hogy meg­sze­rez­zük a va­gyont, szí­ve­seb­ben meg­vet­jük, jobb sze­re­tünk be­csü­le­te­sek len­ni, in­kább bé­ke­tű­ré­sért kö­nyör­günk, na­gyobb öröm­mel va­gyunk jók, mint té­koz­lók.

És hogy az em­be­ri test gyen­ge­sé­ge­it érez­zük, s hogy szen­ve­dünk, az nem bün­te­tés, ha­nem pró­ba­té­tel. Mert erőt­len­sé­gek ál­tal szi­lár­dul meg az erő, a nyo­mo­rú­ság pe­dig gyak­ran az erény is­ko­lá­ja. Hi­á­ba, a test és a lé­lek is ve­szít ru­gal­mas­sá­gá­ból, ha ne­héz­ség nem edzi. Hi­szen a ti hő­se­i­tek, aki­ket pél­da­ké­pül ál­lí­to­tok elénk, szen­ve­dé­se­ik­kel let­tek hí­re­sek­ké. Mi is így va­gyunk: Is­ten ben­nün­ket is meg­se­gít­het, és nem néz le min­ket, hi­szen ő a min­den­ség kor­mány­zó­ja, és sze­re­ti övé­it, ha­nem sze­ren­csét­len­sé­gük­ben vizs­gál­ja és fi­gye­li az em­be­re­ket, ve­sze­del­mük­ben pu­ha­tol­ja ki az egyes em­be­rek jel­le­mét, éle­te utol­só per­cé­ig für­ké­szi az em­ber ér­zü­le­tét ab­ban a biz­tos tu­dat­ban, hogy sem­mi sem ke­rül­he­ti el fi­gyel­mét. Amint te­hát az ara­nyat tűz­ben pró­bál­ják meg, min­ket a szo­ron­gat­ta­tá­sok­ban.^[38]