Isz­lám: Mi a va­ló­di oda­adás?

A Ko­rán ta­nú­sá­ga sze­rint az isz­lám, azaz az oda­adás, az Is­ten aka­ra­tá­ba való be­le­nyug­vás az igaz val­lás. Ez az írá­sunk rö­vid be­te­kin­tést nyújt abba, ho­gyan va­ló­sul meg ez az oda­adás az isz­lám alap­ját ké­pe­ző „öt pil­lér” sze­rin­ti élet­vi­tel­ben. Az „öt pil­lér” egyes pont­ja­it össze­ha­son­lí­tot­tuk a ke­resz­tény gyü­le­ke­ze­tek Bib­li­á­ból meg­is­mer­he­tő hi­té­vel és éle­té­vel. Bí­zunk ab­ban, hogy a fel­vá­zolt kü­lönb­sé­gek se­gí­te­nek a nyi­tott szí­vű musz­lim, il­let­ve az isz­lám­mal is­mer­ke­dő ol­va­só­ink­nak an­nak el­dön­té­sé­ben, hogy me­lyik út az igaz „isz­lám”, a va­ló­di oda­adás útja.

Egy férfi kézen fogva sétál fiával a lenyugvó nap felé egy mezőn. A fiú rábízza magát apjára és aláveti magát neki.

1 Be­ve­ze­tés

A Ko­rán első szú­rá­ja[1] ar­ról az is­me­ret­ről szól, amit Is­ten min­den em­ber szí­vé­ben el­ül­te­tett, hogy Ő a leg­ha­tal­ma­sabb, aki egye­dül mél­tó min­den imá­dat­ra. A szú­ra egy imád­ság­ból áll, ami­ben az imád­ko­zók ké­rik Al­la­hot, hogy ve­zes­se őket a he­lyes úton:

Al­lah, a kö­nyö­rü­le­tes és az ir­gal­mas ne­vé­ben.
Di­cső­ség Al­lah­nak, a te­remt­mé­nyek Urá­nak,
a kö­nyö­rü­le­tes­nek és az ir­gal­mas­nak,
aki az íté­let Nap­ját ural­ja!
Né­ked szol­gá­lunk és hoz­zád for­du­lunk se­gít­sé­gért.
Ve­zess min­ket az egye­nes úton,
Azok­nak az út­ján, akik iránt ke­gyes­nek mu­tat­koz­tál,
S ne azo­kén, aki­ket ha­rag­vá­sod sújt,
Sem a té­vely­gő­kén!
(Szú­ra Al-Fa­ti­ha 1)[2]

Min­den­ki, aki tel­jes szív­vel és őszin­te lel­kü­let­tel ke­re­si Is­tent, meg­ta­lál­ja Őt.

Ez­zel az írá­sunk­kal se­gít­sé­get sze­ret­nénk nyúj­ta­ni a he­lyes út fel­is­me­ré­sé­hez, amit Is­ten ki­nyi­lat­koz­ta­tott a pró­fé­tái és Jé­zus ál­tal is.

2 Ki ta­nít­ja az igaz isz­lá­mot?

Va­jon nem Al­lah val­lá­sa, ha­nem más után vá­gya­koz­nak – hol­ott néki ve­tet­te ma­gát alá jó­szán­tá­ból, vagy aka­ra­ta el­le­né­re (min­den) ki az egek­ben és a föl­dön? És (egy­kor) hoz­zá fog­tok vissza­tér­ni. Mondd: „Hi­szünk Al­lah­ban, és ab­ban, ami (ki­nyi­lat­koz­ta­tás gya­nánt) le­kül­de­tett hoz­zánk, és le­kül­de­tett Áb­ra­hám­hoz, Is­má­el­hez, Izsák­hoz, Já­kob­hoz és Iz­ra­el tör­zse­i­hez, és (hi­szünk ab­ban), amit Mó­zes, Jé­zus és a pró­fé­ták kap­tak az Uruk­tól. Nem te­szünk kü­lönb­sé­get egyi­kük ja­vá­ra sem kö­zü­lük. Mi Al­lah­nak vet­jük alá ma­gun­kat.” Aki nem az isz­lám, ha­nem más val­lás után vá­gya­ko­zik, at­tól az nem fog el­fo­gad­tat­ni, és a túl­vi­lá­gon a kár­val­lot­tak közé fog tar­toz­ni. (Szú­ra Al-Im­ran 3:83–85)

Ez a Ko­rán-idé­zet az „isz­lám” fo­gal­mát nem egy be­ha­tá­rolt val­lá­si kö­zös­ség­hez tar­to­zás ér­tel­mé­ben em­lí­ti. Ezen a he­lyen az isz­lám az oda­adást, az Is­ten aka­ra­tá­ba való be­le­nyug­vást je­len­ti.[3] Ez volt a hite Áb­ra­hám­nak, Izsák­nak, Já­kób­nak, Mó­zes­nek, a pró­fé­ták­nak és Jé­zus­nak, Má­ria fi­á­nak. Ezért, aki tel­jes szí­vé­ből oda akar­ja ma­gát adni Is­ten­nek, az Áb­ra­hám és a pró­fé­ták, il­let­ve a Ná­zá­re­ti Jé­zus pél­dá­ját kö­ve­ti. Ők tel­je­sen Is­ten­nek ad­ták ma­gu­kat, és eb­ben az ér­te­lem­ben igaz „musz­li­mok” (arab: „ön­ma­gát Is­ten aka­ra­tá­nak alá­ve­tő”)[4] vol­tak, akik alá­ve­tet­ték ma­gu­kat Is­ten­nek. Raj­tuk ke­resz­tül szólt a Min­den­ha­tó a vi­lág­hoz, és ál­ta­luk nyi­lat­koz­tat­ta ki aka­ra­tát és lé­nyét. Az ő oda­adá­suk kö­ve­té­se a va­ló­di „isz­lám”, a tö­ké­le­tes be­le­nyug­vás az egyet­len Is­ten aka­ra­tá­ba.

[…] Le­küld­tük (haj­dan) a Tórát (Iz­ra­el fi­a­i­nak) – út­mu­ta­tás­sal és fé­nyes­ség­gel ben­ne –, hogy a pró­fé­ták – akik alá­ve­tet­ték ma­gu­kat (Al­lah­nak) – asze­rint ítél­kez­ze­nek azok kö­zött, akik zsi­dók […] (Szú­ra Al-Ma­i­dah 5:44)

És az ő nyo­muk­ba küld­tük Jé­zust, Má­ria fiát, bi­zony­sá­gá­ul an­nak, ami a Tórá­ból előt­te volt. És ad­tuk néki az Evan­gé­li­u­mot – út­mu­ta­tás­sal és fé­nyes­ség­gel ben­ne –, hogy bi­zo­nyít­sa azt, ami a Tórá­ból előt­te volt – út­mu­ta­tás­ként és in­tés­ként az is­ten­fé­lők­nek. Az Evan­gé­li­um bir­to­ko­sa­i­nak te­hát asze­rint kell ítél­kez­ni­ök, amit Al­lah (ki­nyi­lat­koz­ta­tás gya­nánt) le­kül­dött ben­ne, s akik nem asze­rint ítél­kez­nek, amit Al­lah le­kül­dött, azok az (iga­zi) vét­ke­sek! (Szú­ra Al-Ma­i­dah 5:46–47)

És ami­kor Jé­zus el­jött a nyil­ván­va­ló bi­zo­nyí­té­kok­kal, azt mond­ta: „El­jöt­tem hoz­zá­tok a böl­cses­ség­gel, és hogy el­ma­gya­ráz­zak nek­tek va­la­mennyit ab­ból, ami­ben össze­kü­lön­böz­te­tek. Fél­jé­tek te­hát Al­la­hot és en­ge­del­mes­ked­je­tek ne­kem! (Szú­ra Az-Zukh­ruf 43:63)

Aki Is­ten­nek akar en­ge­del­mes­ked­ni, az kö­ve­ti a Tóra és a pró­fé­ták sza­vát, il­let­ve Jé­zus sza­va­it, aki a Tórát meg­erő­sí­tet­te. Egy igaz musz­lim meg akar­ja is­mer­ni Is­ten tel­jes ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sát. Ezért nem hagy­hat­ja fi­gyel­men kí­vül a Tórát, a pró­fé­tá­kat és az evan­gé­li­u­mot, vagy­is en­ge­del­mes­ke­dik Jé­zus sza­va­i­nak. Csak így nyí­lik meg szá­má­ra a Min­den­ha­tó ve­ze­té­se és vi­lá­gos­sá­ga, aho­gyan azt az aláb­bi írá­sok is ta­nú­sít­ják:

Lá­bam előtt mé­cses a te igéd, ös­vé­nyem vi­lá­gos­sá­ga.
(Zsol­tá­rok 119:105)

Mert lám­pás a pa­rancs, vi­lá­gos­ság a ta­ní­tás, az élet útja a fi­gyel­mez­te­tő in­tés. (Pél­da­be­szé­dek 6:23)

Jé­zus is­mét meg­szó­lalt, és ezt mond­ta ne­kik: „Én va­gyok a vi­lág vi­lá­gos­sá­ga: aki en­gem kö­vet, nem jár sö­tét­ség­ben, ha­nem övé lesz az élet vi­lá­gos­sá­ga.” (Já­nos 8:12)

A Ko­rán te­hát az Ó- és az Új­szö­vet­ség írá­sa­i­val egy­be­hang­zó­an ta­nú­sít­ja, hogy a Tórá­ban és az evan­gé­li­um­ban meg­ta­lál­juk a vi­lá­gos­sá­got és az út­mu­ta­tást. Akadályozhat‑e hát bár­mi egy musz­li­mot ab­ban, hogy Is­ten tel­jes ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sát meg­is­mer­je, és el­kezd­je buz­gón ta­nul­má­nyoz­ni a Tóra és az evan­gé­li­um sza­va­it?

3 Mit je­lent az oda­adás?

Áb­ra­hám­nak ezt mond­ta Is­ten:

Ami­kor Ab­rám ki­lenc­ven­ki­lenc éves volt, meg­je­lent Ab­rám­nak az Úr, és ezt mond­ta neki: Én va­gyok a min­den­ha­tó Is­ten. Járj én­előt­tem, és légy fedd­he­tet­len! Meg­aján­dé­koz­lak szö­vet­sé­gem­mel, és na­gyon meg­sza­po­rí­tom utó­da­i­dat.
(1 Mó­zes 17:1–2)

Áb­ra­hám szá­má­ra az oda­adás azt je­len­tet­te, hogy Is­ten je­len­lé­té­ben élt, és fedd­he­tet­len­ség­re tö­re­ke­dett.

A Tórá­ban a kö­vet­ke­ző pa­ran­cso­lat áll:

Halld meg, Iz­rá­el: Az Úr a mi Is­te­nünk, egye­dül az Úr! Sze­resd azért az Urat, a te Is­te­ne­det tel­jes szí­ved­ből, tel­jes lel­ked­ből és tel­jes erőd­ből! Ma­rad­ja­nak a szí­ved­ben azok az igék, ame­lye­ket ma pa­ran­cso­lok ne­ked. (5 Mó­zes 6:4–6)

Mi­ke­ás pró­fé­tán ke­resz­tül így szólt Is­ten:

Em­ber, meg­mond­ta ne­ked, hogy mi a jó, és hogy mit kí­ván tő­led az Úr! Csak azt, hogy élj tör­vény sze­rint, tö­re­kedj sze­re­tet­re, és légy alá­za­tos Is­te­ned­del szem­ben. (Mi­ke­ás 6:8)

Jé­zus meg­erő­sí­tet­te a Tóra pa­ran­cso­la­tát, ami­kor azt a leg­na­gyobb pa­ran­cso­lat­nak ne­vez­te:

Egyi­kük pe­dig, egy tör­vény­tu­dó, kí­sér­te­ni akar­ta őt, és meg­kér­dez­te tőle: „Mes­ter, me­lyik a nagy pa­ran­cso­lat a tör­vény­ben?” Jé­zus így vá­la­szolt: „Sze­resd az Urat, a te Is­te­ne­det tel­jes szí­ved­ből, tel­jes lel­ked­ből és tel­jes el­méd­ből. Ez az első és a nagy pa­ran­cso­lat. A má­so­dik ha­son­ló eh­hez: Sze­resd fe­le­ba­rá­to­dat, mint ma­ga­dat. E két pa­ran­cso­lat­tól függ az egész tör­vény és a pró­fé­ták.” (Máté 22:35–40)

Ezt a pa­ran­cso­la­tot Jé­zus töl­töt­te be a leg­tö­ké­le­te­seb­ben éle­té­vel. Ő tel­jes volt az Is­ten irán­ti sze­re­tet­tel. Hű­sé­ges volt Hoz­zá min­den­ben, és gőg nél­kül mond­hat­ta el­len­fe­le­i­nek azt, amit raj­ta kí­vül sen­ki más nem ál­lít­ha­tott:

Kö­zü­le­tek ki tud rám bűnt bi­zo­nyí­ta­ni? […] (Já­nos 8:46)

3.1 Az oda­adás Jé­zus kö­ve­tő­i­nek éle­té­ben

Jé­zus meg­mu­tat­ta Is­ten jó­sá­gát és ir­gal­mát. A Ko­rán ta­nú­sá­ga sze­rint ez kö­ve­tői éle­té­ben is lát­ha­tó volt:

És a nyo­muk­ba küld­tük a (töb­bi) kül­döt­tün­ket. És a nyo­muk­ba küld­tük Jé­zust, Má­ria fiát s ad­tuk néki az Evan­gé­li­u­mot, és kö­ve­tő­i­nek a szí­vé­be együtt­ér­zést és kö­nyö­rü­le­tet he­lyez­tünk. (Szú­ra Al-Ha­did 57:27)

A Bib­lia e jó­ság és ir­ga­lom meg­va­ló­su­lá­sát Jé­zus kö­ve­tő­i­nek éle­té­ben így írja le:

Ezek pe­dig ki­tar­tó­an részt vet­tek az apos­to­li ta­ní­tás­ban, a kö­zös­ség­ben, a ke­nyér meg­tö­ré­sé­ben és az imád­ko­zás­ban. […] Mind­azok pe­dig, akik hit­tek, együtt vol­tak, és min­de­nük kö­zös volt. Va­gyo­nu­kat és ja­va­i­kat el­ad­ták, szét­osz­tot­ták min­den­ki­nek: aho­gyan ép­pen szük­ség volt rá. Nap­ról nap­ra áll­ha­ta­to­san, egy szív­vel, egy lé­lek­kel vol­tak a temp­lom­ban, és ami­kor há­zan­ként meg­tör­ték a ke­nye­ret, öröm­mel és tisz­ta szív­vel ré­sze­sül­tek az étel­ben; di­csér­ték az Is­tent, és ked­vel­te őket az egész nép. Az Úr pe­dig nap­ról nap­ra nö­vel­te a gyü­le­ke­ze­tet az üd­vö­zü­lők­kel. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2:42.44–47)

A hi­vők egész gyü­le­ke­ze­te pe­dig szí­vé­ben és lel­ké­ben egy volt. Sen­ki sem mon­dott va­gyo­ná­ból bár­mit is a ma­gá­é­nak, ha­nem min­de­nük kö­zös volt. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 4:32)

Az Is­ten irán­ti oda­adás az első ke­resz­té­nyek éle­té­ben a test­vé­re­ik irán­ti oda­adást is je­len­tet­te. Ezért él­tek na­pon­kén­ti kö­zös­ség­ben, és osz­tot­ták meg va­gyo­nu­kat is egy­más­sal.

Ha va­la­ki azt mond­ja: „Sze­re­tem Is­tent”, a test­vé­rét vi­szont gyű­lö­li, az ha­zug, mert aki nem sze­re­ti a test­vé­rét, akit lát, nem sze­ret­he­ti Is­tent, akit nem lát. Azt a pa­ran­cso­la­tot is kap­tuk tőle, hogy aki sze­re­ti Is­tent, sze­res­se a test­vé­rét is. (1 Já­nos le­vél 4:20–21)

Ami­kor a hi­va­ta­los ke­resz­tény­ség egy­re job­ban a vi­lág­hoz ido­mult, és el­hagy­ta Jé­zus út­ját, ak­kor is vol­tak Jé­zus­nak iga­zi kö­ve­tői, akik az írás na­pon­kén­ti kö­zös ol­va­sá­sán és a kö­zös imád­sá­gon ke­resz­tül hű­sé­ge­sek ma­rad­tak Is­te­nük­höz.

Nem egy­for­mák (azon­ban) mind­annyi­an. Az írás bir­to­ko­sai kö­zött van egy szi­lár­dan (hívő) kö­zös­ség, amely Al­lah ver­se­it re­ci­tál­ja az éj­sza­ka órá­i­ban, s a föld­re bo­rul. Hisz­nek Al­lah­ban, a Vég­ső Nap­ban, meg­pa­ran­csol­ják azt, ami he­lyén­va­ló, meg­tilt­ják azt, ami el­ve­ten­dő és ver­seng­ve buz­gól­kod­nak ab­ban, hogy jót cse­le­ked­je­nek. (Maj­dan) az iga­zak­hoz tar­toz­nak ők. (Szú­ra Al-Im­ran 3:113–114)

4 Az isz­lám „öt pil­lé­re”

Az isz­lám ha­gyo­mány sze­rint az isz­lám, az Is­ten irán­ti oda­adás, leg­in­kább az „öt pil­lér” sze­rin­ti élet­vi­tel­ben jut ki­fe­je­zés­re:

Umar ibn al-Hattáb (azaz I. Omár ka­li­fa) el­be­szé­lé­se sze­rint: Al­lah apos­to­la ezt mond­ta: Az isz­lám (a kö­vet­ke­ző) öt (elv­re) épül:

  1. Sa­há­da: hit­val­lás­té­tel ar­ról, hogy egye­dül csak Al­lah­nak jár imá­dat, és hogy Mo­ha­med Al­lah pró­fé­tá­ja[5]
  2. Sza­lát: imád­sá­gok tö­ké­le­tes és kö­te­les­ség­tu­dó fel­aján­lá­sa[6]
  3. Za­kát fi­ze­té­se: ala­mizs­na adá­sa (kö­te­le­ző jó­té­kony­ság)[7]
  4. Ra­ma­dán-havi böjt meg­tar­tá­sa[8]
  5. Had­dzs: za­rán­dok­lat Mek­ká­ba[9]

5 Az „öt pil­lér” és a ke­resz­tény­ség

Mit hir­de­tett Is­ten Jé­zu­son ke­resz­tül ezek­re a pon­tok­ra vo­nat­ko­zó­an, és mi fe­lel meg ezek­nek a gya­kor­la­tok­nak az első ke­resz­té­nyek éle­té­ben?

5.1 Az egyet­len Is­ten­ről való hit­val­lás

Az egy és egyet­len Is­ten­ről való hit­val­lás Jé­zus és ta­nít­vá­nyai ta­ní­tá­sá­nak szi­lárd alap­ja. Nincs más Is­ten az egy és egyet­len Is­te­nen kí­vül, aki a vi­lág­egye­te­met al­kot­ta, aki ma­gát Áb­ra­hám­nak, Izsák­nak, Já­kób­nak és min­den pró­fé­tá­nak ki­nyi­lat­koz­tat­ta, il­let­ve an­nak, aki az em­be­re­ket az utol­só na­pon meg fog­ja ítél­ni. Jé­zus ta­nít­vá­nyai soha sem te­kin­tet­ték Jé­zust egy Is­ten mel­let­ti Is­ten­nek (ahogy az 5. szú­ra 116 su­gall­ja). Ha­son­ló­kép­pen a Szent­há­rom­ság­ról szó­ló ke­resz­tény ta­ní­tás sem mond el­lent az egyet­len Is­ten­be ve­tett hit­nek. Aki­ben mi hi­szünk, az a …

[…] bol­dog és egyet­len Ha­tal­mas­ság, a ki­rá­lyok Ki­rá­lya és urak­nak Ura. Övé egye­dül a hal­ha­tat­lan­ság, aki meg­kö­ze­lít­he­tet­len vi­lá­gos­ság­ban la­kik, akit az em­be­rek kö­zül sen­ki sem lá­tott, és nem is lát­hat: övé a tisz­te­let és az örök­ké­va­ló ha­ta­lom. Ámen. (1 Ti­mó­te­us le­vél 6:15–16)

Is­ten egy­sé­gé­nek és egyet­len­sé­gé­nek meg­val­lá­sa azon­ban a ke­resz­té­nyek kö­zött nem ri­tu­á­lis re­ci­tá­lás ál­tal tör­té­nik, ha­nem az­ál­tal, hogy az Ő pa­ran­cso­la­ta sze­rint él­nek, és ki­tar­tó­an fá­ra­doz­nak azon, hogy má­so­kat Is­ten is­me­re­té­re és az Ő aka­ra­ta sze­rin­ti élet­re ve­zes­se­nek.

A Mo­ha­med pró­fé­ta mel­let­ti val­lás­té­tel Áb­ra­hám­tól a Kr.u. 7. szá­za­dig is­me­ret­len volt min­den musz­lim (azaz ma­gát Is­ten­nek alá­ve­tő em­ber) szá­má­ra, hi­szen Mo­ha­med csak jó­val ké­sőbb tűnt fel. Jé­zus óta azon­ban a hí­vők szá­má­ra vi­lá­gos volt, hogy Is­ten ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa Jé­zus­ban el­ér­te csúcs- és vég­pont­ját, és hogy a ké­sőb­bi­ek­ben nem vár­ha­tó új ki­nyi­lat­koz­ta­tás.

Mi­u­tán ré­gen sok­szor és sok­fé­le­kép­pen szólt Is­ten az atyák­hoz a pró­fé­ták ál­tal, ezek­ben a vég­ső idők­ben a Fiú ál­tal szólt hoz­zánk […] (Zsi­dó le­vél 1:1–2

Jé­zus meg­ígér­te ta­nít­vá­nya­i­nak, hogy el fog­ja kül­de­ni ne­kik a Szent Szel­le­met:

A Párt­fo­gó pe­dig, a Szent­lé­lek, akit az én ne­vem­ben küld az Atya, ő ta­nít majd meg ti­te­ket min­den­re, és esze­tek­be jut­tat min­dent, amit én mond­tam nek­tek. (Já­nos 14:26)

Ezt az ígé­re­tet Jé­zus be is tel­je­sí­tet­te kö­rül­be­lül 50 nap múl­va. A Szent Szel­lem em­lé­kez­tet­te a ta­nít­vá­nyo­kat Jé­zus sza­va­i­ra, és azok mé­lyebb meg­ér­té­sé­re ve­zet­te el őket.[10]

5.2. Imád­ság a ke­resz­tény­ség­ben

Az imád­ság min­den hívő szel­le­mi éle­té­nek alap­ja nap mint nap.

Sem­mi­ért se ag­gód­ja­tok, ha­nem imád­ság­ban és kö­nyör­gés­ben min­den­kor há­la­adás­sal tár­já­tok fel ké­ré­se­i­te­ket Is­ten előtt! (Fi­lip­pi le­vél 4:6)

Min­den imád­sá­go­tok­ban és kö­nyör­gé­se­tek­ben imád­koz­za­tok min­den­kor a Lé­lek ál­tal. Ép­pen azért le­gye­tek ébe­rek, tel­jes áll­ha­ta­tos­ság­gal kö­nyö­rög­ve az összes szen­te­kért[11]! (Efe­zus le­vél 6:18)

Jé­zus maga is imád­ság­ból élt. Újra és újra Aty­ja kö­zel­sé­gét ke­res­te.

Tör­tént azok­ban a na­pok­ban, hogy ki­ment a hegy­re imád­koz­ni, és Is­ten­hez imád­koz­va vir­rasz­tot­ta át az éj­sza­kát. (Lu­kács 6:12)

Ta­nít­vá­nyai kö­vet­ték pél­dá­ját:

Ezek va­la­mennyi­en egy szív­vel és egy lé­lek­kel ki­tar­tó­an vet­tek részt az imád­ko­zás­ban […] (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 1:14)

Ezek pe­dig ki­tar­tó­an részt vet­tek az apos­to­li ta­ní­tás­ban, a kö­zös­ség­ben, a ke­nyér meg­tö­ré­sé­ben és az imád­ko­zás­ban.
(Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2:42)

Az első ke­resz­té­nyek és min­den ké­sőb­bi ke­resz­tény szá­má­ra az imád­ság az Is­ten­nel való ál­lan­dó kap­cso­lat alap­ja és ki­fe­je­zé­se volt. Az ál­tal van szel­le­mi éle­tünk, hogy kap­cso­lat­ban ál­lunk a min­ket sze­re­tő Is­ten­nel.

Imád­sá­gunk sze­re­tet­tel­jes vá­la­szunk Is­ten irán­tunk való sze­re­te­té­re.

Ezért az imát nem le­het egy szer­tar­tás me­rev for­mái közé szo­rí­ta­ni. A sze­re­tet el­tö­röl min­den szer­tar­tást. Jé­zus­nak és kö­ve­tő­i­nek imá­ja nincs meg­ha­tá­ro­zott for­mák­hoz, he­lyek­hez, idő­pon­tok­hoz és ima­irá­nyok­hoz köt­ve. Az örök Is­ten szün­te­le­nül kö­rül­vesz min­ket. Sze­re­te­té­nek di­csé­re­te min­den sza­vun­kat és egész éle­tün­ket át­jár­ja.

5.3 Ala­mizs­na és jó­té­kony­ság

A ke­resz­té­nyek nem is­me­rik a sze­gény­adót. Az Ószö­vet­ség kü­lön­bö­ző mó­do­kon sza­bá­lyoz­ta a sze­gé­nyek­ről való gon­dos­ko­dást. Így pél­dá­ul há­rom­éven­te az egész ti­ze­det a sze­gé­nyek­nek kel­lett adni (5 Mó­zes 14:28–29). A kö­vet­ke­ző alap­elv volt ér­vény­ben:

Mert a sze­gény nem fogy el a föld­ről, azért pa­ran­cso­lom ne­ked, hogy légy bő­ke­zű az or­szá­god­ban levő nyo­mo­rult és sze­gény test­vé­red­hez. (5 Mó­zes 15:11)

Az új­szö­vet­sé­gi hí­vők messze fe­lül­múl­ták ezt a sza­bá­lyo­zást. Is­ten sze­re­te­te töl­töt­te be szí­vü­ket, és ez arra in­dí­tot­ta őket, hogy sze­gény test­vé­re­ik­nek ne csak ala­mizs­nát ad­ja­nak, ha­nem min­de­nü­ket meg­osszák ve­lük:

Mind­azok pe­dig, akik hit­tek, együtt vol­tak, és min­de­nük kö­zös volt. Va­gyo­nu­kat és ja­va­i­kat el­ad­ták, szét­osz­tot­ták min­den­ki­nek: aho­gyan ép­pen szük­ség volt rá. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2:44–45)

Nem volt kö­zöt­tük egyet­len szű­köl­kö­dő sem, mert akik­nek föld­jük vagy há­zuk volt, el­ad­ták azo­kat, az el­adott ja­vak árát pe­dig el­hoz­ták, és le­tet­ték az apos­to­lok lába elé, az­után szét­osz­tot­ták min­den­ki­nek úgy, aho­gyan szük­sé­ge volt rá. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 4:34–35)

A mos­ta­ni idő­ben a ti fö­lös­le­ge­tek pó­tol­ja azok hi­á­nyát, hogy más­kor azok fö­lös­le­ge is pó­tol­ja majd a ti hi­á­nyo­to­kat, hogy így egyen­lő­ség le­gyen. (2 Ko­rin­thus le­vél 8:14)

Ami­kor a kü­lön­bö­ző „ke­resz­tény” cso­por­tok a ké­sőb­bi idők­ben újra be­ve­zet­ték az ószö­vet­sé­gi ti­ze­det, ez­ál­tal el­hagy­ták az Új­szö­vet­ség szint­jét. Ép­pe­nígy a za­kát is – bár­mi­lyen po­zi­tív ha­tá­sa is van kü­lön­bö­ző isz­lám or­szá­gok­ban – vissza­lé­pést je­lent az oda­adás új­szö­vet­sé­gi mér­té­ké­hez ké­pest. A ke­resz­té­nyek oda­adá­sát a sze­re­tet ve­zér­li, és nem le­het szá­za­lé­kok­kal sza­bá­lyoz­ni.

5.4 Böjt

A böj­töt az Új­szö­vet­ség­ben nem sza­bá­lyoz­za tör­vény. Jé­zus el­ítél­te a fa­ri­ze­u­sok lát­vá­nyos böjt­jét:

Ami­kor pe­dig böj­töl­tök, ne néz­ze­tek ko­mo­ran, mint a kép­mu­ta­tók, akik el­tor­zít­ják ar­cu­kat, hogy lás­sák az em­be­rek böj­tö­lé­sü­ket. Bi­zony, mon­dom nék­tek: meg­kap­ták ju­tal­mu­kat. Ami­kor pe­dig te böj­tölsz, kend meg a fe­je­det, és mosd meg az ar­co­dat, hogy böj­tö­lé­se­det ne az em­be­rek lás­sák, ha­nem Atyád, aki rejt­ve van; és Atyád, aki lát­ja, ami ti­tok­ban tör­té­nik, meg­fi­zet ne­ked. (Máté 6:16–18)

Is­ten tel­jes oda­adást és sze­re­te­tet vár tő­lünk, és kész­sé­get arra, hogy az év min­den nap­ján szol­gál­juk Őt és a test­vé­re­in­ket. Ez az oda­adás fe­gyel­met is je­lent. Egy ke­resz­tény­nél a szel­lem fö­löt­te áll a test­nek, és le­győ­zi an­nak kí­ván­sá­ga­it. Há­lá­val vesszük ma­gunk­hoz az élel­met, és ké­szek va­gyunk le is mon­da­ni róla, ha az Is­ten­től ka­pott fel­ada­ta­ink szük­sé­ges­sé te­szik. Ez a fe­gye­lem ha­tá­roz­za meg éle­tün­ket füg­get­le­nül a nap vagy az év kü­lön­bö­ző sza­ka­i­tól. Ká­ros szen­ve­dé­lyek­nek pe­dig (mint a do­hány­zás) amúgy sincs sem­mi he­lye egy ke­resz­tény éle­té­ben.

Vagy nem tud­já­tok, hogy tes­te­tek, amit Is­ten­től kap­ta­tok, a ben­ne­tek levő Szent­lé­lek temp­lo­ma, és ezért nem a ma­ga­to­kéi vagy­tok? (1 Ko­rin­thus le­vél 6:19–20)

5.5 Za­rán­dok­lat

Az ószö­vet­sé­gi hí­vők szá­má­ra elő­írás volt, hogy éven­te há­rom­szor za­rán­do­kol­ja­nak el Je­ru­zsá­lem­be.

Éven­ként há­rom­szor je­len­jék meg min­den fér­fi Is­te­ned­nek, az Úr­nak a szí­ne előtt azon a he­lyen, ame­lyet ő ki­vá­laszt: a ko­vász­ta­lan ke­nyér ün­ne­pén, a he­tek ün­ne­pén és a sá­to­ros ün­ne­pen. De sen­ki se je­len­jék meg üres kéz­zel az Úr szí­ne előtt. Min­den­ki asze­rint vi­gyen aján­dé­kot, ami­lyen ál­dást ka­pott Is­te­ned­től, az Úr­tól, aki adja azt ne­ked. (5 Mó­zes 16:16–17)

Jé­zus ide­jén vita volt a zsi­dók és a sza­ma­ri­tá­nu­sok kö­zött, hogy hol van az a hely, ame­lyet „az Úr ki­vá­laszt”. A zsi­dók Je­ru­zsá­lem­be za­rán­do­kol­tak, a sza­ma­ri­tá­nu­sok szá­má­ra pe­dig a Ga­ri­zim-hegy volt Is­ten imá­dá­sá­nak a he­lye.

Jé­zus egy­fe­lől a zsi­dók­nak adott iga­zat, de en­nél to­vább is ment. Egy sza­ma­ri­tá­nus asszony­nak ezt mond­ta:

Jé­zus így vá­la­szolt: „Higgy ne­kem asszony, hogy el­jön az óra, ami­kor nem is ezen a he­gyen, nem is Je­ru­zsá­lem­ben imád­já­tok az Atyát. Ti azt imád­já­tok, akit nem is­mer­tek, mi azt imád­juk, akit is­me­rünk, mert az üd­vös­ség a zsi­dók kö­zül tá­mad. De el­jön az óra, és az most van, ami­kor az iga­zi imá­dói lé­lek­ben és igaz­ság­ban imád­ják az Atyát, mert az Atya is ilyen imá­dó­kat ke­res ma­gá­nak. Az Is­ten Lé­lek, és akik imád­ják őt, azok­nak lé­lek­ben és igaz­ság­ban kell imád­ni­uk.” (Já­nos 4:21–24)

Az iga­zi imá­dói lé­lek­ben és igaz­ság­ban imád­ják Is­tent. Ezért a ke­resz­té­nyek nem is­mer­nek sem­mi­lyen szent he­lyet vagy szent idő­pon­tot.

Szá­munk­ra a Min­den­ha­tó je­len­lé­te min­den he­lyet és időt meg­szen­tel.

Egész éle­tünk za­rán­dok­út a mennyei Je­ru­zsá­lem felé.

[…] Ti a Sion he­gyé­hez já­rul­ta­tok, és az élő Is­ten vá­ro­sá­hoz, a mennyei Je­ru­zsá­lem­hez és az an­gya­lok ez­re­i­hez; az el­ső­szü­löt­tek ün­ne­pi se­re­gé­hez és gyü­le­ke­ze­té­hez, akik fel van­nak je­gyez­ve a mennyek­ben, min­de­nek bí­rá­já­hoz, Is­ten­hez és a tö­ké­le­tes­ség­re ju­tott iga­zak lel­ke­i­hez […] (Zsi­dó le­vél 12:22–23)

6 Össze­fog­la­lás

Az „öt pil­lér” ala­po­sabb vizs­gá­la­ta te­hát azt mu­tat­ja, hogy Jé­zus nem kü­lön­fé­le val­lá­sos gya­kor­la­tok pon­tos sza­bá­lya­it ta­ní­tot­ta, ha­nem azt a sze­re­te­tet hoz­ta el, amely el­tö­röl min­den val­lá­sos sza­bály­rend­szert, és az em­bert az örök Is­ten­nek való tel­jes oda­adás­ra in­dít­ja, ami hívő test­vé­rei szol­gá­la­tá­ban va­ló­sul meg. Ez az igaz „isz­lám”: a va­ló­di be­le­nyug­vás Is­ten aka­ra­tá­ba. Ez tölt be min­ket mind­örök­re a Te­rem­tőnk­kel való kö­zös­ség min­dent fe­lül­mú­ló örö­mé­vel. Az igaz „isz­lám” az út, ame­lyet Jé­zus ta­ní­tott, amely va­ló­já­ban ő maga. Sze­ret­nénk, ha min­den musz­lim meg­ta­lál­ná ezt az utat, és így va­ló­di „musz­lim­má” vál­hat­na.

És csak olyan fér­fi­a­kat küld­tünk el te­előt­ted (kül­döt­te­ink gya­nánt), akik­nek (ki­nyi­lat­koz­ta­tást) su­gall­tunk. Kér­dez­zé­tek meg az In­tés bir­to­ko­sa­it, ha nem tud­já­tok! (Szú­ra An-Nahl 16:43)

Ab­ban az idő­ben meg­szó­lalt Jé­zus, és ezt mond­ta:

Ma­gasz­tal­lak, Atyám, menny és föld Ura, mert el­rej­tet­ted eze­ket a böl­csek és ér­tel­me­sek elől, és fel­fed­ted a gyer­me­kek­nek. Igen, Atyám, mert így lát­tad jó­nak. Az én Atyám min­dent át­adott ne­kem, és sen­ki sem is­me­ri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem is­me­ri sen­ki, csak a Fiú, és az, aki­nek a Fiú akar­ja ki­je­len­te­ni. Jöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok, és meg vagy­tok ter­hel­ve, és én meg­nyug­vást adok nek­tek. Ve­gyé­tek ma­ga­tok­ra az én igá­mat, és ta­nul­já­tok meg tő­lem, hogy sze­líd va­gyok, és alá­za­tos szí­vű, és meg­nyug­vást ta­lál­tok lel­ke­tek­nek. Mert az én igám bol­do­gí­tó, és az én ter­hem könnyű. (Máté 11:25)

Záró meg­jegy­zés­ként: ami­kor eb­ben az írás­ban a „ke­resz­tény” fo­gal­mat hasz­nál­tuk, ak­kor ki­zá­ró­lag olyan em­be­rek­re gon­dol­tunk, akik egész éle­tük­kel Jé­zust akar­ják kö­vet­ni. Sze­ret­nénk hang­sú­lyoz­ni, hogy a bű­nök­től for­mált fo­gyasz­tói tár­sa­dal­ma­kat sem­mi­kép­pen sem le­het ke­resz­tény tár­sa­dal­mak­nak ne­vez­ni, va­la­mint hogy az ál­ta­lá­ban „ke­resz­tény egy­ház­ként” el­is­mert szer­ve­ze­tek a bib­li­ai ke­resz­tény­ség­től na­gyon tá­vol áll­nak.


Végjegyzetek

  1. azaz fe­je­ze­te; a szú­ra ere­de­ti je­len­té­se: ke­rí­tés
  2. Min­den Ko­rán-idé­zet a Si­mon Ró­bert féle for­dí­tás­ból szár­ma­zik: Si­mon Ró­bert: Ko­rán, Har­ma­dik, ja­ví­tott ki­adás, He­li­kon Ki­adó, 1997. A for­dí­tás a Ka­i­ró­ban, 1923-ban (a hidzs­ra sze­rin­ti idő­szá­mí­tás 1342. évé­ben) meg­je­lent első, a kú­fai szá­mo­zást kö­ve­tő Ko­rán-ki­adás alap­ján ké­szült.
  3. „Az arab nyelv­ben az isz­lám szó az SZ–L–M szó­gyök IV. ige­törzs­be­li masz­dar­ja. A szó alap­ve­tő je­len­té­se: «Is­ten aka­ra­tá­nak való alá­ve­tés» vagy «Is­ten aka­ra­tá­ban való meg­bé­ké­lés, meg­nyug­vás».” (Wi­ki­pé­dia, Isz­lám szó­cikk, Eti­mo­ló­gia sza­kasz) [2013. 07. 15.]
  4. „A musz­lim szó szin­tén az SZ–L–M szó­gyök IV. ige­törzs­be­li alak­jai közé tar­to­zik. Ak­tív par­ti­cí­pi­um, je­len­té­se: «ön­ma­gát Is­ten aka­ra­tá­nak alá­ve­tő», «Is­ten aka­ra­tá­ban meg­bé­ké­lő».”  (Wi­ki­pé­dia, Isz­lám szó­cikk, Eti­mo­ló­gia sza­kasz) [2013. 07. 15.]
  5. A „La ila­ha illa Al­lah, Mu­ham­ma­dur ra­so­o­lu Al­lah” hit­val­lás­té­tel je­len­té­se: „Nincs más igaz is­ten (is­ten­ség), csak Is­ten (Al­lah), és Mo­ha­med Is­ten kül­döt­te (pró­fé­tá­ja).” Ez a hit­val­lás a sa­há­da, amit meg­győ­ző­dés­sel kell el­mon­da­nia an­nak, aki Isz­lám hit­re tér.
  6. „Sok más val­lás­sal (mint pél­dá­ul a ke­resz­tény­ség) el­len­tét­ben itt az imák­nak szi­go­rú­an kö­tött szö­ve­ge és rend­je van, amely­től nem le­het el­tér­ni. A hí­vők szá­má­ra napi öt­szö­ri ima kö­te­le­ző­en el van ren­del­tet­ve, de ezen fe­lül még le­het ön­kén­tes imá­kat is vé­gez­ni. […] a tisz­ta­ság a hit­nek a fele; il­let­ve az imád­ko­zás első fel­té­te­le. A musz­lim hí­vő­nek meg kell te­hát tisz­tul­nia min­den ima előtt; értsd ez­alatt az egész test, a vi­selt ru­hák és az ima­vég­zés kör­nye­ze­té­nek tisz­ta­sá­gát. Ezt a tisz­ta­sá­got két­fé­le mó­don le­het el­ér­ni: mo­sa­ko­dás­sal és für­dés­sel. Al­lah egy­ér­tel­mű­en ki­nyi­lat­koz­tat­ta: Tisz­ta­ság nél­kül nem fo­gad­ta­tik el az ima! […] Min­den ima (akár kö­te­le­ző, akár ön­kén­tes) egy meg­ha­tá­ro­zott moz­du­lat­sor­ból, úgy­ne­ve­zett ra­kák­ból épül fel. A kü­lön­bö­ző idő­pont­ban tör­té­nő imád­sá­gok kü­lön­bö­ző mennyi­sé­gű ra­kát kö­ve­tel­nek meg […] (az imád­ko­zó­nak) tisz­te­let­tel, hó­do­lat­tal és alá­za­to­san, arc­cal a Kába felé for­dul­va egye­ne­sen kell ál­nia, mi­köz­ben a két kéz fel­emel­ve a fül mel­lett van […]” (Wi­ki­pé­dia, Musz­lim imák szó­cikk)[2013. 07. 17.])
  7. „[…] a ko­ráb­bi év­szá­za­dok­ban a za­kát egy adó­nem volt, amely a túl­zott va­gyo­ni kü­lönb­sé­gek csök­ken­té­sét cé­loz­ta. Az ala­mizs­na­adás kö­te­le­ző, és a mu­zul­má­nok­nak il­lik a va­gyo­nuk­hoz mér­ten ado­má­nyo­kat adni. A za­kát úgy tart­ja, hogy az isz­lám vi­lág fe­le­lős­sé­ge meg­se­gí­te­ni azo­kat a mu­zul­má­no­kat, hit­test­vé­re­ket, akik anya­gi gon­dok­kal küz­de­nek. Az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott ha­gyo­mány sze­rint a za­kát egy hívő musz­lim va­gyo­ná­nak 2,5%-át te­szi ki, ame­lyet a sze­gé­nyek­nek il­let­ve a rá­szo­ru­lók­nak kell szét­osz­ta­nia. Ezek közé tar­toz­nak a rab­szol­gák, szol­gá­lók, adó­sok és az uta­zók is. Egy musz­lim a meg­sza­bott za­ká­ton fe­lül is ada­koz­hat, ha va­la­mi­lyen ok­ból ki­fo­lyó­lag na­gyobb is­te­ni gond­vi­se­lést sze­ret­ne el­ér­ni. […] A za­ká­tot egy meg­ha­tá­ro­zott na­pon kell ki­fi­zet­ni. Ha va­la­ki nem fi­ze­ti ki a rá eső ala­mizs­nát, az­zal azt a be­nyo­mást kel­ti, hogy ő nem akar­ja tel­je­sí­te­ni Al­lah kí­ván­sá­gát.” (Wi­ki­pé­dia, Az isz­lám öt osz­lo­pa szó­cikk) [2013. 07. 18.])
  8. Min­den év ra­ma­dán hó­nap­já­ban „a mu­zul­má­nok­nak tar­tóz­kod­ni­uk kell min­den­fé­le ital­tól, étel­től és sze­xu­á­lis együtt­lét­től haj­nal­tól nap­nyug­tá­ig, és kü­lö­nö­sen ügyel­ni­ük kell arra, hogy ne kö­ves­se­nek el más­faj­ta bűnt. […] A ra­ma­dán ide­jén a val­lás azt is meg­kö­ve­te­li a mu­zul­má­nok­tól, hogy ilyen­kor for­dít­sa­nak na­gyobb fi­gyel­met az isz­lám ta­ní­tá­sa­i­nak be­tar­tá­sá­ra, tar­tóz­kod­ja­nak az erő­szak min­den for­má­já­tól, a düh­től, az irigy­ség­től, a kap­zsi­ság­tól, a bu­ja­ság­tól, az il­let­len be­széd­től és a plety­ká­lás­tól. A szent hó­nap ide­jén még a bi­zarr vagy bű­nös gon­do­la­tok és han­gok is til­tot­tak. […] A ra­ma­dán ha­vá­ban tar­tott böjt min­den mu­zul­mán szá­má­ra kö­te­le­ző, vi­szont azok szá­má­ra szi­go­rú­an ti­los, akik­re ez ve­szélyt je­lent vagy túl sok prob­lé­má­val jár­na.” (Wi­ki­pé­dia, Az isz­lám öt osz­lo­pa szó­cikk)[2013. 07. 18.])
  9. „Az ősi arab szo­ká­sok­ra épü­lő za­rán­dok­lat min­den mu­zul­mán szá­má­ra kö­te­le­ző. Min­den egész­sé­ges musz­lim­nak éle­te so­rán leg­alább egy­szer el kell za­rán­do­kol­nia Mek­ká­ba, ha az uta­zás költ­sé­ge­it meg­en­ged­he­ti ma­gá­nak. […] Az egy­he­tes mek­kai za­rán­dok­lat min­den egyes nap­já­hoz meg­ha­tá­ro­zott szer­tar­tá­sok, ha­gyo­má­nyok kö­tőd­nek. Töb­bek kö­zött ezen a hé­ten a za­rán­do­kok­nak hét­szer meg kell ke­rül­ni­ük a Kába-szen­télyt, majd hét­szer meg kell ten­ni­ük a Sza­fa és Mar­va he­gyek kö­zöt­ti utat […]” (Wi­ki­pé­dia, Az isz­lám öt osz­lo­pa szó­cikk)[2013. 07. 18.])
  10. Az „esze­tek­be jut­tat” ki­fe­je­zés azt fel­té­te­le­zi, hogy azok aki­ket a Szent Szel­lem em­lé­kez­te­tett, Jé­zus szem­ta­núi, il­let­ve hall­ga­tói vol­tak. Má­so­kat nem em­lé­kez­tet­he­tett a Szent Szel­lem Jé­zus sza­va­i­ra. Ezért ele­ve ki kell zár­nunk min­den olyan ér­tel­me­zést, amely Jé­zus­nak ezt az ígé­re­tét Mo­ha­med­re vo­nat­koz­tat­ja.
  11. Az Új­szö­vet­ség a „szent” szót nem a ró­mai ka­to­li­kus ér­te­lem­ben hasz­nál­ja: min­den ke­resz­tényt szent­nek ne­vez, mi­vel Jé­zus meg­szen­te­li min­den kö­ve­tő­jét.


azaz fe­je­ze­te; a szú­ra ere­de­ti je­len­té­se: ke­rí­tés

Min­den Ko­rán-idé­zet a Si­mon Ró­bert féle for­dí­tás­ból szár­ma­zik: Si­mon Ró­bert: Ko­rán, Har­ma­dik, ja­ví­tott ki­adás, He­li­kon Ki­adó, 1997. A for­dí­tás a Ka­i­ró­ban, 1923-ban (a hidzs­ra sze­rin­ti idő­szá­mí­tás 1342. évé­ben) meg­je­lent első, a kú­fai szá­mo­zást kö­ve­tő Ko­rán-ki­adás alap­ján ké­szült.

„Az arab nyelv­ben az isz­lám szó az SZ–L–M szó­gyök IV. ige­törzs­be­li masz­dar­ja. A szó alap­ve­tő je­len­té­se: «Is­ten aka­ra­tá­nak való alá­ve­tés» vagy «Is­ten aka­ra­tá­ban való meg­bé­ké­lés, meg­nyug­vás».” (Wi­ki­pé­dia, Isz­lám szó­cikk, Eti­mo­ló­gia sza­kasz) [2013. 07. 15.]

„A musz­lim szó szin­tén az SZ–L–M szó­gyök IV. ige­törzs­be­li alak­jai közé tar­to­zik. Ak­tív par­ti­cí­pi­um, je­len­té­se: «ön­ma­gát Is­ten aka­ra­tá­nak alá­ve­tő», «Is­ten aka­ra­tá­ban meg­bé­ké­lő».”  (Wi­ki­pé­dia, Isz­lám szó­cikk, Eti­mo­ló­gia sza­kasz) [2013. 07. 15.]

A „La ila­ha illa Al­lah, Mu­ham­ma­dur ra­so­o­lu Al­lah” hit­val­lás­té­tel je­len­té­se: „Nincs más igaz is­ten (is­ten­ség), csak Is­ten (Al­lah), és Mo­ha­med Is­ten kül­döt­te (pró­fé­tá­ja).” Ez a hit­val­lás a sa­há­da, amit meg­győ­ző­dés­sel kell el­mon­da­nia an­nak, aki Isz­lám hit­re tér.

„Sok más val­lás­sal (mint pél­dá­ul a ke­resz­tény­ség) el­len­tét­ben itt az imák­nak szi­go­rú­an kö­tött szö­ve­ge és rend­je van, amely­től nem le­het el­tér­ni. A hí­vők szá­má­ra napi öt­szö­ri ima kö­te­le­ző­en el van ren­del­tet­ve, de ezen fe­lül még le­het ön­kén­tes imá­kat is vé­gez­ni. […] a tisz­ta­ság a hit­nek a fele; il­let­ve az imád­ko­zás első fel­té­te­le. A musz­lim hí­vő­nek meg kell te­hát tisz­tul­nia min­den ima előtt; értsd ez­alatt az egész test, a vi­selt ru­hák és az ima­vég­zés kör­nye­ze­té­nek tisz­ta­sá­gát. Ezt a tisz­ta­sá­got két­fé­le mó­don le­het el­ér­ni: mo­sa­ko­dás­sal és für­dés­sel. Al­lah egy­ér­tel­mű­en ki­nyi­lat­koz­tat­ta: Tisz­ta­ság nél­kül nem fo­gad­ta­tik el az ima! […] Min­den ima (akár kö­te­le­ző, akár ön­kén­tes) egy meg­ha­tá­ro­zott moz­du­lat­sor­ból, úgy­ne­ve­zett ra­kák­ból épül fel. A kü­lön­bö­ző idő­pont­ban tör­té­nő imád­sá­gok kü­lön­bö­ző mennyi­sé­gű ra­kát kö­ve­tel­nek meg […] (az imád­ko­zó­nak) tisz­te­let­tel, hó­do­lat­tal és alá­za­to­san, arc­cal a Kába felé for­dul­va egye­ne­sen kell ál­nia, mi­köz­ben a két kéz fel­emel­ve a fül mel­lett van […]” (Wi­ki­pé­dia, Musz­lim imák szó­cikk)[2013. 07. 17.])

„[…] a ko­ráb­bi év­szá­za­dok­ban a za­kát egy adó­nem volt, amely a túl­zott va­gyo­ni kü­lönb­sé­gek csök­ken­té­sét cé­loz­ta. Az ala­mizs­na­adás kö­te­le­ző, és a mu­zul­má­nok­nak il­lik a va­gyo­nuk­hoz mér­ten ado­má­nyo­kat adni. A za­kát úgy tart­ja, hogy az isz­lám vi­lág fe­le­lős­sé­ge meg­se­gí­te­ni azo­kat a mu­zul­má­no­kat, hit­test­vé­re­ket, akik anya­gi gon­dok­kal küz­de­nek. Az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott ha­gyo­mány sze­rint a za­kát egy hívő musz­lim va­gyo­ná­nak 2,5%-át te­szi ki, ame­lyet a sze­gé­nyek­nek il­let­ve a rá­szo­ru­lók­nak kell szét­osz­ta­nia. Ezek közé tar­toz­nak a rab­szol­gák, szol­gá­lók, adó­sok és az uta­zók is. Egy musz­lim a meg­sza­bott za­ká­ton fe­lül is ada­koz­hat, ha va­la­mi­lyen ok­ból ki­fo­lyó­lag na­gyobb is­te­ni gond­vi­se­lést sze­ret­ne el­ér­ni. […] A za­ká­tot egy meg­ha­tá­ro­zott na­pon kell ki­fi­zet­ni. Ha va­la­ki nem fi­ze­ti ki a rá eső ala­mizs­nát, az­zal azt a be­nyo­mást kel­ti, hogy ő nem akar­ja tel­je­sí­te­ni Al­lah kí­ván­sá­gát.” (Wi­ki­pé­dia, Az isz­lám öt osz­lo­pa szó­cikk) [2013. 07. 18.])

Min­den év ra­ma­dán hó­nap­já­ban „a mu­zul­má­nok­nak tar­tóz­kod­ni­uk kell min­den­fé­le ital­tól, étel­től és sze­xu­á­lis együtt­lét­től haj­nal­tól nap­nyug­tá­ig, és kü­lö­nö­sen ügyel­ni­ük kell arra, hogy ne kö­ves­se­nek el más­faj­ta bűnt. […] A ra­ma­dán ide­jén a val­lás azt is meg­kö­ve­te­li a mu­zul­má­nok­tól, hogy ilyen­kor for­dít­sa­nak na­gyobb fi­gyel­met az isz­lám ta­ní­tá­sa­i­nak be­tar­tá­sá­ra, tar­tóz­kod­ja­nak az erő­szak min­den for­má­já­tól, a düh­től, az irigy­ség­től, a kap­zsi­ság­tól, a bu­ja­ság­tól, az il­let­len be­széd­től és a plety­ká­lás­tól. A szent hó­nap ide­jén még a bi­zarr vagy bű­nös gon­do­la­tok és han­gok is til­tot­tak. […] A ra­ma­dán ha­vá­ban tar­tott böjt min­den mu­zul­mán szá­má­ra kö­te­le­ző, vi­szont azok szá­má­ra szi­go­rú­an ti­los, akik­re ez ve­szélyt je­lent vagy túl sok prob­lé­má­val jár­na.” (Wi­ki­pé­dia, Az isz­lám öt osz­lo­pa szó­cikk)[2013. 07. 18.])

„Az ősi arab szo­ká­sok­ra épü­lő za­rán­dok­lat min­den mu­zul­mán szá­má­ra kö­te­le­ző. Min­den egész­sé­ges musz­lim­nak éle­te so­rán leg­alább egy­szer el kell za­rán­do­kol­nia Mek­ká­ba, ha az uta­zás költ­sé­ge­it meg­en­ged­he­ti ma­gá­nak. […] Az egy­he­tes mek­kai za­rán­dok­lat min­den egyes nap­já­hoz meg­ha­tá­ro­zott szer­tar­tá­sok, ha­gyo­má­nyok kö­tőd­nek. Töb­bek kö­zött ezen a hé­ten a za­rán­do­kok­nak hét­szer meg kell ke­rül­ni­ük a Kába-szen­télyt, majd hét­szer meg kell ten­ni­ük a Sza­fa és Mar­va he­gyek kö­zöt­ti utat […]” (Wi­ki­pé­dia, Az isz­lám öt osz­lo­pa szó­cikk)[2013. 07. 18.])

Az „esze­tek­be jut­tat” ki­fe­je­zés azt fel­té­te­le­zi, hogy azok aki­ket a Szent Szel­lem em­lé­kez­te­tett, Jé­zus szem­ta­núi, il­let­ve hall­ga­tói vol­tak. Má­so­kat nem em­lé­kez­tet­he­tett a Szent Szel­lem Jé­zus sza­va­i­ra. Ezért ele­ve ki kell zár­nunk min­den olyan ér­tel­me­zést, amely Jé­zus­nak ezt az ígé­re­tét Mo­ha­med­re vo­nat­koz­tat­ja.

Az Új­szö­vet­ség a „szent” szót nem a ró­mai ka­to­li­kus ér­te­lem­ben hasz­nál­ja: min­den ke­resz­tényt szent­nek ne­vez, mi­vel Jé­zus meg­szen­te­li min­den kö­ve­tő­jét.

Minden harmadik esztendő végén vedd ki annak az évnek a terméséből az egész tizedet, és raktározd el lakóhelyeden, hogy ha majd eljön a lévita, akinek nincs birtoka úgy, mint neked, meg a jövevény, az árva és az özvegy, akik lakóhelyeden élnek, ők is ehessenek, és jóllakhassanak. Így megáldja Istened, az ÚR, kezed minden munkáját, amit csak végzel. (5 Mózes 14:28–29)