Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga és meg­bo­csá­tá­sa

Sok mai em­ber gon­do­lat­vi­lá­gá­ban az igaz­sá­gos­ság és az ir­ga­lom Is­ten lé­nyé­nek két el­lent­mon­dá­sos vo­ná­sa. Vé­le­mé­nyük sze­rint egy­fe­lől Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga meg­kí­ván­ja a bűn bün­te­té­sét, más­fe­lől Is­ten ir­gal­mas és meg akar bo­csá­ta­ni, ezért el akar­ja ke­rül­ni a bű­nös meg­bün­te­té­sét. Ez a meg­kö­ze­lí­tés – ami sze­rint Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga és ir­gal­ma el­len­tét­ben áll­ná­nak egy­más­sal – so­kak el­kép­ze­lé­sét ala­kí­tot­ta a meg­vál­tás­ról. Eb­ben az írá­sunk­ban azt ma­gya­ráz­zuk el, hogy Is­ten­ben nincs ilyen el­len­tét, és Jé­zus nem azért jött, hogy ezt a nem lé­te­ző el­len­té­tet fel­old­ja.

Jé­zus em­ber­ként meg­szü­le­tett, en­ge­del­mes éle­tet élt, meg­halt majd fel­tá­madt, hogy tö­ké­le­tes köz­ben­já­ró le­gyen Is­ten és em­ber kö­zött. Azért jött, hogy fel­kí­nál­ja az Atyá­val és az ön­ma­gá­val való kap­cso­la­tot – egy olyan kap­cso­la­tot, amely­nek pe­csét­je az örök élet.

Az „igaz­sá­gos­ság” és „igaz­ság” bib­li­ai fo­gal­ma­it egy kap­cso­lat össze­füg­gé­sé­ben kell ér­tel­mez­ni, nem pe­dig egy be­töl­ten­dő, sze­mély­te­len, jogi alap­elv­ként.

1 Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga, hű­sé­ge és jó­sá­ga

Az em­be­rek Is­ten igaz­sá­gos­sá­gát gyak­ran el­fo­gu­lat­lan és rész­re­haj­lás nél­kü­li íté­le­te­i­hez tár­sít­ják. Is­ten igaz­sá­gos­sá­gá­nak ez a szem­pont­ja va­ló­ban ki­fe­je­zés­re jut az aláb­bi és más ha­son­ló bib­li­ai ré­szek­ben:

És por­ba haj­ta­tik a köz­em­ber, és meg­aláz­ta­tik a fő­em­ber, és a na­gyok sze­mei meg­aláz­tat­nak. És fel­ma­gasz­tal­ta­tik a se­re­gek­nek Ura az íté­let­ben, s a szent Is­ten meg­szen­te­li ma­gát igaz­ság­ban (hé­ber: cö­dá­qáh). (Ézsa­i­ás 5:15–16, KG)

E tu­dat­lan­ság­nak ide­jét azért el­néz­vén az Is­ten, mos­tan pa­ran­csol­ja az em­be­rek­nek, min­den­ki­nek min­de­nütt, hogy meg­tér­je­nek: Mi­vel­hogy ren­delt egy na­pot, me­lyen meg­íté­li majd a föld ke­rek­sé­gét igaz­ság­ban (gö­rög: di­ka­i­oszü­né) egy fér­fiú ál­tal, kit arra ren­delt; bi­zony­sá­got té­vén min­den­ki­nek, az ál­tal, hogy fel­tá­masz­tá őt ha­lot­ta­i­ból. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 17:30–31, KG)

A fen­ti bib­li­ai idé­ze­tek­ben sze­rep­lő hé­ber cö­dá­qáh, il­let­ve az en­nek meg­fe­le­lő gö­rög di­ka­i­oszü­né szó je­len­té­se azon­ban nem kor­lá­to­zó­dik csu­pán az el­fo­gu­lat­lan és rész­re­haj­lás nél­kü­li íté­let­re. Ez nem meg­le­pő, hogy­ha Is­ten lé­nyé­nek gaz­dag­sá­gá­ból in­du­lunk ki. Ami­kor Is­ten igaz­sá­gos­sá­gát sze­ret­nénk meg­ér­te­ni, nem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül, hogy Ő sze­re­tet (1 Já­nos le­vél 4:16). Mi­vel pe­dig Is­ten lé­nyé­ben nincs el­lent­mon­dás, így igaz­sá­gos­sá­gát^[1] nem vá­laszt­hat­juk el és nem ál­lít­hat­juk szem­be ir­gal­mas­sá­gá­val, hű­sé­gé­vel, jó­sá­gá­val, ke­gyel­mé­vel, meg­bo­csá­tá­sá­val, vagy­is mind­az­zal, amit az Ő sze­re­te­te ma­gá­ban fog­lal.

Az előb­bi fo­gal­mak a bib­li­ai idők­ben élt zsi­dók szá­má­ra sem áll­tak egy­más­sal el­len­tét­ben. Nyel­vük­ben, a hé­ber­ben az „igaz­sá­gos­ság” szó szé­les­kö­rű je­len­tés­sel bírt, és Is­ten em­be­rek­kel, il­let­ve az em­be­rek egy­más­sal való kap­cso­la­tá­nak kü­lön­fé­le szem­pont­ja­it fe­jez­te ki. Eb­ben az össze­füg­gés­ben em­lí­tés­re mél­tó az a tény, hogy ami­kor a zsi­dók le­for­dí­tot­ták a hé­ber Ószö­vet­sé­get gö­rög nyelv­re – amit Szep­tu­ag­in­ta­ként is­me­rünk –, a for­dí­tók az „igaz­sá­gos­ság” hé­ber sza­vát (cö­dá­qáh) több­nyi­re az „igaz­ság” (di­ka­i­oszü­né) gö­rög szó­val ad­ták vissza, de al­kal­man­ként for­dí­tot­ták „irgalom”-ként^[2] is. Né­hány más he­lyen a hé­ber „ke­gye­lem” szót (khe­szed) is a gö­rög di­ka­i­oszü­né­vel (igaz­sá­gos­ság, igaz­ság) ad­ták vissza.^[3] Mind­ezt sza­ba­don tet­ték, mi­vel az igaz­sá­gos­sá­got, ke­gyel­met és ir­gal­mat nem te­kin­tet­ték egy­más­nak el­lent­mon­dó­nak.^[4]

Azt, hogy mi­lyen mó­don kap­cso­ló­dik Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga, igaz­sá­ga, il­let­ve igaz vol­ta^[5] a se­gít­sé­gé­hez, hű­sé­gé­hez, jó­sá­gá­hoz, sőt ir­gal­má­hoz – ame­lye­ket a fent em­lí­tett hé­ber szó mind ma­gá­ban fog­lal –, a to­váb­bi­ak­ban szá­mos bib­li­ai pél­dán ke­resz­tül sze­ret­nénk be­mu­tat­ni.

Vizs­gál­junk meg egy ószö­vet­sé­gi igaz em­ber éle­té­ből vett hely­ze­tet:

Ez­után Dá­vid is föl­kelt, ki­ment a bar­lang­ból, és így ki­ál­tott Saul után: Uram ki­rály! Saul hát­ra­te­kin­tett, Dá­vid arc­cal a föld­re ha­jolt, és le­bo­rult előt­te. Ak­kor ezt mond­ta Dá­vid Saul­nak: Mi­ért hall­gatsz az olyan em­be­rek sza­vá­ra, akik azt mond­ják, hogy Dá­vid a vesz­ted­re tör?! Hi­szen most a sa­ját sze­med­del lát­hat­tad, hogy ke­zem­be adott az Úr a bar­lang­ban. Mond­ták is, hogy öl­je­lek meg, de én meg­szán­ta­lak, és ezt mond­tam: Nem eme­lek ke­zet az én uram­ra, mert az Úr föl­kent­je ő […] Ami­kor be­fe­jez­te Dá­vid Saul­hoz in­té­zett sza­va­it, meg­kér­dez­te Saul: A te han­god ez, Dá­vid fiam? És Saul han­go­san sír­ni kez­dett. Az­után ezt mond­ta Dá­vid­nak: Te iga­zabb (Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás: „igaz­sá­go­sabb”) vagy ná­lam, mert te jól bán­tál ve­lem, bár én rosszul bán­tam ve­led. (1 Sá­mu­el 24:9–11.17–18)

Saul ki­rály – fél­té­keny­ség­től hajt­va – a pusz­tá­ba űzte Dá­vi­dot. Ezen az út­ján Saul egy bar­lang­ba ment, hogy „a szük­sé­gét vé­gez­ze”. Nem tud­ta, hogy Dá­vid ép­pen ab­ban a bar­lang­ban rej­tő­zött el. A hely­zet vissza nem térő le­he­tő­sé­get nyúj­tott Dá­vid­nak, hogy meg­sza­ba­dul­jon leg­főbb el­len­sé­gé­től és igaz­sá­go­san meg­fi­zes­sen neki. Dá­vi­dot az em­be­rei cse­lek­vés­re sar­kall­ták:

Ak­kor az em­be­rei ezt mond­ták Dá­vid­nak: Nézd, ez az a nap, amely­ről azt mond­ta ne­ked az ÚR, hogy ke­zed­be adja el­len­sé­ge­det. Tégy vele, amit jó­nak látsz! Erre föl­kelt Dá­vid, és lop­va le­vág­ta Saul kö­pe­nyé­nek a sar­kát. (1 Sá­mu­el 24:5)

Dá­vid igaz mó­don cse­le­ke­dett, de nem az igaz­sá­gos bün­te­tés ér­tel­mé­ben. „Szí­ve meg­in­dult” (6. vers) és nem akar­ta bán­ta­ni Sault. Ir­gal­mas volt vele, és nyil­ván­va­ló­vá tet­te szá­má­ra, hogy a leg­job­bat akar­ja neki, még ha Saul nem is ér­de­mel­te azt meg. Dá­vid ir­gal­mát lát­va Saul iga­zabb­nak is­mer­te el őt. Ha az is­ten­fé­lő Dá­vid­ban nem szült el­len­té­tet, hogy Saul igaz­sá­gos meg­bün­te­té­se he­lyett kö­nyö­rül­jön raj­ta, ak­kor mennyi­vel ke­vés­bé je­lent el­lent­mon­dást sa­ját igaz­sá­gos­sá­ga Is­ten, az ir­gal­mas­ság Aty­ja^[6] szá­má­ra, hogy meg­bo­csá­tó le­gyen az erre mél­tat­la­nok iránt!

1.1 Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga népe iránt

A zsi­dó tör­té­ne­lem egyik leg­két­ség­be­ej­tőbb idő­sza­ká­ban Dá­ni­el pró­fé­ta ek­kép­pen imád­ko­zik né­pé­ért:

(8) Szé­gyen­kez­nünk kell, Uram, ne­künk, ki­rá­lya­ink­nak, ve­zé­re­ink­nek és elő­de­ink­nek, mert vét­kez­tünk el­le­ned. (9) A mi Urunk, Is­te­nünk ir­gal­mas és meg­bo­csát. De mi el­le­ne lá­zad­tunk […] (14) Ezért az Úr­nak gond­ja volt arra, hogy el­hoz­za ránk a ve­sze­del­met. Mert Is­te­nünk, az Úr, bár­mit cse­lek­szik is, igaz (más for­dí­tá­sok­ban: „igaz­sá­gos”) ^[7], csak mi nem hall­gat­tunk sza­vá­ra. (Dá­ni­el 9:8–9.14)

…majd így foly­tat­ja:

(15) […] vét­kez­tünk, go­no­szul cse­le­ked­tünk! (16) Uram, a te igaz­sá­god tel­jes­sé­ge sze­rint for­dul­jon el, kér­lek, a te ha­ra­god és bú­su­lá­sod a te vá­ro­sod­tól, Je­ru­zsá­lem­től, a te szent­sé­ges he­gyed­től, mert a mi bű­ne­in­kért és a mi atyá­ink ha­mis­sá­ga­i­ért gya­lá­za­tá­ra van Je­ru­zsá­lem és a te né­ped min­de­nek­nek mi kö­rül­tünk. (Dá­ni­el 9:15–16, KG)

Az alá­hú­zott he­lye­ken, a hé­ber szö­veg­ben mind a 14., mind a 16. vers­ben ugyan­az a szó sze­re­pel, ame­lyet a ma­gyar for­dí­tá­sok vál­ta­koz­va „igazság”-ként, il­let­ve „igazságosság”-ként ad­nak vissza. A 14. vers Is­ten igaz­sá­gos íté­le­té­ről szól, míg a 16. vers­ben Dá­ni­el – Is­ten népe irán­ti hű­sé­gé­ben bíz­va – ir­ga­lo­mért imád­ko­zott Is­ten igaz­sá­gá­ra, azaz igaz vol­tá­ra hi­vat­koz­va. En­nek ma­gya­rá­za­ta, hogy Is­ten igaz­sá­ga az Ószö­vet­ség­ben nem kor­lá­to­zó­dott a rész­re­haj­lás nél­kü­li íté­let­re, ha­nem Is­ten hű­sé­gét fe­jez­te ki szö­vet­sé­ge és ígé­re­tei iránt, amely még nyil­ván­va­lób­ban mu­tat­ko­zik meg, ami­kor Is­ten hű ma­rad népe hűt­len­sé­ge el­le­né­re is. Meg­bo­csá­tott ne­kik és be­töl­töt­te ígé­re­te­it an­nak el­le­né­re, hogy népe el­pár­tolt tőle.

Egy má­sik he­lyen Is­ten ezt mond­ja:

Hall­gas­sa­tok rám, ko­nok szí­vű­ek, akik messze vagy­tok az igaz­ság­tól. Kö­zel van igaz­sá­gom, nincs már messze, sza­ba­dí­tá­som nem ké­sik. A Sio­non sza­ba­du­lást szer­zek ékes­sé­gem­nek, Iz­rá­el­nek. (Ézsa­i­ás 46:12–13)

A zsi­dó­kat Is­ten ko­nok szí­vű­ek­nek és az igaz élet­től messze le­vők­nek ne­ve­zi. Nem mél­tók Is­ten meg­bo­csá­tá­sá­ra. Ő azon­ban hű­sé­gé­ből és sze­re­te­té­ből ki­fo­lyó­lag még­is sza­ba­du­lást szer­zett ne­kik. Eb­ben az igé­ben Is­ten igaz­sá­ga sza­ba­dí­tá­sá­ra, nem pe­dig az íté­let­re vo­nat­ko­zik.

A fen­ti, és még sok egyéb igé­ből is lát­hat­juk, hogy a zsi­dók szá­má­ra Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga egy­ál­ta­lán nem állt el­len­tét­ben ke­gyel­mé­vel és meg­bo­csá­tá­sá­val, ha­nem ép­pen az­ál­tal, hogy meg­ke­gyel­mez, Is­ten meg­erő­sí­ti igaz­sá­gos­sá­gát, mert az em­be­rek hűt­len­sé­ge el­le­né­re hű­sé­ges­nek bi­zo­nyul.^[8]

Ami­kor Is­ten szö­vet­sé­get kö­tött né­pé­vel, meg­ígér­te, hogy ve­lük lesz, ve­ze­ti őket és ki­je­len­ti ma­gát ne­kik. Vá­la­szul a zsi­dók meg­fo­gad­ták, hogy en­ge­del­mes­ked­nek Neki, kö­ve­tik Őt, hű­sé­ge­sek lesz­nek Hoz­zá, és nem szol­gál­nak más is­te­ne­ket. A Bib­lia ezt az Is­ten és em­ber ré­szé­ről meg­mu­tat­ko­zó hű­sé­get is igaz­ság­nak, il­let­ve igaz­sá­gos­ság­nak ne­ve­zi. Igaz­sá­gos, il­let­ve igaz, ami­kor Is­ten és az em­ber az ígé­re­tük­höz hí­ven vi­szo­nyul­nak egy­más­hoz.^[9]

1.2 Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga az egyes ószö­vet­sé­gi em­be­rek iránt

Már az ószö­vet­sé­gi hí­vők is bi­zony­sá­got tet­tek Is­ten igaz­sá­gos­sá­gá­ról, amit meg­bo­csá­tá­sa és ke­gyel­me ré­vén ta­pasz­tal­tak. Az 51. zsol­tár­ban a kö­vet­ke­ző­ket ol­vas­suk:

Kö­nyö­rülj raj­tam ke­gyel­med­del, Is­te­nem, tö­röld el hűt­len­sé­ge­met nagy ir­gal­mad­dal! (Zsol­tár 51:3)

Ezek a sza­vak egy sú­lyos bűn meg­bo­csá­tá­sá­ért való kö­nyör­gés sza­vai. Dá­vid tu­da­tá­ban volt an­nak, hogy bű­nös­ként nincs joga ke­gyel­met kö­ve­tel­ni, és Is­ten íté­le­te igaz­sá­gos:

Egye­dül el­le­ned vét­kez­tem, azt tet­tem, amit rossz­nak látsz. Ezért iga­zad van, ha szólsz, és jo­gos az íté­le­ted. (Zsol­tár 51:6)

[…] Te igaz­sá­go­san ítél­ke­zel, és mél­tá­nyos vagy vég­zé­sed­ben. (Zsol­tár 51:6b, SZIT)

Dá­vid azon­ban bű­nét meg­bán­va egye­dül Is­ten ir­gal­má­ba ve­tet­te bi­zal­mát. An­nak is tu­da­tá­ban volt, hogy nem te­he­ti jóvá bű­nét. Egye­dül Is­ten in­gyen fel­kí­nált meg­bo­csá­tá­sá­ban re­mény­ked­he­tett:

Ments meg, mert vért on­tot­tam, ó Is­ten, sza­ba­dí­tó Is­te­nem! És igaz­sá­go­dat uj­jong­va hir­de­ti nyel­vem. Nyisd meg aj­ka­mat, Uram, és di­csé­re­te­det hir­de­ti szám. Hi­szen a vé­re­s­ál­do­za­tot nem ked­ve­led, és ha égő­ál­do­za­tot ad­nék is, nem ven­néd szí­ve­sen. Is­ten előtt a tö­re­del­mes lé­lek a ked­ves ál­do­zat. A tö­re­del­mes és meg­tört szí­vet nem ve­ted meg, Is­te­nem! (Zsol­tár 51:16–19)

Is­ten meg­bo­csá­tá­sá­ban való biz­tos re­mény­sé­ge ve­zet­te Dá­vi­dot arra, hogy uj­jong­va hir­des­se Is­ten igaz­sá­gát. Ami­kor Is­ten meg­kö­nyö­rül, meg­mu­tat­ko­zik hű­sé­ge és meg­erő­sí­tést nyer igaz­sá­ga, azaz igaz vol­ta.

Ha­son­ló­kép­pen egy má­sik zsol­tár­ból is lát­ha­tó, hogy az író tu­da­tá­ban volt bű­nei so­ka­sá­gá­nak. Még­is kér­te Is­tent, hogy ir­gal­ma, ke­gyel­me és hű­sé­ge őriz­ze őt, ame­lye­ket mint Is­ten igaz­sá­gát, il­let­ve igaz­sá­gos­sá­gát hir­det­te bá­to­rí­tás­ként so­kak szá­má­ra.

Ví­gan hir­de­tem az igaz­sá­gos­sá­got a nagy gyü­le­ke­zet­ben; ímé, nem tar­tom vissza aj­ka­mat, te tu­dod, óh Uram! Igaz­sá­gos­sá­go­dat nem rej­tem el szí­vem­ben, el­mon­dom a te hű­sé­ge­det és se­gít­sé­ge­det; nem tit­ko­lom el ke­gyel­me­det és igaz­sá­go­dat a nagy gyü­le­ke­zet­ben. Te, Uram, ne tartsd vissza tő­lem ir­gal­ma­dat; ke­gyel­med és igaz­sá­god (vagy: „hű­sé­ged”, SZIT) min­dig meg­óv­nak en­gem. Mert ba­jok vet­tek en­gem kö­rül, a me­lyek­nek szá­muk sin­csen; utol­ér­tek bű­ne­im, a me­lye­ket vé­gig sem néz­he­tek; szá­mo­sab­bak a fe­jem haj­szá­la­i­nál, és a szí­vem is el­ha­gyott en­gem. (Zsol­tár 40:10–13, KG)

A 103. zsol­tár Is­ten ir­gal­má­nak di­csé­re­te. A 6. vers Is­ten igaz­sá­gos bá­nás­mód­já­ról szól az el­nyo­mot­tak iránt:

Min­den el­nyo­mot­tal tör­vé­nye­sen és igaz­sá­go­san bá­nik az ÚR. (Zsol­tár 103:6)

Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga mu­tat­ko­zik meg ab­ban is, hogy meg­fed­di a vét­ke­zőt. Sze­re­te­te, tü­rel­me és ir­gal­ma mi­att azon­ban ha­rag­ja nem tart örök­ké:

Ir­gal­mas és ke­gyel­mes az ÚR, tü­rel­me hosszú, sze­re­te­te nagy. Nem pe­rel mind­vé­gig, nem tart ha­rag­ja örök­ké. Nem vét­ke­ink sze­rint bá­nik ve­lünk, nem bű­ne­ink sze­rint fi­zet ne­künk. Mert ami­lyen ma­ga­san van az ég a föld fö­lött, olyan nagy a sze­re­te­te az is­ten­fé­lők iránt. (Zsol­tár 103:8–11)

Az is­ten­fé­lők szá­má­ra Is­ten igaz­sá­ga, il­let­ve igaz­sá­gos­sá­ga és sze­re­te­te együ­vé tar­toz­nak:

De az ÚR sze­re­te­te mind­örök­ké az is­ten­fé­lők­kel van, és igaz­sá­ga még az uno­ká­ik­kal is […] (Zsol­tár 103:17)

Ugyan­ezt a Szent Ist­ván Tár­su­lat for­dí­tá­sa így adja vissza:

Ám az Úr ke­gyel­me mind­örök­re az iga­zak­kal van, és igaz­sá­gos­sá­ga fi­a­ik fi­a­i­val. (Zsol­tár 103:17, SZIT)

Is­ten igaz­sá­gá­ban lát­tak re­ményt a sza­ba­du­lás­ra:

Te ben­ned bíz­tam, Uram! Ne szé­gye­nül­jek meg soha; igaz­sá­god­dal sza­ba­díts meg en­gem. (Zsol­tár 31:2, KG)

A zsol­tá­ros tud­ta, hogy a bű­nei mi­att nem ér­de­mel­te meg a ka­pott se­gít­sé­get.

[…] Bű­nöm mi­att meg­rok­kant az erőm, csont­ja­im sor­va­doz­nak. (Zsol­tár 31:11)

Re­mény­sé­ge Is­ten hű­sé­gé­ből táp­lál­ko­zott, amit ke­gyel­me ré­vén ta­pasz­talt meg.

1.3 Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga az Új­szö­vet­ség­ben

Is­ten az Új­szö­vet­ség ta­ní­tá­sa sze­rint is hű­sé­ges, igaz és meg­bo­csá­tó.

Ha meg­vall­juk bű­ne­in­ket, hű és igaz ő: meg­bo­csát­ja bű­ne­in­ket, és meg­tisz­tít min­ket min­den go­nosz­ság­tól. (1 Já­nos le­vél 1:9)

Is­ten nem tar­to­zik szám­adás­sal sen­ki­nek, ami­kor bő­ke­zű­en ke­gyel­met ad. Ez ki­fe­je­ző­dik a sző­lő­mun­ká­sok pél­dá­za­tá­ban is, ahol a sző­lő gaz­dá­ja ezt mond­ja:

Vedd, ami a tied, és menj el. Én pe­dig az utol­só­nak is annyit aka­rok adni, mint ne­ked. Hát nem szabad‑e ne­kem azt ten­nem a ja­va­im­mal, amit aka­rok? Vagy a te sze­med azért go­nosz, mert én jó va­gyok? (Máté 20:14–15)

Em­be­ri mér­té­kek sze­rint igaz­ság­ta­lan­nak tűn­het ugyan­annyi bért fi­zet­ni azok­nak, akik egy órát dol­goz­tak, mint azok­nak, akik ti­zen­két órát fá­rad­tak.

Is­tent azon­ban nem kö­te­le­zi az em­be­rek mér­cé­je. Az Ő bő­ke­zű­sé­ge, jó­sá­ga és sze­re­te­te meg­ha­lad min­den em­be­ri el­kép­ze­lést az igaz­sá­gos­ság­ról és a meg­ju­tal­ma­zás­ról.

Jé­zus arra ta­nít min­ket, hogy le­gyünk ké­szek meg­bo­csá­ta­ni anél­kül, hogy azért bár­mi­lyen kár­pót­lást vagy elég­té­telt kap­nánk:

Ak­kor Pé­ter oda­ment hoz­zá, és ezt kér­dez­te tőle: „Uram, hány­szor vét­kez­het el­le­nem az én atyám­fia úgy, hogy én meg­bo­csás­sak neki? Még hét­szer is?” Jé­zus így vá­la­szolt: „Nem azt mon­dom ne­ked, hogy hét­szer, ha­nem még het­ven­szer hét­szer is. Ezért ha­son­ló a mennyek or­szá­ga egy ki­rály­hoz, aki szám­adást akart tar­ta­ni szol­gá­i­val. Ami­kor hoz­zá­kez­dett, vit­tek elé­je egy szol­gát, aki tíz­ezer ta­len­tum­mal volt adó­sa. Mi­vel nem volt mi­ből fi­zet­nie, meg­pa­ran­csol­ta az úr, hogy ad­ják el őt és fe­le­sé­gét, gyer­me­ke­it és min­de­nét, ami­je van, és fi­zes­sen. A szol­ga erre le­bo­rult előt­te, és így ese­de­zett: Légy tü­re­lem­mel hoz­zám, és min­dent meg­fi­ze­tek ne­ked. Az úr pe­dig meg­szán­ta a szol­gát, el­bo­csá­tot­ta, és el­en­ged­te az adós­sá­gát. Ami­kor azon­ban el­tá­vo­zott az a szol­ga, össze­ta­lál­ko­zott egyik szol­ga­tár­sá­val, aki száz dé­nár­ral tar­to­zott neki. Meg­ra­gad­ta, foj­to­gat­ni kezd­te, és ezt mond­ta neki: Fi­zesd meg, ami­vel tar­to­zol! Szol­ga­tár­sa ek­kor le­bo­rult előt­te, és így kér­lel­te: Légy tü­re­lem­mel hoz­zám, és min­dent meg­fi­ze­tek ne­ked. De az nem en­ge­dett, ha­nem el­men­ve bör­tön­be vet­tet­te őt, amíg meg nem fi­ze­ti tar­to­zá­sát. Ami­kor szol­ga­tár­sai lát­ták, hogy mi tör­tént, na­gyon fel­há­bo­rod­tak. El­men­tek, és je­len­tet­ték uruk­nak mind­azt, ami tör­tént. Ak­kor ma­gá­hoz hí­vat­ta őt ura, és így szólt hoz­zá: Go­nosz szol­ga, el­en­ged­tem min­den tar­to­zá­so­dat, mi­vel kö­nyö­rög­tél ne­kem. Nem kel­lett volna‑e ne­ked is meg­kö­nyö­rül­nöd szol­ga­tár­sa­don, amint én is meg­kö­nyö­rül­tem raj­tad? Ek­kor ha­rag­ra lob­bant ura, és át­ad­ta őt a hó­hé­rok­nak, amíg meg nem fi­ze­ti neki az egész tar­to­zást. Így tesz majd az én mennyei Atyám is ve­le­tek, ha szí­ve­tek­ből meg nem bo­csá­to­tok, min­den­ki az ő aty­ja­fi­á­nak.” (Máté 18:21–35)

A szol­ga meg­fi­zet­he­tet­len adós­ság­gal tar­to­zott^[10], még­sem vá­dol­ná meg sen­ki a ki­rályt az­zal, hogy igaz­ság­ta­la­nul cse­le­ke­dett, ami­kor el­en­ged­te azt neki. A ki­rály ke­gyel­mét hall­va fel­uj­jong a szí­vünk, és mi is bi­zony­sá­got te­szünk róla: „Igen, ez igaz­sá­gos és jó!”

Jé­zus így ta­ní­tott min­ket imád­koz­ni is:

[…] és bo­csásd meg vét­ke­in­ket, mi­kép­pen mi is meg­bo­csá­tunk az el­le­nünk vét­ke­zők­nek […] (Máté 6:12)

Ha Is­ten azt kéri tő­lünk, hogy fel­té­tel nél­kül bo­csás­sunk meg má­sok­nak, Ő ne len­ne ké­pes ugyan­ezt meg­ten­ni? A fent idé­zett pél­dá­zat­ban a ki­rály, aki szám­adást tart a szol­gá­i­val, ké­pes meg­bo­csá­ta­ni min­den elég­té­tel nél­kül, és ezt meg is te­szi.

2 Ki nyer­het meg­bo­csá­tást?

Ha Is­ten fel­té­tel nél­kül meg­bo­csát, mi­ért nem te­szi ezt min­den­ki­vel? Ézsa­i­ás arra ta­nít min­ket, hogy a bű­nös em­ber meg­té­rés nél­kül vissza­él­ne Is­ten ke­gyel­mé­vel:

Ha a bű­nös ke­gyel­met kap, nem ta­nul igaz­sá­got. Be­csü­le­tes or­szág­ban is ál­no­kul él, és nem nézi az Úr fen­sé­gét. (Ézsa­i­ás 26:10)

Ha a go­nosz em­ber meg­bo­csá­tást nyer­ne, foly­tat­ná go­nosz éle­tét. A meg­bo­csá­tás így csak az az­zal való vissza­élés­hez ve­zet­ne. Is­ten nem bo­csát meg ilyen em­be­rek­nek, mert nem akar­ja tá­mo­gat­ni a go­nosz­sá­got.

Azt, hogy Is­ten nem bo­csát meg min­den­ki­nek, a kö­vet­ke­ző igék­ből is lát­hat­juk:

Ha pe­dig nem bo­csá­to­tok meg az em­be­rek­nek, Atyá­tok sem bo­csát­ja meg a ti vét­ke­i­te­ket. (Máté 6:15)

[…] de aki a Szent­lé­lek el­len szól, an­nak nem bo­csát­ta­tik meg sem eb­ben a vi­lág­ban, sem az el­jö­ven­dő­ben. (Máté 12:32)

Is­ten azok­nak bo­csát meg, akik meg­aláz­zák ma­gu­kat, meg­vall­ják bű­ne­i­ket és iga­zak­ként akar­nak élni, ami mél­tó vá­lasz az Ő ke­gyel­mé­re:

Mert meg­je­lent az Is­ten üd­vö­zí­tő ke­gyel­me min­den em­ber­nek, és arra ne­vel min­ket, hogy meg­ta­gad­va a hi­tet­len­sé­get és a vi­lá­gi kí­ván­sá­go­kat, jó­za­nul, igaz­sá­go­san (vagy: „igaz­ként”, Káldi–Neovulgáta), és ke­gye­sen él­jünk a vi­lág­ban […] (Ti­tusz le­vél 2:11–12)

Jé­zus cél­ja az volt, hogy kö­zel von­jon min­ket Is­ten­hez és fel­éb­ressze ben­nünk a bűn­bá­na­tot és a sze­re­te­tet Irán­ta. Ezt tet­te az asszonnyal is az aláb­bi tör­té­net­ben:

Egy fa­ri­ze­us arra kér­te őt, hogy egyék vele. Be is ment a fa­ri­ze­us há­zá­ba, és asz­tal­hoz te­le­pe­dett. Egy bű­nös asszony pe­dig, aki ab­ban a vá­ros­ban élt, meg­tud­ta, hogy asz­tal­hoz te­le­pe­dett a fa­ri­ze­us há­zá­ban, ke­ne­tet ho­zott egy ala­bást­rom­tar­tó­ban. Meg­állt mö­göt­te a lá­bá­nál sír­va, és könnye­i­vel kezd­te ön­töz­ni a lá­bát, és ha­já­val tö­röl­te meg; csó­kol­gat­ta a lá­bát, és meg­ken­te ke­net­tel. Ami­kor pe­dig lát­ta ezt az a fa­ri­ze­us, aki meg­hív­ta őt, ezt mond­ta ma­gá­ban: „Ha ő vol­na ama pró­fé­ta, tud­ná, ki ez, és tud­ná, hogy ez az asszony, aki hoz­zá­ér: bű­nös.” Ek­kor meg­szó­lalt Jé­zus, és ezt mond­ta neki: „Si­mon, van va­la­mi mon­da­ni­va­lóm ne­ked.” Ő pe­dig így szólt: „Mes­ter, mondd!” Erre ezt mond­ta Jé­zus: „Egy hi­te­le­ző­nek volt két adó­sa: az egyik öt­száz dé­nár­ral tar­to­zott neki, a má­sik öt­ven­nel. Mi­vel nem volt mi­ből meg­ad­ni­uk, mind a ket­tő­nek el­en­ged­te. Kö­zü­lük va­jon me­lyi­kük sze­re­ti őt job­ban?” Si­mon így vá­la­szolt: „Úgy gon­do­lom, hogy az, aki­nek töb­bet en­ge­dett el.” Ő pe­dig ezt mond­ta neki: „He­lye­sen ítél­tél” – és az asszony felé for­dul­va be­szélt to­vább Si­mon­hoz: „Lá­tod, ezt az asszonyt? Be­jöt­tem a há­zad­ba: vi­zet lá­bam­ra nem ad­tál, ő pe­dig könnye­i­vel ön­töz­te lá­ba­mat, és ha­já­val tö­röl­te meg. Te nem csó­kol­tál meg, ő pe­dig mi­ó­ta be­jöt­tem, nem szűnt meg csó­kol­ni a lá­ba­mat. Te nem ken­ted meg olaj­jal a fe­je­met, ő pe­dig ke­net­tel ken­te meg a lá­ba­mat. Ezért mon­dom ne­ked: neki sok bűne bo­csát­ta­tott meg, hi­szen na­gyon sze­re­tett. Aki­nek pe­dig ke­vés bo­csát­ta­tik meg, ke­vés­bé sze­ret.” (Lu­kács 7:36–47)

Az asszony a bűn fog­sá­gá­ba esett, és nem volt ere­je a vál­to­zás­hoz. A töb­bi zsi­dó meg­ve­tet­te őt. Úgy lát­szott, hogy min­den re­mé­nye el­ve­szett. Va­ló­szí­nű­leg hal­lot­ta Jé­zust ta­ní­ta­ni, és a vele való ta­lál­ko­zá­sa után is­mét fel­éb­redt ben­ne a vágy a tisz­ta élet­re és sze­re­tet­re. Ezt nem is kés­le­ke­dett ki­mu­tat­ni. Nem akart vét­kez­ni töb­bé, és ki­fe­jez­te, meg akar tér­ni. Vá­la­szul meg­bo­csá­tást nyert. Ugyan­ez áll mind­nyá­junk­ra. Ha el­fo­gad­juk hí­vá­sát, amint ez az asszony tet­te, Is­ten ne­künk is meg­bo­csát.