Jé­zus ha­lá­la mint ál­do­zat

Ho­gyan le­het he­lye­sen ér­te­ni a kü­lön­fé­le bib­li­ai ké­pe­ket és ki­fe­je­zé­se­ket, ame­lyek­kel a szer­zők a Jé­zus ál­ta­li meg­vál­tá­sun­kat ír­ták le? Mit je­lent az, hogy Jé­zus vált­sá­gul adta ér­tünk ön­ma­gát? Mi­lyen je­len­tő­sé­ge van Jé­zus vé­ré­nek? Mi a mon­da­ni­va­ló­ja mind­ezek­nek a ké­pek­nek ke­resz­tény éle­tünk­re és Is­ten­nel való kap­cso­la­tunk­ra néz­ve?

1 Jé­zus ha­lá­la mint vált­ság­díj

Ami­kor Jé­zus úton volt Je­ru­zsá­lem felé, két ta­nít­vá­nya az­zal a ké­rés­sel for­dult hoz­zá, hogy Is­ten el­jö­ven­dő or­szá­gá­ban elő­ke­lő he­lyet fog­lal­has­sa­nak el. Vá­la­szul Jé­zus a kül­de­té­se cél­já­ra mu­ta­tott rá:

Mert az Em­ber­fia sem azért jött, hogy neki szol­gál­ja­nak, ha­nem hogy ő szol­gál­jon, és éle­tét adja vált­sá­gul so­ka­kért. (Márk 10:45)

Fel­te­he­tő­leg nem sok­kal e sza­vak el­hang­zá­sa után, a ha­lá­la előt­ti es­tén Jé­zus ta­nít­vá­nyai kö­ré­ben meg­ün­ne­pel­te utol­só pás­ká­ját^[1]. Ek­kor ala­pí­tot­ta az úr­va­cso­rát, és meg­hagy­ta ta­nít­vá­nya­i­nak, hogy ezt a to­váb­bi­ak­ban is gya­ko­rol­ják. Az utol­só va­cso­rán a ke­nyér­ről és a bor­ról mon­dot­tak­kal rá­mu­ta­tott arra, ho­gyan ér­tel­me­zi sa­ját ha­lá­lát Is­ten szem­szö­gé­ből:

És vet­te a ke­nye­ret, há­lát adott, meg­tör­te és e sza­vak­kal adta ne­kik: „Ez az én tes­tem, amely ti­é­ret­te­tek ada­tik: ezt cse­le­ked­jé­tek az én em­lé­ke­ze­tem­re.” Ha­son­ló­kép­pen vet­te a po­ha­rat is, mi­u­tán meg­va­cso­ráz­tak, és ezt mond­ta: „E po­hár az új szö­vet­ség az én vé­rem ál­tal, amely ti­é­ret­te­tek on­ta­tik ki.” (Lu­kács 22:19–20)

Jé­zus szá­má­ra tel­je­sen vi­lá­gos volt, hogy ha­lá­la több, mint vé­let­len vagy sze­ren­csét­len­ség. An­nak is tu­da­tá­ban volt, hogy nem bí­rói té­ve­dés ál­do­za­ta. Ő maga adta tes­tét és vé­rét ér­tünk.

Is­ten azért küld­te őt, hogy éle­tét adja ér­tünk:

Azért sze­ret en­gem az Atya, mert én oda­adom az éle­te­met, hogy az­tán újra vissza­ve­gyem. Sen­ki sem ve­he­ti el tő­lem: én ma­gam­tól adom oda. Ha­tal­mam van arra, hogy oda­ad­jam, ha­tal­mam van arra is, hogy is­mét vissza­ve­gyem: ezt a kül­de­tést kap­tam az én Atyám­tól. (Já­nos 10:17–18)

Jé­zus sza­vai, hogy ma­gá­tól adja oda az éle­tét, nem azt je­len­tik, hogy ke­res­te vol­na a ha­lá­lát. Azért jött, hogy meg­vi­lá­go­sít­son min­den em­bert (Já­nos 1:9). Öröm­mel jött, hogy a tö­re­del­mes szí­vű­e­ket meg­gyó­gyít­sa, a fog­lyok­nak sza­ba­du­lást ad­jon, és hir­des­se az Úr ked­ves esz­ten­de­jét (Lu­kács 4:18–19). Az övéi azon­ban nem fo­gad­ták be őt (Já­nos 1:11). Is­ten ben­ne meg­nyil­vá­nu­ló jó­sá­gát és em­ber­sze­re­te­tét (Ti­tusz le­vél 3:4) gyű­lö­let­tel és ha­lá­los meg­ve­tés­sel vi­szo­noz­ták, de ő nem ta­nú­sí­tott el­len­ál­lást az em­be­rek go­nosz­sá­gá­val szem­ben (Ézsa­i­ás 50:6, Ézsa­i­ás 53:7). Az Atya sze­re­te­té­ben tö­ké­le­te­sen meg­gyö­ke­rez­ve tu­da­to­san ki­szol­gál­tat­ta ma­gát el­len­sé­gei go­nosz­sá­gá­nak; így – Jó­zsef­hez ha­son­ló­an – azt jóra for­dít­va sza­ba­du­lást szer­zett:

Ti rosszat ter­vez­te­tek el­le­nem, de Is­ten ter­ve jóra for­dí­tot­ta azt, hogy úgy cse­le­ked­jék, aho­gyan az ma van, és sok nép éle­tét meg­tart­sa. (1 Mó­zes 50:20)^[2]

Jé­zus az Atya aka­ra­tá­nak en­ge­del­mes­ked­ve fo­gad­ta el és itta ki a po­ha­rat, mely Is­ten ir­gal­ma ál­tal az új szö­vet­ség po­ha­ra lett (Lu­kács 22:20). Ez­zel ki­fe­jez­te az Atya irán­ti oda­adá­sát és az em­be­rek irán­ti sze­re­te­tét. Ő, aki­nek éle­te sze­re­tet és oda­adás volt, mind­ha­lá­lig en­ge­del­mes­ke­dett:

[…] meg­üre­sí­tet­te ön­ma­gát, szol­gai for­mát vett fel, em­be­rek­hez ha­son­ló­vá lett, és ma­ga­tar­tá­sá­ban is em­ber­nek bi­zo­nyult; meg­aláz­ta ma­gát, és en­ge­del­mes­ke­dett mind­ha­lá­lig, még­pe­dig a ke­reszt­ha­lá­lig. (Fi­lip­pi le­vél 2:7–8)

Jé­zus cél­ja az volt, hogy sza­bad­dá te­gyen min­ket:

Jé­zus így vá­la­szolt ne­kik: „Bi­zony, bi­zony, mon­dom nék­tek, hogy aki bűnt cse­lek­szik, a bűn szol­gá­ja. […] Ha te­hát a Fiú meg­sza­ba­dít ti­te­ket, va­ló­ban sza­ba­dok lesz­tek. (Já­nos 8:34.36)

E cél szol­gá­la­tá­ban te­kin­tett Jé­zus a ha­lá­lá­ra. Ezért ne­ve­zi azt so­ka­kért adott vált­ság­díj­nak (Márk 10:45). Ha az ókor­ban va­la­ki fel akart sza­ba­dí­ta­ni egy rab­szol­gát, vált­ság­dí­jat kel­lett fi­zet­nie. Jé­zus a sza­bad­sá­gun­kért halt meg, ezért ha­lá­la ér­tünk adott vált­ság­díj. Itt nincs szó ar­ról, hogy ki­nek fi­zet­ték a vált­ság­dí­jat. Ez a kér­dés ak­kor sem ve­tő­dött fel, ami­kor Is­ten ki­vál­tot­ta Iz­rá­el né­pét az egyip­to­mi fog­ság­ból.^[3] Eb­ben az eset­ben Jah­ve^[4] sem­mit sem fi­ze­tett a szó szo­ros ér­tel­mé­ben. A bib­li­ai szer­ző szá­má­ra az volt fon­tos, hogy mi­lyen ha­tás­sal volt Is­ten cse­le­ke­de­te a né­pé­re: a nép ugyan­azt élte át, mint egy fel­sza­ba­dí­tott rab­szol­ga. Így cse­le­ke­dett Is­ten az egyip­to­mi fog­ság­ban síny­lő­dő Iz­rá­el­lel, és így tett Krisz­tus is az em­be­ri­ség­gel.

A 49. zsol­tár 16. ver­sé­ben így ír a zsol­tá­ros:

De Is­ten en­gem ki­vált a hol­tak ha­zá­já­ból, és ma­gá­hoz fog ven­ni.

A zsol­tá­ros tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal te­kint a ha­lál­ból való sza­ba­du­lás­ra, a fel­tá­ma­dás­ra, az Is­ten­nel való örök kö­zös­ség­re. A vált­ság­díj­jal kap­cso­lat­ban azon­ban, ami­vel Is­ten ki­vál­ta­ná őt a ha­lál ha­tal­má­ból, sem­mi­lyen kér­dést nem tesz fel. Va­ló­szí­nű­leg ő maga is fe­let­tébb cso­dál­ko­zott vol­na egy ilyen kér­dé­sen.

Ki­nek is fi­zet­het­te vol­na Jé­zus a vált­ság­dí­jat? A Sá­tán­nak?^[5] Ez egy­részt azt fel­té­te­lez­né, hogy a Sá­tán a bu­kott em­be­ri­ség jo­gos ura,^[6] más­részt pe­dig, hogy Is­ten egyen­ran­gú „üz­let­fe­le”. Az első fel­ve­tés­nek nincs bib­li­ai alap­ja. A má­so­dik gon­do­lat, ami sze­rint a Sá­tán Is­ten egyen­ran­gú part­ne­re len­ne, nem más, mint is­ten­ká­rom­lás. Eb­ben az eset­ben a Sá­tán már nem Is­ten egyik te­remt­mé­nye, aki sza­bad el­ha­tá­ro­zá­sá­ból fel­lá­zadt Te­rem­tő­je el­len. Ket­tő­jük kö­zött vég­te­len nagy a kü­lönb­ség. Aki még­is meg­kí­sér­li ezt az Is­ten sze­re­te­te el­len lá­za­dó te­remt­ményt – még ha csak meg­kö­ze­lí­tő­leg is – azo­nos szint­re he­lyez­ni a min­den­ha­tó Te­rem­tő­vel, az Is­tent ká­ro­mol­ja.

Is­ten­nek lett vol­na szük­sé­ge arra, hogy Jé­zus vált­ság­dí­jat fi­zes­sen neki? Jé­zus­nak Is­ten ha­tal­má­ból kel­lett vol­na ki­vál­ta­nia az em­be­re­ket? Ez a meg­kö­ze­lí­tés még az elő­ző­nél is na­gyobb is­ten­ká­rom­lás­hoz ve­zet­ne! Is­ten, aki maga a sze­re­tet, rab­szol­ga­ság­ban tar­ta­ná az em­be­re­ket?

1.1 He­lyet­tünk bűn­hő­dött Jé­zus?

De hát nem kí­ván­ja meg Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga a bű­nök jo­gos bün­te­té­sét? Nem Is­ten igaz­sá­gos­sá­gá­nak tett ele­get Jé­zus a ha­lá­lá­val olyan mó­don, hogy az em­be­ri­ség min­den bű­né­ért ma­gá­ra vet­te Is­ten igaz­sá­gos bün­te­té­sét?

Az Ön­ma­gá­val meg­ha­son­lott Is­ten képe – aki a Ben­ne levő sze­re­tet és bün­te­tő igaz­sá­gos­ság okoz­ta fe­szült­sé­get csak egyet­len fia le­mé­szá­rol­ta­tá­sá­val volt ké­pes le­győz­ni Ma­gá­ban – az em­be­ri (vagy em­ber­te­len) kép­ze­let szü­le­mé­nye, ami­nek sem­mi köze ah­hoz az Is­ten­hez, akit Jé­zus ki­nyi­lat­koz­ta­tott ne­künk.

Utol­já­ra pe­dig fiát küld­te el hoz­zá­juk, mert úgy gon­dol­ta: A fi­a­mat meg fog­ják be­csül­ni. De ami­kor a mun­ká­sok meg­lát­ták a fiát, így szól­tak ma­guk kö­zött: Ez az örö­kös: gyer­tek, öl­jük meg, és az­után mi­enk lesz az örök­sé­ge. Majd meg­fog­ták, ki­dob­ták a sző­lőn kí­vül­re, és meg­öl­ték. (Máté 21:37–39)

Is­ten azért küld­te el a Fiát, hogy min­ket bé­kél­tes­sen meg Ma­gá­val, akik a bű­ne­ink mi­att el­len­sé­ge­i­vé vál­tunk, nem pe­dig azért, hogy igaz­sá­gos ha­rag­já­ból és kö­nyö­rü­lő sze­re­te­té­ből fa­ka­dó bel­ső konf­lik­tu­sát fel­old­ja. Is­ten maga a tel­jes sze­re­tet. Igaz­sá­gos­sá­ga nem más, mint meg­vál­tó ígé­re­té­hez való hű­sé­ge, és Ön­ma­gát aján­dé­ko­zó sze­re­te­te.^[7] Ezért nem rója fel a bűnt. Is­ten sze­re­te­te ép­pen Jé­zus ön­át­adá­sá­ban lett nyil­ván­va­ló­vá. Ez a mind­ha­lá­lig tar­tó, sze­re­tő en­ge­del­mes­ség ked­ves volt az Atyá­nak.

Ezért Is­ten Jé­zus­hoz ép­pen a ha­lá­lá­ban volt a leg­kö­ze­lebb:

És aki el­kül­dött en­gem, ve­lem van: nem ha­gyott egye­dül, mert min­dig azt te­szem, ami neki ked­ves. (Já­nos 8:29)

De el­jön az az óra, sőt már el is jött, ami­kor el­szé­led­tek, min­den­ki a maga ott­ho­ná­ba, és en­gem egye­dül hagy­tok: de én még­sem va­gyok egye­dül, mert az Atya ve­lem van. (Já­nos 16:32)

Is­ten volt a Fel­kent­ben, ami­kor a vi­lá­got ma­gá­val ki­bé­kí­tet­te, ami­kor nem szá­mí­tot­ta fel ne­kik az el­esé­se­ket, sőt be­lénk he­lyez­te a ki­bé­kí­tés igé­jét. (2 Ko­rin­thus le­vél 5:19, Csia La­jos for­dí­tás)

Mert tet­szett az egész Tel­jes­ség­nek, hogy ben­ne lak­jék, és hogy ál­ta­la bé­kél­tes­sen meg ön­ma­gá­val min­dent, a föl­dön és a menny­ben, úgy, hogy bé­kes­sé­get szer­zett a ke­reszt­fán ki­on­tott vére ál­tal. (Ko­los­sé le­vél 1:19–20)

Ezek a ver­sek azt mu­tat­ják, hogy az Atya nem hagy­ta el Jé­zust. Sőt ép­pen Jé­zus meg­bé­kí­tő tet­té­vel össze­füg­gés­ben kap hang­súlyt az, hogy Is­ten Krisz­tus­ban volt, il­let­ve hogy Is­ten tel­jes­sé­ge la­kott ben­ne.

1.2 Jé­zus utol­só sza­vai

De mit je­len­te­nek ak­kor Jé­zus sza­vai a Máté 27:46-ban?

Há­rom óra táj­ban Jé­zus han­go­san fel­ki­ál­tott: „Éli, éli, lamá sa­bak­tá­ni!” azaz: „Én Is­te­nem, én Is­te­nem, mi­ért hagy­tál el en­ge­met?”

Eze­ket a sza­va­kat – ame­lyek a 22. zsol­tár be­ve­ze­tő sza­vai – a zsol­tár össze­füg­gé­sé­ben kell ér­tel­mez­nünk: egy lát­szó­lag két­ség­be­ej­tő hely­zet­ben – ami­kor úgy tű­nik, Is­ten el­hagy­ta szol­gá­ját – az ül­dö­zött igaz em­ber még­is tel­jes bi­za­lom­mal for­dul Is­ten­hez, aki meg­sza­ba­dít­ja őt. A zsol­tár há­la­adás­sal és di­cső­í­tés­sel vég­ző­dik:

Mert nem veti meg, és nem utál­ja a nyo­mo­rult nyo­mo­rú­sá­gát, nem rej­ti el or­cá­ját elő­le, se­gély­ki­ál­tá­sát meg­hall­gat­ja. (Zsol­tár 22:25)

A 22. zsol­tár nem ar­ról szól, hogy az igaz em­bert sa­ját vagy má­sok bű­nei el­vá­lasz­tot­ták vol­na Is­ten­től, ha­nem ar­ról, hogy go­nosz em­be­rek ül­döz­ték őt.

A szük­ség­ben és szo­ron­gat­ta­tás­ban, ami­kor lát­szó­lag min­den Is­ten je­len­lé­te el­len be­szél, Is­ten na­gyon kö­zel van az övé­i­hez.

A 22. zsol­tár ér­tel­me­zé­sé­ről rész­le­te­seb­ben is írunk az Elhagyta‑e Is­ten Jé­zust? című írá­sunk­ban.

El­gon­dol­kod­ta­tó pár­hu­zam le­het még Jé­zus hely­ze­té­hez az Ézsa­i­ás 53:3–4, ami sze­rint a Mes­si­ás az em­be­rek­től el­ha­gya­tott volt, akik azt hit­ték, hogy Is­ten ver­te meg és hagy­ta el őt. Er­ről bő­veb­ben itt ol­vas­hatsz.

2 Jé­zus, a pás­ka­bá­rány

Ta­ka­rít­sá­tok ki a régi ko­vászt, hogy új tész­tá­vá le­gye­tek, hi­szen ti ko­vász­ta­la­nok vagy­tok, mert a mi „pás­ka­bá­rá­nyunk” (sa­ját for­dí­tás­ban) ^[8], a Krisz­tus már fel­ál­doz­ta­tott. Azért ne régi ko­vásszal ün­ne­pel­jünk, se a rossza­ság és go­nosz­ság ko­vá­szá­val, ha­nem a tisz­ta­ság és igaz­ság ko­vász­ta­lan­sá­gá­val. (1 Ko­rin­thus le­vél 5:7–8)

Ezek­kel a sza­vak­kal inti Pál apos­tol a ko­rin­thu­si gyü­le­ke­ze­tet, ami­kor nem zár­ták ki a gyü­le­ke­zet egyik tag­ját, aki sú­lyos bűn­ben élt. Pál a zsi­dó pás­ka­ün­nep – ami egy­ben a ko­vász­ta­lan ke­nye­rek ün­ne­pe is volt – szim­bo­li­ká­ját al­kal­maz­za a gyü­le­ke­zet­re. Mit akart ez­zel mon­da­ni?

Egy­részt a gyü­le­ke­zet tisz­ta­sá­gá­ról akart kö­zöl­ni va­la­mi fon­to­sat: aho­gyan az ün­nep előtt min­den ko­vászt ki kel­lett ta­ka­rí­ta­ni az iz­rá­e­li­ták há­za­i­ból, úgy kell ki­tisz­tí­ta­ni min­den go­nosz­sá­got és rossza­sá­got Is­ten gyü­le­ke­ze­té­ből és min­den egyes ke­resz­tény éle­té­ből.

Más­részt Pál Jé­zus­ra, mint a meg­öle­tett pás­ka­bá­rány­ra mu­tat, utal­va a sza­ba­dí­tás­ra is. A pás­ka ün­ne­pén Iz­rá­el né­pé­nek az egyip­to­mi szol­ga­ság­ból való sza­ba­du­lá­sá­ra em­lé­kez­tek. Jé­zus, a mi pás­ka­bá­rá­nyunk meg­sza­ba­dí­tott ben­nün­ket a bűn fog­sá­gá­ból. Ezért le­he­tet­len, hogy ke­resz­té­nyek a régi bű­ne­ik­ben ma­rad­ja­nak, és a gyü­le­ke­zet sem vál­lal­hat kö­zös­sé­get az­zal, aki meg­ve­ti a Jé­zus ál­tal aján­dé­ko­zott sza­ba­dí­tást.

Ez az ige nem a ki­vál­tás­ról vagy a bű­nök bün­te­té­sé­ről szól. Az iz­rá­e­li­ták nem tár­sí­tot­tak ilyen fo­gal­ma­kat a pás­ka­bá­rány­hoz, mert az nem bű­nért való ál­do­zat volt. Je­len­tő­sé­ge ab­ban állt, hogy össze­kap­cso­ló­dott az utol­só csa­pás­sal, az egyip­to­mi el­ső­szü­löt­tek ha­lá­lá­val. Aho­va a pás­ka­bá­rány vé­rét hin­tet­ték, oda nem ment a pusz­tí­tó an­gyal (2 Mó­zes 12:21–30). Te­hát a vér ol­ta­lom volt. Ez­után a csa­pás után Iz­rá­el ki­vo­nult Egyip­tom­ból. Így a pás­ka a meg­men­tés, az ol­ta­lom és a sza­ba­du­lás ün­ne­pe lett. Is­ten ki­hoz­ta Iz­rá­elt az egyip­to­mi rab­ság­ból, hogy ne csak fi­zi­kai, ha­nem szel­le­mi sza­bad­ság­ban is, min­den po­gány be­fo­lyás­tól men­te­sen, szent nép­ként szol­gál­ják Őt.

3 Jé­zus mint ál­do­zat, pap, az „ir­ga­lom he­lye”

3.1 Jé­zus mint ál­do­zat

Az Új­szö­vet­ség né­hány he­lyen ál­do­zat­ként írja le Jé­zus ha­lá­lát:

[…] és él­je­tek sze­re­tet­ben, aho­gyan a Krisz­tus is sze­re­tett min­ket, és ön­ma­gát adta ér­tünk „ál­do­za­ti aján­dé­kul, az Is­ten­nek ked­ves il­lat­ként.” (Efe­zus le­vél 5:2)

Neki nincs szük­sé­ge arra, mint a fő­pa­pok­nak, hogy nap­ról nap­ra előbb sa­ját bű­ne­i­kért mu­tas­sa­nak be ál­do­za­tot, az­után a nép bű­ne­i­ért. Ugyan­is ezt egy­szer s min­den­kor­ra meg­cse­le­ked­te, ami­kor ön­ma­gát adta ál­do­za­tul. (Zsi­dó le­vél 7:27)

[…] ak­kor a Krisz­tus vére, aki örök­ké­va­ló Lé­lek ál­tal ön­ma­gát ál­doz­ta fel ár­tat­la­nul az Is­ten­nek, mennyi­vel in­kább meg­tisz­tít­ja lel­ki­is­me­re­tün­ket a holt cse­le­ke­de­tek­től, hogy szol­gál­junk az élő Is­ten­nek. (Zsi­dó le­vél 9:14)

Szük­sé­ges volt, hogy a mennyei dol­gok kép­má­sa­it ezek­kel tisz­tít­sák meg, ma­gu­kat a mennyei dol­go­kat azon­ban ezek­nél kü­lönb ál­do­za­tok­kal. Mert nem em­ber­kéz al­kot­ta szen­tély­be, az iga­zi kép­má­sá­ba ment be Krisz­tus, ha­nem ma­gá­ba a menny­be, hogy most meg­je­len­jen az Is­ten szí­ne előtt ér­tünk. Nem is azért ment be, hogy sok­szor ál­doz­za fel ön­ma­gát, aho­gyan a fő­pap megy be éven­ként a szen­tély­be más vé­ré­vel, mert ak­kor sok­szor kel­lett vol­na szen­ved­nie a vi­lág kez­de­te óta. Most azon­ban egy­szer je­lent meg az idők vé­gén, hogy ál­do­za­tá­val el­tö­röl­je a bűnt. És amint el­ren­del­te­tett, hogy az em­be­rek egy­szer meg­hal­ja­nak, az­után pe­dig íté­let kö­vet­ke­zik, úgy Krisz­tus is egy­szer ál­doz­ta­tott fel, hogy so­kak bű­nét el­ve­gye; má­sod­szor majd a bűn hor­do­zá­sa nél­kül fog meg­je­len­ni azok­nak, akik vár­ják őt üd­vös­sé­gük­re. (Zsi­dó le­vél 9:23–28)

Ezért, ami­kor el­jön a vi­lág­ba, így szól: „Ál­do­za­tot és aján­dé­kot nem akar­tál, de tes­tet al­kot­tál ne­kem; égő- és bű­nért való ál­do­za­tot nem ked­vel­tél. Ak­kor ezt mond­tam: Íme, itt va­gyok, amint a könyv­te­kercs­ben meg van írva ró­lam, hogy tel­je­sít­sem a te aka­ra­to­dat, Is­te­nem. Előbb azt mond­ta: „Ál­do­za­to­kat és aján­dé­ko­kat, égő- és bű­nért való ál­do­za­to­kat nem akar­tál, nem is ked­vel­tél” (eze­ket a tör­vény sze­rint mu­tat­ják be), de az­után így szólt: „Íme, itt va­gyok, hogy tel­je­sít­sem a te aka­ra­to­dat.” Meg­szün­te­ti az el­sőt, hogy he­lyé­be ál­lít­sa a má­so­di­kat: az ő aka­ra­ta szen­telt meg min­ket Jé­zus Krisz­tus tes­té­nek fel­ál­do­zá­sa ál­tal egy­szer s min­den­kor­ra. Min­den pap na­pon­ként szol­gá­lat­ba áll, és sok­szor mu­tat­ja be ugyan­azo­kat az ál­do­za­to­kat, ame­lyek so­ha­sem ké­pe­sek bű­nö­ket el­tö­röl­ni. Ő el­len­ben, mi­u­tán egyet­len ál­do­za­tot mu­ta­tott be a bű­nö­kért, örök­re az Is­ten jobb­já­ra ült, és ott vár­ja, hogy el­len­sé­gei zsá­mo­lyul vet­tes­se­nek lába alá. Mert egyet­len ál­do­zat­tal örök­re tö­ké­le­tes­sé tet­te a meg­szen­tel­te­ket. (Zsi­dó le­vél 10:5–14)

Ezek az igék fő­ként a Zsi­dók­hoz írt le­vél­ben ta­lál­ha­tók. Az író^[9] azt szán­dé­ko­zik el­ma­gya­ráz­ni zsi­dó­ke­resz­tény^[10] ol­va­só­i­nak, hogy az ószö­vet­sé­gi ál­do­za­ti kul­tusz Jé­zus meg­vál­tá­sa mi­att ér­vé­nyét vesz­tet­te. Ezért ha­son­lít­ja Jé­zus ha­lá­lát az ószö­vet­sé­gi ál­do­za­tok­hoz, kü­lö­nö­sen a meg­bé­ké­lés nap­ján^[11] be­mu­ta­tot­tak­hoz, és írja le úgy, mint ami azok­kal el­len­tét­ben va­ló­ban el tud­ja ven­ni a bű­nö­ket. Mi volt Jé­zus ál­do­za­tá­nak lé­nye­ge, mely va­ló­di meg­bo­csá­tást tu­dott sze­rez­ni? A Zsi­dó le­vél író­ja ezt a kér­dést egy zsol­tár­ból vett idé­zet­tel vá­la­szol­ja meg:

[…] Íme, itt va­gyok, hogy tel­je­sít­sem a te aka­ra­to­dat. (Zsol­tár 40:9)

Jé­zus ha­lá­la szent éle­té­nek kö­vet­kez­mé­nye volt. Jé­zus azért jött, hogy Is­ten aka­ra­tát te­gye tel­jes föl­di éle­té­ben, első lé­leg­zet­vé­te­lé­től utol­só le­he­le­té­ig. Nem ma­gá­ban a ha­lál­ban, a ki­on­tott vér­ben áll meg­vál­tá­sunk. Jé­zus sze­re­tő oda­adá­sa elő­ször a meg­tes­te­sü­lés­ben, majd en­ge­del­mes, ön­át­adó éle­té­ben vált lát­ha­tó­vá, és vé­gül a ha­lá­lá­ban érte el te­tő­pont­ját. Ez a ked­ves, Is­ten­nek tet­sző ál­do­zat, amely meg­sza­ba­dít min­ket a bű­ne­ink­től, ha meg­bo­csá­tó hoz­zánk for­du­lá­sát a hoz­zá for­du­lá­sunk­kal vi­szo­noz­zuk. Ha hit­tel és alá­zat­tal rá­bíz­zuk ma­gun­kat, meg­bo­csát ne­künk, át­for­mál, és al­kal­mas­sá tesz min­ket az Is­ten­nel való örök kö­zös­ség­re.

Ami­kor Pál az Efe­zus le­vél 5:2‑ben Jé­zus ál­do­za­tá­ról be­szél, ak­kor ezt a ki­fe­je­zés­mó­dot a szö­veg­kör­nye­zet­ben kell ér­tel­mez­nünk.

Le­gye­tek sze­re­tett gyer­me­kek­ként Is­ten után­zói, jár­ja­tok sze­re­tet­ben, mint a Fel­kent is sze­re­tett min­ket, és oda­ad­ta ma­gát ér­tünk, hogy fel­aján­lás, vé­res ál­do­zat, jó il­lat le­gyen az Is­ten­nek! (Efe­zus le­vél 5:1–2, CSL)

Jé­zus sze­re­te­te a mi sze­re­te­tünk, élet­oda­adá­sa a mi oda­adá­sunk pél­dá­ja. Pál eb­ben a fe­je­zet­ben ké­sőbb ki­fej­ti, mit is je­lent pon­to­san ez az élet­oda­adás: tisz­ta­ság­ban, sze­rény­ség­ben, jó­zan­ság­ban, őszin­te­ség­ben foly­ta­tott éle­tet, amellyel Is­tent di­cső­ít­jük. Az ál­do­za­tok­kal való össze­ha­son­lí­tás ki­fe­je­zi, hogy mennyi­re Is­ten­nek tet­sző volt mind­az, amit Jé­zus éle­té­ben és ha­lá­lá­ban tett az Atya di­cső­sé­gé­re.

Ezért ta­lá­lunk több­ször olyan ha­son­la­to­kat a Bib­li­á­ban, ame­lyek ke­resz­tény éle­tün­ket az ál­do­za­ti szol­gá­lat­hoz ha­son­lít­ják anél­kül, hogy azt fe­jez­nék ki, min­den ke­resz­tény­nek már­tír­ha­lált kel­le­ne hal­nia.

Az Is­ten ir­gal­má­ra kér­lek te­hát ti­te­ket, test­vé­re­im, hogy okos is­ten­tisz­te­let­ként szán­já­tok oda tes­te­te­ket élő és szent ál­do­za­tul, amely tet­szik az Is­ten­nek […] (Róma le­vél 12:1)

Ál­ta­la vi­gyük Is­ten elé a di­cső­í­tés ál­do­za­tát min­den­kor, azaz ne­vé­ről val­lást tévő aj­ka­ink gyü­möl­csét. A jó­té­kony­ság­ról és az ada­ko­zás­ról pe­dig el ne fe­led­kez­ze­tek, mert ilyen ál­do­za­tok­ban gyö­nyör­kö­dik az Is­ten. (Zsi­dó le­vél 13:15–16)

Eh­hez az össze­füg­gés­hez il­lik Já­nos első le­ve­lé­nek egyik ver­se, ami nem az ál­do­zat­be­mu­ta­tás szim­bo­li­ká­ját hasz­nál­ja:

Ab­ból is­mer­jük a sze­re­te­tet, hogy ő az éle­tét adta ér­tünk; ezért mi is tar­to­zunk az­zal, hogy éle­tün­ket ad­juk test­vé­re­in­kért. (1 Já­nos le­vél 3:16)

Pál így ír az Efe­zus le­vél 5:25–27-ben:

Fér­fi­ak! Úgy sze­res­sé­tek fe­le­sé­ge­te­ket, aho­gyan Krisz­tus is sze­ret­te az egy­há­zat, és ön­ma­gát adta érte, hogy a víz für­dő­jé­vel az ige ál­tal meg­tisz­tít­va meg­szen­tel­je, így ál­lít­ja maga elé az egy­há­zat di­cső­ség­ben, hogy ne le­gyen raj­ta folt, vagy ránc, vagy bár­mi ha­son­ló, ha­nem hogy szent és fedd­he­tet­len le­gyen.

Ha fi­gye­lem­be vesszük, hogy Pál Jé­zus oda­adá­sát eb­ben az igé­ben egy sze­re­tet­tel­jes férj oda­adá­sá­val ha­son­lít­ja össze, ak­kor jól lát­hat­juk, hogy an­nak lé­nye­ge nem a ha­lál, ha­nem az oda­adó élet, ami­vel a férj nap mint nap meg­aján­dé­koz­za fe­le­sé­gét. A férj sze­re­tő oda­adá­sá­nak cél­ja nem a meg­ha­lás, ha­nem a kö­zös élet. Egy ve­szé­lyes hely­zet­ben azon­ban kész len­ne az éle­tét is koc­ká­ra ten­ni, hogy meg­ment­se fe­le­sé­ge éle­tét, mint ahogy a jó pász­tor is éle­tét adja a ju­ho­kért, és nem fut el, ami­kor lát­ja jön­ni a far­kast (Já­nos 10:11–12). Így adta oda Jé­zus is az éle­tét ér­tünk és men­tett meg min­ket.

3.2 Jé­zus mint pap

A Zsi­dók­hoz írt le­vél Jé­zust nem csak a meg­bé­ké­lés nap­ján^[12] be­mu­ta­tott ál­do­zat­tal ha­son­lít­ja össze, ha­nem a fő­pap­pal is, aki éven­ként egy­szer, ezen a na­pon be­lép­he­tett a szen­tek szent­jé­be.

Az ószö­vet­sé­gi pa­pok fel­ada­ta az Is­ten és a nép kö­zöt­ti köz­ben­já­rás volt. Ál­do­za­ta­i­kon ke­resz­tül az em­be­rek ké­ré­se­it vit­ték Is­ten elé. Ki­vált­kép­pen igaz ez a bű­nö­kért be­mu­ta­tott ál­do­za­tok­ra, ame­lyek ál­tal az Is­ten és em­ber kö­zött ke­let­ke­zett sza­ka­dé­kot akar­ták át­hi­dal­ni. Mi­vel a pa­pok ma­guk is bű­nö­sök vol­tak, fel­ada­tu­kat csak tö­ké­let­len mó­don tud­ták be­töl­te­ni. Egye­dül Jé­zus – aki Is­ten és em­ber egy sze­mély­ben, és aki em­ber­ként so­ha­sem vét­ke­zett – tu­dott tö­ké­le­tes hi­dat épí­te­ni Is­ten és em­ber kö­zött. Ő a híd, az egyet­len köz­ben­já­ró.

Mert egy az Is­ten, egy a köz­ben­já­ró is Is­ten és em­be­rek kö­zött, az em­ber Krisz­tus Jé­zus, aki vált­sá­gul adta ön­ma­gát min­den­ki­ért ta­nú­bi­zony­ság­ként a maga ide­jé­ben. (1 Ti­mó­te­us le­vél 2:5–6)

Jé­zus em­ber­ként tel­je­sen mel­let­tünk áll. Is­me­ri min­den gyen­ge­sé­gün­ket és kí­sér­té­sün­ket.

Mert nem oly fő­pa­punk van, a ki nem tud­na meg­in­dul­ni^[13] gyar­ló­sá­ga­in­kon, ha­nem a ki meg­kí­sér­te­tett min­de­nek­ben, hoz­zánk ha­son­ló­an, ki­vé­ve a bűnt. (Zsi­dó le­vél 4:15, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás)

Emi­att tud ép­pen ő se­gí­te­ni szük­sé­ge­ink­ben és gyen­ge­sé­ge­ink­ben. Min­den kí­sér­tés el­le­né­re so­ha­sem vét­ke­zett, ezért tud­ja le­győz­ni a bűnt a mi éle­tünk­ben is. Szent fő­pap ő.

Mert ilyen fő­pap il­lett hoz­zánk: szent, ár­tat­lan, szep­lőt­len, aki a bű­nö­sök­től el­kü­lö­ní­tett, és aki ma­ga­sabb­ra ju­tott az egek­nél. Neki nincs szük­sé­ge arra, mint a fő­pa­pok­nak, hogy nap­ról nap­ra előbb sa­ját bű­ne­i­kért mu­tas­sa­nak be ál­do­za­tot, az­után a nép bű­ne­i­ért. Ugyan­is ezt egy­szer s min­den­kor­ra meg­cse­le­ked­te, ami­kor ön­ma­gát adta ál­do­za­tul. (Zsi­dó le­vél 7:26–27)

Fel­tá­ma­dá­sa ál­tal le­győz­te a ha­lált és örök­ké él.

Ezért üd­vö­zí­te­ni tud­ja örök­re azo­kat, akik ál­ta­la já­rul­nak Is­ten­hez, hi­szen ő min­den­kor él, hogy ese­dez­zék ér­tük. (Zsi­dó le­vél 7:25)

Jé­zus az Im­má­nu­el, ami azt je­len­ti: „Ve­lünk az Is­ten” (Máté 1:23). Ő Is­ten, aki em­ber­ré lett.

Az Ige test­té lett, kö­zöt­tünk la­kott, és lát­tuk az ő di­cső­sé­gét, mint az Atya egy­szü­lött­jé­nek di­cső­sé­gét, tel­ve ke­gye­lem­mel és igaz­ság­gal. (Já­nos 1:14)

3.3 Jé­zus mint az „ir­ga­lom he­lye”

Az ószö­vet­sé­gi Jom Kip­pur ün­ne­pé­nek ké­pét (ma­gyar bib­lia­for­dí­tá­sok­ban „en­gesz­te­lés nap­ja” – lásd 3 Mó­zes 16) az Új­szö­vet­ség kü­lön­fé­le­kép­pen hasz­nál­ja, hogy Jé­zus meg­vál­tói mű­vé­nek más-más szem­pont­ját mu­tas­sa be. Jé­zust nem csu­pán ál­do­zat­ként, pap­ként, ha­nem az „ir­ga­lom helye”-ként is áb­rá­zol­ja.

Pál a Ró­ma­i­ak­hoz írt le­ve­lé­ben a kö­vet­ke­ző­ket írja:

Most pe­dig tör­vény nél­kül je­lent meg az Is­ten­nek igaz­sá­ga, a mely­ről ta­nú­bi­zony­sá­got tesz­nek a tör­vény és a pró­fé­ták; Is­ten­nek igaz­sá­ga pe­dig a Jé­zus Krisz­tus­ban való hit ál­tal mind­azok­hoz és mind­azok­nak, a kik hisz­nek. Mert nincs kü­lönb­ség, mert mind­nyá­jan vét­kez­tek, és szű­köl­köd­nek az Is­ten di­cső­sé­ge nél­kül. Meg­iga­zul­ván in­gyen az ő ke­gyel­mé­ből a Krisz­tus Jé­zus­ban való vált­ság ál­tal, kit az Is­ten ele­ve ren­delt az „ir­ga­lom he­lye­ként” (sa­ját for­dí­tás­ban – gö­rög: hi­las­ter­ion), hit ál­tal, az ő vé­ré­ben^[14], hogy meg­mu­tas­sa az ő igaz­sá­gát az előbb el­kö­ve­tett bű­nök­nek el­né­zé­se mi­att, az Is­ten hosszú­tű­ré­sé­nél fog­va, az ő igaz­sá­gá­nak meg­bi­zo­nyí­tá­sá­ra, a mos­ta­ni idő­ben, hogy igaz le­gyen Ő és meg­iga­zít­sa azt, a ki a Jé­zus hi­té­ből való. (Róma le­vél 3:21–26, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás)

A fen­ti igé­ben Pál a gö­rög hi­las­ter­ion szót hasz­nál­ja a 25. vers­ben, amit a ma­gyar for­dí­tá­sok egy­ön­te­tű­en „en­gesz­te­lő áldozat”-ként, „engesztelő”-ként, il­let­ve „engesztelés”-ként ad­nak vissza. A hi­las­ter­ion szó ilyen for­dí­tá­sa azt a gon­do­la­tot fog­lal­ja ma­gá­ban, mi­sze­rint Is­ten a bű­ne­ink ál­tal neki oko­zott jog­ta­lan­sá­gért kom­pen­zá­ci­ót, azaz elég­té­telt vár. Ez a meg­kö­ze­lí­tés a Bib­lia szel­le­mé­től ide­gen, mi­vel Is­ten az, aki el­ve­szi a bű­ne­in­ket. Nem Is­ten­nek kell ve­lünk meg­bé­kél­nie, ha­nem ne­künk kell meg­bé­kél­nünk Is­ten­nel.

Ezért ha va­la­ki Krisz­tus­ban van, új te­rem­tés az: a régi el­múlt, és íme: új jött lét­re. Mind­ez pe­dig Is­ten­től van, aki meg­bé­kél­te­tett min­ket ön­ma­gá­val Krisz­tus ál­tal, és ne­künk adta a bé­kél­te­tés szol­gá­la­tát. Is­ten ugyan­is Krisz­tus­ban meg­bé­kél­tet­te a vi­lá­got ön­ma­gá­val, úgy­hogy nem tu­laj­do­ní­tot­ta ne­kik vét­ke­i­ket, és re­ánk bíz­ta a bé­kél­te­tés igé­jét. Te­hát Krisz­tu­sért jár­va kö­vet­ség­ben, mint­ha Is­ten kér­ne ál­ta­lunk: Krisz­tu­sért ké­rünk, bé­kül­je­tek meg az Is­ten­nel! Mert azt, aki nem is­mert bűnt, bűn­né tet­te ér­tünk, hogy mi Is­ten igaz­sá­ga le­gyünk őben­ne. (2 Ko­rin­thus le­vél 5:17–21)

Ide­gen nyelv­te­rü­le­ten a hi­las­ter­ion szó for­dí­tá­sa ko­ránt­sem mu­tat a ma­gyar­hoz ha­son­ló egy­sé­ges ké­pet. Jól is­mert né­met for­dí­tá­sok kö­zül pél­dá­ul az ere­de­ti Lu­ther Bib­lia (1545)^[15], il­let­ve az 1905-ös ki­adá­sú El­ber­fel­di Bib­lia (El­ber­fel­der), va­la­mint an­gol nyelv­te­rü­le­ten a J.N. Darby-féle for­dí­tás a hi­las­ter­iont „kegyelem/​irgalom széke”-ként (né­met: Gnadens­tuhl, an­gol: mercy seat) ad­ják vissza.^[16]

A gö­rög szó tu­laj­don­kép­pen az ószö­vet­sé­gi szö­vet­ség lá­dá­já­nak fe­de­lét je­len­ti, amely­re a fő­pap éven­ként egy­szer egy bű­nért való ál­do­zat­ként le­vá­gott kos vé­rét hin­tet­te (vö. 3 Mó­zes 16:15–16). A fe­dél vér­rel tör­té­nő meg­hin­té­se azt a meg­bé­ké­lést és a bű­nök­től való meg­tisz­tí­tást jel­ké­pez­te, amit Is­ten aján­dé­ko­zott Iz­rá­el­nek, aho­gyan azt a 3 Mó­zes 16:30-ban ta­lál­juk:

Mert ezen a na­pon „meg­bé­ké­lés” (sa­ját for­dí­tás­ban) ^[17] lesz ér­te­tek, hogy meg­tisz­tít­son ti­te­ket; min­den bű­nö­tök­től meg­tisz­tul­tok az Úr előtt. (3 Mó­zes 16:30, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás, KG)

A fe­dél­re hin­tett vér az Is­ten ál­tal aján­dé­ko­zott éle­tet je­len­ti.^[18]

Az Új­szö­vet­ség­ben a Róma le­vél 3:25-ön kí­vül a hi­las­ter­ion szó egye­dül a Zsi­dó le­vél 9:5‑ben for­dul elő, ahol egy­ér­tel­mű­en a szö­vet­ség lá­dá­já­nak fe­de­lé­re vo­nat­ko­zik:

Mely­ben vala az arany füs­tö­lő ol­tár és a szö­vet­ség lá­dá­ja be­bo­rít­va min­den fe­lől arany­nyal, eb­ben a man­nás arany­kor­só és Áron ki­haj­tott vessze­je meg a szö­vet­ség táb­lái, fö­löt­te pe­dig a di­cső­ség kér­ub­jai, be­ár­nyé­kol­va a fe­de­let (gö­rög: hi­las­ter­ion), a mik­ről most nem szük­sé­ges kü­lön szó­la­ni. (Zsi­dó le­vél 9:4–5, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás)

Ilyen mó­don Csia La­jos „en­gesz­te­lés fedele”-ként való for­dí­tá­sa a Róma le­vél 3:25-ben va­la­mi­vel job­ban meg­kö­ze­lí­ti a hi­las­ter­ion je­len­té­sét. A fen­ti ma­gya­rá­za­tok alap­ján azon­ban az „en­gesz­te­lés” szó nem helyt­ál­ló.

Vi­szony­lag jól ki­fe­je­zi a szö­vet­ség­lá­da fe­de­lé­nek sze­re­pét a Ba­lázs Ká­roly-féle Új­szö­vet­sé­gi szó­mu­ta­tó szó­tár,^[19] ami a hi­las­ter­ion szó le­het­sé­ges for­dí­tá­sa­ként meg­em­lí­ti az „ir­ga­lom he­lye” ki­fe­je­zést is.^[20] Az „ir­ga­lom he­lye” fo­ga­lom a len­tebb idé­zett Zsi­dó le­vél 4:16-ra („ke­gye­lem tró­nu­sa”) em­lé­kez­tet.

Az Ószö­vet­ség­ben a szö­vet­ség­lá­da fe­de­le egy­ben Is­ten meg­je­le­né­sé­nek és ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sá­nak he­lye is. Erre né­hány pél­da:

A fö­de­let tedd a lá­dá­ra, a lá­dá­ba pe­dig tedd bele a Bi­zony­sá­got, ame­lyet ne­ked adok. Ott je­le­nek meg ne­ked, és be­szé­lek ve­led a fö­dél­ről, a két ke­rúb kö­zül, ame­lyek a bi­zony­ság lá­dá­ján van­nak. Be­szé­lek ve­led mind­ar­ról, amit majd ál­ta­lad pa­ran­cso­lok Iz­rá­el fi­a­i­nak. (2 Mó­zes 25:21–22)

Ami­kor be­ment Mó­zes a ki­je­len­tés sát­rá­ba, hogy be­szél­jen az Úr­ral, hal­lot­ta a han­got, mely a fö­dél­ről be­szélt hoz­zá, a bi­zony­ság lá­dá­ján levő két ke­rúb kö­zül. On­nan be­szélt hoz­zá. (4 Mó­zes 7:89)

Ezt mond­ta az Úr Mó­zes­nek: Mondd meg a test­vé­red­nek, Áron­nak, hogy ne men­jen be akár­mi­kor a szen­tély­be a kár­pi­ton be­lül, a lá­dán levő fö­dél elé, hogy meg ne hal­jon, mert a fö­dél fö­lött je­le­nek meg fel­hő­ben. (3 Mó­zes 16:2)

Ezek alap­ján a Róma 3:25–26 szö­ve­ge azt írja le, hogy Is­ten Jé­zust je­löl­te ki a Vele való ta­lál­ko­zá­sunk he­lye­ként, Ön­ma­ga ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa­ként, és bé­kél­te­tés­ként. Jé­zus vére az örök élet, amely­ben őál­ta­la ré­sze­sü­lünk. Ezt az éle­tet ak­kor kap­juk meg, ha hi­szünk ben­ne és kö­vet­jük őt. Jé­zus ha­lá­la és fel­tá­ma­dá­sa ál­tal Is­ten olyan­nak is­mer­tet­te meg ma­gát, mint aki kö­ze­le­dik fe­lénk és meg­bé­ké­lést sze­rez ne­künk.^[21]

Mi­vel te­hát nagy fő­pa­punk van, aki át­ha­tolt az ege­ken, Jé­zus, az Is­ten Fia, ra­gasz­kod­junk hit­val­lá­sunk­hoz. Mert nem olyan fő­pa­punk van, aki ne tud­na meg­in­dul­ni erőt­len­sé­ge­in­ken, ha­nem olyan, aki hoz­zánk ha­son­ló­an kí­sér­tést szen­ve­dett min­den­ben, ki­vé­ve a bűnt. Já­rul­junk te­hát bi­za­lom­mal a ke­gye­lem tró­nu­sá­hoz, hogy ir­gal­mat nyer­jünk, és ke­gyel­met ta­lál­junk, ami­kor se­gít­ség­re van szük­sé­günk. (Zsi­dó le­vél 4:14–16)

Az, hogy az Új­szö­vet­ség­ben Jé­zus mint fő­pap, ál­do­zat, sőt mint a szö­vet­ség lá­dá­já­nak fe­de­le je­le­nik meg, mu­tat­ja, hogy a szer­zők a Jom Kip­pur ün­ne­pen vég­zett zsi­dó szer­tar­tás kü­lön­bö­ző szem­pont­ja­it ve­tí­tik rá. Mind­ezek a ké­pek azt fe­je­zik ki, hogy Jé­zus­ban bé­kél­tet­tünk meg Is­ten­nel, ezért nem sza­bad szó sze­rint ér­tel­mez­nünk őket.

Jé­zust időn­ként a pusz­tá­ba űzött bűn­bak­hoz ha­son­lít­ják, amely­re a fő­pap a nép bű­ne­it „he­lyez­te” (3 Mó­zes 16:21–22). Az Új­szö­vet­ség­ből azon­ban hi­ány­zik ez a ha­son­lat. Ezen kí­vül a bé­kél­te­tés az Ószö­vet­ség­ben a fel­ál­do­zott ál­lat­tal tör­tént, nem pe­dig az­zal, amit a pusz­tá­ba küld­tek. Az „Azáz­él­nak” (3 Mó­zes 16:8) kül­dött bak a bű­nök el­tör­lé­sét szem­lél­tet­te, en­nél nem töb­bet. Jé­zus nem a bűn­ba­kunk, ha­nem Urunk és fő­pa­punk.

3.4 Jé­zus vére

Az úr­va­cso­ra ala­pí­tá­sa­kor Jé­zus a „szö­vet­ség vé­re­ként” be­szél a vé­ré­ről, amely „so­ka­kért ki­on­ta­tik a bű­nök bo­csá­na­tá­ra” (Máté 26:28). Az ő pél­dá­ját kö­vet­ve szá­mos uta­lást ta­lá­lunk vé­ré­re az apos­to­lok írá­sa­i­ban is, mint pél­dá­ul a kö­vet­ke­ző ver­sek­ben:

Kit az Is­ten ele­ve ren­delt az „ir­ga­lom he­lye­ként” (sa­ját for­dí­tás­ban) ^[22], hit ál­tal, az ő vé­ré­ben, hogy meg­mu­tas­sa az ő igaz­sá­gát az előbb el­kö­ve­tett bű­nök­nek el­né­zé­se mi­att […] (Róma le­vél 3:25, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás, KG)

Őben­ne van – az ő vére ál­tal – a mi meg­vál­tá­sunk, bű­ne­ink­nek bo­csá­na­ta is; ke­gyel­me gaz­dag­sá­gá­ból […] (Efe­zus le­vél 1:7)

[…] bé­kes­sé­get sze­rez­vén az Ő ke­reszt­jé­nek vére ál­tal […] (Ko­los­sé 1:20, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás)

[…] ak­kor a Krisz­tus vére, aki örök­ké­va­ló Lé­lek ál­tal ön­ma­gát ál­doz­ta fel ár­tat­la­nul az Is­ten­nek, mennyi­vel in­kább meg­tisz­tít­ja lel­ki­is­me­re­tün­ket a holt cse­le­ke­de­tek­től, hogy szol­gál­junk az élő Is­ten­nek. (Zsi­dó le­vél 9:14)

[…] ha­nem drá­ga vé­ren, a hi­bát­lan és szep­lő­te­len Bá­rány­nak, Krisz­tus­nak a vé­rén. (1 Pé­ter le­vél 1:19)

Ha pe­dig a vi­lá­gos­ság­ban já­runk, aho­gyan ő maga a vi­lá­gos­ság­ban van, ak­kor kö­zös­sé­günk van egy­más­sal, és Jé­zus­nak, az ő Fi­á­nak vére meg­tisz­tít min­ket min­den bűn­től. (1 Já­nos le­vél 1:7)

[…] és új éne­ket éne­kel­tek ek­kép­pen: „Mél­tó vagy arra, hogy át­vedd a köny­vet, és fel­törd an­nak pe­csét­je­it, mert meg­ölet­tél és vé­red­del vá­sá­rol­tad meg őket Is­ten­nek min­den törzs­ből és nyelv­ből, min­den nem­zet­ből és nép­ből.” (Je­le­né­sek 5:9)

Le­győz­ték őt a Bá­rány vé­ré­vel és bi­zony­ság­té­te­lük igé­jé­vel azok, akik nem kí­mél­ték éle­tü­ket mind­ha­lá­lig. (Je­le­né­sek 12:11)

A fen­ti, Jé­zus vé­ré­ről szó­ló új­szö­vet­sé­gi ré­szek tel­jes­ség igé­nye nél­kü­li fel­so­ro­lá­sa mu­tat­ja, mi­lyen nagy je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tot­tak az apos­to­lok Jé­zus vé­ré­nek. A vér ál­tal van sza­ba­dí­tá­sunk, bű­ne­ink bo­csá­na­ta, vált­sá­gunk, meg­tisz­tu­lá­sunk. A Bá­rány vére ál­tal győ­ze­del­mes­ke­dünk. Nyil­ván­va­ló, hogy a vér alatt itt nem a fi­zi­kai ér­te­lem­ben vett vért, a test­ned­vet kell ér­te­nünk, mint ahogy azt a Ko­los­sé le­vél 1:20-ban „az Ő ke­reszt­jé­nek vére ál­tal”^[23] ki­fe­je­zés is mu­tat­ja.^[24]

3.4.1 A vér je­len­té­se és je­len­tő­sé­ge az Ószö­vet­ség­ben

Az előb­bi­ek meg­vi­lá­gí­tá­sá­ban két ószö­vet­sé­gi sza­kasz se­gít­het:

Mert min­den test­nek éle­te az ő vére a ben­ne levő élet­tel (hé­ber: ne­fes)

Azért mon­dom Iz­rá­el fi­a­i­nak: Sem­mi­fé­le test­nek a vé­rét meg ne egyé­tek, mert min­den test­nek éle­te az ő vére; va­la­ki meg­eszi azt, ir­tas­sék ki. (3 Mó­zes 17:14, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás)^[25]

De ab­ban légy áll­ha­ta­tos, hogy vért ne egyél, mert a vér lé­lek (vagy: élet – hé­ber: ne­fes). Ne egyél lel­ket (vagy: éle­tet – hé­ber: ne­fes) a hús­sal együtt! (5 Mó­zes 12:23)

A két ige nem em­be­ri, ha­nem ál­la­ti ere­de­tű vér­ről szól. Az író töb­bek kö­zött a fen­ti igék­kel in­do­kol­ja a vér fo­gyasz­tá­sá­nak ószö­vet­sé­gi ti­lal­mát; mi­vel min­den élő­lény éle­te a vér­ben van, a vér az élet. E ket­tő kö­zöt­ti kap­cso­lat va­ló­szí­nű­leg az ószö­vet­sé­gi ál­do­za­ti vér je­len­té­sé­nek ki­ala­ku­lá­sá­ban is sze­re­pet ját­szott, amint azt a 3 Mó­zes 17:11 is ki­fe­je­zi:

Mert a test­nek éle­te a vér­ben van, én pe­dig az ol­tár­ra ad­tam azt nék­tek, hogy „bé­kél­te­tés­ként” (sa­ját for­dí­tás­ban – hé­ber: kpr) ^[26] le­gyen a ti éle­te­te­kért, mert a vér a ben­ne levő élet ál­tal sze­rez „meg­bé­ké­lést” (sa­ját for­dí­tás­ban) ^[27]. (3 Mó­zes 17:11, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás, KG)

Amit a bűn meg­ölt, Is­ten meg­ele­ve­ní­ti. A vér Is­ten éle­tet adó ere­jé­nek szim­bó­lu­ma.

Ez a gon­do­lat se­gít ab­ban, hogy meg­ért­sük Jé­zus vé­ré­nek ér­té­két. Jé­zus nem csak em­ber volt. Ben­ne Is­ten jött kö­zénk em­ber­ként. Így a vér mint az élet szim­bó­lu­ma egy­út­tal az is­te­ni élet szim­bó­lu­ma is, ame­lyet Is­ten Jé­zus­ban aján­dé­koz ne­künk. A ben­ne való hit ál­tal meg­nyit­juk ma­gun­kat az oda­adá­sá­val ne­künk aján­dé­ko­zott élet­nek, ami Is­ten­től ered. Ez az élet meg­szen­tel és új em­ber­ré te­remt min­ket, aki Is­ten di­cső­sé­gé­re él.

Az ő is­te­ni ere­je meg­aján­dé­ko­zott min­ket mind­az­zal, ami az élet­re és a ke­gyes­ség­re való, az­ál­tal, hogy meg­is­mer­tük őt, aki sa­ját di­cső­sé­gé­vel és ere­jé­vel hí­vott el min­ket. Ezek ál­tal kap­tuk meg azo­kat az ígé­re­te­ket, ame­lyek ne­künk drá­gák, sőt a leg­na­gyob­bak: hogy ál­ta­luk is­te­ni ter­mé­szet^[28] ré­sze­se­i­vé le­gye­tek és meg­me­ne­kül­je­tek at­tól a pusz­tu­lás­tól, ame­lyet a kí­ván­ság okoz a vi­lág­ban. (2 Pé­ter le­vél 1:3–4)

Jé­zus vére az éle­tét jel­ké­pe­zi, ame­lyet ér­tünk adott. Vé­rét on­tot­ta, ami azt je­len­ti, hogy ön­ma­gát tel­jes egé­szé­ben oda­ad­ta ér­tünk, egé­szen a ke­reszt­ha­lá­lig. Oda­adá­sa ál­tal nye­rünk bűn­bo­csá­na­tot, ez­ál­tal tisz­tít meg és ad erőt a győ­ze­lem­hez.

3.4.2 Ál­lat­ál­do­za­tok: he­lyet­tes bűn­hő­dés vagy aján­dék?

Az ál­lat­ál­do­za­ti vér ér­tel­me nem ab­ban állt, hogy az ál­la­tot az ál­do­za­tot be­mu­ta­tó sze­mély he­lyett öl­ték meg. Ezt tá­maszt­ja alá az is, hogy nem csak bű­nért való ál­do­zat­hoz vág­tak le ál­la­to­kat, ha­nem há­la­ál­do­za­tok­hoz is. Ha a fel­ál­do­zott ál­lat az ál­do­zó bű­né­ért el­szen­ve­dett he­lyet­te­sí­tő ha­lált jel­ké­pe­zi, ak­kor ez egy­ál­ta­lán nem il­lik az olyan ál­do­za­tok­ra, ame­lyek nem hoz­ha­tók össze­füg­gés­be a bűn­nel, ha­nem pusz­tán há­lá­ból fa­kad­tak. To­váb­bá fi­gye­lem­be kell ven­nünk, hogy az ál­do­za­ti ál­lat he­lyet­te­sí­tő ha­lá­lá­nak gon­do­la­ta a na­gyon sze­gény iz­rá­e­li­ták bű­nért való ál­do­za­ta ese­té­ben nem állt fenn, ugyan­is a 3 Mó­zes 5:11 sze­rint ez egy ti­zed efa (kb. 2.2 li­ter, más for­rás sze­rint 4 li­ter) fi­nom­liszt­ből állt. Ha azon­ban az ál­do­za­tot aján­dék­nak te­kint­jük, ak­kor ért­he­tő, hogy a sze­gény em­be­rek a vért he­lyet­te­sít­het­ték liszt­tel is.^[29]

3.4.3 Vér ki­on­tá­sa nél­kül nincs bűn­bo­csá­nat?

A Zsi­dó le­vél 9:22 nem ar­ról szól még­is, hogy a bű­nök meg­bo­csá­tá­sá­hoz fel­tét­len szük­ség van vér ki­on­tá­sá­ra?

[…] a tör­vény sze­rint majd­nem min­dent vér­rel tisz­tí­ta­nak meg, és vér ki­on­tá­sa nél­kül nin­csen bűn­bo­csá­nat.

A „tör­vény sze­rint” és a „majd­nem min­dent” ki­fe­je­zés arra utal, hogy itt a szer­ző nem akar ál­ta­lá­nos ta­ní­tást meg­fo­gal­maz­ni a bűn­bo­csá­nat­ról, ami sze­rint Is­ten vér ki­on­tá­sa nél­kül egy­ál­ta­lán ne tud­na meg­bo­csá­ta­ni. A szer­ző arra utal, hogy a vér nagy sze­re­pet ját­szott az ószö­vet­sé­gi szer­tar­tás­ban és a bű­nök bo­csá­na­ta ál­ta­lá­nos eset­ben vér ki­on­tá­sá­hoz kap­cso­ló­dott. Az Ószö­vet­ség­ben is ta­lá­lunk olyan pél­dá­kat, ami­kor Is­ten anél­kül bo­csá­tott meg, hogy vért kel­lett vol­na ki­on­ta­ni, mint pél­dá­ul a leg­sze­gé­nyebb em­be­rek bű­nért be­mu­ta­tott ál­do­za­ta­i­nál (3 Mó­zes 5:11), vagy pe­dig Dá­vid bűne után, ami­kor Ná­tán pró­fé­ta min­den­fé­le ál­do­zat­be­mu­ta­tás nél­kül kö­zöl­te vele Is­ten meg­bo­csá­tá­sát (2 Sá­mu­el 12:13). A 32. és a 103. zsol­tár­ban, ame­lyek Is­tent a meg­bo­csá­tá­sá­ért di­cső­í­tik, a zsol­tá­ros egy szó­val sem em­lí­ti az ál­do­za­tot vagy a vér ki­on­tá­sát.

Az Új­szö­vet­ség­ben is azt ta­lál­juk, hogy ami­kor Ke­resz­te­lő Já­nos a bű­nök bo­csá­na­tát hir­det­te, egyet­len fel­té­tel­ként a meg­té­rést vár­ta el, amit az em­be­rek a meg­ke­resz­tel­ke­dé­sük­kel fe­jez­tek ki (Lu­kács 3:3–18).

Jé­zus is anél­kül bo­csá­tot­ta meg a bű­nö­ket, hogy vé­res ál­do­zat be­mu­ta­tá­sá­nak szük­sé­gé­re utalt vol­na (pl. Márk 2:1–11; Lu­kács 7:47–48), és is­mé­tel­ten arra mu­ta­tott rá, hogy Is­ten csak ak­kor tud meg­bo­csá­ta­ni ne­künk, ha mi is ké­szek va­gyunk ezt ten­ni má­sok­kal (pl. Máté 6:14–15, 18:21–35).

3.4.4 Össze­füg­gés Jé­zus vére, éle­te és en­ge­del­mes­sé­ge kö­zött

Ér­de­kes még egy Dá­vid éle­té­ből vett hely­zet:

Dá­vid el­tik­kadt, és ezt mond­ta: Ki hoz ne­kem ivó­vi­zet a bet­le­he­mi kút­ból, amely a ka­pu­nál van? Erre a há­rom vi­téz át­tört a fi­lisz­te­us tá­bo­ron, vi­zet me­rí­tett a bet­le­he­mi kút­ból, amely a ka­pu­nál volt, el­hoz­ták, és oda­vit­ték Dá­vid­nak. De ő nem akar­ta meg­in­ni, ha­nem ki­ön­töt­te ál­do­za­tul az ÚR­nak, és ezt mond­ta: Az ÚR ment­sen meg at­tól, hogy ilyet te­gyek! Hi­szen azok­nak az em­be­rek­nek a vére ez, akik koc­ká­ra tet­ték az éle­tü­ket! Ezért nem akar­ta meg­in­ni. Ilye­ne­ket vitt vég­hez ez a há­rom vi­téz. (2 Sá­mu­el 23:15–17)

Dá­vid ka­to­nái az éle­tü­ket tet­ték koc­ká­ra azért, hogy a kí­vánt vi­zet el­hoz­zák ki­rá­lyuk­nak, ezért ne­ve­zi Dá­vid a föld­re ön­tött vi­zet ka­to­nái vé­ré­nek. Ezek a fér­fi­ak a vé­rü­ket ad­ták Dá­vi­dért anél­kül, hogy egy csepp vért is ve­szí­tet­tek vol­na.

Jé­zus a vé­rét, azaz az éle­tét adta ér­tünk. A meg­vál­tás ér­té­ke Urunk sze­re­te­té­ben, oda­adá­sá­ban és szent­sé­gé­ben, az Atya irán­ti en­ge­del­mes­sé­gé­ben rej­lik. Ez az össze­füg­gés a vér, az élet és az en­ge­del­mes­ség kö­zött jól lát­ha­tó pél­dá­ul a Róma le­vél 5:9.18–19-ben is:

Ha te­hát már most meg­iga­zí­tott min­ket az ő vére ál­tal, még in­kább meg fog men­te­ni min­ket a ha­rag­tól. […] Már­most, aho­gyan egy­nek a vét­ke lett min­den em­ber szá­má­ra kár­ho­zat­tá, úgy lett egy­nek az igaz­sá­ga min­den em­ber szá­má­ra az élet meg­iga­zu­lá­sá­vá. Mert aho­gyan az egy em­ber en­ge­det­len­sé­ge ál­tal so­kan let­tek bű­nö­sök­ké, úgy az egy­nek en­ge­del­mes­sé­ge ál­tal is so­kan let­tek iga­zak­ká.

• 9. vers: meg­iga­zu­lás Jé­zus vére ál­tal
• 18. vers: meg­iga­zu­lás Jé­zus igaz­sá­ga ál­tal
• 19. vers: meg­iga­zu­lás Jé­zus en­ge­del­mes­sé­ge ál­tal

Eb­ből is jól lát­ha­tó, hogy Is­ten nem né­hány li­ter test­nedv­re he­lye­zi a hang­súlyt. Ő nem vér­szom­jas is­ten­ség, akit egy bar­bár, vé­res szer­tar­tás­sal kell le­csil­la­pí­ta­ni. Ő maga a sze­re­tet, és eb­ből a sze­re­tet­ből adta ma­gát ér­tünk Fia ál­tal. Arra vár, hogy sze­re­te­tét sze­re­te­tünk­kel és oda­adá­sunk­kal vi­szo­noz­zuk, amit Ő maga akar mun­kál­ni ben­nünk hit ál­tal.

A bé­kes­ség Is­te­ne pe­dig, aki az örök szö­vet­ség vére ál­tal ki­hoz­ta a ha­lot­tak kö­zül a mi Urun­kat, Jé­zust, a ju­hok nagy pász­to­rát, te­gyen kész­sé­ges­sé ti­te­ket min­den jóra, aka­ra­tá­nak tel­je­sí­té­sé­re; és mun­kál­ja ben­nünk azt, ami ked­ves őe­lőt­te Jé­zus Krisz­tus ál­tal, aki­nek di­cső­ség örök­kön-örök­ké. Ámen. (Zsi­dó le­vél 13:20–21)

3.5 Em­ber­ál­do­zat?

Nem csak egy 21. szá­za­di em­ber uta­sít­ja el az em­ber­ál­do­za­tot bar­bár tett­ként. Már az Ószö­vet­ség is szi­go­rú­an meg­til­tot­ta az iz­rá­e­li­ták­nak az ef­fé­le szer­tar­tá­so­kat. Pél­da­ként néz­zük meg a Je­re­mi­ás 7:31-et:

Föl­épí­tet­ték a Tó­fet ál­do­zó­hal­ma­it a Ben-Hin­nóm völ­gyé­ben, tűz­ben éget­ték el fi­a­i­kat és le­á­nya­i­kat, pe­dig ezt nem pa­ran­csol­tam, sőt eszem­be sem ju­tott.

A ká­na­á­niták­nál szé­les kör­ben el­ter­jedt em­ber­ál­do­zat az iz­rá­e­li­ták szá­má­ra szi­go­rú­an ti­los volt, mi­vel tel­jes mér­ték­ben el­lent­mon­dott Is­ten aka­ra­tá­nak. Is­ten­nek ilyes­mi soha nem ju­tott eszé­be. Az Áb­ra­hám ál­do­za­tá­ról szó­ló el­be­szé­lés (1 Mó­zes 22) mon­da­ni­va­ló­ja is az, hogy Is­ten nem akar­ta Izsák ha­lá­lát. A tör­té­net­ben nem Izsák fel­ál­do­zá­sa hang­sú­lyos, ha­nem az, hogy Áb­ra­hám akár még fi­á­ról is kész le­gyen le­mon­da­ni, akit Is­ten ígé­re­te ál­tal ka­pott.

Az an­gyal így szólt: Ne nyújtsd ki ke­ze­det a fi­ú­ra, és ne bántsd őt, mert most már tu­dom, hogy is­ten­fé­lő vagy, és nem ta­gad­tad meg tő­lem a fi­a­dat, a te egyet­le­ne­det. (1 Mó­zes 22:12)

Áb­ra­hám­nak fel kel­lett is­mer­nie, hogy fia nem a tu­laj­do­na, ha­nem Is­ten aján­dé­ka és az ígé­ret hor­do­zó­ja, akit tel­je­sen Is­ten ren­del­ke­zé­sé­re kell bo­csá­ta­nia. En­nek ki­fe­je­zé­sé­re kész volt a leg­töb­bet és a leg­ér­té­ke­seb­bet adni. Ez a lel­kü­let a ked­ves ál­do­zat Is­ten előtt, aki erre hív ma is min­den ke­resz­tényt:

Az Is­ten ir­gal­má­ra kér­lek te­hát ti­te­ket, test­vé­re­im, hogy okos is­ten­tisz­te­let­ként szán­já­tok oda tes­te­te­ket élő és szent ál­do­za­tul, amely tet­szik az Is­ten­nek. (Róma le­vél 12:1)

Az Ószö­vet­ség egyet­len Is­ten­nek tet­sző „em­ber­ál­do­za­tot” em­lít, amely a 4 Mó­zes 8‑ban ta­lál­ha­tó:

Áron pe­dig ló­bál­ja meg a lé­vi­tá­kat, ál­do­za­tul az Úr előtt, Iz­rá­el fiai ré­szé­ről, hogy szol­gál­ja­nak az Úr szol­gá­la­tá­ban. A lé­vi­ták pe­dig te­gyék ke­ze­i­ket a tul­kok fe­jé­re; az­után ké­szítsd el az egyi­ket bű­nért való ál­do­za­tul, a má­si­kat pe­dig egé­szen égő­ál­do­za­tul az Úr­nak, a lé­vi­tá­kért „bé­kél­te­tés­ként” (sa­ját for­dí­tás­ban – hé­ber: kpr) ^[30]. És ál­las­sad a lé­vi­tá­kat Áron elé, és az ő fiai elé, és ló­báld meg őket ál­do­za­tul^[31] az Úr­nak. És vá­laszd kü­lön a lé­vi­tá­kat Iz­rá­el fiai kö­zül, hogy a lé­vi­ták le­gye­nek az enyé­im. És az­után men­je­nek el a lé­vi­ták a gyü­le­ke­zet sá­to­rá­ban való szol­gá­lat­ra. Így tisz­títsd meg őket, és ló­báld meg őket ál­do­za­tul^[32]. (4 Mó­zes 8:11–15, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás, KG)

A lé­vi­tá­kat itt ál­do­za­tul ajánl­ják fel Jah­vé­nak. Az ál­do­za­tot azon­ban nem a két bika le­ölé­se je­len­tet­te, ha­nem a lé­vi­ták szol­gá­la­ta. A lé­vi­ták Is­ten kü­lön­le­ges tu­laj­do­ná­nak szá­mí­tot­tak. A tel­jes szol­gá­la­tuk volt az Is­ten­nek tet­sző ál­do­zat.^[33] Jé­zus sok­kal tö­ké­le­te­sebb ál­do­za­ti aján­dék volt az ő ál­do­za­tuk­nál, ame­lyet sa­ját bű­ne­i­kért kel­lett be­mu­tat­ni­uk. Az ő szol­gá­la­ta messze túl­mu­ta­tott a lé­vi­tá­kén.

Még ha az em­be­rek Jé­zus hí­vá­sá­nak ele­get téve meg is tér­tek vol­na, és nem öl­ték vol­na meg őt, éle­te ak­kor is tö­ké­le­tes ál­do­zat lett vol­na a vi­lág meg­vál­tá­sá­ért: vér nél­kü­li em­ber­ál­do­zat.

3.6 Mi­lyen ér­te­lem­ben volt szük­sé­ges Jé­zus ha­lá­la?

Az Új­szö­vet­ség­ben szá­mos ige szól Jé­zus ha­lá­la ál­ta­li meg­vál­tá­sunk­ról. Ez azt je­len­te­né, hogy Is­ten az ár­tat­lan Jé­zus igaz­ság­ta­lan meg­gyil­ko­lá­sa nél­kül nem tu­dott vol­na meg­vál­ta­ni ben­nün­ket? Az Új­szö­vet­ség írói Jé­zus ha­lá­lá­nak és fel­tá­ma­dá­sá­nak té­nyé­ből in­dul­nak ki. Nem ta­lá­lunk más, spe­ku­la­tív le­he­tő­sé­ge­ket Is­ten meg­vál­tói mű­vé­re. Né­hány gon­do­la­tot azon­ban meg sze­ret­nénk em­lí­te­ni, ame­lyek meg­fon­to­lás­ra kell, hogy in­dít­sa­nak.

A tö­ké­le­te­sek kö­zött azon­ban mi is böl­cses­sé­get szó­lunk, de nem e vi­lág­nak, sem e vi­lág mú­lan­dó fe­je­del­me­i­nek böl­cses­sé­gét, ha­nem Is­ten tit­kos böl­cses­sé­gét szól­juk, azt az el­rej­tett böl­cses­sé­get, ame­lyet az Is­ten örök­től fog­va el­ren­delt a mi di­cső­sé­günk­re. Ezt e vi­lág fe­je­del­mei kö­zül sen­ki sem is­mer­te fel, mert ha fel­is­mer­ték vol­na, a di­cső­ség Urát nem fe­szí­tet­ték vol­na meg. (1 Ko­rin­thus le­vél 2:6–8)

Ha e vi­lág fe­je­del­mei fel­is­mer­ték vol­na Is­ten böl­cses­sé­gét, nem fe­szí­tet­ték vol­na meg a di­cső­ség Urát. Ez azt je­len­ti, hogy nem mon­dott vol­na el­lent Is­ten böl­cses­sé­gé­nek, ha Jé­zust nem öl­ték vol­na meg. Is­ten aka­ra­ta min­dig az volt – és ma is az –, hogy min­den em­ber meg­tér­jen (1 Ti­mó­te­us le­vél 2:4). Ha a zsi­dó­ság ve­ze­tői meg­hal­lot­ták vol­na Is­ten hang­ját Jé­zu­son ke­resz­tül és en­ge­del­mes­ked­tek vol­na neki, és ha Iz­rá­el népe hitt vol­na Meg­vál­tó­já­nak, ez­zel a meg­vál­tás nem hi­ú­sult vol­na meg. Is­ten­nek nincs szük­sé­ge a rossz­ra ah­hoz, hogy jót te­gyen!

Vagy ta­lán igaz az, ami­vel rá­gal­maz­nak min­ket, és amit ál­lí­ta­nak né­me­lyek? Hogy tud­ni­il­lik így be­szé­lünk: te­gyük a rosszat, hogy a jó kö­vet­kez­zék be­lő­le! Az ilye­ne­ket mél­tán sújt­ja az íté­let! (Róma le­vél 3:8)

Jé­zus maga is egy­ér­tel­mű­en be­szélt el­jö­ve­te­le cél­já­ról: azért jött, hogy az em­be­re­ket vissza­ve­zes­se Is­ten­hez. Er­ről szólt a sző­lő­mun­ká­sok­ról mon­dott pél­dá­za­tá­ban is:

Utol­já­ra pe­dig fiát küld­te el hoz­zá­juk, mert úgy gon­dol­ta: A fi­a­mat meg fog­ják be­csül­ni. (Máté 21:37)

…vagy a Máté 23:37-ben:

Je­ru­zsá­lem, Je­ru­zsá­lem, aki meg­ölöd a pró­fé­tá­kat, és meg­kö­ve­zed azo­kat, akik hoz­zád kül­det­tek, hány­szor akar­tam össze­gyűj­te­ni gyer­me­ke­i­det, aho­gyan a tyúk szár­nya alá gyűj­ti a csi­bé­it, de ti nem akar­tá­tok!

Jé­zus tel­je­sen tu­da­tá­ban volt az em­be­rek go­nosz­sá­gá­nak, akik­hez az Atya küld­te őt. Ő azon­ban sze­re­tet­tel vá­la­szolt go­nosz­sá­guk­ra, olyan sze­re­tet­tel, amely kész volt a ha­lál­ba men­ni. Mennyi­vel jobb lett vol­na, ha az em­be­rek is sze­re­tet­tel vi­szo­noz­zák Is­ten Jé­zus­ban meg­nyil­vá­nu­ló sze­re­te­tét! Jé­zus ha­lá­la ál­tal Is­ten min­ket is szó­lít, hogy ad­juk fel a Vele való el­len­sé­ges­ke­dést és a Tőle való me­ne­kü­lést.

[…] Krisz­tu­sért ké­rünk, bé­kül­je­tek meg az Is­ten­nel! (2 Ko­rin­thus le­vél 5:20)

Ho­gyan ért­sük ak­kor Jé­zus kö­vet­ke­ző sza­va­it?

Ak­kor ő így szólt hoz­zá­juk: „Ó, ti bal­gák! Mi­lyen rest a szí­ve­tek arra, hogy mind­azt el­higgyé­tek, amit meg­mond­tak a pró­fé­ták! Hát nem ezt kellett‑e el­szen­ved­nie a Krisz­tus­nak, és így meg­di­cső­ül­nie?” (Lu­kács 24:25–26)

Jé­zus­nak szen­ve­dé­sek ál­tal kel­lett be­men­nie di­cső­sé­gé­be, de nem azért, mert a vé­rét kel­lett on­ta­nia, hogy Is­tent meg­bé­kél­tes­se, és ki­fi­zes­se a bű­ne­in­kért járó bün­te­tést. Jé­zus nem ha­ta­lom­mal akar­ta fel­ál­lí­ta­ni Is­ten ural­mát ezen a vi­lá­gon, ha­nem szol­gá­lat és oda­adás ál­tal. Ami­kor a tö­ké­le­te­sen jó el­jön abba a vi­lág­ba, amely az Is­ten jó­sá­ga el­le­ni lá­za­dás­ban él, mi­vel a go­no­szok nem akar­nak a jóra hall­gat­ni, vá­la­szuk gyű­lö­let és erő­szak lesz. Jé­zus még­is kö­vet­ke­ze­tes ma­radt a sze­re­tet­ben. Ezért kel­lett a szen­ve­dés és ha­lál út­ját jár­nia, hogy így győz­ze le a gyű­lö­le­tet.

De ti a Szen­tet és Iga­zat meg­ta­gad­tá­tok, és azt kér­té­tek, hogy egy gyil­kost bo­csás­son sza­ba­don a ked­ve­te­kért, az élet fe­je­del­mét pe­dig meg­öl­té­tek. Az Is­ten azon­ban fel­tá­masz­tot­ta őt a ha­lál­ból, ami­nek mi ta­núi va­gyunk […] De amit az Is­ten elő­re meg­mon­dott min­den pró­fé­tá­ja ál­tal, hogy az ő Krisz­tu­sa szen­ved­ni fog, azt tel­je­sí­tet­te be így. Tart­sa­tok te­hát bűn­bá­na­tot, és tér­je­tek meg, hogy el­tö­röl­tes­se­nek a ti bű­ne­i­tek […] (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 3:14–15.18–19)

4 Jé­zus, a győz­tes

Jé­zus ha­lá­la csak a fel­tá­ma­dás ál­tal nye­ri el iga­zi ér­tel­mét. A fel­tá­ma­dás te­szi nyil­ván­va­ló­vá szá­munk­ra, hogy Jé­zus nem csu­pán egy volt a szám­ta­lan ide­a­lis­ta kö­zül, aki­nek vé­gül az em­be­rek go­nosz­sá­ga mi­att kel­lett el­buk­nia. A fel­tá­ma­dás is­te­ni bi­zony­ság Jé­zus sza­va­i­nak igaz vol­ta mel­lett, és amel­lett, hogy ő az em­ber­ré lett Is­ten. A fel­tá­ma­dás azt is je­len­ti, hogy nem a ha­lá­lé az utol­só szó, mert Jé­zus ke­reszt­ha­lá­lig tar­tó oda­adá­sá­val le­győz­te a ha­lált. Hor­doz­ta a bű­nö­sök go­nosz­sá­gát. A vele való kap­cso­la­tunk­ban meg­ta­pasz­tal­juk a bűn­től való sza­bad­sá­got.

És ti­te­ket is, akik ha­lot­tak vol­ta­tok vét­ke­i­tek­ben és bű­nös va­ló­tok kö­rül­me­té­let­len­sé­gé­ben, őve­le együtt élet­re kel­tett meg­bo­csát­va ne­künk min­den vét­kün­ket. El­tö­röl­te a kö­ve­te­lé­sé­vel min­ket ter­he­lő kéz­írást^[34], amely min­ket vá­dolt, el­tá­vo­lí­tot­ta azt az út­ból, oda­sze­gez­ve a ke­reszt­fá­ra. Le­fegy­ve­rez­te a fe­je­de­lem­sé­ge­ket és a ha­tal­mas­sá­go­kat, nyil­vá­no­san meg­szé­gye­ní­tet­te őket, és Krisz­tus­ban di­a­dal­mas­ko­dott raj­tuk. (Ko­los­sé le­vél 2:13–15)

De hála az Is­ten­nek, aki a di­a­dalt adja ne­künk a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus ál­tal! Ezért, sze­re­tett test­vé­re­im, le­gye­tek szi­lár­dak, ren­dít­he­tet­le­nek, buz­gól­kod­ja­tok min­den­kor az Úr mun­ká­já­ban, hi­szen tud­já­tok, hogy fá­ra­do­zá­so­tok nem hi­á­ba­va­ló az Úr­ban. (1 Ko­rin­thus le­vél 15:57–58)

Vé­ge­ze­tül össze­gyűj­töt­tünk né­hány idé­ze­tet ka­to­li­kus és pro­tes­táns szer­zők­től a meg­vál­tás en­gesz­te­lő ál­do­zat­ként való ér­tel­me­zé­sé­vel kap­cso­lat­ban, ame­lye­ket ide kat­tint­va ol­vas­hatsz.