Ka­to­li­ku­sok és pro­tes­tán­sok a meg­vál­tás­ról

Tud­juk, hogy sok ol­va­só szá­má­ra szo­kat­lan­nak és új­sze­rű­nek tűn­het az a meg­kö­ze­lí­tés, amit a Jé­zus ha­lá­la mint ál­do­zat című írá­sunk­ban val­lunk Jé­zus ha­lá­lá­nak üd­vö­zí­tő sze­re­pé­ről. Ezért össze­gyűj­töt­tünk né­hány idé­ze­tet je­len­ko­ri szer­zők­től és ige­hir­de­tők­től, ame­lyek mu­tat­hat­ják, hogy ha­son­ló gon­do­la­tok más kö­rök­ben sem is­me­ret­le­nek. Ezek az idé­ze­tek csu­pán be­pil­lan­tást en­ged­nek e szer­zők gon­do­lat­vi­lá­gá­ba és nem kí­ván­ják át­fo­gó­an vissza­ad­ni né­ze­te­i­ket. Nem azért idéz­zük őket, mint­ha szá­munk­ra szel­le­mi te­kin­té­lyek len­né­nek, vagy mert tő­lük vet­tük vol­na át lá­tás­mó­dun­kat. Gon­do­la­ta­ik eh­hez a té­ma­kör­höz nem is min­dig fe­lel­nek meg pon­to­san a mi szem­lé­le­tünk­nek. Nem ér­tünk egyet sok más ta­ní­tá­suk­kal.

Az aláb­bi idé­ze­tek ösz­tö­nöz­ze­nek azon­ban to­vább­gon­do­lás­ra, és biz­tas­sa­nak arra, hogy min­dent a Bib­lia sza­va­i­hoz mér­jünk, és éle­tünk an­nak aján­dé­koz­zuk, aki üd­vös­sé­gün­kért sze­re­tet­ből oda­ad­ta sa­ját­ját.

Jac­ques Du­ques­ne

fran­cia új­ság­író, szer­ző

En­nek az Is­ten­nek sem­mi köze ah­hoz, akit a ke­resz­tény­ség bi­zo­nyos irány­za­tai be­mu­tat­nak. Ezt a ha­mis ké­pet rö­vi­den így ír­hat­juk le: kez­det­ben Is­ten bí­zott az em­be­rek­ben, de az első em­ber­pár vissza­élt ez­zel a bi­za­lom­mal. Ez lett az ere­den­dő bűn. Is­ten erre fel­dü­hö­dött, és szi­go­rú bün­te­tést sza­bott ki, nem­csak rá­juk, ha­nem va­la­mennyi utód­juk­ra is. Ah­hoz, hogy meg­bé­kél­jen az em­be­ri­ség­gel, ál­do­zat­ra van szük­ség. És mi­vel ez az Is­ten oly na­gyon jó­sá­gos, el­ha­tá­roz­za, hogy sa­ját fiát fog­ja fel­ál­doz­ni, azaz má­so­dik én­jét. Jé­zus te­hát azért jött el a Föld­re, hogy „el­tö­röl­je az ere­den­dő bűnt”, és ön­ma­ga fel­ál­do­zá­sá­val le­csil­la­pít­sa Aty­ja ha­rag­ját. Leg­alább­is ez az, amit az­óta is annyi kü­lön­bö­ző for­má­ban és oly sok­szor el­is­mé­tel­nek a hit­tan­köny­vek­ben és a prédikációkban.Jézus ta­ní­tá­sa mind­ez­zel gyö­ke­re­sen el­len­té­tes. […]

Jé­zus soha nem úgy mu­tat­ja be Is­tent, mint va­la­mi köny­ve­lőt, aki egy óri­á­si fü­zet­be (vagy egy szu­per­szá­mí­tó­gép me­mó­ri­á­já­ba) be­ír­ja min­den egyes em­ber va­la­mennyi vét­két, mint meg­annyi, neki meg­fi­ze­ten­dő adós­sá­got. […]

Jé­zus soha nem ál­lít­ja: azért kell meg­hal­nia, hogy „el­ve­gye” az em­be­rek bű­ne­it. Ez ugyan­is azt je­len­te­né, hogy az az Is­ten, aki a fián ke­resz­tül azt kéri az em­ber­től, hogy bo­csás­son meg „het­ven­hét­szer” is, azaz vég­leg min­den­ki­nek, maga ez az Is­ten nem ké­pes meg­ten­ni ugyan­ezt. És egy­ben ez azt is je­len­te­né, hogy a té­koz­ló fiú aty­ja egyik ár­tat­lan gyer­me­ké­nek ha­lá­lát kí­ván­ja, vagy leg­alább­is ebbe va­la­mi­fé­le tör­vény, sors­sze­rű­ség mi­att, ki tud­ja, mi­ért, be­le­tö­rő­dik. Ez pe­dig tö­ké­le­te­sen ér­tel­met­len vol­na.

Ez­zel szem­ben Jé­zus öröm­re szó­lít fel, va­la­mint a Szö­vet­ség meg­újí­tá­sá­ra Is­ten és az em­be­rek kö­zött^[1]

Ul­rich Par­zany

né­met evan­gé­li­kus teo­ló­gus, lel­kész, pré­di­ká­tor, szer­ző

Ne gon­dol­ják, hogy a túl­vi­lá­gon egy bosszú­szom­jas Is­ten tró­nol, aki ki­vé­gez­te­ti sa­ját fiát, az­után elé­ge­det­ten ezt mond­ja: A szám­la ez­zel ren­dez­ve – most már meg­bo­csát­ha­tok. Mi­lyen os­to­ba, egy­ügyű és ér­tel­met­len el­kép­ze­lés! Maga Is­ten, maga Is­ten az Jé­zus­ban, aki rám­te­kint. „Lás­sá­tok az Atyát” – mond­ja Jé­zus – „Én és az Atya egy va­gyunk.” A Meg­fe­szí­tett­ben az örök Is­ten jön el, aki ki­tár­ja kar­ja­it és Ön­ma­gát aján­dé­koz­za ne­künk – hogy ki­ra­gad­jon min­ket Is­ten­től el­sza­kadt éle­tünk mély­sé­gé­ből, hogy soha ne kell­jen töb­bé egye­dül len­nünk az Is­ten­től való el­ha­gya­tott­ság pok­lá­ban; hogy el­ve­gye a bű­ne­in­ket és meg­bé­kél­tes­sen min­ket az élő Is­ten­nel; hogy össze­kös­sön min­ket Ma­gá­val és egy Vele való új kap­cso­lat­tal aján­dé­koz­zon meg, amely olyan erős, hogy át­se­gít min­ket az élet nyo­mo­rú­sá­ga­in és fáj­dal­ma­in is.^[2]

Ni­ko­laus Sch­ne­i­der

2003–2013-ig a Raj­nai Evan­gé­li­kus Egy­ház el­nö­ke, 2014-ig a Né­met Pro­tes­táns Egy­ház (EKD) el­nö­ke és leg­fel­sőbb kép­vi­se­lő­je, a Ká­ro­li Gás­pár Re­for­má­tus Egye­tem (KRE) 2013-ban meg­vá­lasz­tott dísz­dok­to­ra

Kér­dés: Egyet­ért … az­zal, hogy Is­ten­nek nincs szük­sé­ge en­gesz­te­lő ál­do­zat­ra?

Ni­ko­laus Sch­ne­i­der: Is­ten­nek va­ló­ban nincs rá szük­sé­ge. Is­ten ha­rag­ját ugyan­is nem kell ár­tat­lan szen­ve­dés­sel le­csil­la­pí­ta­ni. Ne­künk, em­be­rek­nek azon­ban szük­sé­günk van a ke­reszt üze­ne­té­re mint Is­ten sze­re­te­té­nek és szo­li­da­ri­tá­sá­nak je­lé­re, mely azt szim­bo­li­zál­ja, hogy Is­ten ve­lünk jár és a ha­lá­lon át is el­kí­sér.^[3]

Jo­seph Rat­zin­ger

2005–2013 XVI. Be­ne­dek pápa

Igen sok ke­resz­tény – fő­leg azok, akik a hi­tet in­kább csak tá­vol­ból is­me­rik – a ke­resz­tet egy meg­sér­tett, majd egy hely­re­ál­lí­tott jog­rend me­cha­niz­mu­sá­ban pró­bál­ja meg­ér­te­ni. Sze­rin­tük az tör­tént, hogy a vég­te­le­nül meg­sér­tett is­te­ni igaz­sá­gos­sá­got egy vég­te­len ér­té­kű en­gesz­te­lő ál­do­zat en­gesz­tel­te ki. Azt a ma­ga­tar­tást lát­ják eb­ben, amely a „tar­to­zik-kö­ve­tel” pon­tos ki­egyen­lí­té­sé­ben áll. Ugyan­ak­kor meg­ma­rad az a sej­té­sük, hogy az egész ki­egyen­lí­tés-gon­do­lat va­ló­já­ban fik­ció. Az em­ber ti­tok­ban ad va­la­mit bal­ke­zé­vel, hogy azt ké­sőbb jobb ke­zé­vel ün­ne­pé­lyes for­mák kö­zött vissza­ve­gye. A „vég­te­len elég­té­tel”, amely­hez Is­ten ra­gasz­kod­ni lát­szik, két­sze­re­sen is ijesz­tő fény­be ke­rül. Né­me­lyik ima­szö­veg azt a tu­da­tot kelt­he­ti, hogy a hívő egy olyan Is­tent lát maga előtt a ke­resz­ten, aki kö­nyör­te­le­nül igaz­sá­go­san em­ber­ál­do­za­tot kö­ve­telt, sa­ját Fi­á­nak fel­ál­do­zá­sát. Az em­ber ri­ad­tan for­dul el at­tól az igaz­sá­gos­ság­tól, amely­nek ko­mor ha­rag­ja hi­tel­te­len­né te­szi a sze­re­tet üze­ne­tét.

Amennyi­re el­ter­jedt, annyi­ra ha­mis ez a kép. A Bib­li­á­ban a ke­reszt nem a meg­sér­tett jog­rend gé­pe­ze­té­nek al­ko­tó­ele­me; ha­nem a sze­re­tet ra­di­ka­li­tá­sá­nak ki­fe­je­zé­se, azé a sze­re­te­té, amely egé­szen oda­ad­ja ön­ma­gát: va­la­ki azo­no­sul az­zal, amit tesz, és azt cse­lek­szi, ami tel­je­sen ő maga. A ke­reszt egy olyan élet­re mu­tat rá, amely­nek lé­nye­ge a má­so­kért-lét. Aki ezt ala­po­sab­ban szem­ügy­re ve­szi, ab­ban az Írás ke­reszt-teo­ló­gi­á­ja va­ló­di for­ra­dal­mat idéz elő mind­azok­kal az en­gesz­te­lő- és meg­vál­tás-el­kép­ze­lé­sek­kel szem­ben, ame­lyek­kel a nem ke­resz­tény val­lá­sok tör­té­ne­té­ben ta­lál­ko­zik. Azt per­sze nem le­het ta­gad­ni, hogy a ke­resz­tény gon­dol­ko­dás ké­sőb­bi tör­té­ne­te so­rán ezt a for­ra­dal­mi gon­do­la­tot szin­te tel­je­sen sem­le­ge­sí­tet­ték, és iga­zi je­len­tő­sé­gét már alig is­mer­ték fel. A vi­lág­val­lá­sok­ban az en­gesz­te­lés ál­ta­lá­ban azt je­len­ti, hogy en­gesz­te­lő tet­te­i­vel az em­ber hely­re­ál­lít­ja meg­rom­lott is­ten­kap­cso­la­tát. Szin­te min­den val­lás az en­gesz­te­lés gon­do­lat­kö­ré­ben mo­zog – a hát­tér­ben pe­dig az Is­ten el­len el­kö­ve­tett bűn tu­da­ta áll. Az em­ber úgy pró­bál meg­sza­ba­dul­ni a bűn­től és a bűn­tu­dat­tól, hogy en­gesz­te­lő tet­te­ket ajánl fel Is­ten­nek. Az en­gesz­te­lés, amellyel az em­be­rek meg­pró­bál­ják Is­tent meg­bé­kí­te­ni és a jó­in­du­la­tát meg­nyer­ni, a val­lás­tör­té­net kö­zép­pont­já­ban áll.

Az Új­szö­vet­ség­ben majd­nem pon­to­san for­dí­tott a hely­zet. Nem az em­ber kö­ze­le­dik Is­ten­hez en­gesz­te­lő aján­dé­ká­val, ha­nem Is­ten jön, hogy ezt ne­ki­ad­ja. Sze­re­te­té­nek ha­tal­má­tól in­dít­va hely­re­ál­lít­ja a meg­za­vart jog­ren­det; te­rem­tő ir­gal­má­val az igaz­sá­got nél­kü­lö­ző em­bert meg­iga­zult­tá te­szi, a ha­lot­tat élő­vé. Igaz­sá­gos­sá­ga – ke­gye­lem; cse­lek­vő igaz­sá­gos­ság, amely a meg­tört em­bert hely­re­i­ga­zít­ja; vagy­is hely­re­hoz­za, igaz­zá te­szi.^[4]

Már több­ször szó­ba ke­rült a Róm 3,25 alap­ve­tő szö­ve­ge, amely­ben Pál nyil­ván­va­ló­an a leg­ko­ráb­bi je­ru­zsá­le­mi zsi­dó­ke­resz­tény kö­zös­ség egy ha­gyo­má­nyá­ra nyúl vissza, a ke­reszt­re fe­szí­tett Jé­zust „hi­lasz­tér­ion­nak” ne­vez­ve. Ezen, ahogy lát­tuk, a szö­vet­ség lá­dá­já­nak fe­de­lét érti, ame­lyet a ki­en­gesz­te­lő­dés nap­ján az en­gesz­te­lő ál­do­zat­ban meg­hin­tet­tek az en­gesz­te­lő vér­rel. Mond­juk el rög­tön, ho­gyan ér­tet­ték most a ke­resz­té­nyek ezt az ar­cha­i­kus rí­tust: Is­tent és em­bert nem az ál­lat vé­ré­nek és a szent tárgy­nak az érint­ke­zé­se en­gesz­te­li ki egy­más­sal. Jé­zus pas­si­ó­já­ban a vi­lág egész szennye a vég­te­le­nül tisz­tát, Jé­zus Krisz­tus lel­két, ez­zel pe­dig ma­gát Is­ten Fiát érin­ti. Ha más­kü­lön­ben érin­té­sé­vel meg­fer­tő­zi és tisz­tá­ta­lan­ná te­szi a tisz­tá­ta­lan a tisz­tát, itt most for­dít­va tör­té­nik: ahol a vi­lág min­den jog­ta­lan­sá­ga és ke­gyet­len­sé­ge, ami ezt tisz­tá­ta­lan­ná te­szi, a vég­te­le­nül tisz­tá­val érint­ke­zik – ott Ő, a tisz­ta, egy­ben az erő­sebb is. Eb­ben az érint­ke­zés­ben a vi­lág mocs­kát va­ló­ban ma­gá­ba szív­ja, fel­eme­li, át­vál­toz­tat­ja a vég­te­len sze­re­tet fáj­dal­ma.^[5]

Az iga­zi Lo­gosz, a Fiú, így szól az Atyá­hoz: „Ál­do­za­tot és fel­aján­lást nem kí­ván­tál, de tes­tet al­kot­tál ne­kem.” Maga a Lo­gosz, a Fiú, test­té lett; em­be­ri tes­tet vett fel. Így új en­ge­del­mes­ség vált le­he­tő­vé, olyan en­ge­del­mes­ség, amely túl­tesz a pa­ran­csok bár­mi­lyen em­be­ri tel­je­sí­té­sén. A Fiú em­ber­ré lett, és tes­té­ben az egész em­ber­lé­tet vissza­vi­szi Is­ten­hez. A meg­tes­te­sült Ige, a ke­resz­ten tel­jes­sé lett sze­re­te­té­vel, ő vég­re a tö­ké­le­tes en­ge­del­mes­ség. Ál­ta­la nem­csak a temp­lo­mi ál­do­za­tok kri­ti­ká­ja vált vég­le­ges­sé, ha­nem be­telt a múl­ha­tat­lan vágy is: test­ben vég­be­vitt en­ge­del­mes­sé­ge az új ál­do­zat, amely­be mind­annyi­un­kat be­von, s amely­ben sze­re­te­te ál­tal egy­ben min­den en­ge­det­len­sé­gün­ket el­tör­li.^[6]

Hans Kess­ler

1987–2003 a rend­sze­res teo­ló­gia pro­fesszo­ra Frank­furt­ban

Jé­zus ke­reszt­je az Is­ten­től el­zár­kó­zó em­be­rek cse­le­ke­de­te. […]

A fel­tá­ma­dás fé­nyé­ben (és csak eb­ben!) a ke­reszt Is­ten té­ved­he­tet­len üd­vö­zí­tő aka­ra­tá­nak a jele lesz. Ezért le­het ta­lál­ni olyan szent­írá­si uta­lá­so­kat, ame­lyek […] a szen­ve­dés „szük­sé­ges” vol­tá­ról be­szél­nek (Mk 8,31 párh.; Lk 17,25; 22,37; 24,7.26.44), és olyan ki­je­len­té­se­ket, ame­lyek sze­rint Jé­zus­nak az em­be­rek ál­tal ki­kény­sze­rí­tett oda­adá­sát maga Is­ten is meg­en­ged­te […] Ezek per­sze sem­mi­képp sem azt ál­lit­ják, hogy Jé­zus erő­sza­kos ha­lá­la lett vol­na az Is­ten ál­tal (akár a vi­lág irán­ti sze­re­tet­ből) ter­ve­zett cél. Az ilyen sza­dis­ta el­kép­ze­lés el­len­tét­ben áll­na Jé­zus­nak és a zsi­dó­ság­nak az is­ten­ké­pé­vel. Is­ten ugyan­is nem akar sem­mi­lyen em­ber­ál­do­za­tot (sőt az ilye­nek iszo­nya­to­sak előt­te: Lev 18,21; 20,2–5; MT­örv 12,31; 18,10; Jer 7,30sk; 32,35; Ez 16,20sk; 20,26), és a Fiát nem azért küld­te a vi­lág­ra, hogy az meg­öl­je őt, ha­nem hogy en­ged­je ma­gát meg­men­te­ni ál­ta­la (vö. Jn 3,17).

Jé­zus ke­reszt­re fe­szí­té­sét te­hát nem Is­ten akar­ta vagy kez­de­mé­nyez­te. Nem sza­bad Is­ten­nek tu­laj­do­ní­ta­ni azt, amit egye­dül az em­be­ri jog­ta­lan­ság kö­ve­tett el Jé­zus­sal (és Is­ten­nel) szem­ben. Nem Is­ten aka­ra­ta volt az, hogy Jé­zust ke­gyet­le­nül meg­öl­jék. De az már tel­jes egé­szé­ben Is­ten aka­ra­ta volt, hogy Jé­zus még az em­be­rek ál­tal oko­zott ha­lá­lát is Is­ten és az em­be­rek irán­ti sze­re­te­té­vel töl­töt­te ki (és így jut­tat­ta el hoz­zá­juk Is­tent). Az Atya aka­ra­ta en­nek kö­vet­kez­té­ben csak arra vo­nat­ko­zott, hogy az ál­ta­la kül­dött és a vi­lág­nak (an­nak min­den ve­szé­lyé­vel) át­adott Fiú min­den em­ber­rel üd­vös­ség­szer­ző szo­li­da­ri­tás­ban ma­rad­jon, te­hát még a leg­ádá­zabb el­len­fe­le­i­nek is mind­vé­gig utá­na­jár­jon, hogy még őket is se­gít­se ki­sza­ba­dul­ni be­zár­kó­zott­sá­guk és Is­ten­től való tá­vol­sá­guk vi­lá­gá­ból.^[7]

Jé­zus még­sem adta fel so­ha­sem azt az igé­nyét, hogy egész Iz­ra­elt össze­gyűjt­se Is­ten jó­sá­gos ural­má­ban (en­nek az­tán min­den nép össze­gyűj­té­sé­ben kel­lett vol­na foly­ta­tód­nia). Fél­meg­ol­dá­sok­kal nem elé­ge­dett meg, és el­tö­kél­ten min­den­ki­nek – akár a he­lyet­te­sí­tő ki­üre­sí­tés­ben és ma­gány­ban is – nyit­va tar­tot­ta az üd­vös­ség le­he­tő­sé­gét, a kö­zös­sé­get Is­ten­nel és egy­más­sal; mind­ez odá­ig ve­zet­te, hogy nem­csak tu­da­to­san és erő­szak­men­te­sen né­zett szem­be az őt fe­nye­ge­tő erő­sza­kos ha­lál­lal, ha­nem a so­ka­kért vál­lalt ha­lál for­má­já­ban ezt vég­ső szol­gá­lat­nak te­kin­tet­te an­nak érdekében,hogy el­ér­kez­zék Is­ten jó­sá­ga (még el­len­sé­ge­i­hez is) […]^[8]

[…] nem is va­la­mi­lyen ha­rag­vó Atya-Is­ten le­csil­la­pí­tá­sá­ra mu­tat­ta be ma­gát ál­do­za­tul, aho­gyan pe­dig Nyu­ga­ton gyak­ran ér­tel­mez­ték. Mert Jé­zus Krisz­tus Aty­ját nem kel­lett elő­ször ki­en­gesz­te­lő­dés­re han­gol­ni; mert nem ne­künk em­be­rek­nek (vagy a mi he­lyünk­ben Krisz­tus­nak) kell Is­tent ki­en­gesz­tel­nünk, ha­nem ép­pen for­dít­va: maga Is­ten en­gesz­tel­te ki ma­gá­val Krisz­tus­ban az em­be­rek vi­lá­gát (2Kor 5,19), mert „sze­ret­te” azt (Jn 3,16).^[9]

Is­ten­nek nincs szük­sé­ge bű­nért való en­gesz­te­lés­re, ez csak az em­ber­nek kell. […]
Is­ten meg­elő­ző meg­bo­csá­tó cse­lek­vé­se nincs köt­ve sem­mi­lyen he­lyet­te­sí­tő en­gesz­te­lés­hez és sem­mi­lyen en­gesz­te­lő ha­lál­hoz – te­hát még a kö­zel­sé­gét kép­vi­se­lő lény ha­lá­lá­hoz sem. De Is­ten az ő kép­vi­se­lő­jé­re az em­be­rek ál­tal rá­kény­sze­rí­tett vér­ta­nú­ha­lált is a sze­re­tő meg­bo­csá­tás ese­mé­nyé­vé te­szi […]^[10]

Egy ré­geb­bi ha­gyo­mányt ki­élez­ve Lu­ther Már­ton Jé­zus ke­reszt­ha­lá­lát Is­ten­nek he­lyet­tünk el­szen­ve­dett ha­rag­vó és bün­te­tő íté­le­te­ként fog­ta fel. Ezt a he­lyet­te­sí­tő bün­te­tés-szen­ve­dés­re vo­nat­ko­zó ta­ní­tást mind­má­ig sok re­for­má­tus teo­ló­gus tart­ja kü­lön­fé­le for­má­ban (K. Barth, W. Pan­nen­berg, J. Molt­mann és so­kan má­sok), rész­ben azon­ban még ka­to­li­ku­sok is kép­vi­se­lik (J.Daniélou, H. U. von Balt­ha­sar). Ez azon­ban erős fe­szült­ség­ben áll Is­ten ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sá­val, amely egy­ér­tel­mű sze­re­tet Jé­zus Krisz­tus­ban.^[11]

Ke­reszty Ró­kus

cisz­ter­ci szer­ze­tes, a dal­la­si (Te­xas) apát­ság no­ví­ci­us­mes­te­re, Dal­las­ban a ka­to­li­kus egye­tem teo­ló­gia ta­ná­ra

A bűn­bo­csá­na­tot ugyan­is nem egy kí­vül­ál­ló nagy­úr le­eresz­ke­dő gesz­tu­sá­val hir­de­ti meg, ha­nem az Atya irán­ti fel­tét­len en­ge­del­mes­sé­gé­ből, min­den bű­nös­sel szo­li­da­ri­tást vál­lal­va. […] Ami­kor a meg­bo­csá­tás meg­hir­de­té­se el­len­ál­lás­ba üt­kö­zik, Jé­zus nem vo­nul vissza, ha­nem a meg­té­rés szük­sé­ges­sé­gét ép­pen ab­ban a vá­ros­ban hir­de­ti meg, amely meg­öli azo­kat, akik hoz­zá kül­det­tek. Aty­ja aka­ra­tát éle­te utol­só pil­la­na­tá­ig tel­je­sít­ve tel­je­sen véd­te­le­nül megy el­len­sé­gei közé, a rosszat jó­val vi­szo­noz­va. Így ke­reszt­ha­lá­la az Atya irán­ti oda­adás és a bű­nö­sök­kel való szo­li­da­ri­tás csúcs­pont­ja. S ép­pen ez az Is­ten irán­ti en­ge­del­mes­ség­ből a bű­nö­sö­kért ha­lált vál­la­ló szo­li­da­ri­tás az ár­tat­la­nul szen­ve­dő szol­ga ál­do­za­tá­nak a lé­nye­ge.^[12]

Ami­kor Lu­ther azt ál­lít­ja, hogy a mi bű­ne­ink mi­att a Fiú va­ló­ban bű­nös, az Atyá­ról pe­dig, hogy sa­ját Fiát mi­ér­tünk egy idő­re a po­kol kín­já­ra ítél­te, nem lát­juk, hogy Lu­ther Is­te­ne va­ló­ban szent és ir­gal­mas. In­kább ön­ké­nyes­nek és ke­gyet­len­nek tű­nik. Job­ban meg­ért­jük eb­ből, hogy a ké­sőb­bi li­be­rá­lis pro­tes­táns teo­ló­gia mi­ért ve­tet­te el Lu­ther el­kép­ze­lé­sét: az az Is­ten, aki az ár­tat­lan Krisz­tust bű­nös­sé nyil­vá­nít­ja és po­kol­lal bün­te­ti, mi­köz­ben a va­ló­di bű­nöst fel­men­ti, a mél­tá­nyos­ság leg­ele­mibb kö­ve­tel­mé­nyét is fel­rúg­ja; va­ló­ban, ilyen Is­ten nem lé­tez­het.^[13]

Jé­zus nem va­la­mi tár­gyi­lag ér­té­kel­he­tő el­len­szol­gál­ta­tást „fi­zet” Aty­já­nak (még olyan ér­te­lem­ben sem, hogy ez a „tárgy” sa­ját tes­ti ha­lá­la). Aty­ja in­gyen sze­re­te­tét va­ló­ban in­gyen ajánl­ja fel min­den bű­nös­nek. Ám ép­pen Aty­ja és a bű­nö­sök irán­ti sze­re­te­te, Aty­já­hoz és a bű­nö­sök­höz való ki­mond­ha­tat­lan kö­zel­sé­ge vá­lik kez­det­től fog­va szen­ve­dés for­rá­sá­vá, amely egy­szer­re lesz a leg­tö­ké­le­te­sebb en­gesz­te­lő ál­do­zat, elég­té­tel és vált­ság­díj. […]

Sor­sá­nak tra­gi­kus iró­ni­á­ja ab­ban rej­lik, hogy ép­pen a bű­nö­sök­nek fel­kí­nált in­gyen bo­csá­nat és asz­tal­kö­zös­ség ger­jesz­ti fel a gyű­lö­le­tet azok­ban, akik igaz­nak tart­ják ma­gu­kat. Fel­té­te­lez­het­jük, hogy ha a bű­nö­sök Jé­zus sza­vá­ra meg­tér­tek vol­na, nem lett vol­na szük­ség a ke­reszt­ál­do­zat­ra. De ép­pen a meg nem térő bű­nö­sök vak­sá­ga és meg­ke­mé­nye­dé­se te­szi el­ke­rül­he­tet­len­né Jé­zus ál­do­za­tát: az Atya és em­be­rek irán­ti sze­re­te­te mi­att megy fel Je­ru­zsá­lem­be és te­szi ki ma­gát az el­árul­ta­tás, el­fo­ga­tás, meg­kín­zás és ke­reszt­ha­lál gyöt­rel­mé­nek. Nem Jé­zus szen­ve­dé­se és ha­lá­la mint kül­ső tény a tö­ké­le­tes en­gesz­te­lő ál­do­zat, ha­nem a meg­átal­ko­dott bű­nö­sö­kért is­te­ni sze­re­tet­ből el­vi­selt szen­ve­dés és ha­lál: „Atyám, bo­csáss meg ne­kik, mert nem tud­ják, mit cse­lek­sze­nek” (Lk 23,34)

A má­sik el­len­ve­tés ab­ból az meg­győ­ző­dés­ből in­dul ki, hogy Is­ten tisz­ta sze­re­te­te nem kí­ván­hat­ja a bű­nös he­lyett egy ár­tat­lan ha­lá­lát. Min­den olyan el­mé­let, amely Jé­zus meg­vál­tá­sát, en­gesz­te­lő ál­do­zat­nak vagy elég­té­tel­nek fog­ja fel, Is­tent „koz­mi­kus szadistá”-vá tor­zít­ja. Elöl­já­ró­ban el kell is­mer­jük, hogy ez a kri­ti­ka jo­go­san il­le­ti meg az elég­té­tel­el­mé­let el­fer­dí­tett vál­to­za­ta­it. Ti. Szent Ta­más után, el­ső­sor­ban Lu­ther­nél, Kál­vin­nál, a pro­tes­táns “skolasztiká”-ban, Barth­nál és a tőle füg­gő H. Urs von Balt­ha­sar­nál az elég­té­tel és az ön­kén­tes bün­te­tés­át­vál­la­lás egy­be­mo­só­dik. Ha pe­dig Jé­zus elég­té­te­le nem más, mint a bű­nös­nek ki­já­ró bün­te­tés ön­kén­tes el­vi­se­lé­se, ak­kor he­lyén­va­ló a bí­rá­lat: az ár­tat­lan meg­bün­te­té­se Is­ten igaz­sá­gos­sá­gá­val va­ló­ban össze­egyez­tet­he­tet­len. To­váb­bá: ha Jé­zus elég­té­te­le ugyan­an­nak a bün­te­tés­nek az el­vi­se­lé­se, ame­lyet mi ér­de­mel­tünk, ak­kor a pro­tes­táns ha­gyo­mány­nak és Balt­ha­sar­nak iga­za van: Jé­zus­nak „idő­le­ge­sen” el kel­lett szen­ved­nie a pok­lot is. Ez az utób­bi té­tel azon­ban sem a Szent­írás­ban, sem a pat­risz­ti­kus ha­gyo­mány­ban nem ta­lál­ha­tó és fél­re­ér­ti a po­kol va­ló­sá­gát. A po­kol a ke­resz­tény hit egy­be­hang­zó ta­ní­tá­sa sze­rint az a vég­le­ges ál­la­pot, amely­ben a kár­ho­zott nem ké­pes a sze­re­tet­re. Már­pe­dig az em­ber Jé­zus soha nem fe­jez­te ki Is­ten és em­ber irán­ti sze­re­te­tét olyan vég­ér­vé­nyes tö­ké­le­tes­ség­gel, mint szen­ve­dé­sé­ben és ha­lá­lá­ban.^[14]

Szé­kely Já­nos

teo­ló­gus, esz­ter­gom-bu­da­pes­ti se­géd­püs­pök

Az egyik fon­tos gon­do­lat Lu­kács­nál, hogy nem annyi­ra Jé­zus ha­lá­la, ha­nem in­kább a meg­di­cső­ü­lé­se az, ami üdv­ho­zó. Sok he­lyen mond­ja Lu­kács az Apos­to­lok Cse­le­ke­de­te­i­ben, hogy Jé­zus a föl­tá­ma­dás ál­tal lesz iga­zán a min­den­ség Ura: „Úrrá és Mes­si­ás­sá tet­te őt Is­ten” (2,36). A föl­tá­ma­dás az a pil­la­nat, ami­kor az ural­mat meg­kap­ja Is­ten­től (Csel 5,31). Az élet for­rá­sa lesz, meg­kap­ja az Atyá­tól a Lel­ket, s ezt a Lel­ket adja az­tán to­vább az em­be­rek­nek. […]

Ő (azaz Lu­kács – szerk. meg­jegy­zé­se) azt hang­sú­lyoz­za, hogy a szen­ve­dés és a meg­di­cső­ü­lés el­vá­laszt­ha­tat­lan. Min­den­képp így kel­lett en­nek tör­tén­nie Jé­zus éle­té­ben és a ta­nít­vá­nyo­ké­ban is (Csel 14,22: „Sok sa­nyar­ga­tás so­rán kell ne­künk be­jut­nunk Is­ten or­szá­gá­ba.”).

[…] en­nek a „kell”-nek egy mé­lyebb ér­tel­met is tu­laj­do­nít­ha­tunk. Az em­ber­nek leg­sa­já­tabb sor­sa a ha­lál. Az, ami elől sen­ki nem tud el­me­ne­kül­ni. […] Jé­zus ezt a leg­em­be­ribb, leg­sa­já­tabb sor­sun­kat vál­lal­ta, ami­kor el­in­dul Je­ru­zsá­lem­be. Vál­lal­ja a ha­lál­ba menő utat, azt, amit min­den em­ber­nek vé­gig kell jár­nia. […] Jé­zus, ami­kor el­in­dul Je­ru­zsá­lem felé, ma­gá­ra ve­szi az em­ber ha­lá­lát, a vé­ges­sé­gün­ket ve­szi ma­gá­ra, s ezt az utat ala­kít­ja át va­la­mi más­sá. […]

Át­fo­gó ér­te­lem­ben lesz Jé­zus műve meg­vál­tói. Olyan ér­te­lem­ben, hogy Is­ten le­jött a Föld­re, je­len van a szen­ve­dé­sünk­ben, a ha­lá­lunk­ban is, még azt is be­ra­gyog­ta. Sőt leg­in­kább ott van je­len, ami­kor az em­ber a maga ere­jé­nek vé­gé­re ér.^[15]

Lu­kács Jé­zus ha­lá­lát úgy mu­tat­ja be, mint a leg­na­gyobb em­be­ri bűnt. “Atyá­i­tok mind meg­öl­ték a pró­fé­tá­kat Ábel­től Za­ka­ri­á­sig. Ti is tölt­sé­tek csak be atyá­tok mér­té­két.” (Lk 11,49–51). Ve­lük te­tő­ző­dik az em­be­ri­ség bűne, akik majd a Fiút meg­ölik (vö. Csel 7,51–53). A ke­reszt alatt szem­be­sül iga­zán az em­be­ri­ség a bű­né­vel, az­zal, hogy a leg­szen­teb­bet, leg­tisz­táb­bat pusz­tí­tot­ta el. Rá­döb­ben Is­ten tisz­ta­sá­gá­ra és a maga bű­né­re, s bűn­bá­na­tot tart. […] Te­hát ilyen ér­te­lem­ben is en­gesz­te­lés Jé­zus ha­lá­la, az em­bert szem­be­sí­ti a bű­né­vel, és rá­bír­ja arra, hogy ki­en­gesz­te­lőd­jön Is­ten­nel.

Ki­en­gesz­tel­ni azt je­len­ti, hogy újra hely­re­ál­lí­ta­ni egy meg­tört kap­cso­la­tot. Ak­kor áll hely­re a kap­cso­lat, ha va­la­ki be­lát­ja a hi­bá­ját, és pró­bál­ja azt jóvá ten­ni, át­ér­zi a fáj­dal­mat afö­lött, amit tett, s pró­bál újra vissza­tér­ni a má­sik­hoz.^[16]

[…] Anz­elm nem ál­lít­ja azt, hogy Krisz­tust az Atya bün­tet­te vol­na a ke­resz­ten. A re­for­má­to­ri teo­ló­gi­á­ban ve­szi kez­de­tét az az ér­tel­me­zés, mely sze­rint Is­ten a mi he­lyün­kön, mi he­lyet­tünk Krisz­tust bün­tet­te a ke­resz­ten, s ezért hoz­zánk – bün­te­tő igaz­sá­gos­sá­ga im­már tárgy­ta­lan lé­vén – ir­ga­lom­mal for­dul. Ez utób­bi ér­tel­me­zés nem fe­lel meg Szent Pál gon­do­la­tá­nak. A re­for­má­to­ri ér­tel­me­zés­ben elő­ször van az igaz­sá­gos­ság – ami meg­nyil­vá­nul a bün­te­tés­ben –, utá­na az ir­ga­lom. Szét­vá­lik a ket­tő, Szent Pál­nál a ket­tő azo­nos. A ke­reszt az igaz­sá­gos­ság­nak és az ir­ga­lom­nak a ki­nyil­vá­ní­tá­sa (vö. Róm 5,8). […] Nem az em­ber en­gesz­tel­te ki Is­tent, ha­nem Is­ten en­gesz­tel­te ki az em­bert. A re­for­má­to­ri el­mé­let­ben úgy tű­nik, mint­ha Is­ten szá­má­ra a lé­nye­ges a bün­te­tés vég­re­haj­tá­sa len­ne. Hogy kin hajt­ja vég­re, a bű­nö­sön vagy va­la­ki má­son, az lé­nyeg­te­len. A me­cha­ni­kus he­lyet­te­sí­tés­nek ez a gon­do­la­ta ide­gen Pál­tól. Saj­nos sok eset­ben mo­dern ma­gya­rá­zók is is­mét­lik. […]

Hogy meg­ért­sük, mit je­lent az „igaz­sá­gos­ság” szó, vissza kell men­nünk az Ószö­vet­ség­hez. Az Ószö­vet­ség­ben az igaz­sá­got je­len­tő sza­vak (צְדָקָה ; אֱמֶת) ro­kon ér­tel­mű­ek az ir­ga­lom­mal (חֶסֶד) Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga Is­ten üd­vö­zí­tő tet­te­it je­len­ti népe ja­vá­ra. „Hir­des­sé­tek az Úr igaz­sá­gát, Iz­ra­el hő­sei iránt való jó­sá­gát.” (Bír 5,11; vö. MT­örv 33,21; 1Sám 12,7). „Hű­sé­ged az ege­kig fel­ér, igaz­sá­god a fel­hő­kig.” (Zsolt 57,11; vö. 108,5; 115,1) Az igaz­ság el­ső­sor­ban Is­ten hű­sé­gét je­len­ti, szo­li­da­ri­tá­sát a népe felé.^[17]

Is­ten igaz­sá­gá­nak és igaz­sá­gos­sá­gá­nak bib­li­ai ér­tel­mé­ről, a meg­bo­csá­tás­sal való össze­füg­gé­sé­ről rész­le­te­sen írunk itt.

Előd Ist­ván

volt pi­a­ris­ta hit­ta­nár, a Szent Ist­ván Aka­dé­mia tag­ja

Mi­ért en­ged­te, sőt akar­ta még­is, hogy olyan for­má­ban tör­tén­jék a meg­vál­tás, aho­gyan az tör­tént? […] egyet­len vá­lasz ma­rad: mert szo­li­da­ri­tást akart vál­lal­ni a bűn kö­vet­kez­mé­nye­i­nek ki­tett em­ber­rel, és pél­dát akart mu­tat­ni, ho­gyan le­het a „szol­gai” ál­la­pot­ban Is­ten di­cső­sé­gét szol­gál­ni. Élet­ese­mé­nye­i­nek ké­sőb­bi elem­zé­se so­rán lát­ni fog­juk en­nek rész­le­te­it: ho­gyan osz­tot­ta meg a kü­lön­fé­le hely­ze­tek­ben élő em­be­rek sor­sát, és ho­gyan mu­ta­tott pél­dát a helyt­ál­lás­ra. Eb­ben a helyt­ál­lás­ban, az Atya aka­ra­tá­nak hir­de­té­sé­ben ki­tar­tott ak­kor is, ami­kor el­le­ne for­dul­tak, akik­nek ér­de­ke­it ez sér­tet­te, és gyöt­rel­mes szen­ve­dést s a leg­kí­no­sabb ha­lál­ne­met kap­ta azok­tól, akik­kel jót tett s akik­nek meg­men­té­sé­re jött.

[…] Több mai hit­tu­dós úgy véli, hogy Jé­zus ha­lá­la ter­mé­sze­tes ha­lál lett vol­na, ha sze­mé­lyét és ta­ní­tá­sát el­fo­gad­ták vol­na, ha nem for­dult vol­na el­le­ne az em­be­ri go­nosz­ság. Kín­ha­lá­la te­hát az em­be­rek meg­átal­ko­dott­sá­gá­nak kö­szön­he­tő, en­ge­del­mes­sé­gé­nek te­tő­pont­ja pe­dig az, hogy nem tért ki a szé­gyen­le­tes és gyöt­rel­mes ke­reszt­re­fe­szí­tés elől, hol­ott meg­te­het­te vol­na (vö. Mt 26,52–54). Kül­de­té­sét több­re ér­té­kel­te, mint sa­ját ér­de­két. Hi­szen más em­ber­nek nincs min­dig mód­ja ki­tér­ni a vér­ta­nú­ság elől, és ő az ilye­nek­nek is pél­dát akart mu­tat­ni.^[18]

[…] Pál azt írja a ko­rin­tu­si­ak­nak, hogy Is­ten Krisz­tust, aki bűnt nem is­mert ‚„bűn­né” tet­te (2Kor 5,21).
Nem úgy ér­ten­dő ez, mint­ha az Atya őt te­kin­tet­te vol­na bű­nös­nek he­lyet­tünk, és mint bű­nöst bün­tet­te. […] Is­ten­ről bű­nös­sé­get ál­lí­ta­ni nem le­het. – Az sem vol­na sza­ba­tos fo­gal­ma­zás, hogy bű­nös­sé­gün­ket ugyan nem vet­te ma­gá­ra Krisz­tus, de a ránk sza­bott bün­te­tést mint bün­te­tést szen­ved­te el he­lyet­tünk. Hi­szen ak­kor meg­cá­fol­ta vol­na az el­vet, hogy ár­tat­lant bün­tet­ni nem sza­bad. – Mit vál­lalt te­hát? Vál­lal­ta azt a sor­sot, amely a bű­nös em­be­ri­ség­re volt ki­szab­va, vál­lal­ta a bű­nös­ség­nek és a bün­te­tés­re-mél­tó­ság­nak lát­sza­tát és a bűn kö­vet­kez­mé­nye­it. Vál­lal­ta, hogy reá ne­he­zed­jék a bűn átka (vö. Gal 3,13) […]^[19]

Azt írja (Pál – szerk. meg­jegy­zé­se) pl., hogy az­előtt a ha­rag gyer­me­kei vol­tunk (Ef 2,3), de Fia ál­tal meg­en­gesz­te­lő­dött Is­ten; hogy adó­sai vol­tunk Is­ten­nek, de Jé­zus meg­sem­mi­sí­tet­te adós­le­ve­lün­ket (Kol 2,14); hogy Jé­zus vére en­gesz­te­lő ál­do­zat (hi­lasz­tér­ion) volt (Róm 3,25 stb.). Az ilyen ki­fe­je­zé­sek azért ant­ro­po­mor­fiz­mu­sok, mert Is­tent nem ha­son­lít­hat­juk meg­sér­tett és ezért ha­rag­vó, csak­is bün­te­tés­sel és elég­té­tel­lel ki­bé­kít­he­tő ural­ko­dó­hoz. Is­ten „ha­rag­ját” nem tú­loz­hat­juk el annyi­ra, mint­ha azt csak em­ber­ál­do­zat­tal le­he­tett vol­na le­csil­la­pí­ta­ni. Már Izsák fel­ál­do­zá­sá­nak tör­té­ne­te azt pél­dáz­za, hogy Is­ten nem kí­ván em­ber­ál­do­za­tot, mint a po­gány is­te­nek […] A Ter 22 sze­rint a kész­sé­ges, en­ge­del­mes lel­kü­let az iga­zi ál­do­zat Is­ten sze­mé­ben, ezt tet­te pró­bá­ra Áb­ra­hám­nál, és ezt vol­tak hi­vat­va szim­bo­li­zál­ni az ószö­vet­sé­gi ál­lat­ál­do­za­tok.

Krisz­tus ha­lá­la azon­ban nem mér­he­tő hoz­zá az Ószö­vet­ség en­gesz­te­lő ál­do­za­ta­i­hoz. Az en­gesz­te­lés, en­gesz­te­lő ál­do­zat és en­gesz­te­lő­dés sza­vak nem is min­dig sze­ren­csés for­dí­tá­sai Szent Pál mon­da­ni­va­ló­já­nak. A gö­rög „ka­tal­lasszó” igét Szent Pál csak Is­ten­re vo­nat­koz­tat­ja: Is­ten min­ket ma­gá­val meg­bé­kél­te­tett Jé­zus Krisz­tus ál­tal. De még a meg­bé­kél­te­tés ki­fe­je­zés sem pon­tos, hi­szen ar­ról van szó, hogy meg­vál­toz­tat­ta hoz­zá való vi­szo­nyu­lá­sun­kat, új te­remt­ménnyé tett, be­fo­ga­dott a sze­re­te­té­be (2Kor 5,19). Te­hát nem egy­más­ra ha­rag­vó két fél ki­bé­kü­lé­sé­ről, vagy egy meg­sér­tett fön­ség ki­en­gesz­te­lé­sé­ről ír Szent Pál, ha­nem is­te­ni kez­de­mé­nye­zés­ről és sze­re­te­té­nek min­ket át­ala­kí­tó ha­tal­má­ról. En­nek meg­fe­le­lő­en a meg­elő­ző (18) vers­ben sze­rep­lő „ka­tal­la­gé­nai” ige sem azt je­len­ti, hogy az em­ber „ki­en­gesz­tel­te” a ha­rag­vó fön­sé­get, ha­nem csak annyit: al­kal­mas­sá vált Is­ten sze­re­te­té­nek be­fo­ga­dá­sá­ra, új te­remt­ménnyé lett Is­ten meg­bé­kél­te­tő jó­sá­ga és Krisz­tus meg­vál­tói te­vé­ke­ny­ége foly­tán.^[20]

Nem Is­ten for­dul el a bű­nös­től, ha­nem a bűn for­dít­ja el az em­bert Is­ten­től […] A meg­vál­tás kö­vet­kez­té­ben nem Is­ten vál­to­zott meg irán­tunk való ma­ga­tar­tá­sá­ban, nem ben­ne ment vég­be a cse­re, mint­ha el­uta­sí­tó ha­rag­ja aján­dé­ko­zó jó­ság­gal cse­ré­lő­dött vol­na fel, ha­nem ben­nünk tör­tént vál­to­zás.^[21]

Ant­ro­po­mor­fiz­mus­nak^[22] kell mi­nő­sí­te­nünk ma­gá­nak a „meg­vál­tás” szó­nak olyan hasz­ná­la­tát is, mint­ha ugyan­azt je­len­te­né, mint a rab­szol­gá­nak vagy a vér­bosszú­ra ítélt­nek pén­zen való ki­vál­tá­sa. A bib­li­ai „apo­lüt­ró­szisz = ki­vál­tás”, va­la­mint a „vált­ság­díj” (lüt­ron) szó­nak át­vitt ér­te­lem­ben való hasz­ná­la­tá­ra maga a Bib­lia jo­go­sít fel ben­nün­ket, ami­kor pl. olyant mond, hogy Jah­ve „ki­vál­tot­ta” Áb­ra­há­mot a po­gá­nyok föld­jé­ről (Iz 29,22 hé­ber szö­veg), vagy ki­vál­tot­ta né­pét az egyip­to­mi­ak fog­sá­gá­ból (MT­örv 7,8; 9,26; 21,8; Mik 6,4). Ezek­ben az ese­tek­ben Jah­ve sem­mit sem „fi­ze­tett” a szó szo­ros ér­tel­mé­ben. […] az a sor­sa lett a nép­nek, mint ami­kor egy rab­szol­gá­ért vált­ság­dí­jat fi­zet va­la­ki és ez­ál­tal sa­ját szol­gá­já­vá te­szi. Így járt el Jah­ve az egyip­to­mi­ak szol­gá­la­tá­ban síny­lő­dő iz­ra­e­li­ták­kal, és így járt el Krisz­tus az em­be­ri­ség­gel.^[23]

Könnyen fél­re­ért­he­tők azok a szent­pá­li mon­da­tok is, ame­lyek sze­rint Is­ten az ő igaz­sá­gos­sá­gát Jé­zus vé­res en­gesz­te­lő ál­do­za­ta ál­tal mu­tat­ta ki, így bi­zo­nyult igaz­sá­gos­nak stb. (Róm 3,24–26). Két­ség­te­len, hogy Jé­zus ke­reszt­ál­do­za­ta ré­vén Is­ten ir­gal­ma mel­lett igaz­sá­gos­sá­ga is meg­mu­tat­ko­zott, mint a fen­ti­ek­ben lát­tuk. Té­ve­dés vol­na azon­ban a szent­pá­li sza­va­kat a jogi ér­te­lem­ben vett igaz­sá­gos­ság sze­rint ér­tel­mez­ni: mint­ha ti. Is­ten igaz­sá­gos­sá­ga meg­kö­ve­tel­te vol­na a bűn­nek ezt a jó­vá­té­te­lét. Az igaz­sá­gos­ság­nak meg­fe­le­lő hé­ber és gö­rög ki­fe­je­zés a bib­li­ai em­ber szem­lé­le­te sze­rint el­ső­sor­ban igaz­vol­tot, fedd­he­tet­len­sé­get, ár­tat­lan­sá­got, bűn­te­len­sé­get je­lent. Szent Pál­nak te­hát az a ta­ní­tá­sa, hogy Is­ten a maga bűn­te­len­sé­gét és szent­sé­gét ve­lünk is kö­zöl­ni akar­ta, és Jé­zus ál­do­za­ta fe­jé­ben meg is adta a le­he­tő­sé­gét an­nak, hogy mi eb­ben ré­sze­sül­jünk, „megigazultak”-ká vál­junk, igaz­sá­gos­sá­ga raj­tunk is meg­mu­tat­koz­zék.^[24]