A ke­resz­té­nyek mennyei re­mény­sé­ge

Tanítja‑e a Bib­lia, hogy az örök­ké­va­ló­ság­ban a ke­resz­té­nyek­nek két cso­port­ja lesz? Az Új­szö­vet­ség ígé­re­tei csak az első ke­resz­té­nyek­re vo­nat­koz­tak vagy min­den idők ke­resz­té­nye­i­re?

1 Min­den ke­resz­tény egy­sé­ge

De nem ér­tük kö­nyör­gök csu­pán, ha­nem azo­kért is, akik az ő sza­vuk­ra hisz­nek én­ben­nem; hogy mind­nyá­jan egyek le­gye­nek úgy, aho­gyan te, Atyám, én­ben­nem, és én te­ben­ned, hogy ők is ben­nünk le­gye­nek, hogy el­higgye a vi­lág, hogy te küld­tél el en­gem. […] Atyám, azt aka­rom, hogy aki­ket ne­kem ad­tál, azok is ott le­gye­nek ve­lem, ahol én va­gyok, hogy lás­sák az én di­cső­sé­ge­met, ame­lyet ne­kem ad­tál, mert sze­ret­tél en­gem már a vi­lág kez­de­te előtt. (Já­nos 17:20–21.24)

A fő je­lek, ame­lyek­ről Jé­zus sza­vai alap­ján az ő ta­nít­vá­nyai fel­is­mer­he­tő­ek: a sze­re­tet és az egy­ség. A tö­ké­le­tes egy­ség, me­lyért imád­ko­zott, meg­va­ló­sul mind eb­ben az élet­ben, mind az el­jö­ven­dő­ben.

Is­ten, aki annyi­ra akar­ta azt, hogy az Ő gyer­me­kei egy­ség­ben le­gye­nek, ugyan­azt a re­mény­sé­get ígér­te mind­azok­nak, akik hisz­nek őben­ne: örök éle­tet, mély kö­zös­sé­get vele a menny­ben.^[1]

Jé­zus el­jö­ve­te­lé­nek a cél­ja az volt, hogy „[…] meg­ke­res­se és meg­tart­sa az el­ve­szet­tet.” (Lu­kács 19:10). A bű­ne­ink mi­att tá­vol vol­tunk tőle és Is­ten­től, el­ide­ge­ned­tünk a Te­rem­tőnk­től,^[2] el­len­sé­gei vol­tunk.^[3] Jé­zus győ­zött a bűn fe­lett,^[4] meg­bo­csá­tást ho­zott és meg­bé­ké­lést Is­ten­nel.^[5] Meg­újí­tot­ta az éle­tün­ket,^[6] ez­ál­tal újra Is­ten gyer­me­kei le­he­tünk, és újra Atyánk­nak hív­hat­juk Őt,^[7] s örök­ké­va­ló kö­zös­ség­ben le­he­tünk Vele, Jé­zus­sal és mind­azok­kal, akik sze­re­tik őt.

Min­den­ki, aki Jé­zust szol­gál­ja, ott lesz, ahol Jé­zus van!

Bi­zony, bi­zony, mon­dom nék­tek: ha a bú­za­szem nem esik a föld­be, és nem hal meg, egy­ma­ga ma­rad; de ha meg­hal, sok­szo­ros ter­mést hoz. Aki sze­re­ti az éle­tét, el­vesz­ti; aki pe­dig gyű­lö­li az éle­tét e vi­lá­gon, örök élet­re őrzi meg azt. Ha va­la­ki ne­kem szol­gál, en­gem kö­ves­sen; és ahol én va­gyok, ott lesz az én szol­gám is; és ha va­la­ki ne­kem szol­gál, azt meg­be­csü­li az Atya. (Já­nos 12:24–26)

A fen­ti ige össze­füg­gé­sé­ben Jé­zus az el­jö­ven­dő szen­ve­dé­se­i­ről be­szél, s a szen­ve­dé­se és az en­ge­del­mes­sé­ge gyü­möl­csé­ről, mely meg­vál­tást hoz mind­azok­nak, akik en­ge­del­mes­ked­nek neki. Pár­hu­za­mot von ab­ban is, hogy a kö­ve­tő­i­nek ma­guk­nak is kész­nek kell len­ni­ük az éle­tük fel­adá­sá­ra (nem fel­tét­le­nül fi­zi­kai ér­te­lem­ben, ha­nem el­ső­sor­ban szel­le­mi ér­te­lem­ben), és azt is meg­ígé­ri ne­kik, hogy ők mind­örök­ké vele lesz­nek, amennyi­ben ré­sze­se­i­vé let­tek a szen­ve­dé­se­i­nek, a di­cső­sé­gé­ben is osz­toz­ni fog­nak. Ha­son­ló­kép­pen ír a 2 Ti­mó­the­us le­vél és Já­nos evan­gé­li­u­ma is:

Igaz be­széd ez: Ha vele együtt hal­tunk meg, vele együtt fo­gunk élni is. Ha tű­rünk, vele együtt fo­gunk ural­kod­ni is. Ha meg­ta­gad­juk, ő is meg­ta­gad min­ket. (2 Ti­mó­the­us le­vél 2:11–12)

„Ne nyug­ta­lan­kod­jék a ti szí­ve­tek: higgye­tek Is­ten­ben, és higgye­tek én­ben­nem. Az én Atyám há­zá­ban sok haj­lék van; ha nem így vol­na, va­jon mond­tam volna‑e nek­tek, hogy el­me­gyek he­lyet ké­szí­te­ni a szá­mo­tok­ra? És ha majd el­men­tem, és he­lyet ké­szí­tet­tem nek­tek, is­mét el­jö­vök, és ma­gam mel­lé vesz­lek ti­te­ket, hogy ahol én va­gyok, ott le­gye­tek ti is. Aho­va pe­dig én me­gyek, oda tud­já­tok az utat.” Ta­más erre így szólt hoz­zá: „Uram, nem tud­juk, hova mégy: hon­nan tud­nánk ak­kor az utat?” Jé­zus így vá­la­szolt: „Én va­gyok az út, az igaz­ság és az élet; sen­ki sem me­het az Atyá­hoz, csak­is énál­ta­lam.” (Já­nos 14:1–6)

Jé­zus arra bá­to­rít­ja a ta­nít­vá­nya­it, hogy bíz­za­nak őben­ne, hisz azért jött, hogy meg­mu­tas­sa az utat az Atyá­hoz, he­lyet ké­szít­sen szá­munk­ra, és ma­gá­hoz ve­gyen min­ket az ő mennyei di­cső­sé­gé­be, a vele és az Atyá­val való örök­ké­va­ló kö­zös­ség­be. Az út­ról szó­ló ki­je­len­té­sei azt mu­tat­ják, hogy min­den­ki szá­má­ra, aki kö­vet­ni akar­ja őt, ez az út, és ez a cél.

Jé­zus ezen egy­ér­tel­mű ki­je­len­té­sei el­le­né­re a Je­ho­va ta­núi azt ál­lít­ják, hogy a ke­resz­té­nyek­nek két cso­port­ja van, két­fé­le re­mény­ség­gel.^[8] Az egyik cso­port (amely 144 000 vá­lasz­tott­ból áll) mennyei re­mény­ség­gel bír, míg a má­sik cso­port (a nagy so­ka­ság) föl­di re­ménnyel szá­mol­hat. Csak azon az áron jut­hat­nak erre a kö­vet­kez­te­tés­re, hogy Jé­zus és az apos­to­lok vi­lá­gos sza­va­it fi­gyel­men kí­vül hagy­ják.

Jé­zus fent em­lí­tett sza­vai mel­lett (ahol Jé­zus egy­ér­tel­mű­en azt mond­ja, hogy mind­azok, akik őt szol­gál­ják, és mind­azok, akik hisz­nek az apos­to­lok sza­vá­nak, együtt lesz­nek vele és meg­lát­ják az ő di­cső­sé­gét an­nak tel­jes­sé­gé­ben, s az ő örö­mé­ben lesz ré­szük^[9]) szám­ta­lan ige ta­lál­ha­tó az Új­szö­vet­ség­ben, ame­lyek a ke­resz­té­nyek mennyei re­mény­sé­gé­ről szól­nak.^[10] A Je­ho­va ta­núi eze­ket az igé­ket vagy a 144 000-re vo­nat­koz­tat­ják, vagy egy­sze­rű­en azt mond­ják, hogy azok „az első ke­resz­té­nyek­re vo­nat­koz­nak”.^[11]

Vizs­gál­juk meg hát el­ső­ként az egyik leg­fon­to­sabb igét, ta­ní­tá­suk fő pil­lér­jét.

Ne félj, te ki­csiny nyáj, mert úgy tet­szett a ti Atyá­tok­nak, hogy nek­tek adja az or­szá­got! (Lu­kács 12:32)

Az Úr így vá­la­szolt: „Ki te­hát a hű és okos sá­fár, akit az úr szol­gái fölé ren­del, hogy ide­jé­ben ki­ad­ja élel­mü­ket? Bol­dog az a szol­ga, akit, ami­kor meg­ér­ke­zik az úr, ilyen mun­ká­ban ta­lál! Bi­zony, mon­dom nék­tek, hogy az egész va­gyo­na fölé ren­de­li őt. Ha pe­dig ezt mon­da­ná szí­vé­ben az a szol­ga: Ké­sik az én uram, és kez­de­né ver­ni a szol­gá­kat és szol­gá­ló­le­á­nyo­kat, el­kez­de­ne enni, inni és ré­sze­ges­ked­ni; azon a na­pon jön meg an­nak a szol­gá­nak az ura, ame­lyen nem vár­ja, és ab­ban az órá­ban, amely­ben nem gon­dol­ja: ket­té­vá­gat­ja, és a hűt­le­nek sor­sá­ra jut­tat­ja. (Lu­kács 12:42–46)

Ál­lás­pont­juk sze­rint^[12] ez az ige­hely a 144 000 vá­lasz­tott­ról szól, ők a „ki­csiny nyáj”. Rá­adá­sul erre az ige­vers­re ala­poz­zák azt az igé­nyü­ket, hogy tag­ja­ik­nak fel­té­tel nél­kül en­ge­del­mes­ked­ni­ük kell az Őr­to­rony Tár­sa­ság­nak, hisz az a „jó és okos szol­ga”, aki ide­jé­ben meg­ad­ja a szol­ga­tár­sak ele­de­lét.

Va­ló­já­ban le­he­tet­len ala­pot ta­lál­ni Jé­zus sza­va­i­nak ilyen mó­don való ma­gya­rá­za­tá­ra – épp el­len­ke­ző­leg!

Ha a Se­lect book… 32. ver­set össze­füg­gé­se­i­ben vizs­gál­juk, ak­kor meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy Jé­zus itt nem a ta­nít­vá­nya­i­nak egy spe­ci­á­lis cso­port­ját szó­lít­ja meg. A gon­do­la­tok egy olyan bá­to­rí­tás ré­sze­ként hang­za­nak el, amely min­den idő­ben ér­vé­nyes bár­ki­re, aki kö­vet­ni akar­ja őt. A nyáj ki­csiny, de nem azért, mert csak 144 000 fő­ből áll, ha­nem azért, mert azok al­kot­ják, akik a kes­keny úton akar­nak jár­ni.^[13]

To­váb­bá Jé­zus ta­ní­tá­sá­nak köz­pon­ti té­má­ja, hogy sen­ki se le­gyen ki­sebb vagy na­gyobb, ha­nem mind­annyi­an test­vé­rek le­gye­nek, ugyan­azon Atya gyer­me­kei.^[14]

A pél­dá­za­tok­ban nem sza­bad meg­pró­bál­koz­nunk min­den rész­let azo­no­sí­tá­sá­val, hi­szen ezek képi ki­fe­je­ző­esz­kö­zök a mon­da­ni­va­ló il­luszt­rá­lá­sá­ra. E pél­dá­zat tar­tal­ma ha­son­ló az előt­te va­ló­é­hoz: „Azt pe­dig je­gyez­zé­tek meg, hogy ha tud­ná a ház ura: me­lyik órá­ban jön a tol­vaj, nem hagy­ná, hogy be­tör­jön a há­zá­ba. Ti is le­gye­tek ké­szen, mert ab­ban az órá­ban jön el az Em­ber­fia, ami­kor nem is gon­dol­já­tok!” ( Lu­kács 12:36–40). Jé­zus szám­ta­lan pél­dá­za­tot mon­dott, ame­lyek az éber­ség­re he­lye­zik a hang­súlyt, mi­vel azt sze­ret­te vol­na tu­da­to­sí­ta­ni ben­nünk, hogy csak a jó­ban való ki­tar­tás és a neki való fo­lya­ma­tos en­ge­del­mes­ség ál­tal ér­he­tünk cél­hoz.

Egy má­sik szem­pon­tot fe­jez­nek ki a pél­dá­zat­ban a Se­lect book… 47–48. vers­ben össze­fog­lal­tak. Min­den­ki a neki ada­tott fe­le­lős­ség mér­té­ké­ben kér­he­tő szá­mon. Akik is­mer­ték Is­ten aka­ra­tát – a ke­resz­té­nyek –, épp­úgy, aho­gyan azok, akik nem is­mer­ték – a töb­bi­ek. Ez a gon­do­lat le­het a vá­lasz Pé­ter 41. vers­ben meg­fo­gal­ma­zott kér­dé­sé­re. Jé­zus tu­da­to­sí­ta­ni sze­ret­te vol­na Pé­ter­ben azt a tényt, hogy min­den­ki­nek éber­nek kell len­nie, vi­gyáz­nia kell éle­té­nek út­já­ra, füg­get­le­nül a fel­is­me­ré­se és a fe­le­lős­sé­ge mér­té­ké­től.

A to­váb­bi vizs­gá­ló­dás­hoz néz­zünk meg kö­ze­lebb­ről két kér­dést:

2 Az Új­szö­vet­ség ígé­re­tei csak az első ke­resz­té­nyek­re vo­nat­koz­nak vagy min­den ke­resz­tény­re?

Jé­zus azért jött, hogy az em­be­ri­sé­get meg­ment­se, hogy ma­gá­hoz hív­ja mind­azo­kat, akik vá­gya­koz­nak Is­ten di­cső­sé­ge után. Emi­att vi­lá­go­san ál­lít­hat­juk, hogy az Új­szö­vet­ség nem csak az első ke­resz­té­nyek­nek író­dott, s nem pusz­tán a 144 000 vá­lasz­tott ke­resz­tény­nek.^[15] Az ígé­re­tek min­den idők min­den ke­resz­té­nyé­re vo­nat­koz­nak. Ez a tény vi­lá­go­san lát­ha­tó az aláb­bi igék­ből:

Já­nos, az apos­tol így ír Jé­zus el­jö­ve­te­lé­ről a vi­lág­ba:

A vi­lág­ban volt, és a vi­lág ál­ta­la lett, de a vi­lág nem is­mer­te meg őt: sa­ját vi­lá­gá­ba jött, és az övéi nem fo­gad­ták be őt. Akik pe­dig be­fo­gad­ták, azo­kat fel­ha­tal­maz­ta arra, hogy Is­ten gyer­me­ke­i­vé le­gye­nek; mind­azo­kat, akik hisz­nek az ő ne­vé­ben, akik nem vér­ből, sem a test, sem a fér­fi aka­ra­tá­ból, ha­nem Is­ten­től szü­let­tek. (Já­nos 1:10–13)

Jé­zus nem csak a kor­tár­sa­i­hoz jött, ha­nem az egész em­be­ri­ség­hez (ez­zel a ténnyel ma­guk a Je­ho­va ta­núi is egyet­ér­te­nek). En­nél­fog­va Já­nos mon­da­tai – mi­sze­rint, akik be­fo­gad­ják, fel­ha­tal­ma­zást nyer­nek arra, hogy Is­ten gyer­me­ke­i­vé le­gye­nek – min­den­ki­re ér­vé­nye­sek, akik hisz­nek Jé­zus­ban.

A Róma 8:12–17 sze­rint Is­ten gyer­me­ke­it a Szent Szel­lem ve­ze­ti, és örö­kö­sei Is­ten­nek, s örö­kös­tár­sai Krisz­tus­nak. Krisz­tus örö­kös­tár­sai ne len­né­nek együtt vele a menny­ben?

Ezért, test­vé­re­im, adó­sok va­gyunk, de nem a test­nek, hogy test sze­rint él­jünk. Mert ha test sze­rint él­tek, meg kell hal­no­tok, de ha a Lé­lek ál­tal meg­öli­tek a test cse­le­ke­de­te­it, élni fog­tok. Aki­ket pe­dig Is­ten Lel­ke ve­zé­rel, azok Is­ten fiai. Mert nem a szol­ga­ság lel­két kap­tá­tok, hogy is­mét fél­je­tek, ha­nem a fi­ú­ság Lel­két kap­tá­tok, aki ál­tal ki­ált­juk: „Abbá, Atya!” Maga a Lé­lek tesz bi­zony­sá­got a mi lel­künk­kel együtt ar­ról, hogy va­ló­ban Is­ten gyer­me­kei va­gyunk. Ha pe­dig gyer­me­kek, ak­kor örö­kö­sök is: örö­kö­sei Is­ten­nek és örö­kös­tár­sai Krisz­tus­nak, ha vele együtt szen­ve­dünk, hogy vele együtt meg is di­cső­ül­jünk. (Róma le­vél 8:12–17)

Ha­son­ló­kép­pen a ke­resz­té­nye­ket „Áb­ra­hám mag­vá­nak”, „az ígé­ret örö­kö­se­i­nek”, „Is­ten gyer­me­ke­i­nek” és az „új Iz­ra­el­nek” ne­ve­zi (Gala­ta le­vél 3:6–7.16–29; Efe­zus le­vél 2:11–22; Efe­zus le­vél 3:6–7; Róma le­vél 8:17; 1 Ko­rin­thus le­vél 3:16–17, stb.). A Je­ho­va ta­núi azt ál­lít­ják, hogy mind­ezen ki­fe­je­zé­sek csak az első ke­resz­té­nyek­re vo­nat­koz­nak, és a 144 000 vá­lasz­tott­ra.^[16]

A Róma le­vél 8:17 ese­té­ben azt lát­hat­juk, hogy a ma­gya­rá­zat mel­lőz min­den­fé­le meg­ala­po­zott­sá­got. Meg­vizs­gál­ha­tunk né­hány to­váb­bi ese­tet.

Pál a Gala­ta le­vél 3‑ban Áb­ra­hám fiai ki­lé­té­ről be­szél.

Így van meg­ír­va: „Áb­ra­hám hitt az Is­ten­nek, és Is­ten őt azért igaz­nak fo­gad­ta el.” Ért­sé­tek meg te­hát, hogy akik hit­ből va­lók, azok Áb­ra­hám fiai. Mi­vel pe­dig elő­re lát­ta az írás, hogy az Is­ten a po­gá­nyo­kat hit ál­tal iga­zít­ja meg, elő­re hir­det­te ezt az evan­gé­li­u­mot Áb­ra­hám­nak: „Ál­ta­lad nyer ál­dást a föld min­den népe.” Esze­rint a hit­ből élők nyer­nek ál­dást a hívő Áb­ra­hám­mal. (Gala­ta le­vél 3:6–9)

Pál azt mond­ja, hogy Áb­ra­hám gyer­me­kei mind­azok, akik hisz­nek (6–7. ver­sek), ők Áb­ra­hám hi­té­nek a kö­ve­tői. A 9. vers alap­ján vele együtt nyer­nek ál­dást. Is­ten gyer­me­kei a Jé­zus­ban való hi­tük ál­tal (26. vers) örö­kö­sök az ígé­re­tek sze­rint (29. vers). Hi­tük az örök­sé­gük biz­to­sí­té­ka (26–29. ver­sek).

Mert mind­nyá­jan Is­ten fiai vagy­tok a Krisz­tus Jé­zus­ban való hit ál­tal. Akik Krisz­tus­ba ke­resz­tel­ked­te­tek meg, Krisz­tust öl­töt­té­tek ma­ga­tok­ra. Krisz­tus­ban te­hát nincs zsi­dó, sem gö­rög, nincs szol­ga, sem sza­bad, nincs fér­fi, sem nő, mert ti mind­nyá­jan egyek vagy­tok a Krisz­tus Jé­zus­ban. Ha pe­dig Krisz­tu­séi vagy­tok, ak­kor Áb­ra­hám utó­dai vagy­tok, és ígé­ret sze­rint örö­kö­sök. (Gala­ta le­vél 3:26–29)

Te­hát Áb­ra­hám (a Je­ho­va ta­núi gon­dol­ko­dá­sa sze­rint a föl­di re­mény­ség egyik örö­kö­se) ugyan­azt az ál­dást örök­li, mint akik Jé­zus­ban hisz­nek, akik Is­ten gyer­me­kei és a mennyei re­mény­ség örö­kö­sei.^[17]

Eb­ben az össze­füg­gés­ben el­ju­tot­tunk arra a pont­ra, ami­kor meg­vizs­gál­hat­juk a kö­vet­ke­ző kér­dést:

3 Van­nak olyan hí­vők, akik nem jut­nak a menny­be? Az Ószö­vet­ség hí­vei a menny­be ju­tot­tak?

3.1 A hí­vők egy­sé­ge

Min­de­nek előtt le kell szö­gez­nünk, hogy az Új­szö­vet­ség min­den hívő egy­sé­gé­ről be­szél, aho­gyan ezt az elő­ző igé­ből lát­hat­juk (va­la­mennyi hívő Áb­ra­hám­mal együtt nyer ál­dást), és más ige­he­lyek is meg­erő­sí­tik ezt az ál­lás­pon­tot.

Lu­kács 13:25–29 vi­lá­go­san mu­tat­ja, hogy Áb­ra­hám, Izsák és Já­kob, az összes pró­fé­tá­val együtt, va­la­mennyi meg­vál­tot­tal együtt lesz Is­ten or­szá­gá­ban.

Ami­kor Je­ru­zsá­lem felé tar­tott, vá­ros­ról vá­ros­ra és fa­lu­ról fa­lu­ra ha­lad­va min­de­nütt ta­ní­tott. Egy­szer va­la­ki ezt kér­dez­te tőle: „Uram, ke­ve­sen vannak‑e, akik üd­vö­zül­nek?” Erre ő így fe­lelt ne­kik: „Igye­kez­ze­tek be­men­ni a szo­ros ka­pun, mert mon­dom nek­tek, hogy so­kan akar­nak majd be­men­ni, de nem tud­nak. At­tól kezd­ve, hogy fel­kelt a ház ura, és be­zár­ta az aj­tót, meg­áll­tok kí­vül és zör­get­ni kezd­tek az aj­tón, és így szól­tok: Uram, nyiss aj­tót ne­künk! De ő így vá­la­szol nek­tek: Nem tu­dom, hon­nan va­lók vagy­tok. Ak­kor kez­di­tek majd mon­da­ni: Előt­ted et­tünk, it­tunk, és az ut­cá­in­kon ta­ní­tot­tál. Erre ő így szól: Mon­dom nek­tek, nem tu­dom, hon­nan va­lók vagy­tok, tá­voz­za­tok tő­lem mind­nyá­jan, ti go­nosz­te­vők! Ak­kor lesz sí­rás és fog­csi­kor­ga­tás, ami­kor lát­já­tok Áb­ra­há­mot, Izsá­kot, Já­kó­bot és a pró­fé­tá­kat mind az Is­ten or­szá­gá­ban, ma­ga­to­kat pe­dig ki­re­keszt­ve on­nan. Ak­kor el­jön­nek nap­ke­let­ről és nap­nyu­gat­ról, észak­ról és dél­ről, és asz­tal­hoz te­le­ped­nek az Is­ten or­szá­gá­ban. (Lu­kács 13:22–29)

Jé­zus meg­vá­la­szol­ja azt a kér­dést, hogy há­nyan van­nak a meg­vál­tot­tak. Rá­mu­tat arra, hogy mi­lyen ko­mo­lyan kell ven­nünk a har­cot: ne csak hall­juk a sza­vát, de tart­suk is meg azt. Az em­be­rek­nek csak két cso­port­já­ról szól: azok­ról, akik nem üd­vö­zül­nek, és akik üd­vö­zül­nek – akik vele együtt te­le­ped­nek asz­tal­hoz az ő or­szá­gá­ban. Meg­em­lí­ti a ke­let­ről, nyu­gat­ról, észak­ról és dél­ről jö­vő­ket, s ez ál­tal mind­azo­kat egye­sí­ti ma­gá­ban, akik el­fo­gad­ják őt, szem­be­ál­lít­va azok­kal, akik el­uta­sít­ják.

Az Új­szö­vet­ség hí­vei – még a Je­ho­va ta­núi ál­lás­pont­ja sze­rint is – mennyei re­mény­ség­gel bír­nak,^[18] en­nél­fog­va ez alap­ján az ige alap­ján ugyan­ab­ban a kö­zös­ség­ben lesz ré­szük Is­ten­nel, mint Áb­ra­hám­nak és a pró­fé­ták­nak.^[19]

A Zsi­dó le­vél azt is ki­fe­je­zi, hogy Is­ten ugyan­azt az aján­dé­kot, ugyan­azt a tel­jes­sé­get ké­szí­tet­te el azok­nak a hí­vek­nek, akik az Ószö­vet­ség ide­jén él­tek, mint az új­szö­vet­sé­gi­ek­nek (Zsi­dó le­vél 11:8–10.16.39–40).^[20]

Azt a kö­vet­kez­te­tést, hogy az ószö­vet­sé­gi em­be­rek meg­fosz­tat­tak a mennyei re­mény­ség­től, csak olyan mó­don von­hat­juk le, ha az aláb­bi ige­he­lyet az össze­füg­gé­sé­től füg­get­le­nül ma­gya­ráz­zuk.

Amennyi­ben a Je­ho­va ta­núi fenn­tart­ják az ál­lás­pont­ju­kat – ezen nyil­ván­va­ló igék el­le­né­ben – mi­sze­rint az ószö­vet­sé­gi iga­zak­nak, va­la­mint az Új­szö­vet­ség hí­vei nagy ré­szé­nek más a re­mény­sé­ge – a föl­di pa­ra­di­csom – ezt az ál­lí­tá­su­kat egy­ér­tel­mű ige­he­lyek­kel kel­le­ne alá­tá­masz­ta­ni­uk. Vizs­gál­junk meg né­hány ál­ta­luk hasz­nált és fél­re­ér­tel­me­zett ige­he­lyet!^[21]

3.2 Van­nak olyan hí­vők, akik nem jut­nak a menny­be?

Gon­do­lat­me­ne­tük első lánc­sze­me an­nak bi­zo­nyí­tá­sa, hogy van­nak olyan hí­vők, akik nem jut­nak a menny­be. A Já­nos 3:13-ra ala­poz­nak az­zal az ér­tel­me­zés­sel, hogy ad­dig, amíg Jé­zus be­szélt, sen­ki sem lé­pett be a menny­be, kö­vet­ke­zés­kép­pen az ószö­vet­sé­gi iga­zak nem ju­tot­tak a menny­be, mi­vel csak föl­di re­mény­sé­gük volt.

Az ige össze­füg­gé­sé­ben való vizs­gá­la­ta se­gít a he­lyes ér­tel­me­zés­ben:

Bi­zony, bi­zony, mon­dom né­ked: amit tu­dunk, azt szól­juk, és amit lát­tunk, ar­ról te­szünk bi­zony­sá­got, de nem fo­gad­já­tok el a mi bi­zony­ság­té­te­lün­ket. Ha a föl­di dol­gok­ról szól­tam nek­tek, és nem hisz­tek, ak­kor ho­gyan fog­tok hin­ni, ha majd a mennye­i­ek­ről szó­lok nek­tek? Mert nem ment fel a menny­be sen­ki, csak az, aki a menny­ből szállt le, az Em­ber­fia. (Já­nos 3:11–13)

Ez az ige azt hang­sú­lyoz­za, hogy a Föl­dön élő em­be­rek kö­zül sen­ki sem ment fel a menny­be (úgy, aho­gyan azt Jé­zus tet­te), így sen­ki sem tud­ja ki­nyi­lat­koz­tat­ni, amit Jé­zus ki­nyi­lat­koz­ta­tott.^[22] Egye­dül ő szál­lott alá a menny­ből, az Atya je­len­lé­té­ből, egye­dül neki van is­te­ni ter­mé­sze­te, s így te­kin­té­lye és is­me­re­te ah­hoz, hogy a mennye­i­ek­ről be­szél­jen, és oda hív­jon ben­nün­ket. Jé­zus nem szán­dé­ko­zott a ha­lot­tak sor­sá­ról be­szél­ni.

Ugyan­ez a gon­do­lat jut ki­fe­je­zés­re a 3. fe­je­zet to­váb­bi ré­szé­ben:

Aki fe­lül­ről jön, az fe­let­te van min­den­ki­nek. Aki a föld­ről való, föl­di az, és föl­di­ek­ről szól. Aki a menny­ből jön (az fe­let­te van min­den­ki­nek:) és ar­ról tesz bi­zony­sá­got, amit lá­tott, és hal­lott, de bi­zony­ság­té­te­lét sen­ki sem fo­gad­ja el. Aki be­fo­gad­ta bi­zony­ság­té­te­lét, az pe­csé­tet tett arra, hogy Is­ten igaz. Mert akit az Is­ten kül­dött, az Is­ten be­szé­de­it szól­ja, mert an­nak ő nem mér­ték­kel mér­ve adja a Lel­ket. (Já­nos 3:31–34)

A Je­ho­va ta­núi rá­adá­sul né­hány fon­tos ószö­vet­sé­gi sze­mély pél­dá­ját meg­ra­gad­va azt ál­lít­ják, hogy ők nin­cse­nek és nem is lesz­nek a menny­ben:^[23]

3.2.1 „Mert nem Dá­vid ment fel a mennyek­be…”

Újra se­gít­sé­günk­re van a he­lyes ér­tel­me­zés­ben, ha meg­vizs­gál­juk a fe­je­zet­cím­ben sze­rep­lő idé­zet tá­gabb szö­veg­össze­füg­gé­sét:

Iz­rá­e­li­ta fér­fi­ak, hall­já­tok meg eze­ket az igé­ket! A ná­zá­re­ti Jé­zust, azt a fér­fi­út, akit az Is­ten iga­zolt előt­te­tek erők­kel, cso­dák­kal és je­lek­kel, ame­lye­ket ál­ta­la tett az Is­ten kö­zöt­te­tek, aho­gyan ma­ga­tok is tud­já­tok, azt, aki az Is­ten el­ha­tá­ro­zott dön­té­se és ter­ve sze­rint ada­tott oda, ti a po­gá­nyok keze ál­tal fel­sze­gez­té­tek és meg­öl­té­tek. De őt az Is­ten, mi­u­tán fel­ol­dot­ta a ha­lál fáj­dal­ma­it, fel­tá­masz­tot­ta, mi­vel le­he­tet­len volt, hogy a ha­lál fog­va tart­sa őt. Mert ezt mond­ja róla Dá­vid: Lát­tam az Urat ma­gam előtt min­den­kor, mert job­bom fe­lől van, hogy meg ne inog­jak. Azért vi­dult fel a szí­vem, és uj­jon­gott fel a nyel­vem, még tes­tem is re­mény­ség­ben fog nyu­god­ni, mert nem ha­gyod lel­ke­met a ha­lot­tak bi­ro­dal­má­ban, azt sem en­ge­ded, hogy Szen­ted el­mú­lást lás­son. Meg­is­mer­tet­ted ve­lem az élet út­ja­it, be­töl­tesz en­gem ör­ven­de­zés­sel a te or­cád előtt. Atyám­fi­ai, fér­fi­ak! Nyíl­tan meg­mond­ha­tom nek­tek ős­atyánk­ról, Dá­vid­ról, hogy meg­halt, és el­te­met­ték, sír­ja is ná­lunk van mind­má­ig. De pró­fé­ta volt, és tud­ta, hogy az Is­ten es­kü­vel fo­gad­ta neki, hogy vé­ré­ből va­lót ül­tet a trón­já­ra; ezért elő­re­te­kint­ve, a Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sá­ról mond­ta azt, hogy nem ma­rad a ha­lot­tak bi­ro­dal­má­ban, és tes­te sem lát el­mú­lást. Ezt a Jé­zust tá­masz­tot­ta fel az Is­ten, ami­nek mi va­la­mennyi­en ta­núi va­gyunk. Mi­u­tán te­hát fel­emel­te­tett az Is­ten jobb­já­ra, és meg­kap­ta az Atyá­tól a meg­ígért Szent­lel­ket, ki­töl­töt­te ezt, amint lát­já­tok is, hall­já­tok is. Mert nem Dá­vid ment fel a mennyek­be, hi­szen ő maga mond­ja: így szólt az Úr az én Uram­hoz: ülj az én job­bom­ra, amíg el­len­sé­ge­i­det lá­bad zsá­mo­lyá­vá te­szem. Tud­ja meg te­hát Iz­rá­el egész háza tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal, hogy Úrrá és Krisz­tus­sá tet­te őt az Is­ten: azt a Jé­zust, akit ti ke­reszt­re fe­szí­tet­te­tek. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2:22–36)

Pé­ter azt sze­ret­né bi­zo­nyí­ta­ni, hogy Jé­zus fel­tá­ma­dá­sát meg­pró­fé­tál­ták, s az ószö­vet­sé­gi pró­fé­cia nem tel­je­sed­he­tett be Dá­vid­ban, mi­vel ő nem tá­madt fel Jé­zus­hoz ha­son­ló mó­don. Egye­dül Jé­zus tes­tét nem ta­lál­ták a sír­bolt­ban. Ez a szem­be­ál­lí­tás Jé­zus fel­tá­ma­dá­sát akar­ja hang­sú­lyoz­ni, de nem árul el sem­mit Dá­vid ál­la­po­tá­ról az örök­ké­va­ló­ság­ban.

3.2.2 Jób (Jób 14:7–15)

Még a fá­nak is van re­mény­sé­ge: ha ki­vág­ják, új­ból ki­hajt, és nem fogy­nak el haj­tá­sai. Még ha el­vé­nül is a föld­ben gyö­ke­re, ha el­hal is a por­ban csonk­ja, a víz il­la­tá­tól ki­hajt, ága­kat hoz, mint a cse­me­te. De ha a fér­fi meg­hal, le­ha­nyat­lik, ha az em­ber ki­mú­lik, hova lesz? El­fogy­hat a víz a ten­ger­ből, a fo­lyó ki­szik­kad­hat, ki­szá­rad­hat, de az em­ber nem kel föl, ha egy­szer le­fe­küdt: az egek el­múl­tá­ig sem éb­red­nek föl, nem ser­ken­nek föl al­vá­suk­ból. Bár­csak el­rej­te­nél a hol­tak ha­zá­já­ban, ott rej­te­get­nél ha­ra­god el­múl­tá­ig! Ki­szab­nád idő­met, az­után újra gon­dol­nál rám. Ha meg­hal a fér­fiú, élet­re tud‑e kel­ni? Ak­kor egész küz­del­mes éle­te­men át is tud­nék vár­ni, míg csak be nem kö­vet­ke­zik a for­du­lat. Szól­nál hoz­zám, és én vá­la­szol­nék, kí­ván­koz­nál ke­zed al­ko­tá­sa után. (Jób 14:7–15)

A Jób 14:7–15 egy szen­ve­dő em­ber re­mény­te­len gon­do­la­ta­it tük­rö­zi. Eb­ből az igé­ből azon­ban nem le­het le­ve­zet­ni, hogy Jób­nak nem volt mennyei re­mény­sé­ge, hi­szen Jób nem fog­lal­ko­zott a mennyei, il­let­ve föl­di re­mény­ség kér­dé­sé­vel. Úgy be­szél, mint­ha a ha­lot­tak nem tá­mad­ná­nak fel, és nem len­ne re­mé­nyük (a föl­dön sem). Ké­sőbb vi­szont vi­lá­go­san lát­szik (lásd Sa­ját ma­gam lá­tom meg őt, tu­laj­don sze­me­im lát­ják meg, nem más, bár ve­sé­im is meg­emész­tet­nek. (Jób 19:25–27)Jób 19:25–27),^[24] hogy fel­is­mer­te, hogy a föl­di test el­bom­lá­sa nem je­len­ti az em­be­ri lét vé­gét.

3.2.3 Ke­resz­te­lő Já­nos (Máté 11:11–12)

Bi­zony, mon­dom nék­tek: nem tá­madt asszony­tól szü­le­tet­tek kö­zött na­gyobb Ke­resz­te­lő Já­nos­nál; de aki a leg­ki­sebb a mennyek or­szá­gá­ban, na­gyobb nála. Ke­resz­te­lő Já­nos nap­ja­i­tól mos­ta­nig a mennyek or­szá­ga erő­sza­kot szen­ved, és az erő­sza­ko­sok igye­kez­nek ha­tal­muk­ba ke­rí­te­ni.

Jé­zus arra sze­re­tett vol­na rá­mu­tat­ni, hogy az öröm­hír, amit hir­det sok­kal ma­ga­sabb szin­ten áll, mint bár­mi, amit az Ószö­vet­ség­ben ta­lál­ha­tunk. Azt sze­ret­né ké­pi­e­sen ki­fe­jez­ni, hogy noha Ke­resz­te­lő Já­nos a leg­na­gyobb pró­fé­ta, de mind­ezek el­le­né­re még az Ószö­vet­ség­hez tar­to­zik, lé­vén an­nak az utol­só pró­fé­tá­ja. Így bár­ki, aki Is­ten or­szá­gá­ban él (akik az öröm­hír hir­de­té­sé­nek ide­jén, az Új­szö­vet­ség ide­jén él­nek) na­gyob­bak Já­nos­nál, mi­vel is­me­rik Jé­zus meg­vál­tá­sát.^[25]

A tá­gabb össze­füg­gés vizs­gá­la­tá­val ha­son­ló­an le­lep­lez­het­jük a töb­bi ige ese­té­ben al­kal­ma­zott ha­mis ér­ve­lést is.^[26]

4 A föld örök­lé­sé­nek ígé­re­te a ke­resz­té­nyek egy má­sik cso­port­já­nak ada­tott?

A Je­ho­va ta­nú­i­nak gyak­ran hal­lott érve sze­rint a Bib­lia a Föld örök­lé­sé­ről is be­szél, emi­att en­nek a ke­resz­té­nyek egy má­sik cso­port­já­ra kell vo­nat­koz­nia. Tény­leg er­ről len­ne szó? Jé­zus er­ről az ígé­ret­ről a He­gyi be­széd­ben szólt:

Ami­kor meg­lát­ta a so­ka­sá­got, fel­ment a hegy­re, és mi­u­tán le­ült, oda­men­tek hoz­zá ta­nít­vá­nyai. Ő pe­dig meg­szó­lalt, és így ta­ní­tot­ta őket: „Bol­do­gok a lel­ki sze­gé­nyek, mert övék a mennyek or­szá­ga. Bol­do­gok, akik sír­nak, mert ők meg­vi­gasz­tal­tat­nak. Bol­do­gok a sze­lí­dek, mert ők örök­lik a föl­det. Bol­do­gok, akik éhez­nek és szom­jaz­nak az igaz­ság­ra, mert ők meg­elé­gít­tet­nek. Bol­do­gok az ir­gal­ma­sok, mert ők ir­gal­mas­sá­got nyer­nek. Bol­do­gok a tisz­ta szí­vű­ek, mert ők meg­lát­ják az Is­tent. Bol­do­gok, akik bé­két te­rem­te­nek, mert ők Is­ten fi­a­i­nak ne­vez­tet­nek. Bol­do­gok, aki­ket az igaz­sá­gért ül­döz­nek, mert övék a mennyek or­szá­ga. Bol­do­gok vagy­tok, ha én­mi­at­tam gya­láz­nak és ül­döz­nek ti­te­ket, és min­den­fé­le rosszat ha­zud­nak ró­la­tok. Örül­je­tek és uj­jong­ja­tok, mert ju­tal­ma­tok bő­sé­ges a mennyek­ben, hi­szen így ül­döz­ték a pró­fé­tá­kat is, akik előt­te­tek él­tek.” (Máté 5:1–12)

Min­den ál­dás, a „Föld örök­lé­se”, a „mennyek or­szá­gá­nak el­nye­ré­se”, a „meg­elé­gít­te­tés”, az „ir­ga­lom el­nye­ré­se”, „Is­ten meg­lá­tá­sa” és az „Is­ten gyer­me­ké­vé vá­lás” mély örö­met és be­tel­je­se­dést fe­jez ki, amit Is­ten azok­nak ígér, akik őt tisz­ta szív­vel ke­re­sik. Ezen ígé­re­tek örök­lé­sé­nek min­den „fel­té­te­le”, a „lel­ki sze­gény­ség”, az „ir­gal­mas­ság”, a „sze­líd­ség”, az „éh­ség és szom­jú­ság az igaz­ság­ra”, alap­ve­tő ke­resz­tény tu­laj­don­sá­gok, ame­lyek mély vá­gya­ko­zást fe­jez­nek ki Is­ten iránt. Le­he­tet­len két ka­te­gó­ri­á­ra bon­ta­ni az ál­dá­so­kat, s így az azok­ban ré­sze­sü­lő ke­resz­té­nye­ket is.

5 Támogatja‑e a Je­le­né­sek 7 és 14 a két-osz­tály el­mé­le­tet?

A Je­ho­va ta­núi azt ál­lít­ják, hogy a Je­le­né­sek köny­ve 7:1–8 és a 14:1–5 a mennyei re­mény­sé­get örök­lők­ről be­szél, míg a 7:9–17 azok­ról, akik örök­ké a Föl­dön fog­nak élni a föl­di pa­ra­di­csom­ban.

A Je­le­né­sek köny­ve képi ki­fe­je­ző­esz­kö­ze­i­nek ér­tel­me­zé­se nem tar­to­zik a leg­egy­sze­rűbb fel­ada­tok közé, en­nél fog­va a könyv ké­pe­it gyak­ran ki­hasz­nál­ják kü­lön­fé­le te­ó­ri­ák alá­tá­masz­tá­sá­ra.

Eb­ben az eset­ben szám­ta­lan el­lent­mon­dás fi­gyel­he­tő meg a Je­ho­va ta­núi ér­ve­lé­sé­ben:

Ha Iz­ra­el tör­zse­it szim­bo­li­ku­san ér­tik (azaz nem a zsi­dó ke­resz­té­nyek­re, ha­nem kü­lön­fé­le né­pek­ből ki­vá­lasz­tott ke­resz­té­nyek­re vo­nat­koz­tat­ják), ak­kor mi­lyen ala­pon ér­tik szó sze­rint a 144 000-et? 12x12=144 szim­bo­li­kus szám, épp­így az „ezer” is, mely a tel­jes­sé­get jel­ké­pe­zi.

Mind a 144 000 (Je­le­né­sek 14:3), mind a nagy so­ka­ság (Je­le­né­sek 7:9.15 – ahol az ő temp­lo­má­ban szol­gál­nak!) Is­ten trón­ja előtt áll­nak, így igen ön­ké­nyes do­log azt ál­lí­ta­ni, hogy a 144 000 a menny­ben, míg a nagy so­ka­ság a Föl­dön ta­lál­ha­tó!

A nagy so­ka­ság­hoz tar­to­zók fe­hér ru­há­ba van­nak öl­töz­ve. Ez a győz­te­sek­nek ígért ju­ta­lom (Je­le­né­sek 3:5) az­zal a bi­zo­nyos­ság­gal együtt, hogy ne­vük be van írva az élet köny­vé­be, s így jo­guk­ban áll, hogy be­lép­je­nek a mennyei Je­ru­zsá­lem­be! Ha­son­la­tos­kép­pen, akik győz­nek, Is­ten temp­lo­má­ban lesz­nek, és Jé­zus trón­ján fog­nak he­lyet fog­lal­ni (Je­le­né­sek 3:12.21).

Nincs uta­lás arra, hogy a győz­te­se­ket 2 cso­port­ra le­het­ne osz­ta­ni: né­há­nyan ugyan fe­hér ru­hát öl­te­nek, de anél­kül, hogy ré­sze­sül­né­nek a töb­bi ígé­ret­ben.

6 Vég­kö­vet­kez­te­té­sek

Utol­só ige­ként meg­vizs­gál­hat­juk a Já­nos 10:14–16-ot:

Én va­gyok a jó pász­tor, én is­me­rem az enyé­i­met, és az enyé­im is­mer­nek en­gem, aho­gyan az Atya is­mer en­gem, én is úgy is­me­rem az Atyát: és én éle­te­met adom a ju­ho­kért. Más ju­ha­im is van­nak ne­kem, ame­lyek nem eb­ből az akol­ból va­lók: azo­kat is ve­zet­nem kell, és hall­gat­ni is fog­nak a han­gom­ra: és ak­kor lesz egy nyáj, egy pász­tor.

A Je­ho­va ta­núi ér­tel­me­zé­se sze­rint „más ju­hok” nem ré­sze­sei az Is­ten és a szel­le­mi Iz­ra­el kö­zöt­ti szö­vet­ség­nek, ha­nem ők nye­rik el a Föl­di pa­ra­di­cso­mot.^[27] Ez a ma­gya­rá­zat vi­lá­gos el­lent­mon­dás­ban áll a rész­let utol­só mon­da­tá­val.

„[…] és ak­kor lesz egy nyáj, egy pász­tor […]” – ez az Új­szö­vet­ség alap­ve­tő gon­do­la­ta. Az ószö­vet­ség és még Jé­zus ide­jé­ben is el­len­sé­ges­ke­dés volt a zsi­dók és a po­gá­nyok kö­zött. Jé­zus azért jött, hogy le­rom­bol­ja az el­len­sé­ges­ke­dést, s egy test­té for­mál­ja mind­azo­kat, akik hisz­nek Is­ten­ben.^[28] Ez Is­ten cso­dá­ja, hogy min­den gyer­me­két egy­be­gyűj­ti, ugyan­az­zal aján­dé­koz­za meg, s mé­lyen eggyé te­szi őket.

A Je­ho­va ta­núi meg­ha­mi­sí­ják az­ál­tal, hogy azt ál­lít­ják, az „egy­ből ket­tő lesz”, mi­köz­ben a Bib­lia azt ta­nít­ja, hogy „a ket­tő lesz eggyé”.