II. rész: Ki Is­ten egy­ál­ta­lán? Mit tud­ha­tunk róla?

Az írá­sunk elő­ző ré­szé­ben (Mi­ért higgyek Is­ten­ben? – Is­ten és a tu­do­mány) ar­ról ír­tunk, hogy a tu­do­mány va­jon kizárja‑e egy Te­rem­tő Is­ten lé­te­zé­sét. Lát­tuk, hogy a tu­do­mány pon­tos le­írást tud adni az anya­gi vi­lág fo­lya­ma­ta­i­ról. Meg­fe­le­lő vá­la­szok­kal szol­gál a „hogyan”-jellegű kér­dé­sek­re, de lé­nye­gé­ből és mód­sze­re­i­ből adó­dó­an, a tu­do­mány nem fog­lal­ko­zik a mi­ér­tek­kel. A ter­mé­szet har­mó­ni­á­ja, szép­sé­ge és – nem utol­só sor­ban – tu­do­má­nyos le­ír­ha­tó­sá­ga azon­ban fel­té­te­le­zi egy ér­tel­mes Te­rem­tő lé­te­zé­sét. De ki is Ő? Er­ről szól a Mi­ért higgyek Is­ten­ben? so­ro­za­tunk most kö­vet­ke­ző ré­sze.

1 Be­ve­ze­tés

Az em­be­rek újra és újra ta­gad­ják Is­ten lé­te­zé­sét, mert egy ki­for­ga­tott vagy pri­mi­tív el­kép­ze­lést kap­tak Róla. Né­me­lyek ne­vet­sé­ges­sé te­szik vagy ke­gyet­len­nek ál­lít­ják be. Az em­be­re­ket saj­nos be­fo­lyá­sol­ják az elő­íté­le­te­ik. Ezért a kö­vet­ke­zők­ben össze­gyűj­töt­tünk több gon­do­la­tot Is­ten ter­mé­sze­té­ről, azaz tu­laj­don­sá­ga­i­ról és jel­le­mé­ről. Ezek­ről so­kat meg­tud­ha­tunk a Bib­li­á­ból.

2 Is­ten az ere­de­te min­den lé­te­ző­nek

Is­tent sen­ki sem te­rem­tet­te. Eb­ben kü­lön­bö­zik mind­at­tól, ami ezen a vi­lá­gon lé­te­zik. Is­ten az egyet­len, aki­nek nincs ere­de­te. Min­den más tőle függ.

Az ÚR ere­je al­kot­ta a föl­det, az ő böl­cses­sé­ge szi­lár­dí­tot­ta meg a vi­lá­got, az ő ér­tel­me fe­szí­tet­te ki az eget. (Je­re­mi­ás 10:12)

Min­den ál­ta­la lett, és nél­kü­le sem­mi sem lett, ami lét­re­jött. (Já­nos 1:3)

3 Is­ten örök­ké­va­ló

Ő az, aki meg­te­rem­tet­te az időt, aki az idő fe­lett áll, és aki té­ren és időn kí­vül lé­te­zik. Nincs kez­de­te, nincs vége, és nem vál­to­zik.

Mi­előtt he­gyek szü­let­tek, mi­előtt a föld és a vi­lág lét­re­jött, örök­től fog­va mind­örök­ké vagy te, ó, Is­ten! (Zsol­tá­rok 90:2)

Az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esz­ten­dő, és ezer esz­ten­dő annyi, mint egy nap. (2 Pé­ter le­vél 3:8)

4 Is­ten kor­lát­lan, min­de­nütt je­len­lé­vő

Ő te­rem­tet­te a te­ret és az anya­got, így Őt ezek nem kor­lá­toz­zák. Is­ten­nek nincs tes­te, ha­nem szel­lem. Nem tud­juk Őt szí­nek­kel és for­mák­kal le­ír­ni, nem le­het el­kép­zel­ni, ho­gyan néz ki. Is­ten nem fér­fi és nem nő, nem fi­a­tal és nem öreg. De az, hogy Is­ten­nek nincs for­má­ja és meg­je­le­né­se, nem je­len­ti azt, hogy nem tud­ha­tunk róla sem­mit. Meg­en­ge­di ne­künk, hogy meg­lás­suk jó tu­laj­don­sá­ga­it. Azon­ban nem tud­juk Őt tér­be­li ha­tá­rok közé szo­rí­ta­ni az­zal, hogy azt gon­dol­juk, itt vagy ott van. Is­ten min­de­nütt je­len van, ugyan­ak­kor kö­zel van min­den­ki­hez, aki ke­re­si Őt.

Hi­szen az ég, sőt az egek­nek egei sem fo­gad­hat­nak ma­guk­ba té­ged, hát még ez a ház, ame­lyet én épí­tet­tem! (1 Ki­rá­lyok 8:27)

Az Is­ten, aki te­rem­tet­te a vi­lá­got és mind­azt, ami ben­ne van, aki menny­nek és föld­nek Ura, nem la­kik em­ber­kéz al­kot­ta temp­lo­mok­ban […] hi­szen nincs messzi­re egyi­künk­től sem. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 17:24)

5 Is­ten min­den­tu­dó

Mi­vel Is­tent nem kor­lá­toz­za sem idő, sem tér, min­dent tud, ami tör­té­nik. Is­me­ri az egész múl­tat, je­lent és jö­vőt – és min­den em­bert tel­jes va­ló­já­ban.

Uram, te meg­vizs­gálsz és is­mersz en­gem. Tu­dod, ha le­ülök vagy ha fel­ál­lok, messzi­ről is ész­re­ve­szed szán­dé­ko­mat. Szem­mel tar­tod já­rá­so­mat és pi­he­né­se­met, gon­dod van min­den utam­ra. Még nyel­ve­men sincs a szó, te már pon­to­san tu­dod, Uram. (Zsol­tá­rok 139:1–4)

Ez azon­ban nem je­len­ti azt, hogy min­den, ami az éle­tünk so­rán tör­té­nik, vagy amit te­szünk, elő­re meg van ha­tá­roz­va és a sor­sunk­ban meg van írva. Is­ten is­me­ri azt, amit mi jö­vő­nek ne­ve­zünk, egy­sze­rű­en azért, mert időt­len­sé­gé­ben úgy lát­ja, mint egy már meg­tör­tént dol­got.

6 Is­ten jó

Is­ten tö­ké­le­te­sen jó. A ve­lünk kap­cso­la­tos szán­dé­kai is jók. Tö­rő­dik ve­lünk, és azt akar­ja adni, ami a leg­jobb ne­künk, még ak­kor is, ha nem ér­de­mel­jük meg. Ezért bíz­ha­tunk Ben­ne.

[…] mert ő jó­sá­gos a há­lát­la­nok és go­no­szok iránt. (Lu­kács 6:35)

Is­ten nem azért adta ne­künk az éle­tet, mert szük­sé­ge len­ne arra, hogy szol­gál­juk, ha­nem azért, mert nagy­lel­kű­en jó aján­dé­ko­kat akar adni ne­künk.

Kér­je­tek, és ada­tik nek­tek, ke­res­se­tek, és ta­lál­tok, zör­ges­se­tek, és meg­nyit­ta­tik nek­tek […] ki az kö­zü­le­tek, aki fi­á­nak kö­vet ad, ami­kor az ke­nye­ret kér tőle […] Ha te­hát ti go­nosz lé­te­tek­re tud­tok jó aján­dé­ko­kat adni gyer­me­ke­i­tek­nek, mennyi­vel in­kább ad jót a ti mennyei Atyá­tok azok­nak, akik kér­nek tőle? (Máté 7:7.9.11)

Sok em­bert mé­lyen meg­ren­dít, ami­kor be­teg­ség, ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fák vagy ép­pen em­be­ri go­nosz­ság okoz­ta szen­ve­dés­ről és fáj­da­lom­ról hall. Ha lé­te­zik Is­ten, ha jó­sá­gos és Ő a sze­re­tet Is­te­ne, mi­ért ez a sok szen­ve­dés és igaz­ság­ta­lan­ság? Ezek nem könnyű kér­dé­sek – olya­nok, ame­lyek bib­li­ai hívő em­be­re­ket is fog­lal­koz­tat­tak.

Is­ten nem kö­zöm­bös a szen­ve­dé­sünk iránt. Ő a szen­ve­dés­ben is kö­zel van hoz­zánk, és mé­lyen meg­ta­pasz­tal­hat­juk a sze­re­te­tét ak­kor is, ami­kor úgy érez­zük, hogy az erőnk vé­gé­re ér­tünk.

7 Is­ten szent

Is­ten sze­re­ti a jót és ir­tó­zik a go­nosz­tól. Ő tel­je­sen tisz­ta, mint a fény.

Uram, ős­idők­től fog­va te vagy az én szent Is­te­nem! […] Sze­med tisz­ta, nem néz­he­ti a rosszat. (Haba­kuk 1:12–13)

A sö­tét­ség – min­den, amit az em­be­rek el akar­nak rej­te­ni és szé­gyell­nek – nem áll­hat meg előt­te. Is­ten azok­hoz jön kö­zel, akik tisz­ta élet­re tö­rek­sze­nek.

Is­ten vi­lá­gos­ság, és nincs ben­ne sem­mi sö­tét­ség. Ha azt mond­juk, hogy kö­zös­sé­günk van vele, és a sö­tét­ség­ben já­runk, ak­kor ha­zu­dunk, és nem cse­le­ked­jük az igaz­sá­got. (1 Já­nos le­vél 1:5–6)

8 Is­ten igaz és igaz­sá­gos

Mi­vel Is­ten azt akar­ja, ami tö­ké­le­te­sen jó, fon­tos szá­má­ra, hogy min­den­ben kü­lönb­sé­get te­gyen jó és rossz kö­zött. Ezért ítél, min­dent ala­po­san fi­gye­lem­be véve. He­lyes és illő, hogy az, aki min­dent adott ne­künk, meg­ítél­je, hogy ki-ki mit kezd az­zal, amit ka­pott.

Én ál­la­pí­tom meg azt az időt, ami­kor igaz­sá­got szol­gál­ta­tok. (Zsol­tá­rok 75:3)

Ő min­den­ki­nek cse­le­ke­de­tei sze­rint fog meg­fi­zet­ni: azok­nak, akik áll­ha­ta­to­san jót cse­le­ked­ve tö­rek­sze­nek di­cső­ség­re, meg­be­csü­lés­re és hal­ha­tat­lan­ság­ra, örök éle­tet ad, azok­nak pe­dig, akik vi­szály­ko­dók, akik el­len­áll­nak az igaz­ság­nak, és a go­nosz­ság­nak en­ged­nek, ha­rag­gal és bosszú­ál­lás­sal fi­zet majd. (Róma le­vél 2:6–8)

A Bib­li­á­ban Is­ten íté­le­te nem­csak a go­nosz­ság el­íté­lé­sé­ről, ha­nem a vi­ták el­dön­té­sé­ről is szól. Ab­ban is meg­nyil­vá­nul, hogy igaz­sá­got szol­gál­tat az el­nyo­mot­tak­nak és gon­dos­ko­dik a gyen­gék­ről. Is­ten sen­kit sem bánt meg, sen­kit sem hoz hát­rá­nyos hely­zet­be, sen­ki­vel sem ki­vé­te­lez.

Erre Pé­ter be­szél­ni kez­dett, és ezt mond­ta: Most ér­tem meg iga­zán, hogy Is­ten nem sze­mély­vá­lo­ga­tó, ha­nem min­den nép kö­zött ked­ves előt­te, aki féli őt, és igaz­sá­got cse­lek­szik. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 10:34–35)

Is­ten sze­re­ti az igaz­sá­got, ezért min­den em­ber­nek se­gí­te­ni akar ab­ban, hogy igaz éle­tet él­jen.

Bol­do­gok, akik éhez­nek és szom­jaz­nak az igaz­ság­ra, mert ők meg­elé­gít­tet­nek. (Máté 5:6)

9 Is­ten sze­re­tet

Is­ten­ben az ön­zés­nek a leg­cse­ké­lyebb nyo­ma sincs. Sze­re­te­te, amely min­dig a leg­job­bat ke­re­si és adja min­den­ki­nek, az em­be­ri sze­re­tet fö­lött áll. Is­ten a sze­re­te­té­nek ere­jé­vel te­rem­tet­te és tart­ja fenn a vi­lág­egye­te­met. Ez a sze­re­tet füg­get­len az ér­zel­mek hul­lám­zá­sá­tól; hű­ség jel­lem­zi, és túl­mu­tat a ha­lá­lon.

Ó, Is­ten, te vagy Is­te­nem […] Mert sze­re­te­ted az élet­nél is jobb […] (Zsol­tá­rok 63:2.4)

Is­ten ön­zet­len sze­re­te­te töb­bek kö­zött ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy haj­lan­dó meg­bo­csá­ta­ni. Is­ten nem ne­hez­tel vagy ke­se­reg az Őt el­uta­sí­tó vagy sem­mi­be vevő em­be­rek­kel szem­ben, és nem függ at­tól, hogy há­lát adunk‑e neki. Sze­re­te­te nem eről­te­ti rá ma­gát sen­ki­re, nem kor­lá­toz vagy nyom el sen­kit. Ti­tok­ban mun­kál­ko­dik, és még­is lát­ha­tó.

A sze­re­tet nem pusz­tán Is­ten egyik tu­laj­don­sá­ga, ha­nem a ter­mé­sze­te; sem­mi más nem fon­to­sabb szá­má­ra, mint a sze­re­tet. Aki meg akar­ja is­mer­ni ezt a sze­re­te­tet, meg­ta­lál­ja; aki meg akar­ja ta­nul­ni, meg­ta­pasz­tal­ja.

Sze­ret­te­im, sze­res­sük egy­mást, mert a sze­re­tet Is­ten­től van, és aki sze­ret, az Is­ten­től szü­le­tett, és is­me­ri Is­tent; aki pe­dig nem sze­ret, az nem is­mer­te meg Is­tent, mert Is­ten sze­re­tet. (1 Já­nos le­vél 4:7–8)

Is­ten sze­re­te­te el­ve­zet min­ket egy lé­nye­ges do­log­hoz: az em­be­ri aka­rat sza­bad­sá­gá­hoz. A sze­re­te­tet csak­is ak­kor tud­juk sze­re­tet­ként meg­él­ni, ha sza­bad be­lá­tá­sunk alap­ján dön­tünk mel­let­te. Ebbe a kér­dés­be ás­suk bele ma­gun­kat írá­sunk foly­ta­tá­sá­ban: A sza­bad aka­rat mint bi­zony­ság Is­ten lé­te­zé­sé­re