Kik va­gyunk?

Gyak­ran kér­de­zik tő­lünk, hogy kik va­gyunk, és so­kan ta­lán egy ke­resz­tény cso­port vagy val­lá­si szer­ve­zet ne­vét vár­nák vá­la­szul. Mi­vel azon­ban nem va­gyunk szer­ve­zet, nem tu­dunk konk­rét né­ven be­mu­tat­koz­ni. Jé­zus ta­nít­vá­nyai sem ad­tak ne­vet ma­guk­nak, ha­nem üze­ne­tük és éle­tük alap­ján le­he­tett meg­is­mer­ni őket. A ta­nít­vá­nyo­kat kor­tár­sa­ik ké­sőbb ke­resz­té­nyek­nek ne­vez­ték (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 11:26), mert Jé­zust Krisz­tus­nak, az Is­ten­től ér­tünk, em­be­re­kért jött Meg­vál­tó­nak val­lot­ták, és őt kö­vet­ték.

Ek­kép­pen mi is ke­resz­té­nyek va­gyunk, Jé­zus ta­nít­vá­nyai. Az első ke­resz­té­nyek pél­dá­ját kö­vet­ve meg akar­juk va­ló­sí­ta­ni az éle­tünk­ben azt, amit a Bib­li­á­ban ol­va­sunk. Nem tar­to­zunk sem­mi­lyen fe­le­ke­zet­hez vagy más szer­ve­zet­hez. Szám­sze­rű­leg kis kö­zös­ség va­gyunk, kü­lön­bö­ző tár­sa­dal­mi hát­tér­ből és fog­lal­ko­zás­sal. Azért va­gyunk együtt, mert mind­annyi­an egyen-egyen­ként Jé­zust, Urun­kat és Is­te­nün­ket akar­juk kö­vet­ni (Já­nos 20:28).

A Bib­li­át tart­juk a ke­resz­tény ta­ní­tás egye­dü­li alap­já­nak. Min­den nap össze­jö­vünk, hogy együtt gon­dol­koz­zunk Is­ten Igé­jé­ről. Te­kin­tély­nek tart­juk a Bib­li­át mind hi­tünk­re, mind éle­tünk­re néz­ve. Igyek­szünk tör­té­nel­mi és iro­dal­mi kör­nye­ze­té­ben vizs­gál­ni, hogy egy­re mé­lyeb­ben meg­ért­hes­sük. El akar­juk ke­rül­ni mind a szó­sze­rin­ti (fun­da­men­ta­lis­ta), mind a sza­bad­el­vű (li­be­rá­lis) írás­ér­tel­me­zés hi­bá­it. Hisszük, hogy a Bib­li­át csak a Szent Szel­lem se­gít­sé­gé­vel ért­het­jük he­lye­sen.

Az első szá­za­dok­ban meg­fo­gal­ma­zott hit­val­lá­sok (az apos­to­li hit­val­lás, a ni­cea-kons­tan­ti­ná­po­lyi és az Ata­náz-féle hit­val­lás) vé­le­mé­nyünk sze­rint össz­hang­ban van­nak a Bib­lia ta­ní­tá­sá­val. Ezek a hit­val­lá­sok a ko­rai ke­resz­tény­ség for­rá­sa­i­ból me­rí­te­nek, ame­lyek meg­ha­tá­ro­zó­ak és ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dot­tak vol­tak a hit­val­lá­sok meg­írá­sa­kor. Tar­tal­mi­lag te­hát egyet­ér­tünk ve­lük. Ugyan­ak­kor tisz­tá­ban va­gyunk ke­let­ke­zé­sük kö­rül­mé­nye­i­vel, va­la­mint a tör­té­nel­mi-po­li­ti­kai hát­tér­rel, ame­lyek­kel vi­szont nem tu­dunk azo­no­sul­ni. Ez kü­lö­nö­sen igaz a ke­resz­tény­ség ál­lam­val­lás­sá té­te­lé­re, el­vi­lá­gi­a­so­dá­sá­ra, va­la­mint a for­má­lis val­lás­gya­kor­lat­ra az egy­sze­rű és őszin­te ke­resz­tény élet he­lyett.

A hit szá­munk­ra va­ló­ság, amely éle­tünk min­den te­rü­le­tét át­hat­ja, nem pe­dig át­vett ha­gyo­má­nyok őr­zé­se. Emi­att kö­zö­sen vál­lal­juk a fe­le­lős­sé­get hi­tün­kért, “amely egy­szer s min­den­kor­ra a szen­tek­re bí­za­tott” (Jú­dás le­vél 3). A web­ol­da­lun­kon ol­vas­ha­tó írá­sa­ink így sok test­vér fel­is­me­ré­se­i­nek és kö­zös mun­ká­já­nak gyü­möl­csei.

El­vet­jük a „gyü­le­ke­ze­ti” hi­e­rar­chi­át, mi­vel vi­lá­gos el­lent­mon­dás­ban van Is­ten Sza­vá­val és a test­vér­sze­re­tet­tel. Meg­győ­ző­dé­sünk, hogy a ke­resz­té­nyek Is­ten sze­rin­ti egy­sé­ge nem le­het em­be­ri irá­nyí­tás ered­mé­nye, ha­nem ki­zá­ró­lag a Szent­írás irán­ti en­ge­del­mes­ség­ből fa­kad­hat. Egy­ség­ben va­gyunk, mert a sa­ját el­kép­ze­lé­se­ink he­lyett, mind­annyi­an azt akar­juk kö­vet­ni, amit Is­ten min­den­ki szá­má­ra fel­is­mer­he­tő­en a Bib­li­á­ban ki­nyi­lat­koz­ta­tott.

Több or­szág­ból is­me­rünk ke­resz­té­nye­ket, és na­gyon örü­lünk, ha újabb test­vé­rek­kel ta­lál­koz­ha­tunk (akár más or­szá­gok­ból, vagy kon­ti­nen­sek­ről is). Le­he­tő­sé­ge­ink­hez ké­pest, mind­annyi­an a leg­szo­ro­sabb kap­cso­lat­ban ál­lunk egy­más­sal; ugyan­is sú­lyos vé­tek len­ne a test­vér­sze­re­tet­tel szem­ben, ha ke­resz­té­nyek úgy él­né­nek egy­más mel­lett, hogy nem vi­sel­nek gon­dot egy­más­ról. Az 1 Já­nos le­vél 3:14–16-ban ezt ol­vas­suk:

Mi tud­juk, hogy át­men­tünk a ha­lál­ból az élet­be, mert sze­ret­jük test­vé­re­in­ket: aki nem sze­re­ti a test­vé­rét, az a ha­lál­ban ma­rad. Aki gyű­lö­li a test­vé­rét, az em­ber­gyil­kos; azt pe­dig tud­já­tok, hogy az em­ber­gyil­kos­nak nincs örök éle­te. Ab­ból is­mer­jük a sze­re­te­tet, hogy ő az éle­tét adta ér­tünk; ezért mi is tar­to­zunk az­zal, hogy éle­tün­ket ad­juk test­vé­re­in­kért.