Ki­vet­ték a re­in­kar­ná­ció ta­ní­tá­sát a Bib­li­á­ból?

A lé­lek­ván­dor­lás­ról szó­ló ta­ní­tá­su­kat cá­fol­ja az, hogy a lel­kek már egy­ál­ta­lán nem em­lé­kez­nek arra, mi volt lét­re­jöt­tük előtt. Ha ugyan­is arra kül­det­tek, hogy min­dent meg­ta­pasz­tal­ja­nak, ak­kor em­lé­kez­ni­ük kel­le­ne a múlt­ra is, hogy a még hi­ány­zó dol­go­kat pó­tol­has­sák, és ne kell­jen nyo­mo­rú­sá­go­san min­dig ugyan­ab­ban fá­rad­ni­uk. Ha emi­att jöt­tek a föld­re, ak­kor az egye­sü­lés a test­tel nem tö­röl­het­né ki tel­je­sen az em­lé­ke­ze­tét és meg­fon­to­lá­sát azok­nak a dol­gok­nak, ame­lye­ket ko­ráb­ban ta­pasz­tal­tak. Amit ugyan­is most a lé­lek, amíg a test al­szik és nyug­szik, lát ma­gá­nál és álom­ban átél, azt oszt­ja meg nagy­részt a test­tel em­lé­ke­ze­te sze­rint, és oly­kor még hosszú idő után is ébe­ren me­sél ar­ról, amit álom­ban lá­tott. Így arra is em­lé­kez­nie kel­le­ne, amit tett, mi­előtt meg­tes­te­sült. Ha ugyan­is ar­ról, amit egy pil­la­na­tig álom­ban lá­tott, még az álom után is tud, mi­u­tán újra tu­dat­ta a test­tel és min­den tag­já­ba szét­szórt, sok­kal in­kább tud­nia kel­le­ne ar­ról, ahol olyan so­ká­ig, akár még egy egész el­múlt éle­ten át is lé­te­zett. (Irenäus: Ge­gen die Hä­re­sien. 33:1, Es gibt kei­ne Se­elen­wan­de­rung – http://​www​.unifr​.ch/​b​k​v​/​k​a​p​i​t​e​l​6​4​5​.​htm [2014. 01. 14.], sa­ját for­dí­tás a né­met szö­veg alap­ján)

Nos, raj­ta. Ha va­la­mi böl­cse­lő ál­lí­ta­ná, amint ezt La­be­ri­us mond­ja Py­tha­go­ras vé­le­mé­nye alap­ján, hogy az em­ber ösz­vér­ből szár­ma­zik, a nős­tény kí­gyó asszony­ból ered, és erre a ta­ní­tás­ra ékes be­szé­de ere­jé­vel min­den bi­zo­nyí­té­kot oda­fi­ca­mí­ta­na, nem találna‑e he­lyes­lés­re, nem szerezne‑e ma­gá­nak hi­telt? Egye­sek úgy gon­dol­nák ta­lán, hogy emi­att még az ál­la­ti hús­tól is tar­tóz­kod­ni­ok kell, hogy eset­leg va­la­me­lyik ük­ap­juk­ból mar­ha­húst ne fa­la­toz­za­nak. Ha azon­ban a ke­resz­tény ígé­ri, hogy az em­ber em­ber lesz újra, Ca­i­us maga Ca­i­us lesz megint, azon ipar­kod­nak, hogy a hely­szí­nen rög­tön le­vi­zel­jék. Sőt, nem is csak ól­mos szí­jak­kal, de kö­vek­kel haj­szol­ja őt a nép ki­fe­lé. Mint­ha nem kö­ve­tel­né min­den jó­zan meg­fon­to­lás, hogy az em­be­ri lel­kek test­be való vissza­té­ré­sé­re ren­del­ke­zé­sünk­re áll, hogy ugyan­azok­ba a tes­tek­be tér­je­nek vissza a lel­kek. Lám, ép­pen ennyit je­lent a vissza­té­rés, vagy­is, hogy ugyan­azok le­gye­nek, amik az­előtt vol­tak. Ha ugyan­is nem ugyan­azok töb­bé, amik az­előtt vol­tak, vagy­is, ha nem lel­kek im­már, ame­lyek az em­be­ri, ugyan­azt az egyé­ni tes­tet kap­ják ma­guk­nak, ak­kor bi­zony nem azok, amik elő­ző­leg vol­tak. Mi­kép­pen mond­hat­ják ró­luk te­hát, hogy vissza­tér­nek, ha nem ugyan­azok töb­bé? Vagy má­sok­ká let­tek s így már nem ugyan­azok töb­bé, vagy ha ugyan­azok ma­rad­nak, ak­kor nem le­het­nek má­sok­ká. Sok hely­re és sza­bad­idő­re vol­na szük­ség, ha tré­fás ma­gya­rá­za­to­kat ál­lí­ta­nék arra néz­ve, hogy ki mi­fé­le ál­lat­ba lát­szik vissza­ala­kul­ni. Ámde töb­bet ér vé­de­ke­zé­sünk oká­ból, ha szem előtt tart­juk: sok­kal mél­tób­ban hi­he­tő, hogy az em­ber­ből is­mét em­ber tér vissza, ki-ki maga he­lyett, ha ugyan em­ber az il­le­tő s a lé­lek meg­őr­zi ere­de­ti mi­lyen­sé­gét, bár ha nem is ugyan­ab­ba az alak­ba, de ugyan­azon ál­la­pot­ba nye­ri a vissza­té­ré­sét. Mi­vel azon­ban a vissza­ál­lí­tás alap­ja az íté­let­re való ren­de­lés, azért szük­ség­sze­rű, hogy ugyan­azt ál­lít­sák elő, aki volt egy­ko­ron s így meg­kap­has­sa Is­ten­től íté­le­tét jó és go­nosz cse­le­ke­de­te­i­ért ér­de­me sze­rint. Kö­vet­ke­ző­leg meg kell je­len­ni­ök a tes­tek­nek is, mi­vel egy­részt a lé­lek ma­gá­ban, szi­lárd anyag hí­ján, vagy­is a test nél­kül sem­mit sem szen­ved­het, más­részt a lel­kek­nek min­den­kép­pen el kell szen­ved­ni­ök Is­ten íté­le­te sze­rint, amit a test nél­kül meg nem ér­de­mel­tek vol­na, mert hi­szen az­zal egye­sül­ten haj­tot­tak vég­re min­dent. Ámde – kér­de­zed – ho­gyan ve­zet­he­tik elő a szét­bom­lott anya­got? Fi­gyeld meg ma­ga­dat, ó, em­ber és rá­jössz, hogy ezt mi­kép­pen hi­he­ted. Gon­dold meg, mi vol­tál, mi­előtt let­tél. Nyil­ván sem­mi vol­tál. Em­lé­kez­nél ugyan­is, ha va­la­mi let­tél vol­na. Aki te­hát sem­mi sem vol­tál, mi­előtt let­tél vol­na, s aki ugyan­ab­ba a sem­mi­be hul­lasz mi­dőn meg­szű­nik a lé­ted, mi­ért nem le­hetsz majd újra lé­te­ző­vé a sem­mi­ből, ugyan­an­nak a Te­rem­tő­nek aka­ra­tá­ból, aki ab­ból a sem­mi­ből már akar­ta egy­szer lé­te­zé­se­det? Ugyan mi­cso­da új do­log tör­té­nik ve­led? Nem vol­tál és let­tél. És újra le­szel, mi­dőn is­mét a sem­mi­be tér­tél. Ma­gya­rázd meg, ha tu­dod, mi­kép­pen let­tél, s az­után ke­resd a meg­fej­té­sét, hogy mi mó­don le­szel is­mét. És min­den bi­zonnyal könnyebb va­la­mi, hogy is­mét le­hess, ami vol­tál már egy­szer, hi­szen ha­son­ló­kép­pen nem volt ne­héz azzá len­ned, ami az­előtt még so­ha­sem vol­tál. Nos, kételkedhetik‑e va­la­ki az Is­ten ha­tal­má­ban, aki ezt a rop­pant vi­lág­tes­tet a nem­lé­te­zés­ből – nem ke­ve­sebb ez, mint a pusz­ta és üres ha­lál – elő­hív­ta, a min­dent ala­kí­tó Lé­lek­kel ke­resz­tül-ka­sul ala­kí­tot­ta s ugyan­az­zal a Lé­lek­kel az em­be­ri föl­tá­ma­dás pél­dás elő­ké­pé­vé je­löl­ten ál­lí­tot­ta elé­tek ta­nú­bi­zony­sá­gul? A ha­lál­ba ha­nyat­ló nap­vi­lág újra föl­ra­gyog nap-nap után. A tűnő sö­tét­ség ha­son­ló vál­to­zás­ban is­mét vissza­tér. A ki­al­vó csil­la­gok új élet­re kap­nak. Az idő­sza­kok vég­ződ­nek s kez­dőd­nek is­mét csak­ha­mar. El­fo­gyaszt­juk a gyü­möl­csöt és ha­mar újra érik. A mag­vak csak ak­kor buk­nak biz­to­san elő na­gyobb ter­mé­keny­ség­re, ha szét­ro­had­nak és föl­bom­lot­tak előbb. Min­den csak úgy ma­rad meg, ha pusz­tu­lás­ba tér. A pusz­tu­lás­ból nyert új éle­tet min­den. És te, em­ber, ki annyi­ra ki­vá­ló vagy, ha meg­ér­ted ma­ga­dat, bár csu­pán a Py­thia föl­ira­tá­ból is ve­szed a tu­do­má­nyo­dat, te min­den ha­lál­ba zu­ha­nó és újra tá­ma­dó do­log ura, va­jon azért halsz‑e csu­pán, hogy örök­re meg­sem­mi­sülj? Nem. Föl­tá­madsz is­mét, bár­hol por­ladsz is el, bár­mi anyag ka­sza­bolt össze, emész­tett meg, nyelt ma­gá­ba, haj­szolt a meg­sem­mi­sü­lés­be, de vissza­ád té­ged újra. Azé a sem­mi is, akié maga a min­den­ség. Te­hát – mond­já­tok erre – foly­to­no­san hal­nunk kell és örök­ké fel­tá­ma­dunk. Ha így ren­del­te vol­na a min­de­nek Ura, akar­va-nem akar­va meg­ta­pasz­tal­nád ál­la­po­tod­nak ezt a tör­vény­sze­rű­sé­gét. Ámde nem más­kép­pen ren­del­te, mint ahogy hir­det­te. Az az okos el­gon­do­lás, amely a vi­lág­min­den­sé­get el­len­té­tek­ből szőt­te egy­be úgy­annyi­ra, hogy min­den do­log­nak el­len­té­tes va­ló­sá­gok­ból kell áll­nia az egy­ség ural­ma alatt, üres­ből és szi­lárd­ból, élő­ből és élet­te­len­ből, fog­ha­tó­ból és fog­ha­tat­lan­ból, fény­ből és sö­tét­ből, sőt élet­ből és ha­lál­ból, nos, ez az el­gon­do­lás a vi­lág tar­tal­mát is olyas­kép­pen ren­del­te, an­nak ál­la­po­tát olyan meg­osz­tás­ban kap­csol­ta egy­be: ez a mos­ta­ni első rész, amely­ben mi a dol­gok ke­let­ke­zé­sé­től fog­va, mint la­ko­sok élünk, idő­le­ges fo­lya­mat­ban si­es­sen tova és nyer­je vég­ző­dé­sét, a kö­vet­ke­ző pe­dig, amely­re re­mény­ke­dés­sel vá­runk, a ha­tár­ta­lan örök­ké­va­ló­ság­ban foly­ta­tód­jék. Mi­helyt el­ér­ke­zik te­hát a vég és a ha­tárt sza­bó mezs­gye, amely vá­lasz­tó vo­nal­ként áll a kö­zé­pen úgy, hogy a vi­lág­min­den­ség ha­son­ló­kép­pen ide­ig­le­nes alak­ja, amely füg­göny gya­nánt fe­szül a má­sik rész, az örök­ké­va­ló­ság előtt, át­ala­kul majd, nos, meg­úju­lást nyer ak­kor az egész em­be­ri nem­zet­ség, hogy dí­ját ve­gye an­nak, amit ez idő fo­lya­mán jó­ban és rossz­ban ér­de­melt, sőt foly­ta­tód­jék ez a fi­zet­ség az örök­ké­va­ló­ság vég­te­len so­rán. Ezért nem lesz töb­bé sem ha­lál, sem újra meg újra föl­tá­ma­dás, ha­nem ugyan­azok le­szünk, akik most va­gyunk és nem má­sok ké­sőbb. Az Is­ten imá­dói bi­zony min­dig az Is­ten­nél lesz­nek, az örök­ké­va­ló­ság sa­já­tos va­ló­sá­gá­ba öl­tö­zöt­ten, az is­ten­te­le­nek pe­dig, és akik nem őriz­ték meg tel­je­sen hű­sé­gü­ket az Is­ten­hez, ugyan­csak nem apa­dó tűz­nek bün­te­té­sé­ben s e tűz ter­mé­sze­té­től bír­ják ők is a ma­ra­dan­dó­sá­got, az Is­ten osz­tó ren­del­ke­zé­se okán. En­nek a ti­tok­za­tos tűz­nek a kö­zön­sé­ges­től való kü­lönb­sé­gét is­mer­ték már a böl­cse­lők. Egé­szen más, íme, az a tűz, amely az em­be­ri szük­ség szol­gá­la­tá­ban áll és tel­je­sen más amaz, mely Is­ten íté­le­té­nek vég­re­haj­tá­sá­ra gyul­lad, akár az ég­ből ered vil­lá­mok ha­ji­gá­lá­sa köz­ben, akár a föld­ből tör elő a he­gyek te­te­jén ke­resz­tül. Ez ugyan­is nem emész­ti meg, amit éget, ha­nem míg pusz­tít, egy­ben meg­újít. Ezért a he­gyek, ha­bár foly­to­nos lán­gok­ban ál­la­nak, még­is meg­ma­rad­nak, és akit vil­lám sújt az ég­ből, sér­tet­le­nül ússza meg a dol­got, sőt, soha sem­mi­fé­le tűz ha­mu­vá nem ége­ti töb­bé. Bi­zo­nyí­ték ez is az örö­kös tűz­re. Az örök íté­let képe ez, amely táp­lál­ja a bűn­hő­dést: ég­nek a he­gyek és ál­la­nak to­vább. Mi tör­té­nik lám a go­nosz­te­vők­kel és az Is­ten el­len­sé­ge­i­vel! (Ter­tul­li­a­nus: Vé­dő­be­széd. In: Ter­tul­li­a­nus mű­vei [12. kö­tet, Óke­resz­tény írók]. Szerk.: Vanyó Lász­ló. Bu­da­pest, Szent Ist­ván Tár­su­lat, 1986. 142–145 p.)

Azok el­len, akik sze­rint a lé­lek léte meg­elő­zi a tes­tet, va­la­mint azok el­len, akik­nek vé­le­mé­nye sze­rint a test a lel­ke­ket meg­elő­ző­en te­rem­te­tett. Ugyan­eb­ben a fe­je­zet­ben ta­lál­ha­tó a lé­lek­ván­dor­lás mí­to­szá­nak cá­fo­la­ta is. A test és a lé­lek vi­szo­nyá­nak át­te­kin­té­se sem lépi túl ta­lán vizs­gá­ló­dá­sa­ink ke­re­tét. Erre vo­nat­ko­zó­an ugyan­is két­sé­gek me­rül­tek fel az egy­há­zak­ban. Ré­geb­bi ta­ní­tók, akik köny­vet ír­tak A prin­cí­pi­u­mok­ról cím­mel, úgy lát­ták és úgy mon­dot­ták, hogy a lel­kek bi­zo­nyos kö­zös­sé­gek­ben már elő­ze­te­sen lé­tez­tek, mint­egy ál­la­mot al­kot­tak. A jó és rossz mo­dell­je már ott is meg­volt. Ha a lé­lek hű ma­radt a jó­hoz, ak­kor nem ke­rült kap­cso­lat­ba a test­tel, de ha sza­kí­tott a jó kö­zös­sé­gé­vel, alá­bu­kott ebbe az élet­be, és így köl­tö­zött a test­be. Má­sok vi­szont az em­ber te­rem­té­sé­nek Mó­zes ál­tal le­írt rend­jé­vel ér­vel­ve, azt ál­lít­ják, hogy a lé­lek idő­rend­ben má­so­dik a test után, mert Is­ten előbb a föld sa­rát véve al­kot­ta meg az em­bert, az­tán le­helt rá, hogy lel­ket ad­jon bele (Ter 2,7). Ez­zel bi­zo­nyít­ják a test el­ső­sé­gét a lé­lek­kel szem­ben, an­nak alap­ján, hogy a test te­rem­té­se meg­elő­zi a lé­lek be­le­le­he­lé­sét. Azt mond­ják ugyan­is, hogy a lé­lek a tes­tért jött lét­re, ne­hogy élet­te­len és moz­du­lat­lan ma­rad­jon a te­remt­mény. Mind­az vi­szont, ami va­la­mi má­sért jött lét­re, ke­vés­bé ér­té­kes, mint az, ami­nek ked­vé­ért lé­te­sült, aho­gyan az evan­gé­li­um is mond­ja, hogy a lé­lek több a táp­lá­lék­nál, a test több a ru­há­nál, mert azok van­nak eze­kért (Mt 6,25). Hi­szen nem a lé­lek van a táp­lá­lé­kért, sem a test a ru­há­ért, ha­nem mi­kor ezek már meg­vol­tak, szük­ség­le­te­ik ki­elé­gí­té­sé­re lé­te­sül­tek ama­zok. Mi­vel mind­két fel­fo­gás­sal szem­ben ki­fo­gá­sa­ink van­nak, az­zal szem­ben is, mely a lel­kek ko­ráb­bi sa­já­tos ál­la­po­tá­ról re­gél, és az­zal szem­ben is, mely úgy véli, hogy a lé­lek a test után ke­let­ke­zett, ezért szük­ség­kép­pen egyet­len ál­lí­tást sem sza­bad vizs­gá­lat nél­kül hagy­nunk ezek­ből a ta­nok­ból. De a két párt né­ze­te­i­vel foly­ta­tott be­ha­tóbb vita, amely e fel­fo­gá­sok­ban rej­lő va­la­mennyi kép­te­len­sé­get le tud­ná lep­lez­ni, sok időt és sok szót igé­nyel­ne. Ezért a le­he­tő leg­rö­vi­deb­ben vizs­gál­juk meg mind­két fel­fo­gást, majd vissza­té­rünk ki­je­lölt tár­gyunk­ra. Az első né­zet kép­vi­se­lői, akik sze­rint a lel­kek a tes­ti lé­tet meg­elő­ző­en bi­zo­nyos kö­zös­sé­gek­ben már meg­van­nak, úgy vé­lem, nem men­te­sek a lé­lek­ván­dor­lást hir­de­tő hel­lén mí­to­szok ha­tá­sá­tól. Ha va­la­ki ezt kö­ze­lebb­ről meg­vizs­gál­ja, arra a kö­vet­kez­te­tés­re fog jut­ni, hogy ez az el­kép­ze­lés szük­ség­kép­pen arra a ta­ní­tás­ra ve­zet­he­tő vissza, mely az egyik ot­ta­ni bölcs­től szár­ma­zik, aki azt ál­lí­tot­ta, hogy egy és ugyan­az a sze­mély fér­fi volt, ké­sőbb női test­be köl­tö­zött, majd a ma­da­rak­kal röp­kö­dött, bo­kor­ként nö­ve­ke­dett, az­után vízi élet­mó­dot foly­ta­tott. Úgy vé­lem, nem jár messze az igaz­ság­tól, ha ma­gá­ról ál­lít ilye­ne­ket. Mert az ef­fé­le né­ze­tek, ame­lyek sze­rint egy és ugyan­azon lé­lek mind­eze­ken át­megy, tény­leg csak annyit ér­nek, mint a bé­ka­bre­ke­gés, hol­ló­ká­ro­gás, a ha­lak né­ma­sá­ga vagy a fa ér­zé­ket­len­sé­ge. En­nek a tév­hit­nek az alap­ja az a né­zet, hogy a lel­kek elő­ze­te­sen lé­tez­tek. E tan alap­el­ve ugyan­is, mi­dőn a vele össze­füg­gő és hoz­zá kap­cso­ló­dó ál­lí­tá­so­kon át foly­tat­ja az ér­ve­lést, lo­gi­ku­san jut el ezek­nek a le­he­tet­len­sé­gek­nek az ál­lí­tá­sá­hoz. Ha ugyan­is a lé­lek – mint mond­ják – va­la­mi rossz kö­vet­kez­té­ben ki­hul­lott a fen­sé­ges kö­zös­ség­ből, mi­u­tán egy­szer meg­íz­lel­te a tes­ti éle­tet, em­ber­ré lesz; az vi­szont köz­is­mert, hogy a tes­ti lét­ben sok­kal több ha­tás éri, mint az örök és tes­tet­len élet­ben. Szük­ség­sze­rű ezért, hogy a lé­lek, ebbe az élet­be jut­va, ahol több le­he­tő­ség kí­nál­ko­zik a vét­ke­zés­re, még in­kább el­me­rül­jön a bűn­ben, és az elő­ző­nél erő­seb­ben ki le­gyen téve a kül­ső ha­tá­sok­nak. Az em­be­ri lé­lek szen­ve­dé­lye nem más, mint ha­so­nu­lás az ál­la­ti ter­mé­szet­hez. Mi­u­tán pe­dig ah­hoz ha­so­nult, le­süllyed oda, s ha már egy­szer a rossz út­já­ra tért, ké­sőbb sem tud le­tér­ni róla, még ál­la­ti ter­mé­szet­ben sem. A rossz meg­szű­né­se ugyan­is az erény irán­ti vágy fel­éb­re­dé­sé­nek kez­de­te, az ál­la­ti lény­ben azon­ban nin­csen erény. Ezért szük­ség­kép­pen a mind rosszabb irány­ba tart, mi­köz­ben min­dig az ér­ték­te­le­nebb felé ha­lad, és adott ál­la­po­tá­nál min­dig si­lá­nyab­bat ke­res. Aho­gyan az ér­tel­mes­től az ér­zé­ke­lés­re ké­pes ter­mé­szet­be süllyedt, ugyan­úgy bu­kik alá on­nan az ér­zék­te­len ter­mé­szet­be. Ed­dig a pon­tig ta­ní­tá­suk, bár tá­vol van az igaz­ság­tól, leg­alább bi­zo­nyos kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel ve­ze­ti le a le­he­tet­len­ből a le­he­tet­lent. Ez­után vi­szont ta­ní­tá­suk tel­je­sen össze­füg­gés­te­len mí­tosszá vá­lik. Az ed­di­gi­ek­ből ugyan­is az kö­vet­ke­zik, hogy a lé­lek tel­je­sen meg­sem­mi­sül. Hi­szen mi­u­tán egy­szer ki­bu­kott a fen­sé­ges kö­zös­ség­ből, a rossz egyet­len fo­kán sincs meg­ál­lá­sa, ha­nem a szen­ve­dély irán­ti von­zó­dá­sa kö­vet­kez­té­ben ér­tel­mes ter­mé­sze­tű­ből ér­tel­met­len­né fog vál­toz­ni, az ér­tel­met­len ál­la­ti ter­mé­szet­ből pe­dig a nö­vé­nyi ter­mé­szet ér­zé­ket­len­sé­gé­be fog ván­do­rol­ni. Az ér­zé­ket­len után rög­tön az élet­te­len jön, ezek után pe­dig már csak az kö­vet­kez­het, ami­nek nincs is léte. Ezért a lo­gi­ka sze­rint a lé­lek szá­muk­ra ál­ta­lá­ban a nem­lét felé fog ha­lad­ni. Le­he­tet­len lesz te­hát a lé­lek vissza­té­ré­se a jó­hoz. De még­is vissza­ve­ze­tik a lel­ket a cser­jé­ből az em­ber­be; ez­zel te­hát azt hir­de­tik, hogy a cser­jé­ben rej­lő élet ér­té­ke­sebb a tes­tet­len élet­for­má­nál. Be­bi­zo­nyí­tot­tuk ugyan­is, hogy a lé­lek a rossz felé ve­ze­tő út­ján szük­ség­sze­rű­en mind mé­lyebb­re süllyed. Az ér­zé­ket­len után kö­vet­ke­ző al­sóbb fo­ko­zat az élet­te­len, és ez az, aho­vá a lé­lek el­jut, ha ta­ní­tá­suk ki­in­du­ló­pont­ját kö­vet­ke­ze­te­sen al­kal­maz­zuk. Mi­vel azon­ban ezt nem akar­ják, vagy az ér­zé­ket­len­ség bi­ro­dal­má­ba bör­tö­nö­zik be a lel­ket, vagy az­ál­tal, hogy in­nen ne­tán em­be­ri élet­for­má­ba akar­ják vissza­ve­zet­ni, mint mon­dot­tuk, a fá­ban levő éle­tet az első élet­for­má­nál ma­ga­sabb­ren­dű­nek nyil­vá­nít­ják, mi­vel ott kö­vet­ke­zett be a bu­kás a rossz felé, itt vi­szont az erény­hez való vissza­for­du­lás tör­té­nik. Nyil­ván­va­ló­vá vált te­hát, hogy se füle, se far­ka an­nak a ta­ní­tás­nak, mely sze­rint a lel­kek a tes­ti éle­tet meg­elő­ző­en ön­ma­guk­ban lé­tez­tek, test­tel való egye­sü­lé­sük pe­dig a rossz kö­vet­kez­mé­nye. Azok­nak a té­ve­dé­sét, akik sze­rint a lé­lek a test­nél ké­sőb­bi, már az elő­ző­ek­ben ki­mu­tat­tuk. Te­hát mind­két tan egy­for­mán el­ve­ten­dő. A két fel­fo­gás kö­zött – úgy vé­lem – a mi ta­ní­tá­sunk­nak az igaz­ság­nak meg­fe­le­lő­en a kö­zép­úton kell ha­lad­nia. Ez pe­dig annyit je­lent, hogy nem sza­bad a hel­lén tév­tan sze­rint azt gon­dol­ni, hogy a rossz­ban el­ne­he­zült lel­kek a min­den­ség kör­for­gá­sa so­rán kép­te­le­nek a pó­lu­sok se­bes­sé­gé­nek kö­ve­té­sé­re, s ezért buk­tak a föld­re; más­fe­lől azt sem, hogy az Ige elő­ször agyag­szo­bor­ként meg­for­mál­ta az em­bert, s en­nek ked­vé­ért te­rem­tett bele utó­lag lel­ket. Hi­szen ak­kor a szel­le­mi ter­mé­szet ala­cso­nyabb­ren­dű az agyag­szo­bor­nál. (Nüsszai Szent Ger­gely: Az em­ber te­rem­té­sé­ről. In: Az is­te­ni és az em­be­ri ter­mé­szet­ről I.: Gö­rög egy­ház­atyák. Szerk.: Háy Já­nos. Bu­da­pest, At­lan­tisz Kvk., 1994. 244–247. p.)