Jézus nem vált bűnössé, de bűnösnek kijáró módon szenvedett.
Elhagyta‑e Isten Jézust?
Egy manapság széles körben elterjedt megváltás-értelmezés szerint lehetetlen, hogy Isten igazságos legyen, és ugyanakkor büntetlenül hagyja a bűnt; mivel azonban – irántunk való szeretetéből fakadóan – meg akart menteni minket a büntetéstől, úgy döntött, hogy saját Fiát bünteti helyettünk azáltal, hogy bűnösnek tekinti és elhagyja őt, amikor a legnehezebb pillanatait élte át a kereszten. Jézus halála ezen értelmezésének kialakulása és – némi módosításokkal való – elterjesztése erőteljesen kapcsolódik olyan teológusokhoz mint Luther Márton[1] és Kálvin János[2].
Számos mai vallási közösségben a megváltás művét egy bírósági perhez hasonlóan értelmezik, melyben a bíró köteles érvényt szerezni az állam törvényeinek. Ha azonban a bíró nem eszerint jár el és a súlyos bűntényekért járó büntetést elengedi, igazságtalanságért elmarasztalható. Isten igazságossága azonban más: nem követel büntetést, amennyiben a bűnös megbánást mutat. Ezt a témát részletesebben kifejtjük az Isten igazságossága és megbocsátása című írásunkban.
Az alábbiakban néhány olyan bibliai részletet szeretnénk elmagyarázni, amelyet gyakran használnak annak alátámasztására, hogy Isten a bűneinkért járó büntetésből elhagyta Jézust, aki így megtapasztalta a kárhozatot.
1 Az utolsó szavak a kereszten
Jézus kereszten mondott utolsó szavai közül néhány Máté és Márk evangéliumában található:
[…] Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? (Máté 27:46)
Jézus ezeket a szavakat a 22. zsoltárból idézte. A teljes zsoltár szövegösszefüggése segít a megértésükben. Segítségként itt pontokba szedve felsoroljuk a zsoltár főbb tartalmi egységeit:
- A 2. versben a zsoltáros így kiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!”
- A további versekben megemlékezik a zsidó atyákról, akik megtapasztalták Isten csodálatos segítségét: „Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket” (5. vers).
- A zsoltáros azonban nem tapasztalja ugyanezt: „De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép” (7. vers).
- Súlyos üldözést szenved a gonosz emberektől: „Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat” (17. vers).
- A zsoltáros Istent kéri, hogy szabadítsa meg őt: „Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából” (21. vers),
- és Isten meg is hallgatta az imádságát: „Mert nem veti meg, és nem utálja a nyomorult nyomorúságát, nem rejti el orcáját előle, segélykiáltását meghallgatja” (25. vers).
- A zsoltár Isten dicsőítésével zárul.
Mindezeket összefoglalva a zsoltár szövegkörnyezetéből két dolog látható: egyrészt, hogy az elhagyatottságot nem szellemi értelemben kell venni, hanem az a szenvedésnek való kiszolgáltatottságot jelenti; másrészt pedig, hogy a „…miért hagytál el?” nem egy válasz nélküli kétségbeesett kiáltás, hanem olyan imádság szavai, amit Isten meghallgatott.
Ebben a helyzetben, amikor – emberi szemszögből nézve – úgy tűnik, mintha magára maradt volna, Jézus Isten szabadításába vetett teljes bizalommal imádkozta a fenti zsoltár szavait. Imádsága mutatja, hogy az igazak meg nem érdemelt szenvedése visszatérő téma a Bibliában, és az Ószövetség üzenetével összhangban, mint a legigazabb ember, Jézus maga is szenvedett.
Mivel ereje fogytán volt, Jézus nem volt képes elimádkozni a teljes zsoltárt, de akik hallgatták őt, ismerték szavai összefüggését. Tudták, hogy imádságával igaz és Isten szabadítására méltó volta mellett tett bizonyságot. Ez még nyilvánvalóbban megmutatkozik, ha a Máté evangélium beszámolóját összehasonlítjuk azzal, ahogyan Lukács adta vissza Jézus utolsó szavait, ami Jézus Isten iránti feltétlen bizalmáról tanúskodik:
[…] Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! […] (Lukács 23:46)
Jézus halálát látva a keresztjénél álló százados ekképpen tett bizonyságot róla:
Amikor a százados, aki vele szemben állt, látta, hogy így lehelte ki lelkét, ezt mondta: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Márk 15:39)
Egy Istentől elhagyott emberben a százados nem ismerhette volna fel Isten Fiát. Ha Isten elhagyta volna őt, Jézus nem is tudott volna a kilétéről tanúskodni. A Lukács evangélium párhuzamos beszámolójában a százados azt állítja, hogy Jézus igaz ember volt (Lukács 23:47). Ez is bizonyítja, hogy Jézus nem Istentől elhagyott bűnösként halt meg.
Röviddel a halála előtt maga Jézus is kifejezte, hogy az Atya nem fogja elhagyni őt:
De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok: de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. (János 16:32)
Jézus haláláról bővebben olvashatsz a Jézus halála mint áldozat című írásunkban.
2 Bűneinket hordozta
Jézus betöltötte az Ézsaiás könyvében található alábbi próféciát:
Valóban, betegségeinket ő hordozta, és fájdalmainkat magára vette; és mi azt gondoltuk, hogy ostoroztatott, hogy istenverte és megalázott. Pedig ő a mi vétkeink miatt[3] szúratott keresztül, bűneink miatt zúzatott össze; békességünk fenyítéke volt rajta, és sebei által lett gyógyulásunk. (Ézsaiás 53:4–5, KI)
Ez az igehely Ézsaiás négy próféciájához tartozik (Ézsaiás 42:1–9, 49:1–13, 50:4–11, 52:13–53:12), amelyekben a Messiást „az Úr szolgájának” nevezi (42:1, 49:7, 50:10, 52:13). Ezekben az úgynevezett Isten Szolgája dalokban Isten lépésről lépésre kinyilatkoztatja a Szolga tulajdonságait és küldetését. Az utolsó dalban – amelyből a fenti idézet is származik – olvasunk első ízben a Bibliában arról, hogy a Messiás a bűneinket és a fájdalmainkat hordozza.[4] A világ bűneinek hordozása azonban nem azt fejezi ki, hogy szellemileg elszakadt volna Istentől. A Szolga előző dalában mondott szavai mutatják, hogy Isten a szenvedésben is közel van hozzá:
De az én Uram, az Úr, megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent. Közel van, aki igazságot ad nekem, ki mer perbe szállni velem?! Álljunk elő együtt! Ki az én vádlóm? Lépjen ide! (Ézsaiás 50:7–8)
A Szolga szenvedését kívülről szemlélők azt gondolták, hogy „Isten csapása sújtotta és kínozta” (Ézsaiás 53:4). Azonban maga a prófécia mutatja, hogy ez az értelmezés helytelen. Isten nem az, aki haragjában csapással sújtja Szolgáját, hanem az, aki megengedi, hogy az emberek gonoszul bánjanak vele, amikor egy jó cél érdekében elküldi őt a romlott világba. A következő vers ezt ilyen módon fejezi ki:
Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté. (Ézsaiás 53:6, KG)
Az idézet második fele szó szerint így hangzana:
[…] az Úr találkoztatta őt mindnyájunk vétkével.[5]
A magyar fordítások között hasonló megfogalmazást javasol a Teljes kétnyelvű (héber—magyar) Biblia[6]:
[…] az Örökkévaló pedig őt illette mindnyájunk bűnével.
Vétkeink nem lettek rólunk varázslatos módon áthelyezve a Szolgára. Az emberek bűnének ennél közvetlenebb hatása van rá nézve. A Szolga eljött a világunkba, hogy megbékéltessen minket Istennel. Ezzel egyidejűleg azonban szembekerült az emberek gonoszságával és ki lett annak szolgáltatva.
Azzal, hogy az Úr tette ezt (azaz az Úr „találkoztatta őt a vétkeinkkel” – Ézsaiás 53:6), a próféta azt akarta kifejezni, hogy az Úr teljesen elfogadta és megengedte, hogy az emberek bűnei hatással legyenek Szolgájára. Semmi sem történhet Isten tudta és engedélye nélkül.
Pál apostol hasonló módon fejezte ki, hogy Isten megengedi a törvénytipró eljövetelét:
Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak… (2 Thesszalonika levél 2:11)
A 21. századi nyugati gondolkodás számára idegenszerűen hat Isten cselekvésének ilyen módon való kifejezése. Az azonban tény, hogy a héber nyelv néha aktív, cselekvő formát alkalmaz annak kifejezésére, hogy Isten megenged valamit, ugyanakkor mégsem szűnik meg a helyzet ura lenni.
Máté az evangéliumában Jézus gyógyításainak összefüggésében idézi az Ézsaiás 53:4‑et:
Amikor este lett, sok megszállottat vittek hozzá, ő pedig szóval űzte ki a tisztátalan lelkeket, és minden beteget meggyógyított, hogy beteljesedjenek az Ézsaiás próféta által mondottak: „Erőtlenségünket ő vette el, és betegségeinket ő hordozta.” (Máté 8:16–17)
Jézus gyógyításai és csodái annak jelei voltak, hogy Isten országa elközelített, és kifejezték a bukott ember szellemi megújulását. Isten nem közömbös szenvedéseink iránt. Azáltal, hogy emberré lett és szolgált nekünk, lehajolt hozzánk. Ezt fejezi ki az, hogy „Erőtlenségünket ő vette el, és betegségeinket ő hordozta.” Jézus nem betegedett meg, nem is vált bűnössé, hanem elhagyta dicsőségét és közel jött hozzánk, hogy megszabadítson minket a szenvedéstől és a haláltól.
3 Mit jelent, hogy Krisztus „átokká lett értünk”?
Jézusnak az emberiséggel vállalt szolidaritása azonban egy lépéssel még ennél is továbbment: habár soha nem vétkezett, elfogadta, hogy a legnagyobb gonosztevőként bánjanak vele. Ártatlansága ellenére bűnözőként és törvényszegőként végezték ki. Ezt írta le Ézsaiás a következő szavakkal:
…békességünk fenyítéke volt rajta… (Ézsaiás 53:5, KI)
Az emberek Jézust olyan büntetésben részesítették, hogy úgy tűnt, Isten haragja sújtotta őt. Ezt a büntetést azonban nem Isten mérte rá, éppen ellenkezőleg: Isten az emberek által elkövetett gonoszt jóra fordította. Jézus szenvedése békességünkre szolgált.[7]
Pál apostol hasonló gondolatot fogalmazott meg a galatáknak címzett levelében:
Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” (Galata levél 3:13)
Pál az Ószövetségben található 5 Mózes 21:22–23-ra hivatkozott, amely a kivégzett veszélyes bűnözőkre vonatkozó törvényről szól. Az 5 Mózes 21:23-ban azt olvashatjuk, hogy „átkozott Isten előtt a ki fán függ” (Károli Gáspár fordítás). Pál az idézetéből kihagyta azt, hogy „Isten előtt”, mert az Atya nem átkozta meg Jézust a kereszten, hanem közel maradt hozzá a szenvedésében is.
Az 5 Mózes könyvéből idézett részlet –annak ószövetségi összefüggésében – feltételezi, hogy a kivégzett embert igazságosan ítélték el, ami nem volt igaz Jézus esetében.
Néhány zsidó tévtanító megpróbálta rávenni a galáciabeli keresztényeket arra, hogy tartsák meg a törvényt, annak ellenére, hogy a Krisztusban való hit által Isten már befogadta őket a törvény tartásától függetlenül. Pál figyelmezteti a testvéreket, hogy ha elkezdik tartani a törvényt, akkor kiesnek a kegyelemből (Galata levél 5:3–4). Ebben az összefüggésben Pál a törvényről úgy ír, mint szabálygyűjteményről, ami „nem hitből van” (Galata levél 3:12). Ebben a szűk értelmében tekintve, a törvény mindenkit kárhoztat, aki „nem marad meg abban, amiről meg van írva a törvény könyvében, hogy azt kell cselekedni” (Galata levél 3:10) – azt is, aki a „fán függ”, Krisztust is beleértve.
Az előbbieket összefoglalva, Krisztus az által szabadított meg minket a törvény átkától, hogy elfogadta a keresztet, ami egy átok alatt levő bűnözőnek kijáró halálnem volt. Jézus emberektől megvetettként és – az idézett részlet szerint – „megátkozottként” mutatta meg számunkra, hogy mit jelent hit által élni. Így tett szabaddá minket a törvénytől. A galáciabeliek számára, akiket megkísértett, hogy a törvénybe vessék bizalmukat, megszégyenítő lehetett olvasni ezeket a sorokat.
4 „Az Atya velem van…”
Az emberek igazságtalanságát hordozva Jézus nem veszítette el saját igaz voltát:
Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket. (Ézsaiás 53:11)
Élete során Jézus sohasem veszítette el Isten pártfogását és jelenlétét. Isten segítsége nélkül – amennyiben Isten magára hagyta volna őt a harcban, legnehezebb óráiban – inkább hősnek tekinthetnénk, mintsem a hitben rendületlenül kitartó embernek. Ez azonban sosem állt Jézus szándékában.
Jézus tanúságtétele éppen az, hogy Istennel, és egyedül csak Istennel állhatunk meg minden kísértésben és megpróbáltatásban.
Hogyan is harcolhatott volna Isten erejével, hogy elfogadja és alávesse magát egy olyan, rendkívüli mértékben megpróbáló helyzetnek, amelyben tudta, hogy Isten el fogja hagyni őt?
Jézus ezt mondta:
És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves. (János 8:29)
Nem az lenne‑e a legnagyobb igazságtalanság, ha Isten elhagyna egy teljességgel ártatlan hívőt?
Mert az Úr szereti a jogosságot, és nem hagyja el híveit. (Zsoltár 37:28)
Isten igazságossága a legnagyobb igazságtalanság véghezvitelében nyilvánulna meg?
Az Ószövetségben Isten kinyilatkoztatta, mennyire gyűlöletes előtte az emberáldozat (Jeremiás 7:31). Az a megváltáskép, amely szerint Jézus szenvedése és halála Isten igazságosságát elégítette ki, sőt Isten még magára is hagyta Jézust, az emberáldozat eme pogány gyakorlatához és eszmevilágához áll közel.
5 Krisztussal a szenvedésben
Ha Isten mindvégig Krisztussal volt a szenvedéseiben, miért engedte meg egyáltalán, hogy szenvedjen? Miért volt ez Isten akarata?
Krisztus halálát a Biblia annak következményeként mutatja be, hogy az emberek gonoszak voltak, és elutasították hívását (pl. János 1:10–11; Máté 21:33–41). Az Istentől elbukott világban szenvedés nélkül nem lehet kegyesen élni (2 Timóteus levél 3:12).
Istennek elég hatalma lett volna ahhoz, hogy Jézust megőrizze minden gonosz embertől, de tudta, hogy nem ez lett volna a legjobb számunkra. Gonosz szándékból (Jézus meggyilkolása) önmagában semmi jó (megváltás) nem származhat. Krisztus válasza azonban – ahogyan szenvedését és halálát hordozta – megnyitja előttünk az Istenhez visszavezető utat.
Jézus nagyon nehéz küzdelmeken ment keresztül a szenvedéseiben. Nem tért ki előlük, hanem alázattal és imádságban fordult Istenhez, aki megerősítette őt, hogy elhordozza azokat.
Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért. Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki. (Zsidó levél 5:7–9)
Feltámadása és megdicsőülése által Jézus most is segít nekünk, hogy ugyanezzel a lelkülettel álljunk meg a harcainkban – beismerjük erőtlenségünket és az ő segítségével kitartsunk.
Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek. (Zsidó levél 2:18)
Keresztényekként néha szenvednünk is kell, de Jézussal ez nem elhordozhatatlan teher. Az, hogy ő olyan sokat szenvedett és leküzdött minden nehézséget, vigasztalást nyújt számunkra és megerősíti a benne való bizalmunkat – a bizalmat abban, hogy mindig velünk van, a legnehezebb pillanatainkban is. Jézus ekképpen hív magához minket is:
Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű. (Máté 11:28–30)
6 Meghalni a bűnnek Krisztus által
Az Újszövetségben sok olyan vers található, amelyek azt fejezik ki, hogy a keresztények meghalnak Krisztussal (Máté 16:24; János 12:24–26; Róma levél 6:3–4; Galata levél 5:24; Filippi levél 3:10; Kolossé levél 2:12; stb.):
Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. (Galata levél 2:20)
Jézus halála nem volt hiábavaló. A bűneinknek és a világi céljainknak való meghaláson keresztül a megfeszített és feltámadt Krisztus elvezet minket az örömteli új életre, amelyet senki nem vehet el tőlünk.
Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket. Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta. Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket. (Apostolok cselekedetei 16:23–25)
Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. (2 Korinthus levél 5:14–15)
7 Igaznak tekint, vagy igazzá tesz minket Isten?
Az írásunk bevezetőjében röviden ismertettük néhány olyan teológus megváltásképét, akik jelentős hatást gyakoroltak a történelemre. Tapasztalataink szerint az ő gondolkodásmódjuk manapság is számos embert befolyásol, formálja istenképüket, illetve a megtérésről alkotott fogalmukat. Ha Jézus Isten büntető igazságosságából fakadóan szenvedett, halt meg és szakadt el Istentől, akkor szolgálata inkább annak elérésére irányult volna, hogy Isten máshogyan tekintsen ránk, illetve máshogyan viszonyuljon hozzánk, mintsem arra, hogy valódi változást vigyen véghez az életünkben.[8] Másként megfogalmazva: Jézus munkájának gyümölcse nem az lenne, hogy Isten igazzá tesz, hanem hogy igaznak tekint minket, mintha más szemüvegen keresztül nézne ránk.
A Biblia azonban életünk valódi és látható megváltozásáról tanúskodik, amit Jézus a megváltása által munkált ki. Keresztényekként nem maradhatunk meg súlyos bűnökben:
Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát. Pedig ilyenek voltak közületek némelyek: de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által. (1 Korinthus levél 6:9–11)
Jézus nem azért jött, hogy bűneinkben, hanem hogy bűneinkből mentsen meg minket (Máté 1:21). Nem csupán cselekedeteinket akarja megtisztítani, hanem gondolatainkat és szándékainkat is, hogy szeretetteljes és odaadó életet élhessünk.
Akik pedig hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk. Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá. Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel. (Apostolok cselekedetei 2:41–47)
[…] Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. (1 János levél 4:16–17)
Anélkül, hogy szeretnénk egymást és életünk mélyrehatóan megváltozna, nem lehet valódi bizonyosságunk az örök élet felől. Ez a bizonyosság nem a cselekedeteinkből fakad, hanem a Krisztussal való kapcsolatunkból. Nem lehet azonban kapcsolatunk vele, illetve nem tarthatjuk azt fenn anélkül, hogy az igazságnak megfelelően élnénk.
Mármost, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született. (1 János levél 2:28–29)
Jézus ezt tanította:
Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik. Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek. (János 15:5–7)
Jézus az „őbenne való maradásként” beszélt a vele való kapcsolatról. Krisztusban megmaradni azt jelenti, hogy üdvözülünk. Aki nem marad meg benne, azt kivetik és elégetik. János apostol hasonlóan írt:
Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. (1 János levél 1:6–7)
Csak akkor lehet őszinte kapcsolatunk Jézussal és akkor tapasztalhatjuk megszentelő munkáját, ha a világosságban járunk. A világosságban járás nem azt jelenti, hogy tökéletesek vagyunk, hanem azt, hogy életünk minden területén a tökéletességre törekszünk, bevalljuk a bűneinket egymásnak és lemondunk azokról. Ez a megváltás életünkre gyakorolt elkerülhetetlen hatása. Az üdvösség Krisztusban felkínált, ingyen adott ajándék. Ha elfogadjuk, nem folytathatjuk a korábbi gonosz életvitelünket, mert ez lehetetlenné tenné a vele való közösségünket – az őbenne való megmaradást.
[…] Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá […] (1 Korinthus levél 1:30)
Jézus feltámadt a halálból és folytatja közbenjárását. Mindenki, aki általa járul Istenhez, megkapja mindazt, ami életének megváltozásához, a kitartáshoz és a célba érkezéshez szükséges.
8 Összegzés
A Biblia számos alkalommal és módon fejezi ki azt, hogy Jézus meghalt azért, hogy megváltson minket. Az a széles körben elterjedt nézet azonban, ami szerint Istennek egy ártatlan embert kellett büntetnie helyettünk azért, hogy megbocsáthasson és ugyanakkor megalkuvás nélkül megőrizze igazságosságát, nincs összhangban a Szentírással és komoly problémákat vet fel:
- A Biblia tanúságtétele szerint Isten szerető Isten, aki ingyen megbocsát bárkinek, aki őszintén megtér a bűneiből.
- A Biblia tanításával ellentétes, hogy Jézus szellemileg elszakadt volna az Atyától, azaz megtapasztalta volna a kárhozatot. A Biblia Jézus szenvedését az emberiség bűneinek következményeként írja le.
- Utoljára, de nem utolsó sorban, a megváltást Jézus nem önmaga és Isten között „rendezte el”; az sokkal szorosabban kapcsolódik életünkhöz.
A bibliai üzenet középpontjában az Isten és ember közötti kapcsolat helyreállítása áll, mivel az megszakadt az ember bűne miatt. Azáltal, hogy Jézusban közeledik hozzánk, Isten képessé tesz minket arra, hogy mi is közeledjünk Hozzá.
Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. (2 Korinthus levél 5:18–19)
Az emberré válás révén Jézus magára vette természetünket; hasonlóvá vált hozzánk gyengeségeinkben, kísértéseinkben és szenvedéseinkben. A gyengeségünkkel való azonosulása azt is magába foglalta, hogy elfogadta az elutasításból fakadó szenvedést és a keresztre feszítést azoknak kezéből, akiket megsegíteni jött.
Mert az volt méltó Istenhez, akiért van a mindenség, és aki által van a mindenség, hogy őt, aki számtalan fiát vezeti dicsőségre, üdvösségük fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé. (Zsidó levél 2:10)
Jézus most arra hív minket, hogy vele járjunk azon az úton, amelyet ő maga is választott: fogadjuk el mulandó emberi természetünk gyengeségét, de ugyanakkor legyünk erősek a hit, a szeretet és az alázat által. Jézus, aki feltámadt a halálból és megdicsőült, az Atya jobbján van, egyesít minket Istennel, részesít a megbocsátásban és mindabban, amire szükségünk van az örök élet elnyeréséhez.
Jóllehet sok írnivaló lenne még a megváltás kérdéskörében, ez azonban túlmutatna ennek az írásnak a keretein. Örülnénk, ha megismerhetnénk gondolataidat és kérdéseidet erről, és szívesen élünk annak lehetőségével, hogy egy személyes találkozó alkalmával mélyebben beszélgethessünk veled a fentiekről.
Végjegyzetek
- Martin Luther: Lectures on Galatians (1535), 1–4. fejezet. In: Luther’s Works. Szerk.: Jaroslav Pelikan, Walter A. Hansen. St. Luis and Philadelphia, Concordia and Fortress, 1958–1986. 26:28.
- Kálvin így írt az Institutioban: “[…] állandó és engesztelhetetlen ellentét van az igazság és az álnokság között […]” (II. 16. 3); “[…] Elengedhetetlen volt ugyanis, hogy (Krisztus – szerk. megj.) ugyanakkor Isten büntetésének a szigorát is elszenvedje, hogy így csillapítsa haragját és így tegyen eleget igazságos ítéletének. […]” (II. 16. 10 vö. II. 12. 3, Kálvin János: Tanítás a keresztény vallásra. Budapest, A Magyarország Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1986. 109. 111. vö. 99. p.)
- A Kecskeméthy István fordítás az itt található héber מִן (min) elöljárószó szó szerinti fordítását adja vissza. A min az eredetet (-tól, ‑től, vmi által) vagy az okot (vmi miatt) jelenti.
- Lásd a 11. és a 12. verseket: „[…] pedig ő sokak bűnét hordozá […]” (Ézsaiás 53:12, KG)
- Abban az értelemben, hogy kitette őt a vétkeinknek. Az itt álló héber פָּגַע (paga) szó jelentése ugyanis „szembe kerül”, „találkozik”, „érint”. (Lásd például a New American Standard Bible vonatkozó lábjegyzetét: „Lit encounter Him”.) Amikor a zsidók lefordították az Ószövetséget görög nyelvre (Szeptuagintaként ismert), ezt a verset így adták vissza: „[…] az Úr átadta (vagy: kiszolgáltatta) őt vétkeinknek.” (Lásd Pákozdy László Márton: Az Ebed Jahweh Deuterojesaja theológiájában. Budapest, Ráday Kollégium, 1989. 139. p.)
- Teljes kétnyelvű (héber—magyar) Biblia 2 kötetben. [II. kötet]. Budapest, Makkabi Kiadói Kft., 1997. 130. p. (Jesája 53:6)
- „De az Úrnak tetszett összetörni őt […]” (Ézsaiás 53:10, KI) A német fordítások között jól ismert Elberfeldi Biblia (Elberfelder Bibel. Wuppertal, R. Brockhaus Verlag, 1985.), valamint az Einheitsübersetzung (Klosterneuburg, Verlag Österreichisches Katolisches Bibelwerk, 1982.) szerint ez a mondat a héberből így is fordítható: „Az Úr tetszését találta az Ő összetörtjében (azaz az Ő Szolgájában, aki összetört) […]” Az utóbbi fordítás rávilágít a szellemi valóságra: a Szolga kész volt arra, hogy összetörjék őt, és Isten tetszését találta a Szolgának ebben a szeretetteljes és odaadó lelkületében. A következő versek is megerősítik ezt: „Az én Uram, az Úr, megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg. Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől.” (Ézsaiás 50:5–6)
- Ezt az álláspontot képviselte Luther, és az ő nyomdokain haladva néhány protestáns irányzat: „A kereszténység nem a külső viselkedésben áll, az ember sem a külső állapotát változtatja meg, hanem a belsőt, vagyis más szíve van, más lelke, akarata és értelme, amely ugyanazokat a tetteket viszi véghez, amelyeket egy másik ember ilyen lélek és akarat nélkül tesz. […] a kereszténységet nem veszik észre az emberek, amint azt Krisztus is mondja a Lukács 17:20sk. szerint: «Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.» […]” (németből fordítva, saját kiemelés, Weihnachtspostille 1522: Luther Deutsch, Erg.Bd. Lutherlexikon, S. 57f, vgl. WA 101,137,18–138,5); „Egy keresztényt nem lehet igazán a külső élete alapján megítélni. Mert az éppolyan tisztátalan és roskadt, mint a nem-keresztények élete. Ezért kell naponta így imádkoznunk: «Bocsásd meg vétkünket.» […]” (németből fordítva, saját kiemelés, Hauspostille 1544, Von der Frucht der Auferstehung Christi: Luther Deutsch, Erg.Bd. Lutherlexikon, S.58, vgl. WA 52,251, 18–24)
