Lu­ther Már­ton ta­ní­tá­sai

Lu­ther Már­ton két­ség­te­le­nül az egye­te­mes egy­ház­tör­té­net egyik leg­je­len­tő­sebb alak­ja, aki­nek a ta­ní­tá­sai, élet­el­vei év­szá­za­do­kon át meg­ha­tá­roz­ták a pro­tes­táns fe­le­ke­ze­tek teo­ló­gi­á­ját és gya­kor­la­tát, egy­út­tal vissza­for­dít­ha­tat­lan ha­tást gya­ko­rolt a ka­to­li­ciz­mus új­ko­ri fej­lő­dé­sé­re is. A kü­lön­bö­ző tu­do­mány­te­rü­le­te­ken meg­mu­tat­ko­zó ki­vé­te­les ké­pes­sé­ge­it alig­ha vi­tat­ják, ám írás­ma­gya­rá­za­ta meg­íté­lé­sét il­le­tő­en meg­le­he­tő­sen el­tér­nek a vé­le­mé­nyek az egyes fe­le­ke­ze­tek­ben. Vád­lói, kri­ti­ku­sai előtt gyak­ran Is­ten­től ve­ze­tett lel­ki­is­me­re­té­re hi­vat­ko­zott; kér­te, hogy bí­rá­lói igaz íté­let­tel – a Bib­lia alap­ján – ítél­jék meg sza­va­it és tet­te­it.

E ké­ré­sé­nek ele­get téve a kö­vet­ke­ző írás­ban igye­kez­tünk meg­vizs­gál­ni Lu­ther Már­ton le­jegy­zett ta­ní­tá­sa­it és ki­je­len­té­se­it, il­let­ve ezek fé­nyé­ben ke­res­tük a vá­laszt arra is, hogy mi­lyen mér­ték­ben le­het Lu­ther Már­tont ke­resz­tény te­kin­tély­ként el­fo­gad­ni. Mi­vel „ha jó a fa, jó a gyü­möl­cse is, ha rossz a fa, rossz a gyü­möl­cse is. Mert gyü­möl­csé­ről le­het meg­is­mer­ni a fát. […] Ho­gyan szól­hat­ná­tok jót go­nosz lé­te­tek­re? Mert ami­vel csor­dul­tig van a szív, azt szól­ja a száj. A jó em­ber jó kin­csé­ből hoz elő jót, a go­nosz em­ber go­nosz kin­csé­ből hoz elő go­noszt. De mon­dom nek­tek, hogy min­den ha­szon­ta­lan szó­ról, ame­lyet ki­mon­da­nak az em­be­rek, szá­mot fog­nak adni az íté­let nap­ján: mert sza­va­id alap­ján men­te­nek fel, és sza­va­id alap­ján ma­rasz­tal­nak el té­ged.” (Máté 12:33–37)

1 Lu­ther Már­ton ta­gad­ta az em­ber sza­bad aka­ra­tát

Lu­ther:

A sza­bad aka­rat a bűn­eset után csu­pán név­leg va­ló­sá­gos. Ha a sza­bad aka­rat azt te­szi, ami ben­ne van, ak­kor ha­lá­los bűnt kö­vet el.^[1]

Azt is na­gyon fon­tos és üd­vös min­den ke­resz­tény­nek tud­nia, hogy Is­ten sem­mit sem tud vé­let­le­nül elő­re, ha­nem min­dent vál­toz­ha­tat­lan és té­ved­he­tet­len aka­rat­tal elő­re lát, ten­ni szán­dé­ko­zik és vég­hez­visz. Ez a menny­kő­csa­pás föld­re te­rí­ti és szét­zúz­za a sza­bad aka­ra­tot. Ezért, akik azt akar­ják ál­lí­ta­ni, hogy lé­te­zik sza­bad aka­rat, azok­nak ezt a dön­tő fel­is­me­rést meg vagy le kell ta­gad­ni­uk, vagy va­la­mi más mó­don kell meg­sza­ba­dul­ni­uk tőle.^[2]

Ha azon­ban azt ál­lít­juk, hogy Is­ten min­den­tu­dó és min­den­ha­tó, ak­kor eb­ből ter­mé­sze­te­sen ért­he­tet­len lo­gi­ká­val az kö­vet­ke­zik, hogy mi nem ma­gunk te­rem­tet­tünk, élünk vagy vi­szünk vég­hez bár­mit is, ha­nem min­den csak Is­ten min­den­ha­tó­sá­ga ál­tal tör­té­nik. Mi­vel azon­ban ő elő­re tud­ta, hogy mi ilye­nek le­szünk, és most is így al­kot, ve­zet és kor­má­nyoz, mi le­het ak­kor, kér­dem én, egy­ál­ta­lán sza­bad ben­nünk, hogy va­la­mi úgy vagy más­képp tör­tén­jen, mint Is­ten azt elő­re lát­ta és most is meg­va­ló­sít­ja? Így Is­ten elő­re tu­dá­sa és min­den­ha­tó­sá­ga a leg­éle­sebb el­len­tét­ben áll a mi sza­bad aka­ra­tunk­kal. Mert vagy té­ved Is­ten az ő elő­re tu­dá­sá­ban, és így tet­te­i­ben is té­ved­ni fog – ami vi­szont le­he­tet­len -, vagy az ő elő­re tu­dá­sa és cse­lek­vé­se ve­zet ben­nün­ket, és asze­rint cse­lek­szünk. Is­ten min­den­ha­tó­sá­ga alatt azon­ban nem azt a ha­tal­mat ér­tem, ami ál­tal sok min­dent nem tesz, amit bi­zo­nyá­ra te­het­ne, ha­nem azt a cse­lek­vő erőt, amely ál­tal ha­tal­ma­san min­dent min­den­ben mun­kál; az Írás is eb­ben az ér­te­lem­ben ne­ve­zi őt min­den­ha­tó­nak. Ez a min­den­ha­tó­ság Is­ten min­den­tu­dá­sa – én azt mon­dom – alap­já­ban rom­bol­ja le a sza­bad aka­rat ta­ní­tá­sát.^[3]

Lu­ther fen­ti ki­je­len­té­sei szá­mos pont­ban el­len­tét­ben áll­nak Is­ten sze­re­tő lé­nyé­vel, aki azt akar­ja, hogy min­den em­ber üd­vö­zül­jön. Leg­na­gyobb hi­bá­ja, hogy Is­ten elő­re­tu­dá­sát és min­den­ha­tó­sá­gát úgy ér­tel­me­zi, mint az em­ber sza­bad dön­té­se­it elő­re meg­ha­tá­ro­zó té­nye­ző­ket. Itt fon­tos tisz­táz­ni, hogy Is­ten azt tud­ja elő­re, amit az em­ber az idő­be­li­ség­ben tel­je­sen sza­ba­don fog el­dön­te­ni. Is­ten­nek ez a min­den­tu­dá­sa ab­ból fa­kad, hogy Ő az időt­len­ség­ben lé­te­zik, az idő fe­lett áll. Ezért ez a tu­dás az idő­be­li ese­mé­nye­ket nem ha­tá­roz­za meg. Te­hát Is­ten elő­re­tu­dá­sa sem­mi­fé­le el­lent­mon­dás­ban sincs az em­ber sza­bad­sá­gá­val és azt nem „zúz­za szét”. Is­ten min­den­ha­tó­sá­gá­nak bib­li­ai ta­ní­tá­sát pe­dig egy­ál­ta­lán nem sér­ti az az ál­lí­tás, hogy nem köz­vet­le­nül Is­ten visz vég­hez min­den egyes tör­té­nést a vi­lág­ban, ha­nem Ő pusz­tán meg­en­ge­di, hogy azok az ál­ta­la le­fek­te­tett alap­el­vek sze­rint – mint ami­lyen pél­dá­ul a sza­bad aka­rat – sza­ba­don foly­has­sa­nak le. Is­ten min­den­ha­tó­sá­gá­nak ki­gú­nyo­lá­sa azt ál­lí­ta­ni, hogy Ő egy sak­ko­zó len­ne, aki ide-oda to­lo­gat­ja a bá­bu­it a táb­lán. Mi hasz­na is len­ne neki, vagy ne­künk eb­ből?

Az ele­ve el­ren­de­lés (pre­desz­ti­ná­ció) ta­ní­tá­sá­ra az ar­ról szó­ló írá­sunk­ban rész­le­te­seb­ben ki­té­rünk.

Más­részt, a Bib­lia ta­ní­tá­sa sze­rint Is­ten azt akar­ja, hogy min­den em­ber üd­vö­zül­jön és el­jus­son az igaz­ság meg­is­me­ré­sé­re (Já­nos 8:30–32, 12:44–50, 18:37; 1 Ti­mó­te­us le­vél 2:1–7). Ez vi­szont nem tör­tént meg és – saj­nos – nem is fog meg­tör­tén­ni, mint aho­gyan ezt pél­dá­ul a Bib­lia örök kár­ho­zat­ról szó­ló ta­ní­tá­sa is fel­té­te­le­zi (Máté 25:31–46 – kü­lö­nö­sen a 46. vers; 2 Thessza­lo­ni­ka le­vél 1:3–10 stb.). Már­most, ha Is­ten azt akar­ja, hogy min­den­ki üd­vö­zül­jön, mi­ért van az, hogy az em­be­ri­ség több­sé­ge még­sem üd­vö­zül? Is­ten nem min­den­ha­tó, vagy az em­ber­nek van sza­bad aka­ra­ta?

Lu­ther:

Így az em­be­ri aka­rat kö­zé­pen áll^[4], mint egy igás­ál­lat. Ha Is­ten ült fel rá, úgy akar és mű­kö­dik, aho­gyan Is­ten akar­ja. Aho­gyan a zsol­tár is mond­ja (Zsol­tár 73:22k.): „Olyan let­tem, mint egy ál­lat, s min­dig Ve­led va­gyok.” Ha a Sá­tán ült fel rá, úgy akar, és úgy mű­kö­dik, aho­gyan a Sá­tán akar­ja. Ar­ról pe­dig nem dönt­het sza­ba­don, hogy a két lo­vas kö­zül az egyik­hez sza­lad­jon, vagy sza­ba­du­lást ke­res­sen, ha­nem ma­guk a lo­va­sok har­col­nak egy­más­sal, hogy meg­sze­rez­zék és bir­to­kol­ják őt.^[5]

Lu­ther ezen ki­je­len­té­se­i­vel sa­ját, Is­ten min­den­ha­tó­sá­gá­ról való ta­ní­tá­sá­val ke­rül szem­be. A Sá­tánt ugyan­is úgy fes­ti le, mint egy Is­ten­nel azo­nos szin­ten álló, ha­tal­mas lényt, aki­vel Is­ten­nek meg kell küz­de­nie az em­be­rért. Ez a lu­the­ri du­a­liz­mus^[6] a le­he­tő leg­tá­vo­labb áll a Bib­lia ta­ní­tá­sá­tól, mi­vel ha Is­ten min­den­ha­tó, mi­ért kel­le­ne neki har­col­nia bár­mi­ért is? Más­részt, – Lu­ther lo­gi­ká­já­val élve – ho­gyan tör­tén­het meg, hogy a min­den­ha­tó Is­ten aka­ra­ta el­le­né­re a Sá­tán „lo­va­gol­ja meg” az em­bert? Vagy ta­lán csak nem Is­ten – a sze­re­tet Is­te­ne – akar­ja ezt?! Egyéb­ként Lu­ther a 73. zsol­tárt tel­je­sen a szö­veg­össze­füg­gés­ből ki­ra­gad­va idéz­te. A zsol­tá­ros ugyan­is azt akar­ta ki­fe­jez­ni, hogy amíg a szí­vé­ben ke­ser­gett, olyan volt Is­ten előtt, mint egy ál­lat: el­zár­kó­zott a fel­is­me­rés­től, ami­vel Is­ten meg­aján­dé­koz­ta vol­na. Vé­gül azon­ban Is­ten­hez for­dult, és bi­zony­sá­got nyert afe­lől, hogy Is­ten­nel van.

Lu­ther:

Ha ezt a szót (sza­bad aka­rat) nem akar­juk tel­je­sen fel­ad­ni, ami a leg­biz­to­sabb és leg­ke­gye­sebb len­ne, azt kell(ene) ta­ní­ta­nunk (leg­alább ak­kor már lel­ki­is­me­re­te­sen hasz­nál­va), hogy az em­ber­nek a sza­bad aka­rat nem a nála ma­ga­sabb dol­gok­ra néz­ve ada­tott, ha­nem csak azok­ra néz­ve, ame­lyek ala­cso­nyab­bak nála. Vagy­is, hogy tud­ja, az evi­lá­gi pénz­re, tu­laj­don­ra néz­ve joga van, hogy sa­ját be­lá­tá­sa sze­rint hasz­nál­jon, te­gyen vagy ne te­gyen va­la­mit (jól­le­het, eze­ket is egye­dül Is­ten sza­bad aka­ra­ta irá­nyít­ja tet­szé­sé­nek meg­fe­le­lő­en). Egyéb­ként Is­ten­nel szem­ben így az üd­vös­sé­get és a kár­ho­za­tot il­le­tő dol­gok­ban nincs sza­bad aka­ra­ta, ha­nem fo­goly, szol­ga­ként alá van vet­ve Is­ten vagy a Sá­tán aka­ra­tá­nak.^[7]

Lu­ther itt is­mét egy ér­de­kes el­lent­mon­dás­ba ke­rül ön­ma­gá­val. Ő is ész­re­ve­szi, hogy va­la­mi­lyen sza­bad­sá­got csak kell tu­laj­do­ní­ta­ni az em­ber­nek, leg­alább a hét­köz­na­pi dol­gok­ban. Azon­ban ah­hoz, hogy ezt a gon­do­la­tot őszin­tén vé­gig­vi­gye, már túl­sá­go­san ra­gasz­ko­dik a ta­na­i­hoz. Így zá­ró­je­les meg­jegy­zé­sé­vel („[…] jól­le­het, eze­ket is egye­dül Is­ten sza­bad aka­ra­ta irá­nyít­ja, tet­szé­sé­nek meg­fe­le­lő­en.”) egy­sze­rű­en el­uta­sít­ja a he­lyes kö­vet­kez­te­té­sek le­vo­ná­sát.

Lu­ther:

Ma­gam­ra néz­ve őszin­tén be­val­lom: Ha va­la­hogy meg­tör­tén­het­ne, nem sze­ret­ném, hogy sza­bad aka­rat adas­sék ne­kem, vagy hogy va­la­mi a ke­zem­ben ma­rad­jon, ami­vel az üd­vös­sé­gért har­col­ni tud­nék.^[8]

Lu­ther val­lo­má­sa ar­ról ta­nús­ko­dik, mi­lyen ke­vés­sé sze­ret­te Is­tent és az igaz­sá­got. A Bib­lia ép­pen az üd­vös­ség­hez el­en­ged­he­tet­len oda­adó és kö­vet­ke­ze­tes harc­ról, az em­be­ri aka­rat jóra való hasz­ná­lá­sá­ról be­szél (Róma le­vél 6. rész, 12:1–2 stb.). Is­ten visz be min­ket az Ő or­szá­gá­ba, de csak ak­kor, ha akar­juk (Máté 11:12; Lu­kács 13:22–30 stb.).

2 Lu­ther Már­ton azt ta­ní­tot­ta, hogy a ke­resz­tény­ség ki­fe­lé lát­ha­tat­lan

Lu­ther:

A ke­resz­tény­ség nem a kül­ső vi­sel­ke­dés­ben áll, az em­ber sem a kül­ső ál­la­po­tát vál­toz­tat­ja meg, ha­nem a bel­sőt, vagy­is más szí­ve van, más lel­ke, aka­ra­ta és ér­tel­me, amely ugyan­azo­kat a tet­te­ket vi­szi vég­hez, ame­lye­ket egy má­sik em­ber ilyen lé­lek és aka­rat nél­kül tesz. Egy ke­resz­tény ugyan­is tud­ja, hogy min­den a hi­ten mú­lik. Ezért úgy jár, áll, eszik, iszik, ru­ház­ko­dik, cse­lek­szik és vi­sel­ke­dik, mint bár­mely más em­ber a maga ál­la­po­tá­ban, te­hát a ke­resz­tény­sé­get nem ve­szik ész­re az em­be­rek, amint azt Krisz­tus is mond­ja a Lu­kács 17:20sk. sze­rint: „Az Is­ten or­szá­ga nem szem­mel lát­ha­tó­lag jő el. Sem azt nem mond­ják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Is­ten or­szá­ga ti ben­ne­tek van.” […]^[9]

Egy ke­resz­tényt nem le­het iga­zán a kül­ső éle­te alap­ján meg­ítél­ni. Mert az épp­olyan tisz­tá­ta­lan és ros­kadt, mint a nem-ke­resz­té­nyek éle­te. Ezért kell na­pon­ta így imád­koz­nunk: „Bo­csásd meg vét­kün­ket.” Aki azon­ban egy ke­resz­tényt iga­zán meg akar ítél­ni, te­gye ezt a hit alap­ján. Hi­szen tes­tünk és vé­rünk sze­rint bű­nö­sök va­gyunk, és épp­úgy meg kell hal­nunk, és épp­úgy vagy még job­ban kell szá­mí­ta­nunk min­den­fé­le sze­ren­csét­len­ség­re, mint azok az em­be­rek, akik nem ke­resz­té­nyek. Mert a ke­resz­té­nyek job­ban ér­zik a bűnt, mint más em­be­rek.^[10]

Lu­ther el­gon­do­lá­sa a ke­resz­tény em­ber gya­kor­la­ti éle­té­ről nem egyez­tet­he­tő össze a Bib­lia ta­nú­sá­gá­val, sőt az em­ber lé­nyé­vel kap­cso­lat­ban is prob­lé­má­kat vet fel. Az em­ber lel­ke, aka­ra­ta, ér­tel­me nem füg­get­len a cse­le­ke­de­te­i­től, tu­da­tos lé­nyek va­gyunk, meg­fon­tol­juk, hogy mit te­szünk. Bel­ső lé­nyünk, meg­győ­ző­dé­sünk nyil­vá­nul meg a tet­te­in­ken ke­resz­tül:

Nem jó fa az, amely rossz gyü­möl­csöt te­rem, és vi­szont nem rossz fa az, amely jó gyü­möl­csöt te­rem. Mert min­den fát a gyü­möl­csé­ről le­het meg­is­mer­ni […] A jó em­ber szí­ve jó kin­csé­ből hoz­za elő a jót, és a go­nosz em­ber a go­nosz­ból hoz­za elő a go­noszt. (Lu­kács 6:43–45)

A meg­té­rés a gon­dol­ko­dás­mód tel­jes meg­vál­toz­ta­tá­sát je­len­ti, új ér­ték­ren­det, ami alap­ján új­já­szer­ve­zi az em­ber az éle­tét:

Ne iga­zod­ja­tok e vi­lág­hoz, ha­nem vál­toz­za­tok meg ér­tel­me­tek meg­úju­lá­sá­val, hogy meg­ítél­hes­sé­tek: mi az Is­ten aka­ra­ta, mi az, ami jó, ami neki tet­sző és tö­ké­le­tes. (Róma le­vél 12:2)

A hi­tet­len em­be­rek a ke­resz­té­nyek éle­té­ből Is­ten­ről tett bi­zony­sá­gu­kat lát­hat­ják, az Ő sze­re­te­té­ről, bűn­től sza­bad­dá tevő ere­jé­ről győ­ződ­het­nek meg:

Ti vagy­tok a vi­lág vi­lá­gos­sá­ga. Nem rejt­he­tő el a he­gyen épült vá­ros. A lám­pást sem azért gyújt­ják meg, hogy a véka alá, ha­nem hogy a lám­pa­tar­tó­ba te­gyék, és ak­kor vi­lá­gít min­den­ki­nek a ház­ban. Úgy ra­gyog­jon a ti vi­lá­gos­sá­go­tok az em­be­rek előtt, hogy lás­sák jó cse­le­ke­de­te­i­te­ket, és di­cső­ít­sék a ti mennyei Atyá­to­kat. (Máté 5:14–16)

Mi je­len­te­né a fé­nyes­sé­get az Is­ten nél­kül élő em­be­rek szá­má­ra, ha a ke­resz­tény­ség nem vá­lik lát­ha­tó­vá a kül­ső vi­sel­ke­dés ál­tal? Pé­ter apos­tol is nagy kü­lönb­sé­get lát a meg­té­rés előt­ti és utá­ni élet­for­ma kö­zött. Óva inti a ke­resz­té­nye­ket, ne­hogy a ko­ráb­bi éle­tü­ket foly­tas­sák. A hi­tet­le­nek is azért ne­hez­tel­nek rá­juk, mert nem vesz­nek részt az ő go­nosz tet­te­ik­ben:

[…] töb­bé ne em­be­ri vá­gyak, ha­nem az Is­ten aka­ra­ta sze­rint él­jé­tek le tes­ti éle­te­tek hát­ra­lé­vő ide­jét. Bi­zony elég volt ab­ból, hogy a múlt­ban a po­gá­nyok szo­ká­sa sze­rint ki­csa­pon­gá­sok­ban, kí­ván­sá­gok­ban, ré­sze­ges­ke­dé­sek­ben, dor­bé­zo­lá­sok­ban, ti­vor­nyá­zá­sok­ban és szent­ség­te­len bál­vány­imá­dá­sok­ban él­te­tek. Azért ha­ra­gud­nak rá­tok, sőt ká­ro­mol­ják Is­tent, mert nem ro­han­tok ve­lük együtt a ki­csa­pon­gás­nak ugyan­ab­ba a pos­vá­nyá­ba. (1 Pé­ter le­vél 4:2–4)

Lu­ther ama meg­jegy­zé­sé­hez hogy „[…] aki azon­ban egy ke­resz­tényt iga­zán meg akar ítél­ni, te­gye ezt a hite alap­ján” ol­vas­suk el Ja­kab apos­tol gon­do­la­ta­it:

Test­vé­re­im, mit hasz­nál, ha va­la­ki azt mond­ja, hogy van hite, de cse­le­ke­de­tei nin­cse­nek? (Ja­kab le­vél 2:14)

[…] a hit cse­le­ke­de­tek nél­kül med­dő. (Ja­kab le­vél 2:20)

Ja­kab itt nem ta­nít mást, mint Pál. Ja­kab sem ta­nít­ja azt, hogy az em­ber cse­le­ke­de­tek ál­tal üd­vö­zül­het. A cse­le­ke­de­tek az élő hit­ből szár­ma­zó gyü­möl­csök, és an­nak szük­ség­sze­rű kö­vet­kez­mé­nyei. Így ír er­ről Pál is pél­dá­ul az Efe­zus le­vél 2:8–10-ben:

Hi­szen ke­gye­lem­ből van üd­vös­sé­ge­tek a hit ál­tal, és ez nem tő­le­tek van: Is­ten aján­dé­ka ez; nem cse­le­ke­de­te­kért, hogy sen­ki se di­cse­ked­jék. Mert az ő al­ko­tá­sa va­gyunk, aki­ket Krisz­tus Jé­zus­ban jó cse­le­ke­de­tek­re te­rem­tett, ame­lye­ket elő­re el­ké­szí­tett Is­ten, hogy azok sze­rint él­jünk.

3 Lu­ther Már­ton el­ve­tet­te a Bib­lia bi­zo­nyos ré­sze­it

3.1 A Zsi­dók­hoz írt le­vél­ről

A Zsi­dók­hoz írt le­vél­ről Lu­ther töb­bek kö­zött ezt írja:

Ezen kí­vül nagy ne­héz­sé­get je­lent a le­vél ami­att, hogy a 6. és a 10. fe­je­zet nyíl­tan ta­gad­ja a bű­nös bűn­bo­csá­na­tát, és a 12. fe­je­zet 17. ver­se sze­rint Ézsau ke­res­te a bűn­bo­csá­na­tot, és még­sem ta­lál­ta meg, ami el­lent­mond min­den evan­gé­li­um­nak és Pál min­den le­ve­lé­nek. És noha sze­ret­ne az em­ber ki­utat ke­res­ni eb­ből a ne­héz­ség­ből, még­is olyan vi­lá­go­san hang­za­nak ezek a sza­vak, hogy nem tu­dom, lehet‑e. Úgy vé­lem, egy sok da­rab­ból össze­ál­lí­tott és nem min­de­nütt ugyan­azon a szin­ten lévő le­vél­ről van szó.

Akár­hogy is van­nak ezek, még­is egy igen bölcs le­vél­ről van szó, amely Krisz­tus pap­sá­gá­ról mes­te­ri­en és ala­po­san be­szél az írás alap­ján, fi­no­man és gaz­da­gon ma­gya­ráz­va hoz­zá az ószö­vet­sé­get, úgy­hogy nyil­ván­va­ló­an egy ta­nult em­ber­től szár­ma­zik, aki az apos­to­lok ta­nít­vá­nya volt, so­kat ta­nult tő­lük és jár­tas volt az írás­ban. És bár nem a hit alap­ját fek­te­ti le – ahogy ezt maga is mond­ja a 6:1‑ben, ami az apos­to­lok hi­va­ta­la -, még­is ara­nyat, ezüs­töt, drá­ga­kö­vet épít szé­pen rá, ahogy Pál a 1 Ko­rin­thus le­vél 3:12-ben mond­ja. Ezért nem za­var min­ket, ha fa, szé­na vagy szal­ma is köz­éke­rült, ha­nem tel­jes tisz­te­let­tel el­fo­gad­juk ezt a fi­nom ta­ní­tást, csak ép­pen az apos­to­li le­ve­lek­kel nem he­lyez­he­tő min­den do­log­ban egy szint­re.^[11]

3.2 A Ja­kab le­vél­ről

Ja­kab le­ve­lét jól­le­het a ré­gi­ek el­ve­tet­ték, én di­csé­rem és jó­nak tar­tom, még pe­dig azért, mert nem ál­lít fel sem­mi­fé­le em­be­ri ta­ní­tást, és Is­ten tör­vé­nyét buz­gón hir­de­ti. De, hogy meg­ala­poz­zam a vé­le­mé­nye­met róla, anél­kül, hogy bár­kit meg­ká­ro­sít­sak: nem te­kin­tem apos­tol írá­sá­nak.

En­nek pe­dig ezek az okai: elő­ször is, hogy Pál­lal és min­den más írás­sal szem­ben a meg­iga­zu­lást a cse­le­ke­de­tek­nek tu­laj­do­nít­ja, és azt mond­ja, hogy Áb­ra­hám tet­tek­ből iga­zult meg, mi­vel fel­ál­doz­ta a fiát, jól­le­het Pál a Róma le­vél 4. ré­szé­ben ez­zel el­len­ke­ző­en azt ta­nít­ja, hogy Áb­ra­hám cse­le­ke­de­tek nél­kül, még mi­előtt fel­ál­doz­ta vol­na a fiát, egye­dül hite ál­tal iga­zult meg, és ezt az 1 Mó­zes 15:6‑tal be­bi­zo­nyít­ja. Már­most, ha va­la­ki se­gí­te­ne a le­vé­len, és a cse­le­ke­de­tek ál­ta­li meg­iga­zu­lás­ra ta­lál­na is va­la­mi ma­gya­rá­za­tot, ab­ban a pont­ban még­sem le­het meg­vé­de­ni a le­ve­let, hogy az 1 Mó­zes 15:6‑ot, amely csak Áb­ra­hám hi­té­ről és nem a cse­le­ke­de­te­i­ről be­szél, ahogy Pál a Róma le­vél 4:3‑ban idé­zi – a cse­le­ke­de­tek­re vo­nat­koz­tat­ja. Ez a fo­gyat­ko­zás azt mu­tat­ja, hogy nem apos­tol­tól szár­ma­zik.

Ez a Ja­kab vi­szont nem tesz egye­bet, mint hogy a tör­vénnyel és an­nak cse­le­ke­de­te­i­vel fog­lal­ko­zik, és hány­ja egy­más he­gyé­re-há­tá­ra a dol­go­kat, hogy ne­kem úgy tű­nik, ő jó, igaz em­ber volt, aki az apos­to­lok ta­nít­vá­nya­i­tól hal­lott né­hány mon­dást, ame­lye­ket az­után pa­pír­ra ve­tett, vagy az ő pré­di­ká­ci­ó­ja alap­ján va­la­ki más le­ír­ta. A tör­vényt (pél­dá­ul) a sza­bad­ság tör­vé­nyé­nek ne­ve­zi, jól­le­het Pál azt a szol­ga­ság, a ha­rag, a ha­lál és a bűn tör­vé­nyé­nek mond­ja.

Más­részt, hogy ke­resz­tény em­be­re­ket akar ta­ní­ta­ni, és még csak meg sem em­lé­ke­zik hosszú szen­ve­dés­ről szó­ló ta­ní­tá­sá­ban a fel­tá­ma­dás­ról, a Krisz­tus szel­le­mé­ről: Krisz­tust több­ször is em­lí­ti, még­sem ta­nít sem­mit sem róla, ha­nem ál­ta­lá­ban az Is­ten­be ve­tett hit­ről be­szél. Egy igaz apos­tol­nak ugyan­is az a hi­va­ta­la, hogy Krisz­tus szen­ve­dé­sé­ről, a fel­tá­ma­dás­ról és mű­kö­dé­sé­ről pré­di­kál­jon, és en­nek a hit­nek ves­sen ala­pot, ahogy Krisz­tus maga mond­ja a Já­nos 15:27-ben: „Ta­nú­im lesz­tek.” Az pe­dig min­den igaz és szent könyv­re jel­lem­ző, hogy mind­egyi­kük Krisz­tust pré­di­kál­ja és vele fog­lal­ko­zik. Az pe­dig min­den könyv meg­íté­lé­sé­nek a mér­cé­je, hogy Krisz­tus­sal foglalkozik‑e vagy sem, hi­szen min­den írás Krisz­tust mu­tat­ja (Róma le­vél 3:22kk.), és Pál nem akar más­ról tud­ni, mint Krisz­tus­ról (1 Ko­rin­thus le­vél 2:2). Ami Krisz­tust nem ta­nít­ja, az nem apos­tol, még ha mind­járt Pé­ter vagy Pál ta­nít­ja is azt, for­dít­va pe­dig, ami Krisz­tust pré­di­kál­ja, az apos­to­li; még ha mind­járt Jú­dás, An­nás, Pi­lá­tus vagy He­ró­des ten­né is.

Ezen kí­vül idéz mon­dá­so­kat az 1 Pé­ter le­vél 4:8‑ból: „A sze­re­tet sok bűnt el­fe­dez”, to­váb­bá az 1 Pé­ter le­vél 5:6‑ból: „Aláz­zá­tok meg te­hát ma­ga­to­kat Is­ten keze alatt”, to­váb­bá Pál sza­va­it a Gala­ta le­vél 5:17-ből: „A szel­lem a test el­len tö­rek­szik”, noha Ja­ka­bot már ko­rán, Pé­ter előtt meg­öl­te He­ró­des Je­ru­zsá­lem­ben^[12], úgy­hogy biz­tos­nak tű­nik, hogy a le­vél szer­ző­je jó­val Pé­ter és Pál után élt.

Össze­gez­ve: azok­kal akart szem­be­száll­ni, akik a cse­le­ke­de­tek nél­kü­li hit­re ha­gyat­koz­tak, de erre szel­lem­ben, ér­te­lem­ben és sza­vak­ban túl gyen­gé­nek bi­zo­nyult. Szét­szag­gat­ja az írást és szem­ben áll Pál­lal és min­den írás­sal. A tör­vény un­szo­lá­sá­val akar­ja el­ér­ni azt, amit az apos­to­lok a sze­re­tet­re való ösz­tön­zés­sel ér­nek el. Így az­tán nem aka­rom, hogy ez a le­vél a Bib­li­á­ban az igaz köny­vek kö­zött sze­re­pel­jen, ez­zel azon­ban sen­ki­nek sem aka­rom meg­til­ta­ni, hogy nagy­ra tart­sa, ha tet­szik neki, hi­szen egyéb­ként sok jó mon­dás van ben­ne. „Egy fér­fi nem fér­fi a vi­lá­gi dol­gok­ban.” (mond­ja a köz­mon­dás): „Ho­gyan is száll­hat­na szem­be ő egye­dül Pál­lal és az összes töb­bi Írás­sal?”^[13]

Túl­lép­nénk írá­sunk ke­re­te­it, ha en­nek az idé­zet­nek min­den rész­le­té­re ki­tér­nénk, ezért csak egy je­len­tős pont­hoz fű­zünk meg­jegy­zést: Lu­ther itt nem vesz tu­do­mást ar­ról, hogy Ja­kab és Pál a „cse­le­ke­de­tek” fo­gal­mat kü­lön­bö­ző­kép­pen hasz­nál­ja. Pál a tör­vény cse­le­ke­de­te­it uta­sít­ja el. Ja­kab­nál azon­ban a sze­re­tet cse­le­ke­de­te­i­ről van szó, ame­lye­ket nem le­het el­ha­nya­gol­ni.

3.3 A Je­le­né­sek köny­vé­ről

A Já­nos je­le­né­se­i­ről szó­ló könyv­ről, ha­gyom, hogy min­den­ki sa­ját be­lá­tá­sa sze­rint gon­dol­kod­jon, sen­kit sem aka­rok sa­ját vé­le­mé­nyem­hez vagy sa­ját meg­íté­lé­sem­hez köt­ni. Azt mon­dom, amit ér­zek. Szá­mom­ra kü­lön­bö­ző dol­gok hi­á­nyoz­nak eb­ből a könyv­ből, úgy­hogy sem apos­to­li­nak, sem pe­dig pró­fé­ta­i­nak sem tar­tom: elő­ször is, ami a leg­fon­to­sabb, hogy az apos­to­lok nem fog­lal­koz­nak lá­to­má­sok­kal, ha­nem vi­lá­gos, szá­raz sza­vak­kal pró­fé­tál­nak, ahogy Pál, Pé­ter és Krisz­tus az evan­gé­li­u­mok­ban is te­szi ezt. Ugyan­is az apos­to­li hi­va­talt Krisz­tus­ról és az ő tet­te­i­ről való vi­lá­gos, ért­he­tő ké­pek és lá­to­má­sok nél­kü­li be­széd is jel­lem­zi.

Az ószö­vet­ség­ben (az új­ról nem is be­szél­ve) sincs egyet­len pró­fé­ta sem, aki egy­re más­ra csak és ki­zá­ró­lag tör­té­ne­tek­kel és ké­pek­kel fog­lal­ko­zik, úgy­hogy a ma­gam ré­szé­ről a Je­le­né­sek köny­vét szin­te olyan­nak te­kin­tem, mint Ezs­drás ne­gye­dik köny­vét,^[14] és az összes do­log kö­zött sem­mi­ben sem tu­dom érez­ni, hogy a Szent Szel­lem­től szár­maz­na. Ezt ami­att is gon­do­lom, mert sa­ját köny­vé­re néz­ve bár­mely más sok­kal je­len­tő­sebb szent köny­vek­nél erő­seb­ben pa­ran­csol és fe­nye­get, hogy ha va­la­ki el­vesz be­lő­le, an­nak ré­szét Is­ten is el­ve­szi az élet köny­vé­ből (22:19) stb. For­dít­va pe­dig: ál­dott­nak mond­ja azo­kat, akik meg­tart­ják, ami a könyv­ben van (1:3), noha sen­ki se tud­ja mi az.

Az atyák kö­zül is so­kan el­ve­tet­ték ezt a köny­vet ré­gen, és ha Je­ro­mos di­csé­rő sza­vak­kal is be­szél róla, és azt mond­ja, hogy min­den di­csé­ret meg­il­le­ti, és hogy annyi ti­tok van ben­ne, ahány szó, még­sem tud eb­ből sem­mit sem bi­zo­nyí­ta­ni, egyéb­ként pe­dig va­ló­szí­nű, hogy több eset­ben túl bő­ke­zű­en bá­nik a di­csé­rő sza­vak­kal.

Vég­ső so­ron min­den­ki vé­le­ked­jen úgy róla, ahogy a szel­le­me mu­tat­ja, az én szel­le­mem nem tud­ja el­fo­gad­ni ezt a köny­vet, s szá­mom­ra ez ele­gen­dő ok, hogy ne tart­sam nagy­ra, hi­szen Krisz­tust se nem ta­nít­ja, se nem is­mer­he­tő fel ben­ne, pe­dig ezt ten­ni min­den apos­tol kö­te­les, ahogy Krisz­tus az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 1:8‑ban mond­ja: „Ta­nú­im lesz­tek”. Ezért azok­nál a köny­vek­nél ma­ra­dok, ame­lye­ket Krisz­tus tisz­tán és vi­lá­go­san ad ne­kem.^[15]

A Je­le­né­sek köny­vé­ről po­zi­tí­vabb íté­let ta­lál­ha­tó az 1530-ból szár­ma­zó Elő­szó a Já­nos Je­le­né­sek­hez című irat­ban.

Min­den­eset­re el­gon­dol­koz­ta­tó, ho­gyan le­het­sé­ges, hogy egy olyan je­len­tős, ke­resz­tény­nek ki­ki­ál­tott sze­mély, mint Lu­ther Már­ton, nem is­mer­te el a fen­ti, Is­ten­től ih­le­tett írá­so­kat (vö. Já­nos 7:16–17).

4 Lu­ther Már­ton ta­ní­tá­sa Má­ri­á­ról

Lu­ther Már­ton bib­lia­el­le­nes ta­no­kat hir­de­tett Má­ri­á­ról, ugyan­is azt ál­lí­tot­ta, hogy Má­ria szü­zes­sé­ge a szü­lés­ben is meg­ma­radt. Ez­ál­tal – bár Lu­ther erre nem gon­dolt – tu­laj­don­kép­pen Jé­zus va­ló­sá­gos em­be­ri vol­tát ta­gad­ja:

Hi­szem, hogy Jé­zus énér­tem a tisz­ta szűz Má­ri­á­tól szü­le­tett, aki­nek szü­zes­sé­ge sem tes­ti­leg, sem szel­le­mi­leg nem ká­ro­so­dott, hogy az atyai ir­ga­lom rend­je sze­rint az enyém és min­den híve bű­nös és kár­ho­zott szü­le­té­sét meg­áld­ja, ár­tat­lan­ná és tisz­tá­vá te­gye.^[16]

Ez a szűz nem is­me­ri a szü­zes­ség el­vesz­té­sét. Sér­tet­len és tisz­ta ma­rad.^[17]

Ez te­hát a jel: itt áll egy ter­hes nő. Ha for­dít­va len­ne, né­me­tebb és ért­he­tőbb len­ne. Egy ter­hes nő, aki szül, „szűz a szü­lés előtt, köz­ben és után”. Hi­tünk­nek ez a té­te­le is­te­ni cso­da. Így bi­zo­nyít­ja ezt a pró­fé­ta, hogy ez Im­ma­nu­el, aki „a szü­lés előtt, köz­ben és után szűz­től” szü­le­tett.^[18]

Az anyá­nak és a fi­ú­nak ezt a ne­vet kell most vi­sel­ni­ük, mint­ha tisz­tá­ta­la­nok len­né­nek, és mint­ha érin­tet­te vol­na őket a tör­vény. Mert bár a pa­ran­cso­lat a 40 nap­ról min­den más anyát és gyer­me­ket érint, ezt az anyát és ezt a gyer­me­ket még­sem érin­ti. Mert a tör­vény ezt mond­ja: „Min­den fiú­szü­lött, akit az any­ja el­ső­nek szült.” Szü­lés­ről vi­szont csak azok­nál le­het be­szél­ni, akik a szü­zes­sé­gü­ket el­ve­szí­tik, és fér­fi­tól van gyer­me­kük. Ez­zel az anyá­val azon­ban ez nem tör­tént meg; ő ugyan­is a szü­lés­ben és a szü­lés után úgy, ahogy a fo­gan­ta­tás és a szü­lés előtt szűz is ma­radt, és így sem tes­te, sem szü­zes­sé­ge nem ká­ro­so­dott. Más asszo­nyok nem ne­ve­tés­sel és könnye­dén szül­nek, ha­nem fé­lel­met és fáj­dal­mat kell érez­ni­ük, aho­gyan Is­ten Évá­nak mond­ta: „Fáj­da­lom­mal szülsz gyer­me­ket!” (1 Mó­zes 3:16) Eb­ben az eset­ben azon­ban fáj­da­lom és sé­rü­lés nél­kül zaj­lott le a szü­lés, tisz­ta öröm volt, aho­gyan meg­szül­te a gyer­me­ket.^[19]

Lu­ther nem ér­vel és nem ma­gya­ráz, ha­nem tény­ként tár­ja hall­ga­tói elé az elő­ször az apok­rif Ja­kab Pro­to-evan­gé­li­u­má­ban elő­for­du­ló ta­ní­tást, mi­sze­rint Má­ria szü­lés köz­ben is meg­őriz­te szü­zes­sé­gét. Fej­te­ge­té­se­i­nek ko­moly kö­vet­kez­mé­nyei van­nak mind Má­ri­á­ra, mind Jé­zus­ra néz­ve. Mi­vel Má­ria és Jé­zus em­be­rek vol­tak, min­den bio­ló­gi­ai és fi­zi­kai tör­vény­nek alá vol­tak vet­ve. Ha pe­dig Jé­zus, il­let­ve Má­ria va­ló­sá­gos em­be­rek vol­tak, Má­ria nem ma­rad­ha­tott szűz Jé­zus szü­le­té­se után. Ezen kí­vül ért­he­tet­len, hogy egy ilyen „cso­dá­la­tos” ese­mény mi­ért csak egy apok­rif for­rás­ban ta­lál­ha­tó meg, míg az a két evan­gé­li­um, ame­lyik hosszú fe­je­ze­te­ken ke­resz­tül tu­dó­sít Jé­zus szü­le­té­sé­ről és gyer­mek­ko­rá­ról, sem­mi­lyen uta­lást nem tesz erre az ál­lí­tó­la­gos tény­re. Ez a „tény” azon­ban úgy tű­nik, hogy a gnosz­ti­kus do­ké­ták szá­má­ra sem volt is­mert, akik erős ér­vet ta­lál­hat­tak vol­na ben­ne ta­ní­tá­suk mel­lett, amely sze­rint Jé­zus­nak nem volt anya­gi tes­te, ha­nem csu­pán lát­szat­tes­te. Az is me­rész fel­té­te­le­zés len­ne, hogy egy igaz ta­ní­tás ilyen mér­ték­ben egyez­ne az egyik leg­na­gyobb tév­ta­ní­tás­sal.

5 Lu­ther vi­szo­nyu­lá­sa a pa­rasz­tok­hoz

Lu­ther a pa­raszt­há­bo­rú­ban a pa­rasz­tok­kal szem­be­ni bru­ta­li­tás­ra szó­lí­tot­ta fel a fe­je­del­me­ket. Eb­ben és a kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben nincs iga­zán kom­men­tál­ni való. Csak néha fű­zünk egy-egy rö­vid ma­gya­rá­za­tot a szö­veg­hez. Re­mél­jük, hogy ezek alap­ján min­den ol­va­só ki­elé­gí­tő kö­vet­kez­te­té­sek­re jut Lu­ther Már­ton éle­té­vel és ta­ní­tá­sa­i­val kap­cso­lat­ban.

Min­den fél­re­ér­tés el­ke­rü­lé­se vé­gett sze­ret­nénk vi­lá­go­san le­szö­gez­ni, hogy az aláb­bi szö­ve­gek­ben elő­for­du­ló min­den­fé­le szit­ko­zó­dás­tól, il­let­ve gyű­lö­let­re, erő­szak­ra való ösz­tön­zés­től tel­jes mér­ték­ben el­ha­tá­ro­ló­dunk.

Lu­ther:

Így hát üs­sön, fojt­son, szúr­jon, ti­tok­ban vagy nyil­vá­no­san, min­den­ki, aki csak tud, s gon­dol­jon arra, hogy nincs mér­ge­zőbb, ká­ro­sabb, ör­dö­gibb, mint egy lá­za­dó em­ber. Mint egy ve­szett ku­tyát, épp­úgy őt is agyon kell ver­ni: ha nem ve­red agyon, ő üt agyon té­ged, és egy egész or­szá­got ve­led együtt.^[20]

Vé­gül még egy do­log, amely a fel­ső­sé­get jog­gal nyug­ta­la­nít­ja. Mert a pa­rasz­tok nem elég­sze­nek meg az­zal, hogy ők ma­guk az ör­dö­géi, ha­nem igaz em­be­re­ket is – akik ezt nem szí­ve­sen te­szik – ör­dö­gi szö­vet­sé­gük­be kény­sze­rí­tik és haj­szol­ják, és így min­den go­nosz­sá­guk és kár­ho­za­tuk ré­sze­sé­vé te­szik őket. Mi­vel, aki tel­je­sí­ti kö­ve­te­lé­sü­ket, az ve­lük együtt az ör­dög­höz jut, és bű­nös min­den gaz­tett­ben, amit azok el­kö­vet­nek. Azon­ban ezek az em­be­rek még­is így jár­nak, mert olyan gyen­ge a hi­tük, hogy a pa­rasz­tok kö­ve­te­lé­se­i­nek nem áll­nak el­len. Mert egy ke­gyes ke­resz­tény száz ha­lált szen­ved el, sem­hogy haj­szál­nyit he­lye­sel­né a pa­rasz­tok kö­ve­te­lé­se­it. Ó, so­kan vál­hat­ná­nak most már­tír­rá a vér­szom­jas pa­rasz­tok és a gyil­kos pró­fé­ták mi­att! Nos, ilyen pa­rasz­tok kö­zül való fog­lyo­kon kel­le­ne a fel­ső­ség­nek meg­kö­nyö­rül­nie; de ha nem is len­ne egyéb oka arra, hogy a kar­dot a pa­rasz­tok el­len for­dít­sa, és tes­tét és ja­va­it koc­káz­tas­sa, úgy már az elég ok len­ne, hogy meg­men­ti azo­kat a lel­ke­ket, és se­gít ne­kik, aki­ket a pa­rasz­tok ilyen ör­dö­gi szö­vet­ség­re kény­sze­rí­te­nek, és akik ez­ál­tal aka­ra­tu­kon kí­vül ilyen utá­la­tos mó­don vét­kez­nek. Mert ezek a lel­kek biz­to­san a tisz­tí­tó­tűz­ben, sőt a po­kol­ban, az ör­dög rab­sá­gá­ban van­nak.
Ezért ked­ves urak, vált­sá­tok meg, ment­sé­tek meg, se­gít­sé­tek a sze­gény em­be­re­ket, kö­nyö­rül­je­tek raj­tuk: szúr­jon, üs­sön, öl­jön itt, aki tud. Ha ha­lá­lod is le­led a harc­ban, jó ne­ked, hisz üd­vö­sebb ha­lál­ban nem is le­het­ne ré­szed. Ugyan­is az is­te­ni igé­nek és pa­rancs­nak (Róma le­vél 13:4kk) en­ge­del­mes­ked­ve halsz meg, a sze­re­tet szol­gá­la­tá­ban, hogy fe­le­ba­rá­to­dat a po­kol­tól és az ör­dög rab­sá­gá­ból meg­mentsd.^[21]

6 Lu­ther em­ber­te­le­nül vi­szo­nyult a zsi­dók­hoz

Sok tör­té­ne­tet ol­vas­tam és hal­lot­tam a zsi­dók­ról. Tud­ni­il­lik, hogy ho­gyan mér­gez­ték meg a ku­ta­kat, ho­gyan öl­tek ti­tok­ban, ho­gyan lop­tak meg gye­re­ke­ket, aho­gyan er­ről fent is be­szél­tem. Pél­dá­ul, hogy egy zsi­dó a má­sik­nak egy vér­rel teli edényt kül­dött egy ke­resz­tény ál­tal; vagy pél­dá­ul egy zsi­dót, mi­vel egy hor­dó bort meg­ivott, hol­tan ta­lál­ták meg a hor­dó­ban – és sok eh­hez ha­son­ló. Tu­dom jól, hogy min­den ilyes­mit ta­gad­nak. Min­den pont­ban igaz azon­ban Krisz­tus íté­le­te, vagy­is hogy mér­ges, ke­se­rű, bosszú­ra éhes, or­gyil­kos kí­gyók, és az ör­dög gyer­me­kei ők, akik ti­tok­ban mar­nak és kárt okoz­nak, mi­vel­hogy nyil­vá­no­san nem áll mód­juk­ban. Ezért azt sze­ret­ném, ha ott len­né­nek, ahol nin­cse­nek ke­resz­té­nyek. A tö­rö­kök és más po­gá­nyok nem szen­ved­nek annyi­ra tő­lük, mint aho­gyan mi, ke­resz­té­nyek ezek­től a mér­ges kí­gyók­tól és ör­dög­fi­ak­tól szen­ve­dünk, s nem is bán­nak így más­sal, csak ve­lünk, ke­resz­té­nyek­kel. Ez az, amit fen­tebb mond­tam, hogy egy ke­resz­tény­nek az ör­dög után nincs mér­ge­sebb, ke­se­rűbb el­len­sé­ge, mint egy zsi­dó, még­is sen­ki­nek se tet­tünk annyi jót, és sen­ki­től se szen­ve­dünk annyit, mint épp ezek­től a go­nosz ör­dög­fi­ak­tól és kí­gyó­faj­za­tok­tól. Így hát, aki­nek ked­ve van eze­ket a mér­ges kí­gyó­kat és ör­dög­fi­a­kat, vagy­is Krisz­tus­nak, a mi Urunk­nak és min­de­nünk­nek leg­ádá­zabb el­len­sé­ge­it el­szál­lá­sol­ni, etet­ni és tisz­tel­ni, és sa­ját ma­gát gyö­tör­ni, meg­ra­bol­ni, ki­fosz­ta­ni, meg­becs­te­le­ní­te­ni, le­köp­ni, meg­át­koz­ni, és sze­ret­ne min­den bajt el­szen­ved­ni, en­ge­del­mes­ked­jen kész­sé­ge­sen ezek­nek a zsi­dók­nak. És ha va­la­ki­nek még ez sem elég, ak­kor az ilyen búj­jon a hát­só fe­lé­be, és imád­ja azt a szen­télyt, s di­cse­ked­jen az­zal, hogy ir­gal­mas volt, és meg­tá­mo­gat­ta az ör­dö­göt és an­nak fi­a­it, hogy gya­láz­zák a mi drá­ga Urun­kat és a drá­ga vért, amellyel mi, ke­resz­té­nyek meg­vá­sá­rol­tat­tunk. Az ilyen tö­ké­le­tes ke­resz­tény, tel­jes ir­gal­mas cse­le­ke­de­tek­ben, ame­lye­kért Krisz­tus meg fog­ja ju­tal­maz­ni őt az utol­só na­pon a zsi­dók­kal együtt az örök po­ko­li tűz­zel.^[22]

Ezért ne­künk, ke­resz­té­nyek­nek nem sza­bad vicc­nek tar­ta­nunk, ha­nem nagy ko­moly­ság­gal kell ke­res­nünk a mód­ját, ho­gyan ment­het­jük meg lel­kün­ket a zsi­dók­tól, vagy­is az ör­dög­től és az örök ha­lál­tól. En­nek a mód­ja pe­dig, mint fen­tebb mond­tuk, elő­ször is: Hogy zsi­na­gó­gá­i­kat tűz­zel fel kell éget­ni, és aki tud, ves­sen rá ként és szur­kot; az is jó len­ne, ha va­la­ki po­ko­li tü­zet tud­na rá­juk szór­ni. Lás­sa meg Is­ten ko­moly­sá­gun­kat, és az egész vi­lág lás­sa meg ezt a pél­dát, hogy mi en­nek a ház­nak (amely­ben a zsi­dók Is­tent, a mi drá­ga Te­rem­tőn­ket és Atyán­kat az ő Fi­á­val együtt olyan szé­gyen­le­te­sen ká­ro­mol­ták) – bár ed­dig tu­dat­la­nul meg­tűr­tük – most vég­re meg­ad­juk, amit meg­ér­de­mel. Má­sod­szor, hogy el kell ven­ni min­den köny­vü­ket, ima­köny­vü­ket, tal­mu­dis­tá­i­kat, az egész Bib­li­át is, és egy la­pot sem sza­bad meg­hagy­ni ne­kik, és ad­dig kell őriz­ni, míg meg nem tér­nek. Ugyan­is mind­eze­ket csak arra hasz­nál­ják, hogy Is­ten Fiát, vagy­is Is­tent ma­gát, az Atyát, az ég és föld te­rem­tő­jét (ahogy mond­ják) ká­ro­mol­ják, és so­ha­sem fog­ják más­ra hasz­nál­ni. Har­mad­szor: fej­vesz­tés ter­he mel­lett meg kell ne­kik til­ta­ni, hogy ná­lunk és a mi­e­ink­nél Is­tent nyil­vá­no­san di­csér­jék, Neki há­lát ad­ja­nak, Hoz­zá imád­koz­za­nak, Róla ta­nít­sa­nak. Sa­ját or­szá­guk­ban, vagy ahol tud­ják, te­he­tik eze­ket, úgy hogy mi ke­resz­té­nyek ne hall­juk, és ne is tud­junk róla. Ok: di­csé­re­tük, há­la­adá­suk, imád­sá­guk és ta­ní­tá­suk hiú is­ten­ká­rom­lás, át­ko­zó­dás, bál­vány­imá­dás, mert szí­vük és szá­juk Is­tent, az Atyát He­bel Vo­rik­nak ne­ve­zi, ahogy az ő Fiát, a mi Urun­kat, Jé­zust ne­ve­zik. Mert ahogy a Fiút ne­ve­zik és tisz­te­lik, úgy ne­ve­zik és tisz­te­lik az Atyát is. Nem se­gít ne­kik, hogy sok szép szót hasz­nál­nak, és Is­tent di­cső­í­tik. Meg van ugyan­is írva (2 Mó­zes 20:7): „Is­ten ne­vét ne hasz­náld hi­á­ba” épp­úgy, ahogy elő­de­ik­nek sem se­gí­tett, hogy Is­ten ne­vét em­le­get­ték, s még­is Ba­al­nak ne­vez­ték, Iz­ra­el ki­rá­lyai ide­jé­ben. Ne­gyed­szer, hogy ti­los ne­kik Is­ten ne­vét a mi fü­le­ink hal­la­tá­ra em­lí­te­ni­ük. Mi ugyan­is ezt nem hall­gat­hat­juk, és nem szen­ved­het­jük el nyu­godt lel­ki­is­me­ret­tel, mert az ő ká­rom­ló, át­ko­zott po­fá­juk és szí­vük Is­ten Fiát He­bel Vo­rik­nak ne­ve­zi, és ez­ál­tal az ő Aty­ját is így kell ne­vez­ni­ük, aki ezt nem tud­ja és nem is akar­ja más­képp ér­te­ni, mint ahogy mi ke­resz­té­nyek sem ért­het­jük más­képp, mint ahogy hin­nünk kell, hogy amint a Fiút ne­ve­zik és tisz­te­lik, úgy tisz­te­lik és ne­ve­zik az Atyát. Ezért hát a zsi­dók po­fá­ját ne tart­sa mél­tó­nak sen­ki kö­zöt­tünk, ke­resz­té­nyek kö­zött arra, hogy Is­ten ne­vét fü­lünk hal­la­tá­ra em­lít­se, ha­nem aki zsi­dó­ról hall, je­lent­se fel a fel­ső­ség­nél, vagy ad­dig do­bál­ja disz­nó­ürü­lék­kel, míg el nem űzte a sze­mei elől. És sen­ki se le­gyen eb­ben ir­gal­mas vagy jó­sá­gos. Is­ten di­cső­sé­gé­ről és mind­annyi­unk üd­vös­sé­gé­ről (a zsi­dó­ké­ról is) van ugyan­is szó.^[23]

Igen, de ho­gyan cse­le­ked­jünk, ha mi­helyst fel­éget­jük a zsi­dók zsi­na­gó­gá­it, és nyil­vá­no­san meg­til­tot­tuk ne­kik, hogy Is­tent di­csér­jék, imád­koz­za­nak Hoz­zá, ta­nít­sa­nak Róla, Is­ten ne­vét szá­juk­ra ve­gyék, azon­nal ti­tok­ban fog­ják eze­ket mű­vel­ni. S mi­vel tud­juk, hogy ti­tok­ban cse­lek­szik eze­ket, ez épp olyan, mint­ha nyil­vá­no­san ten­nék. Hi­szen ha va­la­mi­ről tud­juk, hogy ti­tok­ban tör­té­nik, az azt je­len­ti, hogy még­sem ti­tok­ban tör­té­nik, s így lel­ki­is­me­re­tün­ket ugyan­úgy ter­he­li Is­ten előtt. Úgy­hogy vi­gyáz­nunk kell. Úgy vé­lem, hogy vég­ső so­ron, ha tisz­ták aka­runk ma­rad­ni a zsi­dók ká­rom­lá­sá­tól, és nem aka­runk részt ven­ni ben­ne, ak­kor el kell vál­nunk tő­lük, és ki kell űz­nünk őket or­szá­gunk­ból. Em­lé­kez­het­nek a ha­zá­juk­ra, s így nem pa­nasz­kod­hat­nak és ha­zu­doz­hat­nak ró­lunk töb­bé Is­ten előtt, hogy fog­va tart­juk őket, s mi sem pa­nasz­kod­ha­tunk, hogy ká­rom­lá­suk­kal és uzso­rá­ik­kal meg­ter­hel­nek min­ket. Ez a leg­jobb ta­nács, amely ilyen eset­ben mind­két pár­tot biz­to­sít­ja.^[24]

7 Be­fe­je­zés

Lu­ther-idé­ze­tek­ből össze­ál­lí­tott gyűj­te­mé­nyünk­nek nem cél­ja, hogy át­fo­gó, éle­té­nek és ta­ní­tá­sá­nak min­den rész­le­té­re ki­té­rő ké­pet ad­jon. Írá­sunk cél­ja, hogy min­den­kit óva int­sünk egy tév­ta­ní­tó­tól. Ez­zel nem ta­gad­juk, hogy Lu­ther sok jó és he­lyes dol­got is mon­dott. Ami­kor Jé­zus a Máté evan­gé­li­um 23. ré­szé­ben a fa­ri­ze­u­sok és írás­tu­dók el­len szi­go­rú sza­vak­kal be­szélt, ez­ál­tal nem ta­gad­ta le mind­azt a jót, amit két­ség­kí­vül a fa­ri­ze­u­sok is tet­tek.

Aki túl­lép ezen, és nem ma­rad meg a Krisz­tus ta­ní­tá­sá­ban, ab­ban nincs ben­ne Is­ten; aki meg­ma­rad a ta­ní­tás­ban, ab­ban ben­ne van az Atya is, meg a Fiú is. Ha va­la­ki hoz­zá­tok ér­ke­zik, és nem ezt a ta­ní­tást vi­szi, ne fo­gad­já­tok­há­za­tok­ba, és ne kö­szönt­sé­tek, mert aki kö­szön­ti, kö­zös­sé­get vál­lal an­nak go­nosz cse­le­ke­de­te­i­vel. (2 Já­nos le­vél 9–11)