Ho­gyan tisz­tel­jük Má­ri­át?

Hi­szünk Jé­zus­ban, mint igaz Is­ten­ben, aki ér­tünk em­ber­ré lett. Eb­ből adó­dó­an az ő édes­any­ja sem le­het szá­munk­ra je­len­ték­te­len. Sze­ret­nénk ob­jek­tív kép­re tö­re­ked­ni Urunk édes­any­já­ról, és eh­hez az ő sze­mé­lyé­re vo­nat­ko­zó­an egye­dül meg­bíz­ha­tó for­rá­sok­ra: az evan­gé­li­u­mok­ra és az Apos­to­lok cse­le­ke­de­te­i­re tá­masz­kod­ni. Fon­tos­nak lát­juk tisz­te­le­tet ta­nú­sí­ta­ni an­nak az asszony­nak a hite iránt, aki ma­gát az Úr szol­gá­ló­lá­nyá­nak (Lu­kács 1:38) ne­ve­zi, de egy­ben kri­ti­kát is gya­ko­rol­ni az­zal a „má­ria­imá­dat­tal” szem­ben, amely sem Is­ten, sem az Ő szol­gá­ló­lá­nya aka­ra­tá­val nem egye­zik meg.

1 Ma­riam, Jé­zus any­ja

Ami­kor a ga­li­le­ai fa­lu­ból, Ná­zá­ret­ből szár­ma­zó Ma­ria­mot^[1] i.e. 8– vagy 7‑ben Is­ten el­hív­ta, hogy ő le­gyen a Meg­vál­tó édes­any­ja (Lu­kács 1:26–38), új fe­je­zet kez­dő­dött az üdv­tör­té­net­ben. Ma­riam igent mon­dott arra a fel­adat­ra, ame­lyet Is­ten rá­bí­zott. Ő lett az édes­any­ja Jé­zus­nak, az em­be­ri­ség meg­vál­tó­já­nak, aki örök Lo­gosz­ként az ő mé­hé­ben lett em­ber­ré. Fi­á­ban egy sze­mély­ben egye­sült a vég­te­len Is­ten egy te­remt­ménnyel.

A Meg­vál­tó any­ja­ként Ma­riam kez­det­től fog­va ré­sze­se volt fia meg­alá­zott­sá­gá­nak. Jé­zus szü­le­té­se­kor nem ka­pott haj­lé­kot (Lu­kács 2:7), rö­vid­del utá­na fér­jé­vel ide­gen or­szág­ba kel­lett me­ne­kül­nie (Máté 2:13–15). A ti­zen­két éves Jé­zus any­ja­ként meg­ta­pasz­tal­ta, mit je­lent anyai ér­zé­se­it fia örök­ké­va­ló Aty­já­val való kap­cso­la­tá­nak alá­ren­del­ni (Lu­kács 2:48–49).

Ami­kor Ma­riam fiát nyil­vá­nos mű­kö­dé­se kez­de­tén – ha csak köz­ve­tett mó­don is – fel­szó­lí­tot­ta, hogy se­gít­sen egy prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­ban, Jé­zus na­gyon köz­vet­len mó­don tet­te tu­da­tos­sá szá­má­ra, hogy Is­ten ter­ve nem Ma­riam be­avat­ko­zá­sá­tól függ:

Va­jon én­rám tar­to­zik ez, vagy te­rád, asszony? Nem jött még el az én órám? (Já­nos 2:4)^[2]

Ma­riam meg­ér­tet­te ezt az in­tést, és a to­váb­bi­a­kat Jé­zus­ra hagy­ta. A Ma­riam szá­já­ból el­hang­zott utol­só ránk ma­radt mon­da­tot úgy is ért­het­jük, mint to­váb­bi éle­té­nek alap­el­vét:

Bár­mit mond nek­tek, te­gyé­tek meg. (Já­nos 2:5)

Ma­riam­nak meg kel­lett ta­pasz­tal­nia, aho­gyan Jé­zus nyil­vá­nos fel­lé­pé­se ál­tal a csa­lád szét­sza­kad, mi­vel test­vé­rei nem hit­tek Jé­zus­ban (Já­nos 7:5). A Márk 3:20–35-ben le­írt hely­zet­ben bele akar­tak avat­koz­ni Jé­zus mun­kál­ko­dá­sá­ba. Fel­té­te­lez­zük, hogy a Mes­si­ás édes­any­ja­ként, Ma­riam fia irán­ti bi­zal­ma soha nem in­gott meg. Azon­ban eb­ben a hely­zet­ben Jé­zus nem­csak töb­bi ro­ko­ná­nak, ha­nem any­já­nak is tu­do­má­sá­ra hoz­ta, hogy a szel­le­mi kap­cso­la­tok előbb­re va­ló­ak a tes­ti ro­kon­ság­nál:

Ő […] azon­ban így fe­lelt an­nak, aki szólt neki: Ki az én anyám, és kik az én test­vé­re­im? Erre ki­nyúj­tot­ta ke­zét ta­nít­vá­nyai felé, és így szólt: íme az én anyám, és az én test­vé­re­im! Mert aki cse­lek­szi az én mennyei Atyám aka­ra­tát, az az én fi­vé­rem, nő­vé­rem és az én anyám. (Máté 12:48–50)

Ez­után Jé­zus any­ja to­vább­ra is a hát­tér­ben ma­radt. Fia vi­sel­ke­dé­sé­ből sok min­dent nem ér­tett, még­is hű­sé­ges ma­radt hoz­zá ke­reszt­ha­lá­lá­ig. Eb­ben a hely­zet­ben Jé­zus in­kább ta­nít­vá­nyá­ra bíz­ta őt, mint­sem hi­tet­len ro­ko­na­i­ra (Já­nos 19:25–27). Jé­zus fel­tá­ma­dá­sa után Ma­ria­mot Jé­zus ta­nít­vá­nya­i­nak kö­ré­ben ta­lál­juk, ve­lük együtt imád­koz­va (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 1:14). Majd el­tűn­nek Ma­riam nyo­mai a tör­té­ne­lem­ben. Fel­té­te­lez­het­jük, hogy to­vább­ra is együtt volt Já­nos­sal, és hívő ta­nít­vány­ként halt meg. Az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei ké­sőb­bi fe­je­ze­te­i­nek és az Új­szö­vet­ség egész le­vél­iro­dal­má­nak^[3] hall­ga­tá­sa Ma­riam­ról azt mu­tat­ja, hogy nem ve­ze­tő sze­rep be­töl­té­sé­ben lát­ta a fel­ada­tát, ha­nem ma­gát alá­ren­del­ve, alá­zat­ban já­rult hoz­zá a gyü­le­ke­zet épí­té­sé­hez.

2 Má­ria­imá­dat?

Má­ria maga ezt mond­ta:

[…] íme, mos­tan­tól fog­va bol­dog­nak mond en­gem min­den nem­ze­dék. (Lu­kács 1:48)

Ak­kor még­is­csak he­lyes imád­ság­ban bi­za­lom­mal Jé­zus any­já­hoz for­dul­ni?

Bol­dog­nak mond­juk Má­ri­át, ahogy ro­ko­na, Er­zsé­bet is ki­fe­jez­te:

Bol­dog, aki hitt, mert be­tel­je­se­dik mind­az, amit az Úr mon­dott neki. (Lu­kács 1:45)

Épp­így bol­dog­nak mon­dunk min­den hí­vőt, ahogy Jé­zus is tet­te:

Mi­vel látsz en­gem, hi­szel: bol­do­gok, akik nem lát­nak, és hisz­nek! (Já­nos 20:29)

Fent idé­zett sza­va­i­val Má­ria Lea pél­dá­ját kö­vet­te, aki Ásér szü­le­té­se­kor – Iz­ra­el ti­zen­két tör­zse egyi­ké­nek ős­aty­ja volt – ezt ki­ál­tot­ta:

Bol­dog va­gyok! Bi­zony, bol­dog­nak mon­da­nak en­gem a le­á­nyok. (1 Mó­zes 30:13)

Jé­zus szü­le­té­sé­nek je­len­tő­sé­ge nagy­ban meg­ha­lad­ja egy ős­atya szü­le­té­sé­nek je­len­tő­sé­gét. Az előb­bi min­den nem­zet­sé­get érint. Ezért min­den nem­zet­ség­nek oka van arra, hogy Má­ria hi­té­nek ör­ven­dez­zen. Még­is, ami­lyen ke­vés­sé Iz­ra­el le­á­nyai imád­koz­tak Le­á­hoz, épp­oly ke­vés­sé imád­koz­nak a ke­resz­té­nyek Meg­vál­tó­juk any­já­hoz. Az imád­ság egye­dül Is­tent il­le­ti meg! Az az imád­ság, amely­ben Má­ria örö­mét fe­je­zi ki, hogy a Meg­vál­tó any­já­vá vá­lasz­ta­tott, tel­je­sen Is­ten­re irá­nyul, akit Sza­ba­dí­tó­já­nak ne­vez (Lu­kács 1:47). Sem Má­ria sza­va­i­ban, sem se­hol más­hol az Új­szö­vet­ség írá­sa­i­ban nem ta­lá­lunk sem­mi okot arra, hogy imád­ság­ban hó­dol­junk neki, vagy akár, hogy csak a köz­ben­já­rá­sát kér­jük. A Bib­li­á­ban na­gyon sok imád­ság ta­lál­ha­tó. Vi­szont min­den imád­ság Is­ten­re vagy Jé­zus­ra irá­nyul. Egyet­len imád­ság sem szól em­ber­nek, ha még­oly tö­ké­le­te­sen és szen­tül is élt.

Az Urat, a te Is­te­ne­det imádd, és csak neki szol­gálj! (Máté 4:10)

Úgy­ne­ve­zett „má­ria­imá­dók” gyak­ran mond­ják, hogy nem imád­ják Má­ri­át, csu­pán köz­ben­já­rá­sát ké­rik, épp­úgy, ahogy más ke­resz­té­nye­ket is meg le­het kér­ni, hogy imád­koz­za­nak ér­tünk. Ez a gon­do­lat nem­csak azon bu­kik meg, hogy min­den bib­li­ai ala­pot nél­kü­löz, ha­nem azon a té­nyen is, hogy Má­ria már nem él kö­zöt­tünk, ha­nem Is­ten je­len­lé­té­ben van. Má­ria él, és nem ha­lott. Azon­ban a ha­tá­rok ezen mu­lan­dó és az örök vi­lág kö­zött to­vább­ra is lé­tez­nek. Má­ri­á­ra is il­lik, amit egy ószö­vet­sé­gi pró­fé­ta Áb­ra­hám­ról és Iz­ra­el­ről (= Já­kob­ról), Iz­ra­el né­pé­nek ős­atyá­i­ról mon­dott:

Hi­szen te vagy a mi Atyánk, Áb­ra­hám nem is­mer ben­nün­ket, Iz­ra­el nem tö­rő­dik ve­lünk. Uram, TE vagy a mi atyánk, ős­idők­től fog­va meg­vál­tónk­nak ne­ve­zünk. (Ézsa­i­ás 63:16)

Ki is­mer­te job­ban Má­ri­át, mint Já­nos, aki ma­gá­hoz vet­te őt Jé­zus ha­lá­la után? Min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint Já­nos va­la­mennyi­vel túl­él­te Má­ri­át, és min­den új­szö­vet­sé­gi írá­sát az ő ha­lá­la után fe­jez­te be. Ha Já­nos Má­ri­át ha­lá­la után köz­ben­já­rás­ra kér­te vol­na meg, ak­kor en­nek nyo­mo­kat kel­lett vol­na hagy­nia írá­sa­i­ban és a II. szá­zad ha­gyo­má­nyá­ban is. Ilyes­mit azon­ban nem ta­lá­lunk. Kik va­gyunk mi, hogy er­ről job­ban tá­jé­ko­zot­tak le­gyünk, mint az apos­tol? Aki Má­ri­át az őt meg­il­le­tő mó­don tisz­te­li, az kö­ve­ti Jé­zus any­já­nak a pél­dá­ját, és az Urat ma­gasz­tal­ja, és Is­tent, Sza­ba­dí­tó­ját di­csé­ri (Lu­kács 1:46–47).

3 Má­ria, a köz­ben­já­ró?

A köz­ben­já­rás té­má­já­hoz a Bib­li­á­ban vi­lá­gos ki­je­len­té­se­ket ta­lá­lunk:

Mert egy az Is­ten, egy a köz­ben­já­ró is Is­ten és em­be­rek kö­zött, az em­ber Krisz­tus Jé­zus. (1 Ti­mó­te­us le­vél 2:5)

Ezért üd­vö­zí­te­ni tud­ja (Jé­zus) örök­re azo­kat, akik ál­ta­la já­rul­nak Is­ten­hez, hi­szen ő min­den­kor él, hogy ese­dez­zék ér­tünk. (Zsi­dó le­vél 7:25)

A „má­ria­imá­dók” ezek­kel a ki­je­len­té­sek­kel for­má­li­san egyet­ér­te­nek, de Má­ri­át a „köz­ben­já­ró köz­ben­já­ró­já­vá” te­szik. XIII. Leó „pápa” ezt ál­lí­tot­ta:

Ahogy azért a ma­gas­sá­gos Atyá­hoz sen­ki sem já­rul­hat, csak­is a Fiú ál­tal, úgy bi­zo­nyos mér­ték­ben Krisz­tus­hoz sem já­rul­hat sen­ki, csak­is édes­any­ja ál­tal. (XIII. Leo, „Oc­tob­ri Men­se” kez­de­tű en­cik­li­ka, 1891)

Ha azon­ban Jé­zus­hoz csak­is Má­ri­án ke­resz­tül já­rul­ha­tunk, ak­kor ez a for­má­lis egyet­ér­tés Jé­zus egye­dü­li köz­ben­já­ró­sá­gá­nak gya­kor­la­ti ta­ga­dá­sá­vá vá­lik.

De va­jon Jé­zus a ke­resz­ten nem tette‑e any­ját min­den em­ber any­já­vá (Já­nos 19:25–27)? Nem ok‑e ez arra, hogy bi­za­lom­mal tel­ve hoz­zá si­es­sünk? Ki is­mer min­ket job­ban, mint édes­anyánk?

Va­ló­já­ban a Bib­li­á­ban sem­mit sem ta­lá­lunk erre vo­nat­ko­zó­an. Jé­zus – fe­le­lős­ség­tel­jes fi­ú­ként – in­kább leg­kö­ze­leb­bi ta­nít­vá­nyá­ra bíz­ta any­ját, mint­sem az ak­kor még hi­tet­len „test­vé­re­i­re”.^[4] Még a ke­resz­ten is meg­mu­tat­ta Jé­zus, hogy egy­fe­lől fe­le­lős­sé­get érez any­ja iránt, más­fe­lől vi­szont azt is, hogy szá­má­ra a szel­le­mi ro­kon­ság meg­elő­zi a tes­tit.

De nem úgy van, hogy Jé­zus édes­any­já­ra kü­lö­nö­sen hall­gat? Ho­gyan vet­het­né meg egy fiú édes­any­ja ese­de­zé­sét?

Aki így gon­dol­ko­zik, az ta­gad­ja Is­ten sze­re­te­tét, aki sze­mély­vá­lo­ga­tás nél­kül for­dul min­den em­ber felé. Ha tisz­ta lel­kü­let­tel kö­ze­le­dem Is­ten­hez, Ő meg­hall­gat. Ha nincs meg ben­nem ez a lel­kü­let, ak­kor Má­ria sem fog tud­ni se­gí­te­ni. Jé­zus az, aki így szól hoz­zánk:

Jöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok, és meg vagy­tok ter­hel­ve, és én meg­nyug­vást adok nek­tek. Ve­gyé­tek ma­ga­tok­ra az én igá­mat, és ta­nul­já­tok meg tő­lem, hogy sze­líd va­gyok, és alá­za­tos szí­vű, és meg­nyug­vást ta­lál­tok lel­ke­tek­nek. Mert az én igám bol­do­gí­tó, és az én ter­hem könnyű. (Máté 11:28–30)

Akit ne­kem ad az Atya, az mind én­hoz­zám jön, és aki én­hoz­zám jön, azt én nem kül­döm el. (Já­nos 6:37)

4 Má­ria, a bűn­te­len?

Az Új­szö­vet­ség ta­nú­sá­ga sze­rint Jé­zus bűn­te­len volt:

Kö­zü­le­tek ki tud rám bűnt bi­zo­nyí­ta­ni? (Já­nos 8:46)

Aki így be­szél, vagy nagy­zá­si hó­bort­ban szen­ved, vagy iga­za van. Az első ke­resz­té­nyek­kel együtt hisszük, hogy az em­be­rek kö­zül egye­dül Jé­zus mond­hat­ja ezt a mon­da­tot.

Mert nem olyan fő­pa­punk van, aki ne tud­na meg­in­dul­ni erőt­len­sé­ge­in­ken, ha­nem olyan, aki hoz­zánk ha­son­ló­an kí­sér­tést szen­ve­dett min­den­ben, ki­vé­ve a bűnt. (Zsi­dó le­vél 4:15)

Mert ilyen fő­pap il­lett hoz­zánk: szent, ár­tat­lan, szep­lőt­len […] (Zsi­dó le­vél 7:26)

[…] Ő nem tett bűnt, ál­nok­ság sem hagy­ta el a szá­ját. (1 Pé­ter le­vél 2:22)

Má­ri­á­ról vi­szont sem­mi­fé­le ilyen ki­je­len­tést nem ta­lá­lunk a Bib­li­á­ban. Ezért bib­li­ai érv­ként ál­ta­lá­ban az an­gya­li üd­vöz­le­tet szok­ták idéz­ni Lu­kács evan­gé­li­u­má­ból:

Üd­vöz­légy, ke­gye­lem­be fo­ga­dott, az Úr ve­led van! (Lu­kács 1:28)

A „ke­gye­lem­be fo­ga­dott” szó­ból, amit a Vul­ga­ta^[5] „gra­tia plena”-nak, vagy­is ke­gye­lem­mel tel­jes­nek for­dít, ve­ze­tik le a „má­ria­imá­dók” Má­ria bűn­te­len­sé­gé­nek tel­jes teo­ló­gi­á­ját. Ha­bár már az újabb ka­to­li­kus for­dí­tá­sok is rég­óta a gö­rög „ke­c­ha­ri­tom­e­ne” szó­nak meg­fe­le­lő „ke­gye­lem­be fo­ga­dott” meg­fo­gal­ma­zást hasz­nál­ják, Má­ri­át en­nek el­le­né­re még min­dig, mint „ke­gye­lem­mel teljes”-t imád­ják. Azon­ban a „ke­gye­lem­be fo­ga­dott” ki­fe­je­zés ép­pen arra utal, hogy Má­ri­á­nak szük­sé­ge volt Is­ten ke­gyel­mé­re, te­hát nem te­kint­he­tő uta­lás­nak Má­ria bűn­te­len­sé­gé­re. Ist­ván ese­té­ben, aki­ről a kö­vet­ke­ző ki­je­len­tést ol­vas­hat­juk:

Ist­ván pe­dig – ke­gye­lem­mel és erő­vel tel­ve – nagy cso­dá­kat és je­le­ket tett a nép kö­zött. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 6:8)

Nem von­ják le ugyan­azo­kat a kö­vet­kez­te­té­se­ket, mint Má­ria ese­té­ben. Jól­le­het nagy­ra ér­té­kel­jük Ist­ván­nak, az első vér­ta­nú­nak az en­ge­del­mes­sé­gét és oda­adá­sát, az ő ese­té­ben sem be­szél­he­tünk bűn­te­len­ség­ről.

Az első szá­za­dok egy­ház­írói szá­má­ra is vi­lá­gos volt, hogy Má­ria vét­ke­zett. Pél­da­ként csak Chrys­os­to­most idéz­zük, aki a Va­la­ki szólt neki: „Íme, anyád és test­vé­re­id oda­kint áll­nak, és be­szél­ni akar­nak ve­led.” Ő azon­ban így fe­lelt an­nak, aki szólt neki: „Ki az én anyám, és kik az én test­vé­re­im?” Erre ki­nyúj­tot­ta ke­zét ta­nít­vá­nyai felé, és így szólt: „Íme, az én anyám és az én test­vé­re­im! Mert aki cse­lek­szi az én mennyei Atyám aka­ra­tát, az az én fi­vé­rem, nő­vé­rem és az én anyám.” (Máté 12:46–50-et)Máté 12:46–50-et a kö­vet­ke­ző­kép­pen kom­men­tál­ta:

Mert az, amit tett, igen nagy hi­ú­ság­ból fa­kadt. Meg akar­ta mu­tat­ni a nép előtt, hogy ha­ta­lom­mal és te­kin­téllyel ren­del­ke­zik a fia fö­lött, mi­köz­ben még a leg­ki­sebb sej­tel­me sem volt az ő nagy­sá­gá­ról. Ezért is jött olyan rossz idő­pont­ban. (Chrys­os­to­mos [„Arany­szá­jú” Já­nos], Ho­mí­li­ák a Máté evan­gé­li­um­hoz, 44. ho­mí­lia)

Még ha Chrys­os­to­mos a Máté 12-beli hely­ze­tet ta­lán túl ne­ga­tí­van is ér­té­kel­te, pél­dá­ja azt bi­zo­nyít­ja, hogy egy IV. szá­za­di ka­to­li­kus „szent” szá­má­ra sem volt még dog­ma Má­ria bűn­te­len­sé­ge.

Ale­xand­ri­ai Ke­le­mennel együtt mi is vall­juk:

[…] hi­szen azért egye­dül ő a bí­rónk, mert egye­dül ő bűn­te­len. (Ale­xand­ri­ai Ke­le­men, Pa­e­da­gog­us [A ne­ve­lő], I,4,2)

5 Má­ria, Is­ten any­ja?

Az efe­zu­si zsi­nat (431) Má­ri­át „theotokos”-nak (gö­rög: „is­ten­szü­lő­nek”) ne­vez­te. Ez a ki­fe­je­zés annyi­ban he­lyes, hogy ő szül­te meg azt, aki igaz Is­ten és igaz em­ber. Ter­mé­sze­te­sen vi­lá­gos, hogy Is­ten­nek, a vi­lág­min­den­ség örök te­rem­tő­jé­nek nincs kez­de­te, ezért nem le­het sem apja sem any­ja.

Épp­úgy, ahogy Pál le­ír­hat­ta:

[…] mert ha fel­is­mer­ték vol­na, a di­cső­ség Urát nem fe­szí­tet­ték vol­na meg (1 Ko­rin­thus le­vél 2:8)

ami azt je­len­ti, hogy Is­tent fe­szí­tet­ték ke­reszt­re, mi is mond­hat­juk, hogy Má­ria Is­tent szül­te meg. Ez a ki­je­len­tés azon­ban Jé­zus­ra vo­nat­ko­zik és nem Má­ri­á­ra. Saj­ná­la­tos mó­don azon­ban az efe­zu­si zsi­nat alap­ve­tő­en he­lyes, de rosszul hang­sú­lyo­zott ta­ní­tá­sa a bib­li­á­val el­len­ke­ző má­ria­kul­tusz erő­sö­dé­sé­hez ve­ze­tett. A po­gány tö­me­gek egy­ház­ba való be­áram­lá­sa – ami szin­tén ak­ko­ri­ban kö­vet­ke­zett be – azt ered­mé­nyez­te, hogy a po­gány anya­is­ten­ség kul­tu­sza, amellyel Pál is szem­be ta­lál­ta ma­gát Efe­zus­ban (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 19:23–40), vég­ér­vé­nye­sen be­épült a ke­resz­tény­ség­be.

Kü­lö­nö­sen a teo­ló­gi­a­i­lag is­ko­lá­zat­lan em­be­rek ér­tik gyak­ran hely­te­le­nül az „Is­ten­szü­lő” (vagy még job­ban le­egy­sze­rű­sít­ve: „Is­ten­anya”) fo­gal­mat, és meg­fe­le­lő emó­ci­ók­kal tár­sít­ják. A „Mennyei Atya” mel­lé oda­ál­lít­ják a „mennyei anyát”, és ez­zel a mo­no­te­iz­mus for­má­lis meg­tar­tá­sa mel­lett val­lá­suk gya­kor­la­ti po­li­te­iz­mus­sá vá­lik. Az imád­sá­gok nagy ré­sze az­tán a „menny ki­rály­nő­je” (ha­son­lítsd össze Je­re­mi­ás 7:18-al) felé irá­nyul. Az Atya­is­ten­ség a tá­vo­li hát­tér­be szo­rul. Má­ri­á­nak kell fia bün­te­tő ke­zét vissza­tar­ta­nia.^[6]

A Bib­lia más Is­ten­ről ta­nít. Az az Is­ten, aki­ről a Bib­lia be­szél, nincs tá­vol tő­lünk:

[…] hogy ke­res­sék az Is­tent, hát­ha ki­ta­pint­hat­ják és meg­ta­lál­hat­ják, hi­szen nincs is messzi­re egyi­künk­től sem; mert őben­ne élünk, moz­gunk és va­gyunk […] (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 17:27–28)

A Bib­lia Is­te­nét nem le­het fér­fi és nő, atya- és anya­is­ten­ség ke­re­te­i­be szo­rí­ta­ni. A min­den­ség vég­te­len al­ko­tó­ja fö­löt­te áll ezek­nek a ka­te­gó­ri­ák­nak. Ezért ta­lá­lunk a Bib­li­á­ban a sok, Is­tent atya­ként be­mu­ta­tó ige­hely mel­lett olyan ki­je­len­té­se­ket is, ame­lyek anyá­hoz ha­son­lít­ják őt:

Megfeledkezik‑e cse­cse­mő­jé­ről az anya, nem könyörül‑e méhe gyer­me­kén? Ha má­sok meg­fe­led­kez­né­nek is, én nem fe­led­ke­zem meg ró­lad! (Ézsa­i­ás 49:15)

Aho­gyan az anya vi­gasz­tal­ja fiát, úgy vi­gasz­tal­lak én ti­te­ket. (Ézsa­i­ás 66:13)

Egye­dül Neki – aki szá­munk­ra sok­kal több, mint apa vagy anya, aki a mi egyet­len Is­te­nünk és Sza­ba­dí­tónk – aka­runk szol­gál­ni, ahogy Má­ria is tet­te Jé­zus ta­nít­vá­nya­i­nak kö­zös­sé­gé­ben.