Meg­szen­te­lő­dés

A meg­szen­te­lő­dés­re való tö­rek­vés a ke­resz­tény élet fon­tos ré­sze; ez te­szi le­he­tő­vé, hogy kap­cso­la­tunk le­gyen Is­ten­nel, aki szent. Eb­ben az írás­ban ezért a kö­vet­ke­ző kér­dé­se­ket sze­ret­nénk meg­vá­la­szol­ni: Mit je­lent a szent élet? Elvárhatjuk‑e ma­gunk­tól és má­sok­tól, hogy szent éle­tet él­jünk? Sza­bad­dá válhatunk‑e a bűn­től? Mit mond er­ről a Bib­lia?

1 „Szen­tek le­gye­tek, mert én szent va­gyok”

[…] – mi­vel ő a Szent hí­vott el ti­te­ket – ma­ga­tok is szen­tek le­gye­tek egész ma­ga­tar­tá­so­tok­ban, úgy, amint meg van írva: „Szen­tek le­gye­tek, mert én szent va­gyok.” (1 Pé­ter le­vél 1:15–16)

Az Új­szö­vet­ség­ben Pál több he­lyen is úgy szó­lít­ja meg a ke­resz­té­nye­ket, mint szen­tek és sze­re­tet­tek (pél­dá­ul a Ko­los­sé le­vél 3:12), de a mai fül szá­má­ra a „szent” szó már szo­kat­la­nul, ré­gi­mó­di­an cseng, a min­den­na­pi hasz­ná­lat­ból ki­ve­szett. Csak olyan em­be­rek meg­ne­ve­zé­se, akik kü­lö­nö­sen pél­da­ér­té­kű­nek tar­tott éle­tet él­tek, ami ma­nap­ság el­ér­he­tet­len­nek lát­szik. Ezért sok em­ber­nek nem is iga­zán cél­ja a meg­szen­te­lő­dés.

Va­ló­ban így van ez? Vagy nem in­kább ar­ról be­szél a Bib­lia, hogy ép­pen a szent élet el­vá­laszt­ha­tat­la­nul össze­függ az Is­ten­nel való kap­cso­lat­tal?!

Az Is­ten ir­gal­má­ra kér­lek te­hát ti­te­ket, test­vé­re­im, hogy okos is­ten­tisz­te­let­ként szán­já­tok oda tes­te­te­ket élő és szent ál­do­za­tul, amely tet­szik az Is­ten­nek; és ne iga­zod­ja­tok e vi­lág­hoz, ha­nem vál­toz­za­tok meg ér­tel­me­tek meg­úju­lá­sá­val, hogy meg­ítél­hes­sé­tek: mi az Is­ten aka­ra­ta, mi az, ami jó, ami neki tet­sző és tö­ké­le­tes. (Róma le­vél 12:1–2)

Éle­tünk­nek Is­ten­nek tet­sző, szent ál­do­zat­nak kell len­nie. Ez azt je­len­ti, hogy Is­tent tel­jes szí­vünk­ből és tel­jes el­ménk­ből kell sze­ret­nünk, ami­hez az is hoz­zá­tar­to­zik, hogy nem sza­bad a vi­lág­hoz szab­nunk ma­gun­kat. A „szent” szó je­len­té­se, hogy va­la­mi vagy va­la­ki Is­ten szá­má­ra el van kü­lö­nít­ve. Is­ten a maga ha­son­la­tos­sá­gá­ra te­rem­tett ben­nün­ket, ezért az a vágy, hogy szen­tül aka­runk élni, nem ide­gen tő­lünk, ha­nem aho­gyan Is­ten lé­nyé­ből, úgy a mi lé­nyünk­ből is fa­kad.

A fen­ti igék (1 Pé­ter le­vél 1:15–16; Róma le­vél 12:1–2) Is­ten ab­szo­lút szent­sé­gét és an­nak szük­sé­ges­sé­gét hang­sú­lyoz­zák, hogy Ő a tel­jes éle­tün­ket meg­ítél­hes­se, meg­tisz­tít­has­sa, és min­den bű­nünk­től meg­sza­ba­dít­has­son min­ket. Egy ke­resz­tényt az a lel­kü­let jel­le­mez, hogy Is­ten­hez ha­son­ló­an ő is szent akar len­ni. A meg­vál­tás, a meg­bo­csá­tás és a bűn­bá­nat se­gít neki ab­ban, hogy a bűn el­le­ni har­cot re­mény­ség­gel ve­gye fel.

A tel­jes Írás Is­ten­től ih­le­tett, és hasz­nos a ta­ní­tás­ra, a fed­dés­re, a meg­job­bí­tás­ra, az igaz­ság­ban való ne­ve­lés­re; hogy tö­ké­le­tes le­gyen az Is­ten em­be­re, min­den jó cse­le­ke­det­re fel­ké­szí­tett. (2 Ti­mó­te­us le­vél 3:16–17)

A Szent­írás, kü­lö­nös­kép­pen a pró­fé­ták, Jé­zus és ta­nít­vá­nyai sza­vai és éle­te ál­tal meg­mu­tat­ja ne­künk az igaz­sá­gos­ság út­ját. Meg­ta­nít­ja, mi a bűn, és ho­gyan győz­het­jük azt le.

2 A bűn el­le­ni harc mint a szent élet fel­té­te­le

Az em­ber Is­ten kép­má­sá­ra te­rem­te­tett. Ami­kor vét­ke­zett, mind maga, mind az Is­ten­nel és em­be­rek­kel való kap­cso­la­ta meg­rom­lott. A bűn el­vá­laszt Is­ten­től és önző, ma­gá­nyos élet­hez ve­zet. Ezért hasz­nál Jé­zus na­gyon szél­ső­sé­ges ké­pe­ket arra, hogy ir­tóz­zunk a bűn­től és uta­sít­suk el.

Ha meg­bot­rán­koz­tat (értsd: bűn­re visz) té­ged az egyik ke­zed, vágd le, mert jobb, ha cson­kán mégy be az élet­re, mint ha két kéz­zel mégy a gye­hen­ná­ra, az olt­ha­tat­lan tűz­re […] És ha az egyik sze­med bot­rán­koz­tat meg (értsd: visz bűn­re) té­ged, vájd ki, mert jobb, ha fél szem­mel mégy be az Is­ten or­szá­gá­ba, mint ha két szem­mel vet­nek a gye­hen­ná­ra […] (Márk 9:43.47)

Ez nem pusz­tán Jé­zus üres fi­gyel­mez­te­té­se, hogy fé­lel­met kelt­sen ben­nünk, ha­nem a szel­le­mi va­ló­ság le­írá­sa: a bű­nök át­for­mál­nak, be­csap­nak, meg­ke­mé­nyí­te­nek, meg­fosz­ta­nak az Is­ten utá­ni és a jóra való vágy­tól, el­vá­lasz­ta­nak Is­ten­től. Emi­att az örök élet el­nye­ré­sé­hez a tisz­ta­ság el­en­ged­he­tet­len. Pál is ezért szó­lít fel a bű­nök el­ha­gyá­sá­ra a Ko­los­sé le­vél 3:5-ben:

Öl­jé­tek meg te­hát tag­ja­i­tok­ban azt, ami csak erre a föld­re irá­nyul: a pa­ráz­na­sá­got, a tisz­tá­ta­lan­sá­got, a szen­ve­délyt, a go­nosz kí­ván­sá­got és a kap­zsi­sá­got, ami bál­vány­imá­dás […]

A bűn a lel­kü­let­ben és a gon­do­la­tok­ban kez­dő­dik. A tett­le­ges bű­nök gyö­ke­rei is ide nyúl­nak vissza.

Én pe­dig azt mon­dom nek­tek: aki kí­ván­ság­gal te­kint egy asszony­ra, már pa­ráz­na­sá­got kö­ve­tett el vele szí­vé­ben. (Máté 5:28)

Hal­lot­tá­tok, hogy meg­mon­da­tott a ré­gi­ek­nek: Ne ölj! Mert aki öl, mél­tó arra, hogy ítél­kez­ze­nek fe­let­te. Én pe­dig azt mon­dom nek­tek, hogy aki ha­rag­szik aty­ja­fi­á­ra, mél­tó arra, hogy ítél­kez­ze­nek fe­let­te, aki pe­dig azt mond­ja aty­ja­fi­á­nak: Os­to­ba! – mél­tó a fő­tör­vény­szé­ki el­já­rás­ra; aki pe­dig azt mond­ja: Bo­lond! – mél­tó a gye­hen­na tü­zé­re. (Máté 5:21–22)

Aki te­hát tud­na jót ten­ni, de nem te­szi: bűne az an­nak. (Ja­kab le­vél 4:17)

Saj­nos gyak­ran a mu­lasz­tás bű­nét sem bib­li­ai mér­cé­vel íté­lik meg. Több­ször ta­lál­ko­zunk olyan em­be­rek­kel, akik lé­nyeg­te­len­nek tart­ják azt a bűnt, ha nem igye­kez­nek a test­vé­re­kért, vagy nem gon­dol­kod­nak Is­ten igé­jé­ről (bib­lia­ol­va­sás). Pe­dig épp ezek a bű­nök mu­tat­ják na­gyon vi­lá­go­san az Is­ten­nel való kap­cso­lat hi­á­nyát.

3 A bűn sem­mi­lyen ki­fo­gás­sal nem ma­gya­ráz­ha­tó

Em­be­ri erőt meg­ha­la­dó kí­sér­tés még nem ért ti­te­ket. Is­ten pe­dig hű­sé­ges, és nem hagy ti­te­ket erő­tö­kön fe­lül kí­sér­te­ni; sőt a kí­sér­tés­sel együtt el fog­ja ké­szí­te­ni a sza­ba­du­lás út­ját is, hogy el­bír­já­tok azt vi­sel­ni. (1 Ko­rin­thus le­vél 10:13)

Már az Ószö­vet­ség is el­vár­ja és le­het­sé­ges­nek lát­ja a bűn fe­let­ti győ­zel­met.

Ek­kor azt kér­dez­te Ka­in­tól az ÚR: Mi­ért ger­jed­tél ha­rag­ra, és mi­ért hor­gasz­tod le a fe­jed? Hi­szen ha jól cse­lek­szel, emelt fő­vel jár­hatsz. Ha pe­dig nem jól cse­lek­szel, a bűn az ajtó előtt le­sel­ke­dik, és rád vá­gyó­dik, de te ural­kod­jál raj­ta. (1 Mó­zes 4:6–7)

Is­ten sze­re­ti azo­kat és ir­gal­maz mind­azok­nak, akik azért küz­de­nek, hogy a bű­nö­ket el­uta­sít­va Neki ad­ják az éle­tü­ket. Azo­kon azon­ban, akik a bűnt nem ké­szek bűn­nek ne­vez­ni (Máté 3:7–8) és gyen­ge­sé­ge­ik­kel szem­ben el­né­ző­ek, Is­ten ha­rag­ja van, mert…

Nem az ÚR keze rö­vid ah­hoz, hogy meg­se­gít­sen, nem az ő füle sü­ket ah­hoz, hogy meg­hall­gas­son, ha­nem a ti bű­ne­i­tek vá­lasz­tot­tak el ti­te­ket Is­te­ne­tek­től, a ti vét­ke­i­tek mi­att rej­tet­te el or­cá­ját elő­le­tek, és nem hall­ga­tott meg. (Ézsa­i­ás 59:1–2)

Tud­juk, hogy Is­ten min­den em­bert sze­ret és min­den­kit el­fo­gad, aki kö­ze­led­ni sze­ret­ne Hoz­zá, ak­kor is, ha bű­nei még meg­ter­he­lik. Is­mer­jük Is­ten hű­sé­gét, hogy Ő sen­kit sem ta­szít el, aki Hoz­zá akar for­dul­ni. El­len­ben tu­da­tá­ban kell len­nünk an­nak, hogy a bű­nök el­vá­lasz­ta­nak Tőle. Ne le­gyen sen­ki kö­zöm­bös a bűn iránt és ne is játsszon az­zal!^[1]

A bűn­bo­csá­nat nagy aján­dék. Fon­tos, hogy ér­té­két szem előtt tart­suk. Nem te­kint­jük ol­csó­nak Is­ten ke­gyel­mét; Jé­zus az éle­tét adta azért, hogy meg­vált­son min­ket a bű­nök­ből. Ezért úgy kell él­nünk, mint meg­vál­tot­tak­nak, és nem sza­bad a bűn­ben ma­rad­nunk.

[…] tud­ván, hogy nem ve­szen­dő dol­go­kon, ezüs­tön vagy ara­nyon vál­tat­ta­tok meg atyá­i­tok­tól örö­költ hi­á­ba­va­ló élet­mó­do­tok­ból, ha­nem drá­ga vé­ren, a hi­bát­lan és szep­lő­te­len Bá­rány­nak, Krisz­tus­nak a vé­rén. (1 Pé­ter le­vél 1:18–19)

4 Ho­gyan vál­ha­tunk sza­bad­dá a bű­ne­ink­től?

A Zsol­tár 32:3–5-ben és a Pél­da­be­szé­dek 28:13-ban az áll, hogy a bűn meg­val­lá­sa fon­tos ah­hoz, hogy meg­ta­pasz­tal­juk a meg­bo­csá­tást és a sza­ba­du­lást:

Aki ta­kar­gat­ja vét­ke­it, an­nak nem lesz jó vége, aki pe­dig meg­vall­ja és el­hagy­ja, az ir­gal­mat nyer. (Pél­da­be­szé­dek köny­ve 28:13)

Fon­tos és jó do­log Is­ten előtt be­lát­nunk a bű­ne­in­ket, de a va­ló­di bűn­bá­nat jele az, ha em­be­rek előtt is vi­lá­gos­ság­ra hoz­zuk azo­kat. Ha az igaz­ság­ban élünk, ak­kor a test­vé­re­ink előtt is vi­lá­gos­ság­ban kell jár­nunk.

Ha meg­vall­juk bű­ne­in­ket, hű és igaz ő: meg­bo­csát­ja bű­ne­in­ket, és meg­tisz­tít min­ket min­den go­nosz­ság­tól. (1 Já­nos le­vél 1:9)

Vall­já­tok meg azért egy­más­nak bű­ne­i­te­ket, és imád­koz­za­tok egy­má­sért, hogy meg­gyó­gyul­ja­tok. Nagy az ere­je az igaz em­ber buz­gó kö­nyör­gé­sé­nek. (Ja­kab le­vél 5:16)

Nem­csak a meg­té­rés nap­ján fon­tos a bű­ne­in­ket vi­lá­gos­ság­ra hoz­ni, és min­dent ma­gunk mö­gött hagy­ni, ami a vi­lág­hoz kö­tött min­ket. Ke­resz­tény­ként – aho­gyan Ja­kab írja – meg kell val­la­nunk egy­más­nak a bű­ne­in­ket, és imád­koz­nunk kell egy­má­sért, hogy meg­szen­te­lőd­hes­sünk. Ha bű­ne­in­ket fel­tár­juk hívő test­vé­re­ink előtt, se­gít­sé­get és tá­mo­ga­tást kap­ha­tunk tő­lük a meg­szen­te­lő­dés­ben imád­ság, de bá­to­rí­tá­sok és in­té­sek ál­tal is. A bűn­bá­nat ál­tal Is­ten ké­pes hely­re­ál­lí­ta­ni azt, amit bű­ne­ink­kel le­rom­bol­tunk a Vele való kap­cso­lat­ban, és meg­ta­pasz­tal­hat­juk a meg­bo­csáj­tá­sát. Nem a spe­ci­á­li­san erre ki­kép­zett lel­ki­gon­do­zók fel­ada­ta, hogy a gyü­le­ke­zet tag­ja­i­nak bűn­val­lo­má­sa­it meg­hall­gas­sák, azo­kért a fe­le­lős­sé­get hor­doz­zák, és a be­val­lott bű­nö­ket a gyó­ná­si ti­tok­tar­tás lep­le alá rejt­sék. En­nek a gya­kor­lat­nak nem lát­juk alap­ját a Bib­li­á­ban. Sok­kal in­kább a hívő test­vé­re­ink irán­ti mély bi­za­lom és a vágy arra, hogy úgy áll­junk má­sok előtt, aho­gyan Is­ten előtt ál­lunk bi­zo­nyít­ja Is­ten mun­kál­ko­dá­sát a gyü­le­ke­zet­ben.

Ha meg­is­mer­jük Is­ten szent­sé­gét, nagy­sá­gát és irán­tunk való sze­re­te­tét, vágy éb­red ben­nünk arra, hogy kö­ze­led­jünk Hoz­zá, és az Irán­ta és má­sok irán­ti sze­re­tet és szol­gá­lat ál­tal di­csér­jük Őt. A sze­re­tet nem is­mer ha­tá­ro­kat; so­ha­sem mon­da­ná, hogy „most már ele­get tet­tem”. Ezért a meg­szen­te­lő­dés szá­munk­ra azt je­len­ti, hogy min­dig ké­szek va­gyunk arra, hogy Is­ten meg­kér­dő­je­lez­zen, kor­ri­gál­jon és meg­vál­toz­tas­son ben­nün­ket. Így tud egy­re in­kább ké­pes­sé ten­ni min­ket arra, hogy min­den hely­zet­ben a jót te­gyük.

A Já­nos 13:2–17-ben, ami­kor Jé­zus meg­mos­ta ta­nít­vá­nyai lá­bát, pél­dát adott ne­kik és ne­künk arra, ho­gyan szol­gál­junk egy­más­nak. Bű­nö­sök előtt aláz­ta meg ma­gát, meg­mu­tat­va ez­zel sze­re­te­tét. Ne­künk is meg kell ta­nul­nunk tőle, hogy a test­vé­rek előtt alá­za­to­sak le­gyünk, ké­pe­sek le­gyünk egy­más gyen­ge­sé­ge­it sze­re­tet­ben hor­doz­ni, és a meg­szen­te­lő­dés­ben nö­ve­ked­ve egy­mást is erre se­gí­te­ni. Ami­kor egy­más­nak szol­gá­lunk, a má­sik üd­vös­sé­gét kell szem előtt tar­ta­nunk. Arra le­gyen gon­dunk, hogy a test­vér nö­ve­ked­jen, éret­té vál­jon a hit­ben, és ne aka­dá­lyoz­za bűn az Is­ten­nel való kap­cso­la­tá­ban.

Is­ten min­den egyes ke­resz­tényt ké­pes­sé tett arra, hogy tá­masz le­gyen a má­sik szá­má­ra. Így nö­vek­szik a test szent temp­lom­má (Efe­zus le­vél 2:21). Ez a fe­le­lős­ség az egész gyü­le­ke­ze­té, ezért…

Tö­re­ked­je­tek min­den­ki iránt a bé­kes­ség­re és a szent élet­re, amely nél­kül sen­ki sem lát­ja meg az Urat. (Zsi­dó le­vel 12:14)