A meg­vál­tás tör­té­ne­te, I. rész: A küz­de­lem

A meg­vál­tás tör­té­ne­té­ről szó­ló so­ro­za­tunk a bűn­be­esés­től kezd­ve Jé­zus el­jö­ve­te­lé­ig vé­gig­kí­sé­rik Is­ten küz­del­mét az em­ber meg­vál­tá­sá­ért.

Eb­ben a rész­ben rö­vi­den össze­fog­lal­juk e küz­de­lem leg­je­len­tő­sebb ese­mé­nye­it: Jé­zus el­jö­ve­te­lét mint Is­ten hí­vá­sát – „A fi­a­mat meg fog­ják be­csül­ni.” (Máté 21:37), ke­reszt­ha­lá­lát mint az em­ber el­uta­sí­tó vá­la­szát – „Gyer­tek, öl­jük meg!” (Máté 21:38) és fel­tá­ma­dá­sát mint a rosszért jó­val fi­ze­tő Is­ten kö­ze­le­dé­sét – „Az Is­ten őt üd­vö­zí­tő­vé emel­te fel jobb­já­ra, hogy bűn­bo­csá­na­tot ad­jon” (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 5:31).

1 Be­ve­ze­tés

Kez­det­ben volt az Ige, és az Ige Is­ten­nél volt, és Is­ten volt az Ige. Ő kez­det­ben az Is­ten­nél volt. Min­den ál­ta­la lett, és nél­kü­le sem­mi sem lett, ami lét­re­jött. Ben­ne élet volt, és az élet volt az em­be­rek vi­lá­gos­sá­ga. A vi­lá­gos­ság a sö­tét­ség­ben fény­lik, de a sö­tét­ség nem fo­gad­ta be. […] Az Ige volt az iga­zi vi­lá­gos­ság, amely meg­vi­lá­go­sít min­den em­bert: ő jött el a vi­lág­ba. A vi­lág­ban volt, és a vi­lág ál­ta­la lett, de a vi­lág nem is­mer­te meg őt: sa­ját vi­lá­gá­ba jött, és az övéi nem fo­gad­ták be őt. Akik pe­dig be­fo­gad­ták, azo­kat fel­ha­tal­maz­ta arra, hogy Is­ten gyer­me­ke­i­vé le­gye­nek; mind­azo­kat, akik hisz­nek az ő ne­vé­ben, akik nem vér­ből, sem a test, sem a fér­fi aka­ra­tá­ból, ha­nem Is­ten­től szü­let­tek. Az Ige test­té lett, kö­zöt­tünk la­kott, és lát­tuk az ő di­cső­sé­gét, mint az Atya egy­szü­lött­jé­nek di­cső­sé­gét, tel­ve ke­gye­lem­mel és igaz­ság­gal. […] Mi pe­dig va­la­mennyi­en az ő tel­jes­sé­gé­ből kap­tunk ke­gyel­met ke­gye­lem­re. Mert a tör­vény Mó­zes ál­tal ada­tott, a ke­gye­lem és az igaz­ság Jé­zus Krisz­tus ál­tal je­lent meg. Is­tent soha sen­ki sem lát­ta: az egy­szü­lött Is­ten, aki az Atya ke­be­lén van, az je­len­tet­te ki őt. (Já­nos 1:1–18)

Ami­kor meg­kí­sé­rel­jük sza­vak­ba ön­te­ni Is­ten meg­vál­tói mű­vét, egy­részt an­nak tu­da­tá­ban tesszük ezt, hogy ér­tel­münk és nyel­vünk kor­lá­to­zott­sá­ga mi­att kép­te­le­nek va­gyunk ki­elé­gí­tő­en ki­fe­jez­ni an­nak nagy­sá­gát, amit Is­ten a Fi­á­ban aján­dé­ko­zott ne­künk; más­részt, hogy há­lá­val tar­to­zunk Te­rem­tőnk­nek és Meg­vál­tónk­nak. Övé egye­dül min­den di­csé­ret és di­cső­ség mind­azért, amit ér­tünk vég­hez­vitt, hogy ál­ta­la ké­pes­sé vál­junk fel­fog­ni sze­re­te­té­nek nagy­sá­gát mind­azok­kal együtt, akik Őt kö­ve­tik.

Mél­tó vagy, Urunk és Is­te­nünk, hogy tied le­gyen a di­cső­ség, a tisz­tes­ség és a ha­ta­lom, mert te te­rem­tet­tél min­dent, és min­den a te aka­ra­tod­ból lett és te­rem­te­tett. (Je­le­né­sek 4:11)

És lát­tam, és sok an­gyal hang­ját hal­lot­tam a tró­nus, az élő­lé­nyek és a vé­nek kö­rül, szá­muk tíz­ezer­szer tíz­ezer és ezer­szer ezer volt; és így szól­tak ha­tal­mas han­gon: „Mél­tó a meg­öle­tett Bá­rány, hogy övé le­gyen az erő és a gaz­dag­ság, a böl­cses­ség és a ha­ta­lom, a tisz­tes­ség, a di­cső­ség és az ál­dás!” És hal­lot­tam, hogy min­den te­remt­mény, a menny­ben és a föl­dön, a föld alatt és a ten­ger­ben, és min­den, ami ezek­ben van, ezt mond­ta: „A ki­rá­lyi szé­ken ülőé és a Bá­rá­nyé az ál­dás és a tisz­tes­ség, a di­cső­ség és a ha­ta­lom örök­kön-örök­ké!” A négy élő­lény így szólt: „Ámen!” És a vé­nek le­bo­rul­tak, és imád­ták őt. (Je­le­né­sek 5:11–14)

2 Az em­ber lá­za­dá­sa és Is­ten vá­la­sza

A te­rem­tés kez­de­te, Föl­dünk és mér­he­tet­len vi­lág­egye­te­münk lét­re­jöt­te előtt Is­ten már is­mer­te mind­azt, amit tör­té­ne­lem­nek ne­ve­zünk. Is­ten kez­det­től fog­va tu­dott az em­ber bu­ká­sá­ról. Tud­ta, hogy az em­ber hall­gat­ni fog a kí­gyó­ra (a Sá­tán­ra), aki fél­re­ve­zet­te őt, azt ha­zud­va neki, hogy olyan lesz, mint Is­ten. Ez a lel­kü­let – az aka­rat, hogy „olyan le­gyen, mint Is­ten” – okoz­ta az em­ber tra­gé­di­á­ját. In­nen­től kezd­ve a bűn ha­tá­roz­za meg és ala­kít­ja az em­be­ri­ség tör­té­nel­mét az idők vé­ge­ze­té­ig.

Is­ten tud­ta, hogy az em­ber fel fog lá­zad­ni el­le­ne a „füg­get­len­ség” irán­ti vá­gya és az ön­ma­ga meg­va­ló­sí­tá­sá­ra való tö­rek­vé­se mi­att. Irán­ta való sze­re­te­té­ből még­is meg­te­rem­tet­te őt. Örök­től fog­va el­ter­vez­te, hogy vissza­ve­ze­ti az em­bert Ma­gá­hoz. Ez tör­té­nel­münk má­sik for­má­ló ere­je. Sok­kal ke­vés­bé lát­vá­nyos, mint a bűn ha­tá­sa, még­is sok­kal erő­sebb an­nál, mert „lát­ha­tat­la­nul” te­re­li a vi­lá­got az ő aka­ra­tá­nak be­tel­je­se­dé­se felé, ami­kor majd min­den­ki előtt lep­le­zet­le­nül je­le­nik meg az igaz­ság: ki­nek az íté­let­ben, ki­nek pe­dig az üd­vös­ség­ben.

Bár most lát­ha­tat­lan, még­is va­lós, amint a ki­csiny mus­tár­ma­got a ben­ne rej­lő élet­erő nagy fává ne­ve­li. Vagy amint a ke­vés ko­vász az egész tész­tát be­lül­ről át­jár­va meg­ke­lesz­ti (Máté 13:31–35). Lát­ha­tat­lan, de nem ész­re­vét­len, mert Is­ten el­rej­tet­te ugyan a „böl­csek és ér­tel­me­sek” előtt, de meg­je­len­tet­te a „kis­de­dek­nek” (Máté 11:25–26). Lát­ha­tó azok­nak, akik alá­za­to­sak, de lát­ha­tat­lan azok szá­má­ra, akik meg­ke­mé­nyí­tik szí­vü­ket, hogy ne is­mer­jék fel azt, amit Is­ten akár a ter­mé­szet­ben, akár a tör­té­ne­lem­ben Ön­ma­gá­ról ki­nyi­lat­koz­ta­tott.

Ő így vá­la­szolt: „Mert nek­tek meg­ada­tott, hogy meg­ért­sé­tek a mennyek or­szá­gá­nak tit­ka­it, de azok­nak nem ada­tott meg. Mert aki­nek van, an­nak ada­tik, és bő­vel­ke­dik, aki­nek pe­dig nincs, at­tól az is el­vé­te­tik, ami­je van. Azért be­szé­lek ne­kik pél­dá­za­tok­ban, mert lát­ván nem lát­nak, és hall­ván nem hal­la­nak, és nem ér­te­nek. Be­tel­je­se­dik raj­tuk Ézsa­i­ás jö­ven­dö­lé­se: Hall­ván hall­ja­tok, de ne ért­se­tek, lát­ván lás­sa­tok, de ne is­mer­je­tek! Mert meg­kö­vé­re­dett e nép szí­ve, fü­lük­kel ne­he­zen hal­la­nak, sze­mü­ket be­huny­ták, hogy sze­mük­kel ne lás­sa­nak, fü­lük­kel ne hall­ja­nak, szí­vük­kel ne ért­se­nek, hogy meg ne tér­je­nek, és meg ne gyó­gyít­sam őket.” (Máté 13:11–15)

Így áll előt­tünk a tör­té­ne­lem: az em­be­ri­ség bűn ál­tal oko­zott lát­vá­nyos tra­gé­di­á­ja és az Is­ten em­ber­sze­re­te­té­nek tör­té­ne­lem­for­má­ló je­len­lé­te. Ez a konf­lik­tus vé­gig­kí­sé­ri az em­be­ri­sé­get. A bűn és a lá­za­dás ta­lál­ko­zik a sze­re­tet­tel és az igaz­sá­gos­ság­gal. Ez egy olyan küz­de­lem, mely­nek so­rán Is­ten a tőle el­for­dult em­bert meg­men­te­ni, üd­vö­zí­te­ni tö­rek­szik. En­nek út­ját sze­ret­nénk a ké­sőb­bi­ek­ben nyo­mon kö­vet­ni. Itt azon­ban rö­vi­den meg­em­lí­te­nénk egyik, de leg­fon­to­sabb ele­mét, mert ez a küz­de­lem az idők tel­jes­sé­gé­ben érte el drá­mai te­tő­pont­ját:

3 Is­ten em­ber­ré lett

Is­ten em­ber­ré lett és el­jött kö­zénk. El­jött né­pé­hez, ame­lyet ki­vá­lasz­tott, ki­sza­ba­dí­tott az egyip­to­mi szol­ga­ság­ból. Szö­vet­sé­get kö­tött vele, gon­dot vi­selt róla, félt­ve őriz­te, ta­ní­tot­ta. Hosszú időn át ké­szí­tet­te fel né­pét, hogy­ha majd az idők tel­jes­sé­gé­ben el­jön kö­zé­jük, ak­kor ez a ta­lál­ko­zás olyan le­gyen, mint ami­kor a meny­asszony óhajt­ja je­gye­sé­nek ér­ke­zé­sét:

Sze­rel­me­sem hang­ját hal­lom! Jön már, ug­rál­va a he­gye­ken, szök­del­ve a hal­mo­kon. Mert olyan sze­rel­me­sem, mint a ga­zel­la, mint a fi­a­tal szar­vas. Itt áll már fa­la­ink mel­lett, be­néz az ab­la­kon, be­te­kint a rá­cso­za­ton. Sze­rel­me­sem így szó­lí­tott meg: Kelj föl, ked­ve­sem, szép­sé­gem, jöjj már! Nézd, vége van a tél­nek, el­múlt az eső­zés, el­ment. Meg­je­len­tek a vi­rá­gok a föl­dön, itt az ének­lés ide­je, ger­le­bú­gás hang­zik föl­dün­kön. Ér­le­li első gyü­möl­csét a fü­ge­fa, és a vi­rág­zó sző­lők il­la­toz­nak. Kelj föl, ked­ve­sem, szép­sé­gem, jöjj már! Ga­lam­bom, a szik­la­ha­sa­dék­ban, a ma­gas kő­szál rej­te­ké­ben! Mu­tasd meg ar­co­dat, hal­lasd a han­go­dat, mert kel­le­mes a han­god, és bá­jos az ar­cod! (Éne­kek éne­ke 2:8–14)

Köz­vet­len ér­ke­zé­se előtt még hír­nö­köt is kül­dött, hogy fel­ké­szül­ten vár­ják:

Meg­je­lent egy em­ber, akit Is­ten kül­dött, aki­nek a neve Já­nos. Ő ta­nú­ként jött, hogy bi­zony­sá­got te­gyen a vi­lá­gos­ság­ról, és hogy min­den­ki higgyen ál­ta­la. (Já­nos 1:6–7)

Is­ten azért küld­te Ke­resz­te­lő Já­nost, hogy min­den­ki higgyen ál­ta­la.

Ha­son­ló vá­gya­ko­zást tük­röz az a gon­do­lat, amit maga Jé­zus mon­dott el a go­nosz sző­lő­mű­ve­sek­ről szó­ló pél­dá­za­tá­ban:

Jé­zus ek­kor pél­dá­za­tok­ban kez­dett szól­ni hoz­zá­juk: „Egy em­ber sző­lőt ül­te­tett, kö­rül­ke­rí­tet­te, bor­saj­tót ásott, és őr­tor­nyot épí­tett. Az­után bér­be adta mun­ká­sok­nak, és ide­gen­be tá­vo­zott. Majd ami­kor el­jött az ide­je, el­kül­dött a mun­ká­sok­hoz egy szol­gát, hogy meg­kap­ja a ré­szét a sző­lő ter­mé­sé­ből. De azok meg­fog­ták a szol­gát, meg­ver­ték, és el­küld­ték üres kéz­zel. Is­mét el­kül­dött hoz­zá­juk egy má­sik szol­gát, ezt meg fej­be ver­ték, és meg­gya­láz­ták. Új­ból kül­dött egy szol­gát; ezt meg­öl­ték, az­után sok más szol­gát is, akik kö­zül né­me­lye­ket meg­ver­tek, má­so­kat meg­öl­tek. Egy va­la­ki­je volt még, a sze­re­tett fia. Utol­já­ra őt küld­te el hoz­zá­juk, mert így szólt: Fi­a­mat meg fog­ják be­csül­ni. A mun­ká­sok azon­ban ezt mond­ták ma­guk kö­zött: Ez az örö­kös, gyer­tek, öl­jük meg, és mi­enk lesz az örök­ség! Meg­ra­gad­ták, meg­öl­ték, és ki­dob­ták a sző­lőn kí­vül­re. Mit tesz hát majd a sző­lő ura? El­jön, és el­ve­szí­ti a mun­ká­so­kat, az­után má­sok­nak adja a sző­lőt. Ezt az írást sem ol­vas­tá­tok: Az a kő, ame­lyet az épí­tők meg­ve­tet­tek, az lett a sa­rok­kő; az Úr­tól lett ez, és cso­dá­la­tos a mi sze­münk­ben?” Ek­kor sze­ret­ték vol­na el­fog­ni őt, de fél­tek a so­ka­ság­tól. Rá­jöt­tek ugyan­is, hogy ró­luk mond­ta a pél­dá­za­tot. Ezért ott­hagy­ták őt, és el­men­tek. (Márk 12:1–12)

A sok ku­darc el­le­né­re egyet­len sze­re­tett fiát kül­di el, mond­ván: „Fi­a­mat meg fog­ják be­csül­ni.” – Is­ten ilyen!

4 Az el­uta­sí­tás: Jé­zus ke­reszt­ha­lá­la

Ha­bár Is­ten tud­ta, hogy mit tesz­nek majd Jé­zus­sal, még­is szá­munk­ra fel­fog­ha­tat­lan mó­don cse­le­ke­dett: el­küld­te a Fiát. Egy­sze­rű­en azért, mert Is­ten sze­re­tet! Ő nem tud mást adni, kí­ván­ni, akar­ni, mint egye­dül és csak­is a jót! Is­ten Ön­ma­gát adta, mert nem ad­ha­tott töb­bet. Min­dent meg­tett, hogy az egyet­len Fiút meg­be­csül­jék és be­fo­gad­ják, ami min­den­ki ja­vá­ra lesz. De nem ez tör­tént:

A vi­lá­gos­ság a sö­tét­ség­ben fény­lik, de a sö­tét­ség nem fo­gad­ta be. […] Az Ige volt az iga­zi vi­lá­gos­ság, amely meg­vi­lá­go­sít min­den em­bert: ő jött el a vi­lág­ba. A vi­lág­ban volt, és a vi­lág ál­ta­la lett, de a vi­lág nem is­mer­te meg őt: sa­ját vi­lá­gá­ba jött, és az övéi nem fo­gad­ták be őt. (Já­nos 1:5.9–11)

En­nek fáj­dal­mas le­he­tő­sé­gét Jé­zus is elő­re­ve­tí­tet­te a fen­ti pél­dá­zat­ban: Jaj nek­tek, ha meg­öli­tek a Fiút, mert el­vé­te­tik tő­le­tek a sző­lő és ti el­vesz­tek…

Ezt fe­je­zi ki Jé­zus fáj­dal­mas só­ha­ja is, ami­kor sírt Je­ru­zsá­lem fe­lett:

Ami­kor kö­ze­lebb ért, és meg­lát­ta a vá­rost, meg­si­rat­ta, és így szólt: „Bár fel­is­mer­ted vol­na ezen a na­pon te is a bé­kes­ség­re ve­ze­tő utat! De most már el van rejt­ve a sze­me­id elől. Mert jön­nek majd reád na­pok, ami­kor el­len­sé­ge­id sán­cot húz­nak kö­rü­löt­ted, kö­rül­zár­nak, és min­den­fe­lől szo­ron­gat­nak; föld­re ti­por­nak té­ged és fi­a­i­dat, akik ben­ned lak­nak, és nem hagy­nak be­lő­led kö­vet kö­vön, mert nem is­mer­ted fel meg­lá­to­ga­tá­sod ide­jét.” (Lu­kács 19:41–44)

Je­ru­zsá­lem, Je­ru­zsá­lem, aki meg­ölöd a pró­fé­tá­kat, és meg­kö­ve­zed azo­kat, akik hoz­zád kül­det­tek, hány­szor akar­tam össze­gyűj­te­ni gyer­me­ke­i­det, mint a tyúk a csi­bé­it szár­nyai alá, de nem akar­tá­tok! Íme, el­ha­gyot­tá lesz a ti há­za­tok. De mon­dom nek­tek, nem lát­tok ad­dig en­gem, míg el nem jön az az idő, ami­kor ezt mond­já­tok: Ál­dott, aki jön az Úr ne­vé­ben! (Lu­kács 13:34–35)

„Mi­lyen gyak­ran akar­tam azt, ami nek­tek bé­kes­sé­ge­tek­re és üd­vös­sé­ge­tek­re van, de ti nem akar­tá­tok!”

Igen, ez így van. Meg­öl­ték azt, aki soha sem­mi rosszat nem tett, aki ma­gát meg­aláz­va szol­gál­ni jött, hogy min­ket a sö­tét­ség­ből, a ha­lál ár­nyé­ká­ból az örök élet­re vi­gyen!

Az Is­ten és em­ber kö­zöt­ti konf­lik­tus a Gol­go­tán ju­tott el te­tő­pont­já­hoz.

Jé­zus Krisz­tus, az em­ber­ré lett Is­ten rö­vid föl­di éle­te ma­gán hor­doz­za az egész vi­lág­tör­té­nel­men vé­gig­hú­zó­dó küz­de­lem je­gye­it. Az Is­ten­től ön­ma­ga felé for­du­ló te­remt­mény és az érte har­co­ló Te­rem­tő küz­del­me ez. A ke­resz­ten ta­lál­ko­zik a leg­nyil­ván­va­lób­ban a bűn és igaz­ság­ta­lan­ság a sze­re­tet­tel és igaz­ság­gal. Jé­zus éle­te volt a meg­hí­vás, a ke­reszt volt az em­ber vá­la­sza.

5 A le­győz­he­tet­len sze­re­tet: Jé­zus fel­tá­ma­dá­sa

De mit tesz most Is­ten? Mi lesz az­zal a sö­tét­ség­gel, ami a ke­reszt­re fe­szí­tés­kor gyász­le­pel­ként bo­rí­tot­ta be a föl­det?^[1]

A har­ma­dik nap haj­na­lá­nak fel­ra­gyo­gó fé­nye vá­laszt ad: Jé­zus fel­tá­madt!

[…] Mit ke­re­si­tek a hol­tak kö­zött az élőt? Nincs itt, ha­nem fel­tá­madt. […] (Lu­kács 24:5–6)

Ez Is­ten vá­la­sza, aki az em­be­ri go­nosz­ság gyü­möl­csét, a ke­resz­tet sze­re­te­té­vel a meg­vál­tás esz­kö­zé­vé tet­te.

Akik pe­dig be­fo­gad­ták, azo­kat fel­ha­tal­maz­ta arra, hogy Is­ten gyer­me­ke­i­vé le­gye­nek; mind­azo­kat, akik hisz­nek az ő ne­vé­ben, akik nem vér­ből, sem a test, sem a fér­fi aka­ra­tá­ból, ha­nem Is­ten­től szü­let­tek. Az Ige test­té lett, kö­zöt­tünk la­kott, és lát­tuk az ő di­cső­sé­gét, mint az Atya egy­szü­lött­jé­nek di­cső­sé­gét, tel­ve ke­gye­lem­mel és igaz­ság­gal. (Já­nos 1:12–14)

Így lett Jé­zus en­ge­del­mes, ön­át­adó éle­te a Gol­go­tán át ve­ze­tő út az üd­vös­ség­re. Ezen az úton kell jár­nia min­den­ki­nek, aki őt Urá­nak hív­ja. Fel kell ven­nünk min­den nap a ke­resz­tet, mert arra kap­tunk el­hí­vást, hogy vele együtt szen­ved­ve jus­sunk el a di­cső­ség­re (Róma le­vél 8:17–18). Jé­zus át akar­ja for­mál­ni az éle­tün­ket, és al­kal­mas­sá akar ten­ni min­ket arra, hogy ami­kor el­jön, fel­ké­szült­nek ta­lál­jon.

6 Az egy­ház meg­szü­le­té­se

Az egy­ház Jé­zus fel­tá­ma­dá­sá­nak gyü­möl­cse,

amely az ő tes­te, és tel­jes­sé­ge an­nak, aki tel­jes­sé tesz min­dent min­de­nek­ben. (Efe­zus le­vél 1:23)

A meg­vál­tás cél­ja nem csu­pán az egyén, azaz a köz­tem és Is­ten kö­zöt­ti kap­cso­lat lét­re­ho­zá­sa. A meg­vál­tás gyü­möl­cse az egy­ház, ahol Is­ten sze­re­te­te egy test­té for­mál­ja a meg­vál­tot­ta­kat az egy­más­sal és a Krisz­tus­sal való kö­zös­sé­gük ál­tal. Az egy­ház azok lát­ha­tó kö­zös­sé­ge, akik éle­té­ben nyil­ván­va­ló Is­ten meg­szen­te­lő mun­ká­ja. Ezért az egy­ház lát­ha­tó jel a vi­lág szá­má­ra, mint vi­lá­gí­tó mé­cses, vagy mint he­gyen épült vá­ros (Máté 5:13–16).

Az egy­ház ál­lan­dó ké­szen­lét­ben és a szent­sé­gért való fo­lya­ma­tos küz­de­lem­ben to­vább ván­do­rol a tör­té­ne­lem­ben, hogy ami­kor majd meg­ér­ke­zik a vő­le­gény, szep­lő­te­le­nül ta­lál­ja őt.

[…] Krisz­tus is sze­ret­te az egy­há­zat, és ön­ma­gát adta érte, hogy a víz für­dő­jé­vel az ige ál­tal meg­tisz­tít­va meg­szen­tel­je, így ál­lít­ja maga elé az egy­há­zat di­cső­ség­ben, hogy ne le­gyen raj­ta folt, vagy ránc, vagy bár­mi ha­son­ló, ha­nem hogy szent és fedd­he­tet­len le­gyen. (Efe­zus le­vél 5:25–27)

És lát­tam új eget és új föl­det, mert az első ég és az első föld el­múlt, és a ten­ger sincs töb­bé. És a szent vá­rost, az új Je­ru­zsá­le­met is lát­tam, amint alá­száll a menny­ből az Is­ten­től, fel­ké­szít­ve, mint egy meny­asszony, aki fér­je szá­má­ra van fel­éke­sít­ve. Hal­lot­tam, hogy egy ha­tal­mas hang szól a tró­nus fe­lől: „Íme, az Is­ten sá­to­ra az em­be­rek­kel van, és ő ve­lük fog lak­ni, ők pe­dig né­pei lesz­nek, és maga az Is­ten lesz ve­lük; és le­tö­röl min­den könnyet a sze­mük­ről, és ha­lál sem lesz töb­bé, sem gyász, sem jaj­ki­ál­tás, sem fáj­da­lom nem lesz töb­bé, mert az el­sők el­múl­tak.” A tró­nu­son ülő ezt mond­ta: „Íme, új­já­te­rem­tek min­dent”. És így szólt: „Írd meg, mert ezek az igék meg­bíz­ha­tók és iga­zak!” És ezt mond­ta ne­kem: „Meg­tör­tént! Én va­gyok az Alfa és az Óme­ga, a kez­det és a vég. Én adok majd a szom­ja­zó­nak az élet vi­zé­nek for­rá­sá­ból in­gyen. Aki győz, örö­köl­ni fog­ja mind­ezt, és Is­te­ne le­szek an­nak, az pe­dig fiam lesz. (Je­le­né­sek 21:1–7)

A Lé­lek és a meny­asszony így szól: „Jöjj!” Aki csak hall­ja, az is mond­ja: „Jöjj!” Aki szom­ja­zik, jöj­jön! Aki akar­ja, ve­gye az élet vi­zét in­gyen! (Je­le­né­sek 22:17)