IV. rész: Mi a probléma a „személyes evangelizációval”?
Az evangelizációról szóló sorozatunk előző részeiben áttekintettük, hogyan tett bizonyságot Jézus, majd az ő nyomdokain haladva, a tanítványai. Ezeket összefoglalva röviden írtunk a helyes és helytelen bizonyságtételről. A most következő részben konkrétabban rátérünk a „személyes evangelizációval”[1] kapcsolatos problémákra. Mi mindent is takar hát ez az evangelizációs módszer?

1 A „személyes evangelizáció” őszintétlen
Az Újszövetségben sehol nem olvasunk arról, hogy Jézus így közelítette volna meg az embereket: „Nem igazán szeretnéd Istennek adni az életed? Nem baj, csak gyere és szórakozzunk együtt…” (pl. egy kis ellazulás, zenehallgatás, sport vagy valamilyen más hobbi). A lelke mélyén azonban ezt gondolta volna: „… hacsak játszani jönnek is ma este, lehetőségem nyílik arra, hogy elejtsek néhány szót az evangéliumról.”
Jézus tiszteletben tartotta, ha az emberek nem akartak Istennel élni, és nem próbálta befolyásolni, manipulálni őket, még a „javukra” sem (azaz, hogy üdvözüljenek). Tudta, hogy ez nem lehetséges és hogy semmiféle közvetett közeledés nem őszinte. Embertársaink vágyait kihasználva befolyásolni őket nem más, mint színtiszta manipuláció – éppúgy, mint bármely világi marketing módszer, amely arra próbálja rávenni az embereket, hogy igazán sosem akart dolgokat vásároljanak. Ez a megközelítés az embert inkább tárgyként kezeli, mintsem szabad akarattal rendelkező egyénként. Ezzel szemben a keresztény szeretet komolyan veszi az emberek hitét és nézeteit, és nem használ félrevezető taktikákat a „meghódításukra”. Segít, ha felidézed Pál apostol példáját az 1 Korinthus levél 2:1–5. verseiből!
Ha olyan dolgokkal akarunk másokat elcsábítani, amelyeket szeretnek, torz képet adunk a kereszténységről, hiszen azt a benyomást keltjük, hogy folytathatják addigi életüket és kedvteléseiket. Az ilyen megközelítés azt sugallja, hogy egy hívő és egy hitetlen élete között alig van különbség.
2 A „személyes evangelizáció” világias életmódra buzdít
Szomorú, hogy sok vallásos ember nem lát semmi kivetnivalót abban, hogy az Istennel való életet összekösse azzal, hogy továbbra is a kívánságainak él. Bár szavaikból másképp hangozhat, életükkel mégis azt hirdetik, hogy a hit csak egy a többi hobbi között, ami békésen megfér más világi kedvtelések mellett. Így a hit elsekélyesedik, alkalomszerű nézőponttá válik csupán szemben azzal a megélt hittel, ami egy keresztény teljes életét kívánja.
Ha valaki nem vágyik arra, hogy teljesen Istennek adja az életét, a “személyes evangelizáció” kényelmes ürüggyé válik bűnös életvitele folytatására úgy, hogy közben a mások számára való „megközelíthetőség”, illetve az Istenről való beszélgetés „megalapozásának” álarca mögé rejtőzik. Ez a hozzáállás őszintétlen mind magunkkal, mind pedig Istennel és embertársainkkal szemben.
Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. (Galata levél 2:20)
Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. (János 12:25–26)
Azáltal, hogy a “személyes evangelizációt” Istennek valójában nem tetsző dolgok „megszentelésére” használják, gyakorlatilag minden határát lerombolják annak, hogy mi fér bele a kereszténységbe. Néhányan finomabban közelítik ezt meg, és csak addig mennek el, hogy a nem hívőket egy otthoni játékestre hívják meg, míg mások partit vagy diszkót (vagy ami még rosszabb, „keresztény” diszkót) rendeznek az „evangelizáció” nevében. Egyes vallásos emberek még ezeken is túltesznek, csakhogy bebizonyítsák a nem hívőknek: „Nem vagyok különb nálad.”; „Ugyanaz a kedvenc focicsapatom.”, „Ugyanazt a zenét hallgatom.”; „Ugyanazt a filmet láttam.” Mindez nem segít az embereknek abban, hogy megtérjenek, mert akadályozza őket, hogy megértsék Isten szentségét, és tagadja, hogy a legtöbb ilyen tevékenység már önmagában bűnös.
János apostol így ír:
Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké. (1 János levél 2:15–17)
3 A keresztények nem barátkozhatnak a világgal
A keresztények számára éppolyan természetes, hogy mindenben Isten akaratát keressék, mint a vágyakozás arra, hogy a mindennapi élet eseményeit az Ő szemével lássák. Ez a nem hívőkéhez képest szinte mindenben alapvetően más nézőponthoz, teljesen más értékrendhez és időkihasználáshoz vezet. Miközben egy keresztény szent és istenfélő életre törekszik, szembesül azzal, hogy élete mennyire összeegyeztethetetlen a nem hívőkével. Ez nem egy olyan „probléma”, ami kompromisszumokkal leküzdhető, hanem természetes – jóllehet fájdalmas – velejárója annak, hogy keresztényekként „idegenek és jövevények” vagyunk a világban, amit alázattal el kell fogadnunk (Zsidó levél 11:13; 1 Péter levél 2:11). Maga Jézus sem mentegetőzött amiatt, hogy mi alapján választotta meg a barátait:
Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. (János 15:14)
Jézus nem próbált mindenkivel összebarátkozni. Tudta, hogy azok, akik elutasítják üzenetét, Istennel szembeni ellenállásban élnek, míg az ő útja teljesen más.
Az alábbi bibliai versek is jól mutatják a hívők és hitetlenek közötti távolságot:
Paráznák, nem tudjátok‑e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik Istennek. Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás ok nélkül mondja: „Irigységre kívánkozik a lélek, amely bennünk lakozik”? (Jakab levél 4:4–5)
Ha tehát feltámadtatok Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel! Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben. Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás, mert ezek miatt haragszik Isten. Ti is ezeket tettétek egykor, amikor ezekben éltetek […] (Kolossé levél 3:1–7)
Amikor Jézus kiküldte tanítványait, hogy hirdessék az evangéliumot, megparancsolta nekik, hogy tartsák távol magukat azoktól, akik nem mutatnak nyitottságot az üzenetükre:
Ha pedig egy városba vagy faluba mentek be, tudjátok meg, hogy ki méltó ott erre, és maradjatok annál, míg csak tovább nem mentek. Amikor beléptek a házba, köszöntsétek a ház népét, és ha a ház népe méltó, szálljon rá békességetek, ha pedig nem méltó, békességetek térjen vissza rátok! Ha pedig valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja meg beszédeteket: menjetek ki abból a házból vagy városból, még a port is verjétek le lábatokról! Bizony mondom nektek: könnyebb lesz Sodoma és Gomora földjének az ítélet napján, mint annak a városnak. (Máté 10:11–15)
Hasonlóképpen Pál apostol is lehetetlennek tartotta, hogy hívők és hitetlenek közösséget vállaljanak egymással:
Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan Isten mondta: „Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.” Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé megszentelődésünket! (2 Korinthus levél 6:14–7:1)
Pál az ószövetségi törvényből kölcsönözte a „felemás iga” képét: „Ne fogj a szántáshoz ökröt és szamarat egy közös igába!” (5 Mózes 22:10). A törvényi előírás hátterében az áll, hogy a két állat eltérő természetéből fakadóan lehetetlen az egyenes-vonalú szántás. Hasonlóképpen, egy nem hívővel szemben, a hívő ember Istent akarja megdicsőíteni a tetteivel. Így nem tudnak együttműködni a szellemi dolgokban. Egy kereszténynek mindent szellemi módon kell megítélnie az életében. Nincs „szabadidő”, amikor ne volnának érvényesek a szellemi elvek. A hívő számára minden helyzet istentisztelet. (Az „istentiszteletről” nem a vasárnapi összejövetel értelmében ír a Biblia. Lásd Róma levél 12:1–2!)
Ha szolgálni akarjuk Istent, ez nem maradhat meg elméleti vágynak, hanem szükségszerűen a hitetlenekétől teljesen eltérő tevékenységhez és időkihasználáshoz vezet. Meg kell gondolnunk, hogy a mindennapi iskolai, munkahelyi stb. kötelezettségeinken túl hogyan használjuk az időnket, mi élvez elsőbbséget. A nem hívők gyakran önző céljaikat akarják betölteni, mint például azt, hogy hogyan szórakozzanak. Ezzel szemben a hívők arra tekintenek, hogyan élt Jézus és olyan elfoglaltságokat keresnek, amelyek nem a saját kedvteléseiket szolgálják, hanem Isten országát építik, mások szellemi javát keresik – mint például közösség más hívőkkel, evangelizáció, bibliaolvasás, imádság.
A 2 Korinthus levél 6:14. versével kezdődő szakaszt helytelenül gyakran a házasságra vagy a párkapcsolatra korlátozzák. A 14. vers összefüggése nem említi a házasságot. Pál nagyon erős kifejezésekkel él, hogy mutassa a hívő és a hitetlen élete közötti ellentétet: nincsen közöttük több egyetértés, mint Krisztus és a bálványok között. Más igékkel összevetve, amelyek az elhatárolódásról szólnak (lásd Zsoltárok 1; 1 Péter levél 4:3–5; Máté 10:34–36; Máté 18:15–18; Jakab levél 4:4–6; Efezus levél 5:3–11; 1 János levél 1:5–7), következetlen lenne kizárni azt, hogy a szóban forgó ige a barátságra is ugyanúgy érvényes. Önkényes lenne, ha csak a házasságra vonatkoztatnánk, a barátságra viszont nem. Ha olyan nagy a különbség hívők és hitetlenek között, akkor hogyan is lenne lehetséges a barátság?
Természetesen Pál apostol mindezt nem úgy értette, hogy a keresztények egyáltalán nem működhetnek együtt hitetlenekkel, például a munkahelyükön vagy az iskolában. A munkahelyi feladatok önmagukban nem állnak szemben Isten akaratával és keresztényekként jó példát mutathatunk azáltal, hogy Istennek tetsző módon dolgozunk. Ilyen összefüggésben fontos együttműködőnek, segítőkésznek és megfontoltnak lenni. A tisztelet és a vezetőknek való alárendelés szintén biblikus (pl. Róma levél 13:1–7), viszont óvakodnunk kell attól, hogy megalkudjunk a hitünket érintő kérdésekben. Ha a keresztények nem dolgoznának rendezett társadalomban, akkor teljesen el kellene azt hagyniuk – ez ellentmondana a Biblia tanításának (János 17:15).
A környezetük reakciójától – az elutasítástól és a barátok elvesztésétől – való félelem sokak számára nyomós oka annak, hogy részt vesznek olyan dolgokban, amelyekről szívük mélyén tudják, hogy Istennek nem kedvesek. Ha valaki a hitetlenek elfogadását keresi, nagyon eltávolodik Istentől. Jeremiás így ír erről:
Ezt mondja az ÚR: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, az ÚRtól pedig elfordul szíve! Olyan lesz, mint bokor a pusztában: nem remélhet a jövőtől semmi jót. Kövek között tengődik a pusztában, a szikes, lakatlan földön. De áldott az a férfi, aki az ÚRban bízik, akinek az ÚR a bizodalma. Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit. Nincs mitől félnie, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. Száraz esztendőben sem kell aggódnia, szüntelenül termi gyümölcsét. (Jeremiás 17:5–8)
Összegyűjtöttünk még néhány igehelyet az embereknek való megfelelni akarás következményeiről: János 5:44; János 12:42–43; Lukács 9:26; Galata levél 1:10.
4 A „személyes evangelizáció” kirekesztő
4.1 Némelyeket előnyben részesít, másokat nem
Jézus mindenkit szeretett és mindent arra áldozott, hogy Istennel való kapcsolatra vezesse őket. Nem akarta, hogy ragaszkodjanak hozzá.
Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Sok ember ült körülötte, és azok szóltak neki: Íme, anyád és a testvéreid odakint keresnek téged! De ő így válaszolt nekik: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? És végignézve a körülötte ülőkön, így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem és az én anyám. (Márk 3:31–35)
Jézus mindenki felé nyitott volt, aki meg akarta ismerni Istent. Nekik szentelte idejét és nem azoknak, akiket nem érdekelt az üzenete. Ezzel szemben a “személyes evangelizáció” csak kevesek barátságát keresi, hogy „elérje” őket az evangéliummal. Ezek a kapcsolatok gyakran teljes mértékben személyválogatáson alapulnak: ki az, akit kedvelsz vagy érdekesnek találsz, kivel van valamilyen közös érdeklődésed stb. A világiak éppen ilyen szempontok alapján válogatják meg a barátaikat. Ez a fajta barátság inkább önző indítékokon alapszik semmint azon az önzetlen vágyon, ami mindenkit szolgálni akar, akit csak lehet. Az ilyen kapcsolatok kirekesztőek is: némelyek előnyben részesülnek, mások viszont magukra maradnak.
Tedd fel a kérdést magadnak: „Ki az én igazi családom? Kire van igazán időm? Isten a célja ezeknek a kapcsolatoknak?” Néhány hitetlen barátra koncentrálva, akik lehet, hogy soha nem fognak Jézus követése mellett dönteni, sokan mellőzötté válnak, akik talán ez idő alatt keresik Istent. Ez nem szeretetteljes. Tevékenyen nyitottnak kell lennünk mindenki felé, aki éppen most vágyakozik Isten után.
Egy másikhoz pedig így szólt: Kövess engem! De ő ezt kérte: Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat! Jézus így válaszolt neki: Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát! (Lukács 9:59–60)
Jézus arra hívta ezt az embert, hogy hagyja másokra apja eltemetését, hogy elmenve hirdethesse az örömhírt azoknak, akik keresik Istent. Azt mondta, hogy akik szellemileg „halottak” (azaz nem akarnak Istennel élni), gondoskodhatnak erről a feladatról. Természetesen ez nem értelmezhető szabályként, mintha helytelen lenne valakit is eltemetnünk. Azt viszont mutatja, hogy Jézus kész volt még a társadalmi normákat áthágva is az első helyre tenni a szellemileg fontos dolgokat, még ha ezzel másokat meg is botránkoztatott. Ha egy ilyen eseményt, mint a temetés, annyira másodlagosnak tartott, hogy inkább a hitetlenekre hagyta, akkor mennyivel kevésbé töltött volna időt azzal, hogy szükségtelen dolgokat tegyen velük együtt?
Mindezekből látható, hogy Jézus nem tartotta helyesnek, hogy hónapokat, sőt éveket töltsön el „türelmesen” próbálkozva, csakhogy embereket vonzzon magához. Szavaival világossá tette követésének sürgősségét és elsőbbségét. Így mindenkit szembesített a döntéssel, hogy elfogadja vagy elutasítja e Isten hívását. Istent választva mesterüket is követniük kellett abban, hogy megmutassák másoknak, mit jelent Isten országának a szolgálatát első helyre tenni az életükben.
Az igazi barátságok nem elfogult tetszésre épülnek, hanem arra a közös vágyra, hogy együtt szolgáljuk Istent. Mély, szabad, önzetlen kapcsolatok csak akkor alakulnak ki, ha nem egymás tetszését keressük, hanem Istenét. Az ilyen kapcsolatok bizonyságok a világ számára arról a szeretetről, amit Isten munkál az Őt követőkben (János 13:34).
Az emberek sok szempont alapján válogatják meg a barátaikat – gyakran a közös érdeklődés, emberi szimpátia, vagy egyéni értékrendjük, érdekük, illetve más hasonló feltételek alapján, amelyek nagymértékben önzőek. Ezzel szemben a keresztények arra hivatottak, hogy mindenkit előítéletek nélkül szeressenek. Ezzel a szeretettel hívhatjuk meg embertársainkat arra, hogy megismerjék Istent és az Ő szeretetét. Ha elutasítják ezt a szeretetet, el kell fogadnunk, hogy nem tudunk nekik segíteni.
4.2 Az emberekhez való ragaszkodás
Az emberekhez való ragaszkodás veszélyezteti az életünket. Sokak számára ugyanis az a vágy, hogy szeretteik üdvözüljenek, nagy akadálya annak, hogy világosan megítéljék nyitottságuk hiányát. Ez viszont, a barátok és rokonok elvárásai miatt, megalkuváshoz vezet az Istennek való engedelmesség tekintetében. Így elvész a tisztánlátás azzal kapcsolatban, hogy milyen fontos mindenben Isten akaratát keresni. Ez által a keresztény élet mércéje, az igazság megváltozik.
Jézus tudta, hogy az emberekhez való ragaszkodás sokakat visszatart majd attól, hogy bemenjenek Isten országába. Ő mindenkinél jobban szerette az embereket és tudatában volt annak, hogy a szeretet azt jelenti, nem lehet enyhíteni az üzenetet, vagy megpróbálni szélesebbé tenni a keskeny utat. Nem lehet Istennel élni a kereszt felvétele nélkül.
Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik bemennek azon. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt. (Máté 7:13–14)
Azok, akik megpróbálják kiszélesíteni a keskeny utat, hogy szeretteik is elférjenek rajta, eltérnek Jézus üzenetétől. Így nem tudnak Istenhez vezetni másokat és ők maguk is eltévesztik az életre vezető utat. Mások elvárásaihoz alkalmazkodnunk valójában nem szeretet, még ha annak is tűnik vagy érezzük.
Nyomós oka volt annak, hogy Jézus ezt mondta az őt követőknek:
Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám; és aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt. (Máté 10:37–39)
5 Sekélyes közösségi élet
A „személyes evangelizáció” akadályozza a mélyebb közösségi életet. Ahhoz ugyanis, hogy fenntarthasd kapcsolataidat a nem hívőkkel, – adott esetben sok – időt kell velük töltened. Ha minden hívő ezt tenné, akkor nem tudnának szoros, odaadó kapcsolatokat építeni egymással, mert mindegyikük különféle dolgokkal lenne elfoglalva. Nehezen találnának időt arra, hogy összejöjjenek, mivel az egyik röplabdázik hétfőnként, a másik keddenként művész klubba jár, a harmadik szerdára megbeszélte, hogy megnéz egy filmet a kollégákkal, és így tovább. Egyszerűen nincs idő arra, hogy minden nap találkozzanak, hogy olvassák a Bibliát és megosszák az életüket egymással. Ez nem az az életpélda, amiről az Újszövetségben olvasunk. A jeruzsálemi gyülekezetről így ír az Apostolok cselekedetei:
Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá. Mindennap állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel. (Apostolok cselekedetei 2:42–47)
A keresztények egymásnak adták az életüket és másokat is az ebben való részvételre hívtak. Közösségi életük semmiképpen sem volt akadálya annak, hogy legyen elég idejük hívni a nem hívőket az Istennel való életre. Az Újszövetségben sok bizonyságunk van arról, hogyan munkálkodtak együtt az evangélium hirdetésében ahelyett, hogy mindenki a saját személyes „küldetését” töltötte volna be. Földi javaik megosztásával támogatták egymást, és így több erejük szabadult fel a tanúságtételre és a közösségre. Egymás iránti szeretetük és egységük tanúsága volt annak a változásnak, amit a megváltás hoz az életünkbe, és jól szemléltette, mit jelent, ha valaki egész életét Krisztusnak adja.
Vigyázzatok, testvéreim, senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől hitetlen és gonosz szívvel. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen. Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk. (Zsidó levél 3:12–14)
A Zsidó levél írója arra buzdítja a keresztényeket ebben az igében, hogy minden nap törődjenek egymás szellemi életével. Buzdítását komoly figyelmeztetéssel köti össze, hogy biztosítsa, mindenki megkapja a szükséges segítséget a bűn feletti győzelemhez. A szentségért folytatott harc természetesen elvezet arra a felismerésre, hogy gyengék vagyunk és sok megerősítésre van szükségünk keresztény utunkon.
6 De mit mond a másik oldal?
Most, hogy végigmentünk néhány problémán, amit a „személyes evangelizáció” módszere rejt magában, a sorozatunk befejező részeként megszólaltatjuk a „személyes evangelizáció” védelmezőit is. Mivel indokolják meg ezt a missziós módszert, és hogyan lássuk az általuk felhozott érveket a Biblia fényében?
Végjegyzetek
- A “személyes evangelizáció” megnevezés megtévesztő. Jóllehet az evangélium az Istennel és a többi hívővel való szeretetkapcsolatra szóló meghívás, az említett missziós módszer éppen ezt a világos üzenetet hígítja fel különféle világias programokban való részvétellel. Emiatt az írásunkban következetesen idézőjelbe téve említjük.