IV. rész: Mi a prob­lé­ma a „sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ci­ó­val”?

Az evan­ge­li­zá­ci­ó­ról szó­ló so­ro­za­tunk elő­ző ré­sze­i­ben át­te­kin­tet­tük, ho­gyan tett bi­zony­sá­got Jé­zus, majd az ő nyom­do­ka­in ha­lad­va, a ta­nít­vá­nyai. Eze­ket össze­fog­lal­va rö­vi­den ír­tunk a he­lyes és hely­te­len bi­zony­ság­té­tel­ről. A most kö­vet­ke­ző rész­ben konk­ré­tab­ban rá­té­rünk a „sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ci­ó­val”[1] kap­cso­la­tos prob­lé­mák­ra. Mi min­dent is ta­kar hát ez az evan­ge­li­zá­ci­ós mód­szer?

Egy szamár és egy ökör közös igában. Tekintettel a két állat eltérő jellemére, ez aligha fog működni. Ez egy bibliai kép, amely a keresztények és a nem hívők összeférhetetlenségét fejezi ki – azt a határvonalat, amely elmosódik a "személyes evangelizáció" módszerében.

1 A „sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ció” őszin­tét­len

Az Új­szö­vet­ség­ben se­hol nem ol­va­sunk ar­ról, hogy Jé­zus így kö­ze­lí­tet­te vol­na meg az em­be­re­ket: „Nem iga­zán sze­ret­néd Is­ten­nek adni az éle­ted? Nem baj, csak gye­re és szó­ra­koz­zunk együtt…” (pl. egy kis el­la­zu­lás, ze­ne­hall­ga­tás, sport vagy va­la­mi­lyen más hob­bi). A lel­ke mé­lyén azon­ban ezt gon­dol­ta vol­na: „… ha­csak ját­sza­ni jön­nek is ma este, le­he­tő­sé­gem nyí­lik arra, hogy el­ejt­sek né­hány szót az evan­gé­li­um­ról.”

Jé­zus tisz­te­let­ben tar­tot­ta, ha az em­be­rek nem akar­tak Is­ten­nel élni, és nem pró­bál­ta be­fo­lyá­sol­ni, ma­ni­pu­lál­ni őket, még a „ja­vuk­ra” sem (azaz, hogy üd­vö­zül­je­nek). Tud­ta, hogy ez nem le­het­sé­ges és hogy sem­mi­fé­le köz­ve­tett kö­ze­le­dés nem őszin­te. Em­ber­tár­sa­ink vá­gya­it ki­hasz­nál­va be­fo­lyá­sol­ni őket nem más, mint szín­tisz­ta ma­ni­pu­lá­ció – épp­úgy, mint bár­mely vi­lá­gi mar­ke­ting mód­szer, amely arra pró­bál­ja rá­ven­ni az em­be­re­ket, hogy iga­zán so­sem akart dol­go­kat vá­sá­rol­ja­nak. Ez a meg­kö­ze­lí­tés az em­bert in­kább tárgy­ként ke­ze­li, mint­sem sza­bad aka­rat­tal ren­del­ke­ző egyén­ként. Ez­zel szem­ben a ke­resz­tény sze­re­tet ko­mo­lyan ve­szi az em­be­rek hi­tét és né­ze­te­it, és nem hasz­nál fél­re­ve­ze­tő tak­ti­ká­kat a „meg­hó­dí­tá­suk­ra”. Se­gít, ha fel­idé­zed Pál apos­tol pél­dá­ját az 1 Ko­rin­thus le­vél 2:1–5. ver­se­i­ből!

Ha olyan dol­gok­kal aka­runk má­so­kat el­csá­bí­ta­ni, ame­lye­ket sze­ret­nek, torz ké­pet adunk a ke­resz­tény­ség­ről, hi­szen azt a be­nyo­mást kelt­jük, hogy foly­tat­hat­ják ad­di­gi éle­tü­ket és kedv­te­lé­se­i­ket. Az ilyen meg­kö­ze­lí­tés azt su­gall­ja, hogy egy hívő és egy hi­tet­len éle­te kö­zött alig van kü­lönb­ség.

2 A „sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ció” vi­lá­gi­as élet­mód­ra buz­dít

Szo­mo­rú, hogy sok val­lá­sos em­ber nem lát sem­mi ki­vet­ni­va­lót ab­ban, hogy az Is­ten­nel való éle­tet össze­kös­se az­zal, hogy to­vább­ra is a kí­ván­sá­ga­i­nak él. Bár sza­va­ik­ból más­képp han­goz­hat, éle­tük­kel még­is azt hir­de­tik, hogy a hit csak egy a töb­bi hob­bi kö­zött, ami bé­ké­sen meg­fér más vi­lá­gi kedv­te­lé­sek mel­lett. Így a hit el­se­ké­lye­se­dik, al­ka­lom­sze­rű né­ző­pont­tá vá­lik csu­pán szem­ben az­zal a meg­élt hit­tel, ami egy ke­resz­tény tel­jes éle­tét kí­ván­ja.

Ha va­la­ki nem vá­gyik arra, hogy tel­je­sen Is­ten­nek adja az éle­tét, a “sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ció” ké­nyel­mes ürüggyé vá­lik bű­nös élet­vi­te­le foly­ta­tá­sá­ra úgy, hogy köz­ben a má­sok szá­má­ra való „meg­kö­ze­lít­he­tő­ség”, il­let­ve az Is­ten­ről való be­szél­ge­tés „meg­ala­po­zá­sá­nak” ál­ar­ca mögé rej­tő­zik. Ez a hoz­zá­ál­lás őszin­tét­len mind ma­gunk­kal, mind pe­dig Is­ten­nel és em­ber­tár­sa­ink­kal szem­ben.

Krisz­tus­sal együtt ke­reszt­re va­gyok fe­szít­ve: töb­bé te­hát nem én élek, ha­nem Krisz­tus él ben­nem; azt az éle­tet pe­dig, ame­lyet most test­ben élek, az Is­ten Fi­á­ban való hit­ben élem, aki sze­re­tett en­gem, és ön­ma­gát adta ér­tem. (Gala­ta le­vél 2:20)

Aki sze­re­ti az éle­tét, el­vesz­ti; aki pe­dig gyű­lö­li az éle­tét e vi­lá­gon, örök élet­re őrzi meg azt. Ha va­la­ki ne­kem szol­gál, en­gem kö­ves­sen; és ahol én va­gyok, ott lesz az én szol­gám is; és ha va­la­ki ne­kem szol­gál, azt meg­be­csü­li az Atya. (Já­nos 12:25–26)

Az­ál­tal, hogy a “sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ci­ót” Is­ten­nek va­ló­já­ban nem tet­sző dol­gok „meg­szen­te­lé­sé­re” hasz­nál­ják, gya­kor­la­ti­lag min­den ha­tá­rát le­rom­bol­ják an­nak, hogy mi fér bele a ke­resz­tény­ség­be. Né­há­nyan fi­no­mab­ban kö­ze­lí­tik ezt meg, és csak ad­dig men­nek el, hogy a nem hí­vő­ket egy ott­ho­ni já­ték­est­re hív­ják meg, míg má­sok par­tit vagy disz­kót (vagy ami még rosszabb, „ke­resz­tény” disz­kót) ren­dez­nek az „evan­ge­li­zá­ció” ne­vé­ben. Egyes val­lá­sos em­be­rek még eze­ken is túl­tesz­nek, csak­hogy be­bi­zo­nyít­sák a nem hí­vők­nek: „Nem va­gyok kü­lönb ná­lad.”; „Ugyan­az a ked­venc fo­ci­csa­pa­tom.”, „Ugyan­azt a ze­nét hall­ga­tom.”; „Ugyan­azt a fil­met lát­tam.” Mind­ez nem se­gít az em­be­rek­nek ab­ban, hogy meg­tér­je­nek, mert aka­dá­lyoz­za őket, hogy meg­ért­sék Is­ten szent­sé­gét, és ta­gad­ja, hogy a leg­több ilyen te­vé­keny­ség már ön­ma­gá­ban bű­nös.

Já­nos apos­tol így ír:

Ne sze­res­sé­tek a vi­lá­got, se azt, ami a vi­lág­ban van. Ha va­la­ki sze­re­ti a vi­lá­got, ab­ban nincs meg az Atya sze­re­te­te. Mert mind­az, ami a vi­lág­ban van, a test kí­ván­sá­ga, a szem kí­ván­sá­ga és a va­gyon­nal való kér­ke­dés, nem az Atyá­tól, ha­nem a vi­lág­tól van. A vi­lág pe­dig el­mú­lik, és an­nak kí­ván­sá­ga is; de aki Is­ten aka­ra­tát cse­lek­szi, meg­ma­rad örök­ké. (1 Já­nos le­vél 2:15–17)

3 A ke­resz­té­nyek nem ba­rát­koz­hat­nak a vi­lág­gal

A ke­resz­té­nyek szá­má­ra épp­olyan ter­mé­sze­tes, hogy min­den­ben Is­ten aka­ra­tát ke­res­sék, mint a vá­gya­ko­zás arra, hogy a min­den­na­pi élet ese­mé­nye­it az Ő sze­mé­vel lás­sák. Ez a nem hí­vő­ké­hez ké­pest szin­te min­den­ben alap­ve­tő­en más né­ző­pont­hoz, tel­je­sen más ér­ték­rend­hez és idő­ki­hasz­ná­lás­hoz ve­zet. Mi­köz­ben egy ke­resz­tény szent és is­ten­fé­lő élet­re tö­rek­szik, szem­be­sül az­zal, hogy éle­te mennyi­re össze­egyez­tet­he­tet­len a nem hí­vő­ké­vel. Ez nem egy olyan „prob­lé­ma”, ami komp­ro­misszu­mok­kal le­küzd­he­tő, ha­nem ter­mé­sze­tes – jól­le­het fáj­dal­mas – ve­le­já­ró­ja an­nak, hogy ke­resz­té­nyek­ként „ide­ge­nek és jö­ve­vé­nyek” va­gyunk a vi­lág­ban, amit alá­zat­tal el kell fo­gad­nunk (Zsi­dó le­vél 11:13; 1 Pé­ter le­vél 2:11). Maga Jé­zus sem men­te­ge­tő­zött ami­att, hogy mi alap­ján vá­lasz­tot­ta meg a ba­rá­ta­it:

Ti ba­rá­ta­im vagy­tok, ha azt te­szi­tek, amit én pa­ran­cso­lok nek­tek. (Já­nos 15:14)

Jé­zus nem pró­bált min­den­ki­vel össze­ba­rát­koz­ni. Tud­ta, hogy azok, akik el­uta­sít­ják üze­ne­tét, Is­ten­nel szem­be­ni el­len­ál­lás­ban él­nek, míg az ő útja tel­je­sen más.

Az aláb­bi bib­li­ai ver­sek is jól mu­tat­ják a hí­vők és hi­tet­le­nek kö­zöt­ti tá­vol­sá­got:

Pa­ráz­nák, nem tudjátok‑e, hogy a vi­lág­gal való ba­rát­ság el­len­sé­ges­ke­dés Is­ten­nel? Ha te­hát va­la­ki a vi­lág­gal ba­rát­sá­got köt, el­len­sé­gé­vé vá­lik Is­ten­nek. Vagy azt gon­dol­já­tok, hogy az Írás ok nél­kül mond­ja: „Irigy­ség­re kí­ván­ko­zik a lé­lek, amely ben­nünk la­ko­zik”? (Ja­kab le­vél 4:4–5)

Ha te­hát fel­tá­mad­ta­tok Krisz­tus­sal, azo­kat ke­res­sé­tek, amik oda­fent van­nak, ahol Krisz­tus van, aki Is­ten jobb­ján ül. Az oda­fenn­va­lók­kal tö­rőd­je­tek, ne a föl­di­ek­kel! Mert meg­hal­ta­tok, és a ti éle­te­tek el van rejt­ve Krisz­tus­sal együtt Is­ten­ben. Mi­kor Krisz­tus, a mi éle­tünk meg­je­le­nik, ak­kor vele együtt ti is meg­je­len­tek di­cső­ség­ben. Öl­jé­tek meg te­hát tag­ja­i­tok­ban azt, ami föl­di: a pa­ráz­na­sá­got, a tisz­tá­ta­lan­sá­got, a szen­ve­délyt, a go­nosz kí­ván­sá­got és a kap­zsi­sá­got, ami bál­vány­imá­dás, mert ezek mi­att ha­rag­szik Is­ten. Ti is eze­ket tet­té­tek egy­kor, ami­kor ezek­ben él­te­tek […] (Ko­los­sé le­vél 3:1–7)

Ami­kor Jé­zus ki­küld­te ta­nít­vá­nya­it, hogy hir­des­sék az evan­gé­li­u­mot, meg­pa­ran­csol­ta ne­kik, hogy tart­sák tá­vol ma­gu­kat azok­tól, akik nem mu­tat­nak nyi­tott­sá­got az üze­ne­tük­re:

Ha pe­dig egy vá­ros­ba vagy fa­lu­ba men­tek be, tud­já­tok meg, hogy ki mél­tó ott erre, és ma­rad­ja­tok an­nál, míg csak to­vább nem men­tek. Ami­kor be­lép­tek a ház­ba, kö­szönt­sé­tek a ház né­pét, és ha a ház népe mél­tó, száll­jon rá bé­kes­sé­ge­tek, ha pe­dig nem mél­tó, bé­kes­sé­ge­tek tér­jen vissza rá­tok! Ha pe­dig va­la­ki nem fo­gad be ti­te­ket, és nem hall­gat­ja meg be­szé­de­te­ket: men­je­tek ki ab­ból a ház­ból vagy vá­ros­ból, még a port is ver­jé­tek le lá­ba­tok­ról! Bi­zony mon­dom nek­tek: könnyebb lesz So­do­ma és Go­mo­ra föld­jé­nek az íté­let nap­ján, mint an­nak a vá­ros­nak. (Máté 10:11–15)

Ha­son­ló­kép­pen Pál apos­tol is le­he­tet­len­nek tar­tot­ta, hogy hí­vők és hi­tet­le­nek kö­zös­sé­get vál­lal­ja­nak egy­más­sal:

Ne le­gye­tek a hi­tet­le­nek­kel fe­le­más igá­ban, mert mi köze egy­más­hoz az igaz­ság­nak és a go­nosz­ság­nak, vagy mi köze van a vi­lá­gos­ság­nak a sö­tét­ség­hez? Vagy mi azo­nos­ság van Krisz­tus és Be­li­ál kö­zött? Vagy mi­lyen kö­zös­ség van hívő és hi­tet­len kö­zött? Ho­gyan fér össze Is­ten temp­lo­ma a bál­vá­nyok­kal? Mert mi az élő Is­ten temp­lo­ma va­gyunk, aho­gyan Is­ten mond­ta: „Kö­zöt­tük fo­gok lak­ni és jár­ni, Is­te­nük le­szek, és ők az én né­pem lesz­nek. Ezért te­hát men­je­tek ki kö­zü­lük, és vál­ja­tok kü­lön tő­lük, így szól az Úr, tisz­tá­ta­lant ne érint­se­tek, és én ma­gam­hoz fo­gad­lak ti­te­ket, Atyá­tok­ká le­szek, ti pe­dig fi­a­im­má és le­á­nya­im­má lesz­tek, így szól a min­den­ha­tó Úr.” Mi­vel te­hát ilyen ígé­re­te­ink van­nak, sze­ret­te­im, tisz­tít­suk meg ma­gun­kat min­den tes­ti és lel­ki tisz­tá­ta­lan­ság­tól, és Is­ten fé­lel­mé­ben te­gyük tel­jes­sé meg­szen­te­lő­dé­sün­ket! (2 Ko­rin­thus le­vél 6:14–7:1)

Pál az ószö­vet­sé­gi tör­vény­ből köl­csö­nöz­te a „fe­le­más iga” ké­pét: „Ne fogj a szán­tás­hoz ök­röt és sza­ma­rat egy kö­zös igá­ba!” (5 Mó­zes 22:10). A tör­vé­nyi elő­írás hát­te­ré­ben az áll, hogy a két ál­lat el­té­rő ter­mé­sze­té­ből fa­ka­dó­an le­he­tet­len az egye­nes-vo­na­lú szán­tás. Ha­son­ló­kép­pen, egy nem hí­vő­vel szem­ben, a hívő em­ber Is­tent akar­ja meg­di­cső­í­te­ni a tet­te­i­vel. Így nem tud­nak együtt­mű­köd­ni a szel­le­mi dol­gok­ban. Egy ke­resz­tény­nek min­dent szel­le­mi mó­don kell meg­ítél­nie az éle­té­ben. Nincs „sza­bad­idő”, ami­kor ne vol­ná­nak ér­vé­nye­sek a szel­le­mi el­vek. A hívő szá­má­ra min­den hely­zet is­ten­tisz­te­let. (Az „is­ten­tisz­te­let­ről” nem a va­sár­na­pi össze­jö­ve­tel ér­tel­mé­ben ír a Bib­lia. Lásd Róma le­vél 12:1–2!)

Ha szol­gál­ni akar­juk Is­tent, ez nem ma­rad­hat meg el­mé­le­ti vágy­nak, ha­nem szük­ség­sze­rű­en a hi­tet­le­ne­ké­től tel­je­sen el­té­rő te­vé­keny­ség­hez és idő­ki­hasz­ná­lás­hoz ve­zet. Meg kell gon­dol­nunk, hogy a min­den­na­pi is­ko­lai, mun­ka­he­lyi stb. kö­te­le­zett­sé­ge­in­ken túl ho­gyan hasz­nál­juk az időn­ket, mi él­vez el­sőbb­sé­get. A nem hí­vők gyak­ran önző cél­ja­i­kat akar­ják be­töl­te­ni, mint pél­dá­ul azt, hogy ho­gyan szó­ra­koz­za­nak. Ez­zel szem­ben a hí­vők arra te­kin­te­nek, ho­gyan élt Jé­zus és olyan el­fog­lalt­sá­go­kat ke­res­nek, ame­lyek nem a sa­ját kedv­te­lé­se­i­ket szol­gál­ják, ha­nem Is­ten or­szá­gát épí­tik, má­sok szel­le­mi ja­vát ke­re­sik – mint pél­dá­ul kö­zös­ség más hí­vők­kel, evan­ge­li­zá­ció, bib­lia­ol­va­sás, imád­ság.

A 2 Ko­rin­thus le­vél 6:14. ver­sé­vel kez­dő­dő sza­kaszt hely­te­le­nül gyak­ran a há­zas­ság­ra vagy a pár­kap­cso­lat­ra kor­lá­toz­zák. A 14. vers össze­füg­gé­se nem em­lí­ti a há­zas­sá­got. Pál na­gyon erős ki­fe­je­zé­sek­kel él, hogy mu­tas­sa a hívő és a hi­tet­len éle­te kö­zöt­ti el­len­té­tet: nin­csen kö­zöt­tük több egyet­ér­tés, mint Krisz­tus és a bál­vá­nyok kö­zött. Más igék­kel össze­vet­ve, ame­lyek az el­ha­tá­ro­ló­dás­ról szól­nak (lásd Zsol­tá­rok 1; 1 Pé­ter le­vél 4:3–5; Máté 10:34–36; Máté 18:15–18; Ja­kab le­vél 4:4–6; Efe­zus le­vél 5:3–11; 1 Já­nos le­vél 1:5–7), kö­vet­ke­zet­len len­ne ki­zár­ni azt, hogy a szó­ban for­gó ige a ba­rát­ság­ra is ugyan­úgy ér­vé­nyes. Ön­ké­nyes len­ne, ha csak a há­zas­ság­ra vo­nat­koz­tat­nánk, a ba­rát­ság­ra vi­szont nem. Ha olyan nagy a kü­lönb­ség hí­vők és hi­tet­le­nek kö­zött, ak­kor ho­gyan is len­ne le­het­sé­ges a ba­rát­ság?

Ter­mé­sze­te­sen Pál apos­tol mind­ezt nem úgy ér­tet­te, hogy a ke­resz­té­nyek egy­ál­ta­lán nem mű­köd­het­nek együtt hi­tet­le­nek­kel, pél­dá­ul a mun­ka­he­lyü­kön vagy az is­ko­lá­ban. A mun­ka­he­lyi fel­ada­tok ön­ma­guk­ban nem áll­nak szem­ben Is­ten aka­ra­tá­val és ke­resz­té­nyek­ként jó pél­dát mu­tat­ha­tunk az­ál­tal, hogy Is­ten­nek tet­sző mó­don dol­go­zunk. Ilyen össze­füg­gés­ben fon­tos együtt­mű­kö­dő­nek, se­gí­tő­kész­nek és meg­fon­tolt­nak len­ni. A tisz­te­let és a ve­ze­tők­nek való alá­ren­de­lés szin­tén bib­li­kus (pl. Róma le­vél 13:1–7), vi­szont óva­kod­nunk kell at­tól, hogy meg­al­kud­junk a hi­tün­ket érin­tő kér­dé­sek­ben. Ha a ke­resz­té­nyek nem dol­goz­ná­nak ren­de­zett tár­sa­da­lom­ban, ak­kor tel­je­sen el kel­le­ne azt hagy­ni­uk – ez el­lent­mon­da­na a Bib­lia ta­ní­tá­sá­nak (Já­nos 17:15).

A kör­nye­ze­tük re­ak­ci­ó­já­tól – az el­uta­sí­tás­tól és a ba­rá­tok el­vesz­té­sé­től – való fé­le­lem so­kak szá­má­ra nyo­mós oka an­nak, hogy részt vesz­nek olyan dol­gok­ban, ame­lyek­ről szí­vük mé­lyén tud­ják, hogy Is­ten­nek nem ked­ve­sek. Ha va­la­ki a hi­tet­le­nek el­fo­ga­dá­sát ke­re­si, na­gyon el­tá­vo­lo­dik Is­ten­től. Je­re­mi­ás így ír er­ről:

Ezt mond­ja az ÚR: Át­ko­zott az a fér­fi, aki em­ber­ben bí­zik, és tes­ti erő­re tá­masz­ko­dik, az ÚR­tól pe­dig el­for­dul szí­ve! Olyan lesz, mint bo­kor a pusz­tá­ban: nem re­mél­het a jö­vő­től sem­mi jót. Kö­vek kö­zött ten­gő­dik a pusz­tá­ban, a szi­kes, la­kat­lan föl­dön. De ál­dott az a fér­fi, aki az ÚR­ban bí­zik, aki­nek az ÚR a bi­zo­dal­ma. Mert olyan lesz, mint a víz mel­lé ül­te­tett fa, amely a fo­lyó­ig eresz­ti gyö­ke­re­it. Nincs mi­től fél­nie, ha el­jön a hő­ség, lomb­ja üde zöld ma­rad. Szá­raz esz­ten­dő­ben sem kell ag­gód­nia, szün­te­le­nül ter­mi gyü­möl­csét. (Je­re­mi­ás 17:5–8)

Össze­gyűj­töt­tünk még né­hány ige­he­lyet az em­be­rek­nek való meg­fe­lel­ni aka­rás kö­vet­kez­mé­nye­i­ről: Já­nos 5:44; Já­nos 12:42–43; Lu­kács 9:26; Gala­ta le­vél 1:10.

4 A „sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ció” ki­re­kesz­tő

4.1 Né­me­lye­ket előny­ben ré­sze­sít, má­so­kat nem

Jé­zus min­den­kit sze­re­tett és min­dent arra ál­do­zott, hogy Is­ten­nel való kap­cso­lat­ra ve­zes­se őket. Nem akar­ta, hogy ra­gasz­kod­ja­nak hoz­zá.

Ek­kor meg­ér­kez­tek any­ja és test­vé­rei; kint meg­áll­va be­küld­tek hoz­zá, és hí­vat­ták őt. Sok em­ber ült kö­rü­löt­te, és azok szól­tak neki: Íme, anyád és a test­vé­re­id oda­kint ke­res­nek té­ged! De ő így vá­la­szolt ne­kik: Ki az én anyám, és kik az én test­vé­re­im? És vé­gig­néz­ve a kö­rü­löt­te ülő­kön, így szólt: Íme, az én anyám és az én test­vé­re­im. Mert aki Is­ten aka­ra­tát cse­lek­szi, az az én test­vé­rem és az én anyám. (Márk 3:31–35)

Jé­zus min­den­ki felé nyi­tott volt, aki meg akar­ta is­mer­ni Is­tent. Ne­kik szen­tel­te ide­jét és nem azok­nak, aki­ket nem ér­de­kelt az üze­ne­te. Ez­zel szem­ben a “sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ció” csak ke­ve­sek ba­rát­sá­gát ke­re­si, hogy „el­ér­je” őket az evan­gé­li­um­mal. Ezek a kap­cso­la­tok gyak­ran tel­jes mér­ték­ben sze­mély­vá­lo­ga­tá­son ala­pul­nak: ki az, akit ked­velsz vagy ér­de­kes­nek ta­lálsz, ki­vel van va­la­mi­lyen kö­zös ér­dek­lő­dé­sed stb. A vi­lá­gi­ak ép­pen ilyen szem­pon­tok alap­ján vá­lo­gat­ják meg a ba­rá­ta­i­kat. Ez a faj­ta ba­rát­ság in­kább önző in­dí­té­ko­kon alap­szik sem­mint azon az ön­zet­len vá­gyon, ami min­den­kit szol­gál­ni akar, akit csak le­het. Az ilyen kap­cso­la­tok ki­re­kesz­tő­ek is: né­me­lyek előny­ben ré­sze­sül­nek, má­sok vi­szont ma­guk­ra ma­rad­nak.

Tedd fel a kér­dést ma­gad­nak: „Ki az én iga­zi csa­lá­dom? Kire van iga­zán időm? Is­ten a cél­ja ezek­nek a kap­cso­la­tok­nak?” Né­hány hi­tet­len ba­rát­ra kon­cent­rál­va, akik le­het, hogy soha nem fog­nak Jé­zus kö­ve­té­se mel­lett dön­te­ni, so­kan mel­lő­zöt­té vál­nak, akik ta­lán ez idő alatt ke­re­sik Is­tent. Ez nem sze­re­tet­tel­jes. Te­vé­ke­nyen nyi­tott­nak kell len­nünk min­den­ki felé, aki ép­pen most vá­gya­ko­zik Is­ten után.

Egy má­sik­hoz pe­dig így szólt: Kö­vess en­gem! De ő ezt kér­te: Uram, en­gedd meg, hogy előbb el­men­jek, és el­te­mes­sem apá­mat! Jé­zus így vá­la­szolt neki: Hadd te­mes­sék el a ha­lot­tak a ha­lot­ta­i­kat, te pe­dig menj el, és hir­desd az Is­ten or­szá­gát! (Lu­kács 9:59–60)

Jé­zus arra hív­ta ezt az em­bert, hogy hagy­ja má­sok­ra apja el­te­me­té­sét, hogy el­men­ve hir­det­hes­se az öröm­hírt azok­nak, akik ke­re­sik Is­tent. Azt mond­ta, hogy akik szel­le­mi­leg „ha­lot­tak” (azaz nem akar­nak Is­ten­nel élni), gon­dos­kod­hat­nak er­ről a fel­adat­ról. Ter­mé­sze­te­sen ez nem ér­tel­mez­he­tő sza­bály­ként, mint­ha hely­te­len len­ne va­la­kit is el­te­met­nünk. Azt vi­szont mu­tat­ja, hogy Jé­zus kész volt még a tár­sa­dal­mi nor­má­kat át­hág­va is az első hely­re ten­ni a szel­le­mi­leg fon­tos dol­go­kat, még ha ez­zel má­so­kat meg is bot­rán­koz­ta­tott. Ha egy ilyen ese­ményt, mint a te­me­tés, annyi­ra má­sod­la­gos­nak tar­tott, hogy in­kább a hi­tet­le­nek­re hagy­ta, ak­kor mennyi­vel ke­vés­bé töl­tött vol­na időt az­zal, hogy szük­ség­te­len dol­go­kat te­gyen ve­lük együtt?

Mind­ezek­ből lát­ha­tó, hogy Jé­zus nem tar­tot­ta he­lyes­nek, hogy hó­na­po­kat, sőt éve­ket tölt­sön el „tü­rel­me­sen” pró­bál­koz­va, csak­hogy em­be­re­ket vonz­zon ma­gá­hoz. Sza­va­i­val vi­lá­gos­sá tet­te kö­ve­té­sé­nek sür­gős­sé­gét és el­sőbb­sé­gét. Így min­den­kit szem­be­sí­tett a dön­tés­sel, hogy el­fo­gad­ja vagy el­uta­sít­ja e Is­ten hí­vá­sát. Is­tent vá­laszt­va mes­te­rü­ket is kö­vet­ni­ük kel­lett ab­ban, hogy meg­mu­tas­sák má­sok­nak, mit je­lent Is­ten or­szá­gá­nak a szol­gá­la­tát első hely­re ten­ni az éle­tük­ben.

Az iga­zi ba­rát­sá­gok nem el­fo­gult tet­szés­re épül­nek, ha­nem arra a kö­zös vágy­ra, hogy együtt szol­gál­juk Is­tent. Mély, sza­bad, ön­zet­len kap­cso­la­tok csak ak­kor ala­kul­nak ki, ha nem egy­más tet­szé­sét ke­res­sük, ha­nem Is­te­nét. Az ilyen kap­cso­la­tok bi­zony­sá­gok a vi­lág szá­má­ra ar­ról a sze­re­tet­ről, amit Is­ten mun­kál az Őt kö­ve­tők­ben (Já­nos 13:34).

Az em­be­rek sok szem­pont alap­ján vá­lo­gat­ják meg a ba­rá­ta­i­kat – gyak­ran a kö­zös ér­dek­lő­dés, em­be­ri szim­pá­tia, vagy egyé­ni ér­ték­rend­jük, ér­de­kük, il­let­ve más ha­son­ló fel­té­te­lek alap­ján, ame­lyek nagy­mér­ték­ben ön­ző­ek. Ez­zel szem­ben a ke­resz­té­nyek arra hi­va­tot­tak, hogy min­den­kit elő­íté­le­tek nél­kül sze­res­se­nek. Ez­zel a sze­re­tet­tel hív­hat­juk meg em­ber­tár­sa­in­kat arra, hogy meg­is­mer­jék Is­tent és az Ő sze­re­te­tét. Ha el­uta­sít­ják ezt a sze­re­te­tet, el kell fo­gad­nunk, hogy nem tu­dunk ne­kik se­gí­te­ni.

4.2 Az em­be­rek­hez való ra­gasz­ko­dás

Az em­be­rek­hez való ra­gasz­ko­dás ve­szé­lyez­te­ti az éle­tün­ket. So­kak szá­má­ra ugyan­is az a vágy, hogy sze­ret­te­ik üd­vö­zül­je­nek, nagy aka­dá­lya an­nak, hogy vi­lá­go­san meg­ítél­jék nyi­tott­sá­guk hi­á­nyát. Ez vi­szont, a ba­rá­tok és ro­ko­nok el­vá­rá­sai mi­att, meg­al­ku­vás­hoz ve­zet az Is­ten­nek való en­ge­del­mes­ség te­kin­te­té­ben. Így el­vész a tisz­tán­lá­tás az­zal kap­cso­lat­ban, hogy mi­lyen fon­tos min­den­ben Is­ten aka­ra­tát ke­res­ni. Ez ál­tal a ke­resz­tény élet mér­cé­je, az igaz­ság meg­vál­to­zik.

Jé­zus tud­ta, hogy az em­be­rek­hez való ra­gasz­ko­dás so­ka­kat vissza­tart majd at­tól, hogy be­men­je­nek Is­ten or­szá­gá­ba. Ő min­den­ki­nél job­ban sze­ret­te az em­be­re­ket és tu­da­tá­ban volt an­nak, hogy a sze­re­tet azt je­len­ti, nem le­het eny­hí­te­ni az üze­ne­tet, vagy meg­pró­bál­ni szé­le­seb­bé ten­ni a kes­keny utat. Nem le­het Is­ten­nel élni a ke­reszt fel­vé­te­le nél­kül.

Men­je­tek be a szo­ros ka­pun! Mert tá­gas az a kapu, és szé­les az az út, amely a kár­ho­zat­ba visz, és so­kan van­nak, akik be­men­nek azon. Mert szo­ros az a kapu, és kes­keny az az út, amely az élet­re visz, és ke­ve­sen van­nak, akik meg­ta­lál­ják azt. (Máté 7:13–14)

Azok, akik meg­pró­bál­ják ki­szé­le­sí­te­ni a kes­keny utat, hogy sze­ret­te­ik is el­fér­je­nek raj­ta, el­tér­nek Jé­zus üze­ne­té­től. Így nem tud­nak Is­ten­hez ve­zet­ni má­so­kat és ők ma­guk is el­té­vesz­tik az élet­re ve­ze­tő utat. Má­sok el­vá­rá­sa­i­hoz al­kal­maz­kod­nunk va­ló­já­ban nem sze­re­tet, még ha an­nak is tű­nik vagy érez­zük.

Nyo­mós oka volt an­nak, hogy Jé­zus ezt mond­ta az őt kö­ve­tők­nek:

Aki job­ban sze­re­ti ap­ját vagy any­ját, mint en­gem, az nem mél­tó hoz­zám; aki job­ban sze­re­ti fiát vagy le­á­nyát, mint en­gem, az nem mél­tó hoz­zám; és aki nem ve­szi fel ke­reszt­jét, és nem kö­vet en­gem, az nem mél­tó hoz­zám. Aki meg­ta­lál­ja éle­tét, az el­vesz­ti azt, aki pe­dig el­vesz­ti éle­tét énér­tem, az meg­ta­lál­ja azt. (Máté 10:37–39)

5 Se­ké­lyes kö­zös­sé­gi élet

A „sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ció” aka­dá­lyoz­za a mé­lyebb kö­zös­sé­gi éle­tet. Ah­hoz ugyan­is, hogy fenn­tart­hasd kap­cso­la­ta­i­dat a nem hí­vők­kel, – adott eset­ben sok – időt kell ve­lük töl­te­ned. Ha min­den hívő ezt ten­né, ak­kor nem tud­ná­nak szo­ros, oda­adó kap­cso­la­to­kat épí­te­ni egy­más­sal, mert mind­egyi­kük kü­lön­fé­le dol­gok­kal len­ne el­fog­lal­va. Ne­he­zen ta­lál­ná­nak időt arra, hogy össze­jöj­je­nek, mi­vel az egyik röp­lab­dá­zik hét­főn­ként, a má­sik ked­den­ként mű­vész klub­ba jár, a har­ma­dik szer­dá­ra meg­be­szél­te, hogy meg­néz egy fil­met a kol­lé­gák­kal, és így to­vább. Egy­sze­rű­en nincs idő arra, hogy min­den nap ta­lál­koz­za­nak, hogy ol­vas­sák a Bib­li­át és meg­osszák az éle­tü­ket egy­más­sal. Ez nem az az élet­pél­da, ami­ről az Új­szö­vet­ség­ben ol­va­sunk. A je­ru­zsá­le­mi gyü­le­ke­zet­ről így ír az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei:

Ők pe­dig ki­tar­tó­an részt vet­tek az apos­to­li ta­ní­tás­ban, a kö­zös­ség­ben, a ke­nyér meg­tö­ré­sé­ben és az imád­ko­zás­ban. Fé­le­lem tá­madt min­den lé­lek­ben, és az apos­to­lok ál­tal sok cso­da és jel tör­tént. Mind­azok pe­dig, akik hit­tek, együtt vol­tak, és min­de­nük kö­zös volt. Va­gyo­nu­kat és ja­va­i­kat el­ad­ták, szét­osz­tot­ták min­den­ki­nek: aho­gyan ép­pen szük­ség volt rá. Min­den­nap áll­ha­ta­to­san, egy szív­vel, egy lé­lek­kel vol­tak a temp­lom­ban, és ami­kor há­zan­ként meg­tör­ték a ke­nye­ret, öröm­mel és tisz­ta szív­vel ré­sze­sül­tek az étel­ben; di­csér­ték Is­tent, és ked­vel­te őket az egész nép. Az Úr pe­dig nap­ról nap­ra nö­vel­te a gyü­le­ke­ze­tet az üd­vö­zü­lők­kel. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2:42–47)

A ke­resz­té­nyek egy­más­nak ad­ták az éle­tü­ket és má­so­kat is az eb­ben való rész­vé­tel­re hív­tak. Kö­zös­sé­gi éle­tük sem­mi­kép­pen sem volt aka­dá­lya an­nak, hogy le­gyen elég ide­jük hív­ni a nem hí­vő­ket az Is­ten­nel való élet­re. Az Új­szö­vet­ség­ben sok bi­zony­sá­gunk van ar­ról, ho­gyan mun­kál­kod­tak együtt az evan­gé­li­um hir­de­té­sé­ben ahe­lyett, hogy min­den­ki a sa­ját sze­mé­lyes „kül­de­té­sét” töl­töt­te vol­na be. Föl­di ja­va­ik meg­osz­tá­sá­val tá­mo­gat­ták egy­mást, és így több ere­jük sza­ba­dult fel a ta­nú­ság­té­tel­re és a kö­zös­ség­re. Egy­más irán­ti sze­re­te­tük és egy­sé­gük ta­nú­sá­ga volt an­nak a vál­to­zás­nak, amit a meg­vál­tás hoz az éle­tünk­be, és jól szem­lél­tet­te, mit je­lent, ha va­la­ki egész éle­tét Krisz­tus­nak adja.

Vi­gyáz­za­tok, test­vé­re­im, sen­ki ne sza­kad­jon el kö­zü­le­tek az élő Is­ten­től hi­tet­len és go­nosz szív­vel. Sőt buz­dít­sá­tok egy­mást min­den egyes na­pon, amíg tart a ma, hogy a bűn csá­bí­tá­sa kö­zü­le­tek sen­kit meg ne ke­mé­nyít­sen. Mert ré­sze­se­i­vé let­tünk Krisz­tus­nak, ha azt a bi­zal­mat, amely kez­det­ben élt ben­nünk, mind­vé­gig szi­lár­dan meg­tart­juk. (Zsi­dó le­vél 3:12–14)

A Zsi­dó le­vél író­ja arra buz­dít­ja a ke­resz­té­nye­ket eb­ben az igé­ben, hogy min­den nap tö­rőd­je­nek egy­más szel­le­mi éle­té­vel. Buz­dí­tá­sát ko­moly fi­gyel­mez­te­tés­sel köti össze, hogy biz­to­sít­sa, min­den­ki meg­kap­ja a szük­sé­ges se­gít­sé­get a bűn fe­let­ti győ­ze­lem­hez. A szent­sé­gért foly­ta­tott harc ter­mé­sze­te­sen el­ve­zet arra a fel­is­me­rés­re, hogy gyen­gék va­gyunk és sok meg­erő­sí­tés­re van szük­sé­günk ke­resz­tény utun­kon.

6 De mit mond a má­sik ol­dal?

Most, hogy vé­gig­men­tünk né­hány prob­lé­mán, amit a „sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ció” mód­sze­re rejt ma­gá­ban, a so­ro­za­tunk be­fe­je­ző ré­sze­ként meg­szó­lal­tat­juk a „sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ció” vé­del­me­ző­it is. Mi­vel in­do­kol­ják meg ezt a misszi­ós mód­szert, és ho­gyan lás­suk az ál­ta­luk fel­ho­zott ér­ve­ket a Bib­lia fé­nyé­ben?


Végjegyzetek

  1. A “sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ció” meg­ne­ve­zés meg­té­vesz­tő. Jól­le­het az evan­gé­li­um az Is­ten­nel és a töb­bi hí­vő­vel való sze­re­tet­kap­cso­lat­ra szó­ló meg­hí­vás, az em­lí­tett misszi­ós mód­szer ép­pen ezt a vi­lá­gos üze­ne­tet hí­gít­ja fel kü­lön­fé­le vi­lá­gi­as prog­ra­mok­ban való rész­vé­tel­lel. Emi­att az írá­sunk­ban kö­vet­ke­ze­te­sen idé­ző­jel­be téve em­lít­jük.


A „sze­mé­lyes evan­ge­li­zá­ció” meg­ne­ve­zés meg­té­vesz­tő. Jól­le­het az evan­gé­li­um az Is­ten­nel és a töb­bi hí­vő­vel való sze­re­tet­kap­cso­lat­ra szó­ló meg­hí­vás, az em­lí­tett misszi­ós mód­szer ép­pen ezt a vi­lá­gos üze­ne­tet hí­gít­ja fel kü­lön­fé­le vi­lá­gi­as prog­ra­mok­ban való rész­vé­tel­lel. Emi­att az írá­sunk­ban kö­vet­ke­ze­te­sen idé­ző­jel­be téve em­lít­jük.

Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék. (1 Korinthus levél 2:1–5)

Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. (Zsidó levél 11:13)

Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket: tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak. (1 Péter levél 2:11)

Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. (Róma levél 12:1–2)

Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? (2 Korinthus levél 6:14)

Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az ÚR törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz. Nem így járnak a bűnösök, hanem úgy, mint a pelyva, amelyet szétszór a szél. Ezért nem állhatnak meg a bűnösök az ítélet idején és a vétkesek az igazak közösségében. Mert ismeri az ÚR az igazak útját, a bűnösök útja pedig semmibe vész. (Zsoltár 1)

Bizony, elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint kicsapongásokban, kívánságokban, részegeskedésekben, dorbézolásokban, tivornyázásokban és szentségtelen bálványimádásokban éltetek. Azért csodálkoznak rajtatok, sőt káromolnak titeket, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába. De számot fognak adni annak, aki készen áll ítélni élőket és holtakat. (1 Péter levél 4:3–5)

Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe. (Máté 10:34–36)

Ha pedig vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted a testvéredet. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek! Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt! Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is. (Máté 18:15–18)

Paráznák, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik Istennek. Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás ok nélkül mondja: „Irigységre kívánkozik a lélek, amely bennünk lakozik”? De még nagyobb kegyelmet is ad, ezért mondja: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” (Jakab levél 4:4–6)

Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekedjük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. (1 János levél 1:5–7)

Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. (János 17:15)

Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek? (János 5:44)

Jóllehet a vezetők közül is sokan hittek benne, mégsem vallották meg ezt a farizeusok miatt, nehogy kizárják őket a zsinagógából; mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét. (János 12:42–43)

Mert aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében. (Lukács 9:26)

Most tehát az embereket akarom meggyőzni vagy Istent? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája. (Galata levél 1:10)

Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! (János 13:34)