Mit je­lent ke­resz­tény­nek len­ni?

Va­ló­ban min­den­ki ke­resz­tény, aki an­nak mond­ja ma­gát? Mi­ért fon­tos tud­ni, hogy ki ke­resz­tény? Mit je­lent ke­resz­tény­nek len­ni?

1 Be­ve­ze­tő gon­do­la­tok

Jé­zus két út­ról be­szélt: egy kes­keny út­ról, amely Is­ten­hez ve­zet, és ame­lyen ke­ve­sen jár­nak, és egy szé­les út­ról, ami a ve­sze­de­lem­re visz.^[1] Tu­da­tá­ban volt an­nak, hogy a leg­több em­ber nem lesz kész őt kö­vet­ni, és éle­té­ben azt a he­lyet adni Is­ten­nek, ami Őt meg­il­le­ti. Saj­nos ma­nap­ság igen nagy azok­nak a val­lá­sos, lát­szat­ra ke­resz­tény „al­ter­na­tív utak­nak” a kí­ná­la­ta, ame­lyek Jé­zus út­já­tól me­rő­ben el­tér­nek. Ez még olyan em­be­re­ket is ko­mo­lyan össze­za­var­hat, akik őszin­tén ke­re­sik Is­tent. Ez az egyik oka an­nak, hogy meg­fo­gal­maz­tuk ezt az írá­sun­kat. A Bib­lia alap­ján sze­ret­nénk se­gí­te­ni an­nak meg­ér­té­sé­ben, hogy mit je­len­te­nek Jé­zus kö­ve­tés­re hívó sza­vai, még ha itt csak a leg­lé­nye­ge­sebb dol­gok­ra szo­rít­koz­ha­tunk is. Ha hívő em­ber vagy, le­gyen ez az írás buz­dí­tás arra, hogy éle­te­det a bib­li­ai igék és gon­do­la­tok fé­nyé­ben meg­vizs­gáld. Ter­mé­sze­te­sen sze­ret­nénk, ha olyan em­be­rek­nek is se­gí­te­ne, akik még nem hisz­nek, hogy ők is meg­ta­lál­ják a Bib­li­á­ból meg­is­mer­he­tő utat Is­ten­hez.

Min­den­kit arra hí­vunk, hogy is­mer­jen meg ben­nün­ket, együtt kö­ves­sük Jé­zust és osszuk meg egy­más­sal azo­kat az örö­mö­ket és ki­hí­vá­so­kat, ame­lyek eh­hez az út­hoz tar­toz­nak.

2 A mai hely­zet

Je­len­leg hi­va­ta­lo­san a vi­lág né­pes­sé­gé­nek mint­egy har­ma­da ne­ve­zi ma­gát ke­resz­tény­nek. So­kan kö­zü­lük azon­ban nem ke­resz­tény­ként él­nek. A nem ke­resz­té­nyek­ben ez gyak­ran el­len­szen­vet vált ki a ke­resz­tény­ség­gel szem­ben, mi­vel az ese­tek több­sé­gé­ben nem lát­nak sem­mi­lyen, il­let­ve sem­mi­lyen lé­nye­ges kü­lönb­sé­get a sa­ját éle­tük és a „ha­gyo­má­nyos ke­resz­té­nyek” éle­te kö­zött.

Jé­zus maga be­szélt ar­ról, hogy so­kak­nak, akik őt uruk­nak ne­ve­zik, nagy csa­ló­dás­ban lesz ré­szük. Nem áll­hat­nak majd meg Jé­zus előtt, noha azt hit­ték ma­guk­ról, hogy ke­resz­té­nyek. Er­ről pél­dá­ul a Máté 7:21–23-ban ol­vas­ha­tunk:

Nem min­den­ki megy be a mennyek or­szá­gá­ba, aki ezt mond­ja ne­kem: URam, URam, ha­nem csak az, aki cse­lek­szi az én mennyei Atyám aka­ra­tát. So­kan mond­ják majd ne­kem ama na­pon: Uram, Uram, nem a te ne­ved­ben prófétáltunk‑e, nem a te ne­ved­ben űztünk‑e ki ör­dö­gö­ket, és nem a te ne­ved­ben tettünk‑e sok cso­dát? És ak­kor ki­je­len­tem ne­kik: So­ha­sem is­mer­te­lek ti­te­ket, tá­voz­za­tok tő­lem, ti go­nosz­te­vők!

Ezek a sza­vak óva in­te­nek a val­lá­sos ön­be­csa­pás­tól. So­kan lesz­nek, akik úgy vé­lik, nagy dol­go­kat tet­tek Jé­zus ne­vé­ben és így biz­to­san hoz­zá tar­toz­nak. Jé­zus vi­szont el fog­ja őket uta­sí­ta­ni, mert ugyan Úr­nak ne­vez­ték őt, még­sem él­tek a sza­vai sze­rint.

3 Mit je­len­te­nek Jé­zus meg­té­rés­re hívó sza­vai?

Azok az em­be­rek, akik­hez Jé­zus be­szélt, mind­annyi­an „val­lá­so­sak” vol­tak. Hit­tek Is­ten­ben, és alap­ve­tő­en tud­ták, hogy fe­le­lő­sek Is­ten előtt azért, aho­gyan él­nek. En­nek el­le­né­re Jé­zus meg­té­rés­re hív­ta őket. Lát­ta a prob­lé­má­kat az éle­tük­ben, és szó­vá tet­te azo­kat: kö­zöm­bös­sé­gü­ket, csak száj­jal gya­ko­rolt is­ten­tisz­te­le­tü­ket, ön­iga­zult­sá­gu­kat, ön­fe­jű­sé­gü­ket és is­ten­fé­lel­mük hi­á­nyát. Tud­ta, hogy el fog­nak vesz­ni, ha nem tér­nek meg, ha nem akar­ják bű­ne­i­ket be­lát­ni és meg­bán­ni azo­kat.

Ma is sok val­lá­sos em­ber van, akik­nek lát­ha­tó az éle­té­ben, hogy szin­te tel­je­sen kö­zöm­bös szá­muk­ra, mi Is­ten aka­ra­ta. Amit Jé­zus Ézsa­i­ás köny­vé­ből kor­tár­sai szá­má­ra idé­zett, az ma is ugyan­olyan idő­sze­rű:

Kép­mu­ta­tók, ta­lá­ló­an pró­fé­tált ró­la­tok Ézsa­i­ás: Ez a nép csak aj­ká­val tisz­tel en­gem, a szí­ve azon­ban tá­vol van tő­lem. (Máté 15:7–8)

Is­ten lát­ja, hogy mi van az em­ber szí­vé­ben. Nem té­veszt­het­jük meg Őt val­lá­sos cse­le­ke­de­tek­kel, és fon­tos, hogy ma­gun­kat se csap­juk be. A Te­rem­tőnk irán­ti egye­dü­li he­lyes hoz­zá­ál­lás csak az le­het, hogy az első he­lyet ad­juk Neki a szí­vünk­ben. Ez azt je­len­ti, dön­tést kell hoz­nunk ab­ban, hogy min­dent Neki ren­de­lünk alá – aho­gyan ez ki­fe­je­zés­re jut a Jé­zus ál­tal leg­na­gyobb­nak és leg­fon­to­sabb­nak tar­tott pa­ran­cso­lat­ban.

Ek­kor oda­ment az írás­tu­dók kö­zül egy, aki hal­lot­ta őket vi­táz­ni, és mi­vel tud­ta, hogy Jé­zus jól meg­fe­lelt ne­kik, meg­kér­dez­te tőle: „Me­lyik a leg­főbb az összes pa­ran­cso­lat kö­zül?” Jé­zus így vá­la­szolt: „A leg­főbb ez: Hall­jad, Iz­rá­el, az Úr, a mi Is­te­nünk, egy Úr, és sze­resd az Urat, a te Is­te­ne­det tel­jes szí­ved­ből, tel­jes lel­ked­ből, tel­jes el­méd­ből és tel­jes erőd­ből. A má­so­dik ez: Sze­resd fe­le­ba­rá­to­dat, mint ma­ga­dat. Nin­csen más, ezek­nél na­gyobb pa­ran­cso­lat.” Az írás­tu­dó ezt mond­ta neki: „Jól van, Mes­ter, he­lye­sen mond­tad, hogy egy Is­ten van, és raj­ta kí­vül nin­csen más; és ha sze­ret­jük őt tel­jes szí­vünk­ből, tel­jes el­ménk­ből és tel­jes erőnk­ből, és ha sze­ret­jük fe­le­ba­rá­tun­kat, mint ma­gun­kat, sok­kal több az min­den égő és vé­res ál­do­zat­nál.” (Márk 12:28–33)

Is­ten tö­ké­le­tes sze­re­te­tét aján­dé­koz­za ne­künk. A Vele való sze­re­tet­kap­cso­lat azt je­len­ti, hogy mi is min­den erőnk­kel és tel­jes szí­vünk­kel sze­ret­ni akar­juk Őt, mint aho­gyan egy gyer­mek sze­re­ti az édes­ap­ját. A gyer­mek nem hagy­ja fi­gyel­men kí­vül apja aka­ra­tát, ha­nem bí­zik ben­ne és en­ge­del­mes­ke­dik neki.

A té­koz­ló fiú pél­dá­za­ta^[2] szem­lé­le­te­sen le­ír­ja, mit je­lent a meg­té­rés. A té­koz­ló fiú a sa­ját út­ját akar­ta jár­ni, az apai ház­tól tá­vol, vi­lá­gi szó­ra­ko­zás­ban és bű­nök­ben akar­ta meg­ta­lál­ni a bol­dog­sá­gát. Nem ér­de­kel­te, hogy apja mit gon­dol er­ről. Ami­kor az­tán be­lát­ta, hogy éle­te zsák­ut­cá­ba fu­tott, ak­kor meg­aláz­ko­dott, és össze­tört szív­vel vissza­tért ap­já­hoz. Na­gyon bán­ta, hogy ennyi­re meg­ve­tet­te apja sze­re­te­tét. Tud­ta, hogy sem­mit sem te­het jóvá. Az egyet­len le­he­tő­sé­ge az volt, hogy be­is­me­ri vét­két, és bíz­va apja jó­sá­gá­ban és ir­gal­má­ban bo­csá­na­tot kér tőle. Meg­té­ré­sé­nek va­ló­di­sá­ga ab­ban is meg­mu­tat­ko­zott, hogy at­tól kezd­ve en­ge­del­me­sen ap­ját akar­ta szol­gál­ni. Apja pe­dig meg­ölel­te őt, gyű­rűt hú­zott uj­já­ra, sa­rut adott lá­bá­ra, és ün­nep­sé­get ren­de­zett anél­kül, hogy bár­mi­lyen szem­re­há­nyás­sal il­let­te vol­na fiát. Bű­nét meg­bo­csá­tot­ta, kap­cso­la­tuk hely­re­állt. Ez­zel a té­koz­ló fiú éle­te tel­je­sen új kez­de­tet vett, aho­gyan ezt az apa a pél­dá­zat­ban ki­fe­je­zi:

[…] mert ez az én fiam meg­halt és fel­tá­ma­dott, el­ve­szett és meg­ta­lál­ta­tott. És vi­ga­doz­ni kezd­tek. (Lu­kács 15:24)

Jé­zus ez­zel a pél­dá­zat­tal azt akar­ta mu­tat­ni, hogy aki bű­ne­it őszin­tén meg­bán­ja, azt Is­ten gyer­me­ké­vé fo­gad­ja és min­den bű­nét meg­bo­csát­ja. Ez­zel re­mény­sé­get akart adni a vi­lág­ban élő min­den „té­koz­ló fi­ú­nak”, hogy sza­bad az út az atyai ház felé. Sőt, a sze­re­tő atya fi­gye­li az utat és ki­fe­je­zet­ten vár­ja, hogy „el­ve­szett” fia mi­kor tér vissza hoz­zá. Aki en­ge­di, hogy ez a sze­re­tet meg­érint­se, an­nak olyan öröm lesz a meg­té­rés, mint ami­lyen a té­koz­ló fiú örö­me volt, aki ha­za­tér­he­tett. Jé­zus aláb­bi sza­vai is ezt az örö­möt ír­ják le:

Ha­son­ló a mennyek or­szá­ga a szán­tó­föld­ben el­rej­tett kincs­hez, ame­lyet az em­ber, mi­u­tán meg­ta­lált, el­rejt, örö­mé­ben el­megy, el­ad­ja min­de­nét, ami­je van, és meg­ve­szi azt a szán­tó­föl­det. Ha­son­ló a mennyek or­szá­ga a ke­res­ke­dő­höz is, aki szép gyön­gyö­ket ke­res. Ami­kor egy nagy­ér­té­kű gyöngy­re ta­lál, el­megy, el­ad­ja min­de­nét, ami­je van, és meg­vá­sá­rol­ja azt. (Máté 13:44–46)

Aki meg­ér­ti, mi­lyen kincs az, hogy Is­ten sze­ret min­ket és va­ló­di éle­tet akar ne­künk aján­dé­koz­ni, az kész lesz min­den mást „el­ad­ni” ezért. Aki ezt nem akar­ja, mert egyéb dol­gok annyi­ra „ér­té­ke­sek” szá­má­ra, hogy Is­te­nért sem kész le­mon­da­ni ró­luk, az az örök­ké­va­ló­ság­ban nem lesz Vele. Ezt mu­tat­ja a gaz­dag ifjú Jé­zus­sal való ta­lál­ko­zá­sa is:

Ami­kor út­nak in­dult, oda­fu­tott hoz­zá egy em­ber, és térd­re bo­rul­va előt­te, azt kér­dez­te tőle: „Jó Mes­ter, mit te­gyek, hogy el­nyer­jem az örök éle­tet? Jé­zus így szólt hoz­zá: „Mi­ért mon­dasz en­gem jó­nak? Sen­ki sem jó az egy Is­te­nen kí­vül. Tu­dod a pa­ran­cso­la­to­kat: Ne ölj, ne pa­ráz­nál­kodj, ne lopj, ne ta­nús­kodj ha­mi­san, ne ká­ro­síts meg sen­kit, tisz­teld apá­dat és anyá­dat. Az pe­dig ezt mond­ta neki: „Mes­ter, mind­eze­ket meg­tar­tot­tam if­jú­sá­gom­tól fog­va. Jé­zus mi­u­tán rá­te­kin­tett, meg­ked­vel­te, és ezt mond­ta neki: „Egy va­la­mi hi­ány­zik még be­lő­led: menj, add el, amid van, és oszd szét a sze­gé­nyek kö­zött, ak­kor kin­csed lesz a menny­ben; az­után jöjj, és kö­vess en­gem. A vá­lasz mi­att el­bo­rult az em­ber arca, és szo­mo­rú­an tá­vo­zott, mert nagy va­gyo­na volt. (Márk 10:17–22)

Ez az em­ber Is­ten­hez sze­re­tett vol­na jut­ni, és több dol­got tett is ezért. Azon­ban ra­gasz­ko­dott a va­gyo­ná­hoz. Nem volt kész min­dent fel­ad­ni Jé­zus kö­ve­té­sé­ért. Jé­zus vi­szont nem en­ge­dett eb­ből az el­vá­rás­ból. Nem fu­tott utá­na, hogy komp­ro­misszu­mos meg­ol­dást ajánl­jon fel neki. Nem fér össze az Is­tent meg­il­le­tő sze­re­tet­tel és tisz­te­let­tel, hogy va­la­mit vissza­tart­sunk Tőle. Ez­zel Jé­zus ne­künk is meg­mu­tat­ta, hogy nem le­he­tünk ke­resz­té­nyek anél­kül a fel­tét­len kész­ség nél­kül, hogy ma­gun­kat és min­de­nün­ket, amink csak van, Is­ten­nek át­ad­juk. A kö­vet­ke­ző rész­ben rész­le­te­seb­ben lesz er­ről szó.

4 „Kö­vess en­gem!” – A kö­ve­tés ko­moly­sá­gá­ról

Jé­zus aláb­bi sza­va­it az­után mond­ta, hogy elő­ször be­szélt szen­ve­dé­se­i­ről. Ezek a sza­vak igen vi­lá­gos­sá te­szik kö­ve­té­sé­nek ko­moly­sá­gát, vagy­is azt, mit je­lent a ke­resz­tény élet.

Az­után így szólt mind­nyá­juk­hoz: „Ha va­la­ki én­utá­nam akar jön­ni, ta­gad­ja meg ma­gát, ve­gye fel na­pon­ként a ke­reszt­jét, és kö­ves­sen en­gem. Mert aki meg akar­ja men­te­ni az éle­tét, el­vesz­ti, aki pe­dig el­vesz­ti az éle­tét énér­tem, meg­men­ti azt. Mert mit hasz­nál az em­ber­nek, ha az egész vi­lá­got meg­nye­ri, ön­ma­gát pe­dig el­vesz­ti vagy rom­lás­ba vi­szi? Mert aki szé­gyell en­gem és az én be­szé­de­i­met, azt az Em­ber­fia is szé­gyell­ni fog­ja, ami­kor el­jön a maga, az Atya és a szent an­gya­lok di­cső­sé­gé­ben. (Lu­kács 9:23–26)

Noha ezek a sza­vak annyi­ra vi­lá­go­sak, ma­nap­ság alig van va­la­ki, aki ko­mo­lyan ve­szi őket. Azok kö­zül, akik ma­gu­kat ke­resz­té­nyek­nek ne­ve­zik, csak igen ke­ve­sen gon­dol­koz­nak el va­ló­ban ró­luk. Aki vi­szont ke­resz­tény akar len­ni, an­nak fel kell ten­nie a kér­dést, hogy mit je­lent az éle­té­re néz­ve, a min­den­na­pi élet­ben az ön­meg­ta­ga­dás, a ke­reszt fel­vé­te­le, az élet el­vesz­té­se, va­la­mint mit je­lent Jé­zust és az ő be­szé­de­it szé­gyell­ni. Hi­szen Jé­zus eze­ket a sza­va­kat mind­nyá­juk­hoz in­téz­te, nem csak né­hány ta­nít­vá­nyá­hoz, akik kü­lö­nö­sen ko­mo­lyan akar­ták ven­ni az ő kö­ve­té­sét.

4.1 Ön­meg­ta­ga­dás

Ha va­ló­ban Jé­zus nyom­do­ka­i­ba aka­runk lép­ni, ak­kor tisz­tá­ban kell len­nünk az­zal, hogy eh­hez az út­hoz tel­jes el­szánt­ság­ra van szük­ség. Nem jár­ha­tunk raj­ta, ha ra­gasz­ko­dunk a sa­ját ter­ve­ink­hez, kí­ván­sá­ga­ink­hoz és cél­ja­ink­hoz, hi­szen konf­lik­tus­ba ke­rül­nénk ön­ma­gunk­kal: sa­ját aka­ra­tunk és Is­ten aka­ra­ta kö­zött ide-oda in­ga­doz­nánk, és ez el­ven­né min­den erőn­ket, ami­re a cse­lek­vés­hez szük­sé­günk len­ne. Az ön­meg­ta­ga­dás azt je­len­ti, hogy tet­te­in­ket nem sa­ját ma­gunk ha­tá­roz­zuk meg, ha­nem éle­tünk irá­nyí­tá­sát tel­je­sen Is­ten­nek ad­juk át. Csak Is­ten az, aki­nek min­den­re van rá­lá­tá­sa, és Ő tud­ja a leg­job­ban, hogy mi a jó ne­künk és má­sok­nak. Ezért Ben­ne job­ban bíz­ha­tunk, mint sa­ját ma­gunk­ban. Aki nem kész arra, hogy sa­ját el­kép­ze­lé­se­it alá­ren­del­je Is­ten­nek, az nem ta­pasz­tal­hat­ja meg az Ő ve­ze­té­sét, és nem szol­gál­hat Neki.

4.2 Ke­reszt­hor­do­zás

Bi­zo­nyá­ra nem vé­let­len az, hogy Jé­zus a fent idé­zett sza­va­it ak­kor mond­ta, ami­kor meg­jö­ven­döl­te szen­ve­dé­se­it.^[3] Hi­szen mi sem jár­ha­tunk ezen az úton, ha nem va­gyunk ké­szek arra, hogy szen­ved­jünk. Erre utal a ke­reszt. A ke­reszt vi­lá­gos­sá te­szi, hogy Jé­zus olyan mér­ték­ben állt szem­be a vi­lág­gal, hogy a vi­lág nem akar­ta őt meg­tűr­ni. Ke­resz­tény­ként mi is ta­pasz­tal­ni fog­juk ezt a konf­lik­tust. Ne­künk is szá­mol­nunk kell el­uta­sí­tás­sal vagy rá­gal­ma­zá­sok­kal, ami­kor Is­ten igé­jé­ről be­szél­ve az em­be­rek szem­be­sül­nek bű­nös­sé­gük­kel. El­ve­szít­het­jük „nagy­ra­be­csü­lé­sü­ket” is, mert olyan dol­go­kat mon­dunk ne­kik, ame­lyek szá­muk­ra kel­le­met­le­nek, ame­lyek mi­att vét­ke­sek­nek érez­he­tik ma­gu­kat. Jé­zus nem­csak azt mond­ja, hogy hor­doz­zuk el eze­ket, ha­nem azt is, hogy örül­jünk, ha ilye­nek tör­tén­nek ve­lünk.

Bol­do­gok vagy­tok, ami­kor gyű­löl­nek ti­te­ket az em­be­rek, és ami­kor ki­kö­zö­sí­te­nek, gya­láz­nak ben­ne­te­ket, és ki­tör­lik ne­ve­te­ket mint go­nosz ne­vet, az Em­ber­fi­á­ért. Örül­je­tek azon a na­pon, és uj­jong­ja­tok! Íme, nagy a ti ju­tal­ma­tok a menny­ben, mert ugyan­ezt tet­ték atyá­ik a pró­fé­ták­kal. (Lu­kács 6:22–23)

So­kan, akik ma­gu­kat ke­resz­tény­nek ne­ve­zik, nem ké­szek arra, hogy Jé­zus sza­va­it és el­vá­rá­sa­it má­sok előtt kép­vi­sel­jék. Szé­gyel­lik ma­gu­kat, mert nem fe­lel­nek meg a kor­szel­lem­nek, amely­től ide­gen az, hogy va­la­ki egy ob­jek­tív igaz­ság­ban higgyen, és Jé­zus­ban lás­sa azt, aki ezt az igaz­sá­got ne­künk, em­be­rek­nek el­hoz­ta. Nem akar­nak el­ma­ra­dott­nak vagy in­to­le­ráns­nak lát­sza­ni. Ez azon­ban nem más, mint Jé­zus el­áru­lá­sa ahe­lyett, hogy az ő ol­da­lán áll­ná­nak. Ezért Jé­zus sem fog ezek­nek az em­be­rek­nek az ol­da­lá­ra áll­ni, ami­kor majd Is­ten előtt egy­szer szá­mot kell ad­ni­uk az éle­tük­ről.

Mind­ezek a gon­do­la­tok vi­lá­go­san lát­ha­tók Jé­zus sza­va­i­ban a Lu­kács 9:57–62-ben.

Ami­kor men­tek az úton, va­la­ki ezt mond­ta neki: „Kö­vet­lek, akár­ho­va mégy. Jé­zus azon­ban így fe­lelt: „A ró­kák­nak bar­lang­juk van, és az égi ma­da­rak­nak fész­kük, de az Em­ber­fi­á­nak nincs hova fe­jét le­haj­ta­nia. Egy má­sik­hoz pe­dig így szólt: „Kö­vess en­gem!” De ő ezt kér­te: „Uram, en­gedd meg, hogy előbb el­men­jek, és el­te­mes­sem apá­mat.” Jé­zus így vá­la­szolt neki: „Hadd te­mes­sék el a ha­lot­tak a ha­lot­ta­i­kat, te pe­dig menj el, és hir­desd az Is­ten or­szá­gát!” Egy má­sik is ezt mond­ta: „Kö­vet­lek, Uram, de előbb en­gedd meg, hogy bú­csút ve­gyek há­zam né­pé­től.” Jé­zus pe­dig így fe­lelt: „Aki az eke szar­vá­ra te­szi a ke­zét, és hát­ra­te­kint, nem al­kal­mas az Is­ten or­szá­gá­ra.”

„A ró­kák­nak bar­lang­juk van és az égi ma­da­rak­nak fész­kük…” – Jé­zus kö­ve­té­se nem könnyű, hi­szen le­mon­dá­sok­kal jár együtt, ame­lyek­re fel kell ké­szül­nünk. Jé­zus nem azt akar­ja mon­da­ni, hogy ke­resz­tény­ként ne le­gyen la­ká­sunk, de ahogy ő nem ren­dez­ke­dett be itt a föl­dön ké­nyel­mes élet­re, úgy ne­künk is ab­ban a tu­dat­ban kell él­nünk, hogy va­ló­di ha­zánk a menny­ben van. Ez kell, hogy késszé te­gyen min­ket arra, hogy itt és most min­dent el­ve­szít­sünk, ami úgy tű­nik, hogy a mi­énk, és ide­ge­nek le­gyünk ezen a vi­lá­gon.

„Te­mes­sék el a ha­lot­tak a ha­lot­ta­i­kat…” – Jé­zus itt nem ál­ta­lá­ban akar­ja meg­til­ta­ni a ta­nít­vá­nya­i­nak, hogy te­me­tés­ről gon­dos­kod­ja­nak. Lát­ta, hogy ez az em­ber az Is­ten or­szá­gá­ért való mun­kál­ko­dást föl­di kö­te­le­zett­sé­gek után akar­ta ál­lí­ta­ni, ezért igen szél­ső­sé­ges sza­vak­kal fe­jez­te ki, hogy mi­nek van el­sőbb­sé­ge. Ke­resz­tény­ként se­gí­te­ni tu­dunk az em­be­rek­nek ab­ban, hogy meg­ta­lál­ják az örök éle­tet. Tu­da­tá­ban kell len­nünk an­nak, hogy ez a leg­fon­to­sabb fel­ada­tunk. A „ha­lot­tak”, akik­nek a ha­lot­ta­i­kat el kell te­met­ni­ük, olyan em­be­rek, akik nem en­ge­dik, hogy Is­ten az élet­re hív­ja őket. Te­hát szel­le­mi­leg ha­lot­tak, és így sen­ki­nek sem tud­nak Is­ten aka­ra­ta sze­rint se­gí­te­ni.

„Aki az eke szar­vá­ra te­szi a ke­zét…” – Jé­zus vá­la­sza mu­tat­ja, hogy itt nem egy­sze­rű­en ar­ról volt szó, hogy az il­le­tő sze­re­tett vol­na el­kö­szön­ni. Jé­zus en­nél az em­ber­nél az el­szánt­ság hi­á­nyát lát­ta amö­gött a vágy mö­gött, hogy el­bú­csúz­zon. Aki azon­ban ke­se­reg­ve és fél­szív­vel hagy­ja hát­ra régi éle­tét, az nem lesz ké­pes arra, hogy a Jé­zus kö­ve­té­sé­vel járó ki­hí­vá­so­kat fel­vál­lal­ja.

5 A meg­té­rés gyü­möl­cse: a szent élet

Ha va­la­ki meg­bán­ja bű­ne­it és ke­resz­tény­ként akar élni, a té­koz­ló fi­ú­hoz ha­son­ló­an fel fog­ja adni azo­kat a dol­go­kat, ame­lyek­ről meg­ér­tet­te, hogy bű­nös dol­gok, még ak­kor is, ha az ön­meg­ta­ga­dás­ba ke­rül. So­kan, akik ma­gu­kat ke­resz­tény­nek ne­ve­zik, nem har­col­nak ko­mo­lyan a vét­ke­ik el­len. Mi­vel nem akar­nak fel­ad­ni bi­zo­nyos bű­nö­ket, ön­ma­gu­kat be­csap­va túl­lép­nek azo­kon. Nem is akar­ják bű­nök­nek lát­ni őket csu­pán gyen­ge­ség­nek vagy füg­gő­ség­nek ne­ve­zik azo­kat. Vagy pe­dig úgy gon­dol­ják, Is­ten olyan ir­gal­mas, hogy úgy­is min­dent meg­bo­csát, hi­szen tud­ja, mi­lyen gyar­lók és tö­ké­let­le­nek va­gyunk.

Fon­tos le­lep­lez­ni az ilyen gon­do­la­to­kat, és fel­is­mer­ni, hogy ezek ki­fo­gá­sok.^[4] Jé­zus azt mond­ja, hogy aki hisz, an­nak min­den le­het­sé­ges. Ha tel­je­sen Is­ten­re bíz­zuk ma­gun­kat, meg­ta­pasz­tal­hat­juk se­gít­sé­gét. Ő nem hagy min­ket egye­dül kí­sér­té­se­ink­ben és gyen­ge­sé­günk­ben. Is­ten ke­gyel­mét nem­csak ab­ban ta­pasz­tal­juk meg, hogy Ő meg­bo­csát­ja bű­ne­in­ket, ha­nem ab­ban is, hogy ta­nít min­ket Neki tet­sző éle­tet él­nünk eb­ben a vi­lág­ban. Er­ről ír Pál a Ti­tusz le­vél 2:11–14-ben:

Mert meg­je­lent az Is­ten üd­vö­zí­tő ke­gyel­me min­den em­ber­nek, és arra ne­vel min­ket, hogy meg­ta­gad­va a hi­tet­len­sé­get és a vi­lá­gi kí­ván­sá­go­kat, jó­za­nul, igaz­sá­go­san, és ke­gye­sen él­jünk a vi­lág­ban, mi­vel vár­juk a mi bol­dog re­mény­sé­gün­ket, a mi nagy Is­te­nünk és üd­vö­zí­tőnk, Jé­zus Krisz­tus di­cső­sé­gé­nek meg­je­le­né­sét, aki ön­ma­gát adta ér­tünk, hogy meg­vált­son min­ket min­den go­nosz­ság­tól, és meg­tisz­tít­son min­ket a maga né­pé­vé, amely jó cse­le­ke­det­re tö­rek­szik.

Ha éle­tün­ket va­ló­ban tel­je­sen Is­ten ren­del­ke­zé­sé­re akar­juk bo­csá­ta­ni, és fel akar­juk adni bű­ne­in­ket, ak­kor Is­ten az erőt is meg­ad­ja eh­hez. Éle­tünk csak így le­het Is­ten­nek tet­sző ál­do­zat. Az iga­zi is­ten­tisz­te­let az, ha a min­den­na­pi éle­tünk­ben szol­gá­lunk és en­ge­del­mes­ke­dünk Neki.

Az Is­ten ir­gal­má­ra kér­lek te­hát ti­te­ket, test­vé­re­im, hogy okos is­ten­tisz­te­let­ként szán­já­tok oda tes­te­te­ket élő és szent ál­do­za­tul, amely tet­szik az Is­ten­nek; és ne iga­zod­ja­tok e vi­lág­hoz, ha­nem vál­toz­za­tok meg ér­tel­me­tek meg­úju­lá­sá­val, hogy meg­ítél­hes­sé­tek: mi az Is­ten aka­ra­ta, mi az, ami jó, ami neki tet­sző és tö­ké­le­tes. (Róma le­vél 12:1–2)

Van­nak vi­lá­gos igék az Új­szö­vet­ség­ben, ame­lyek a ke­resz­té­nyek szent éle­té­ről szól­nak. Is­ten irán­ti sze­re­te­tünk­ből fa­kad az, hogy az Ő aka­ra­tát akar­juk ten­ni, és Is­ten irán­tunk való sze­re­te­té­ből fa­kad az, hogy Ő ké­pes­sé tesz min­ket erre. Aki Jé­zus­sal él, an­nak az éle­té­ben meg­te­rem ez a gyü­mölcs.

Én va­gyok a sző­lő­tő, ti a sző­lő­vesszők: aki én­ben­nem ma­rad, és én őben­ne, az te­rem sok gyü­möl­csöt, mert nél­kü­lem sem­mit sem tud­tok cse­le­ked­ni. Az lesz az én Atyám di­cső­sé­ge, hogy sok gyü­möl­csöt te­rem­tek, és ak­kor a ta­nít­vá­nya­im lesz­tek. (Já­nos 15:5.8)

Ke­resz­tény­ként nem va­gyunk töb­bé a bűn rab­szol­gái, ha­nem Is­tent szol­gál­juk.^[5]

Nem tud­já­tok, hogy ha va­la­ki­nek át­ad­já­tok ma­ga­to­kat szol­gai en­ge­del­mes­ség­re, ak­kor en­ge­del­mes­ség­re kö­te­le­zett szol­gái vagy­tok an­nak, még­pe­dig vagy a bűn szol­gái a ha­lál­ra, vagy az en­ge­del­mes­ség szol­gái az igaz­ság­ra? De hála az Is­ten­nek, hogy csak vol­ta­tok a bűn szol­gái, de szí­ve­tek sze­rint en­ge­del­mes­ked­te­tek an­nak a ta­ní­tás­nak, amely­nek kö­ve­té­sé­re adat­ta­tok! Mi­u­tán te­hát meg­sza­ba­dul­ta­tok a bűn­től, az igaz­ság szol­gá­ivá let­te­tek. (Róma le­vél 6:16–18)

6 Jé­zus sze­re­te­te mint pél­da min­den ke­resz­tény szá­má­ra

Jé­zus egész éle­tét a sze­re­tet ha­tá­roz­ta meg. Sze­re­tet­ből hagy­ta el a mennyei di­cső­sé­get. Em­ber­ré lett, hogy fel­is­mer­jük, mennyi­re sze­ret ben­nün­ket Is­ten. Bé­kes­sé­get és a Vele való meg­bé­ké­lés örö­mét akar­ja ne­künk aján­dé­koz­ni. Sze­re­tet­ből nem ke­res­te soha a maga hasz­nát, soha nem az ha­tá­roz­ta meg a tet­te­it, hogy szá­má­ra mi kel­le­mes, és so­sem vá­lasz­tot­ta a könnyeb­bet az igaz út he­lyett. Sze­re­tet­ből mond­ta min­dig az igaz­sá­got, és azért har­colt, hogy az em­be­rek meg­ta­nul­ják úgy lát­ni ma­gu­kat, aho­gyan Is­ten lát­ja őket, ahe­lyett, hogy el­vessze­nek az ön­be­csa­pás­ban. A szen­ve­dést és még a ke­reszt­ha­lált is vál­lal­ta azért, hogy sze­re­te­té­vel és alá­za­tá­val meg­szé­gye­nít­se az em­be­re­ket fel­fu­val­ko­dott­sá­guk­ban.

Jé­zus vi­lá­gos pél­dát mu­ta­tott ne­künk élet­oda­adá­sá­val. Sze­re­te­té­ben és má­sok szol­gá­la­tá­ban nem sza­bott ma­gá­nak ha­tá­ro­kat. Ta­nít­vá­nya­i­nak – és ez­zel min­den­ki­nek, aki ke­resz­tény akar len­ni – azt a pa­ran­cso­la­tot adta, hogy sze­res­se­nek ők is úgy, mint ő.

Új pa­ran­cso­la­tot adok nek­tek, hogy sze­res­sé­tek egy­mást: aho­gyan én sze­ret­te­lek ti­te­ket, ti is úgy sze­res­sé­tek egy­mást! Ar­ról fog­ja meg­tud­ni min­den­ki, hogy az én ta­nít­vá­nya­im vagy­tok, ha sze­re­ti­tek egy­mást. (Já­nos 13:34–35)

Ke­resz­tény­nek len­ni te­hát nem azt je­len­ti, hogy ál­ta­lá­nos er­köl­csi ér­té­ke­ket kö­ve­tünk, al­kal­man­ként el­já­runk „ke­resz­tény” ren­dez­vé­nyek­re, és egyéb­ként él­jük a ma­gunk éle­tét. Az első ke­resz­té­nyek is meg­ér­tet­ték ezt, aho­gyan az 1 Já­nos le­vél 3:14–18-ban ol­vas­hat­juk:

Mi tud­juk, hogy át­men­tünk a ha­lál­ból az élet­be, mert sze­ret­jük test­vé­re­in­ket: aki nem sze­re­ti a test­vé­rét, az a ha­lál­ban van. Aki gyű­lö­li a test­vé­rét, az em­ber­gyil­kos; azt pe­dig tud­já­tok, hogy az em­ber­gyil­kos­nak nincs örök éle­te. Ab­ból is­mer­jük a sze­re­te­tet, hogy ő az éle­tet adta ér­tünk; ezért mi is tar­to­zunk az­zal, hogy éle­tün­ket ad­juk test­vé­re­in­kért. Aki pe­dig vi­lá­gi ja­vak­kal ren­del­ke­zik, de el­né­zi, hogy a test­vé­re szük­sé­get szen­ved, és be­zár­ja előt­te a szí­vét, ab­ban ho­gyan le­het­ne az Is­ten sze­re­te­te? Gyer­me­ke­im, ne szó­val sze­res­sünk, ne is nyelv­vel, ha­nem cse­le­ke­det­tel és va­ló­sá­go­san.

Tar­to­zunk te­hát az­zal, hogy éle­tün­ket ad­juk test­vé­re­in­kért, és sze­res­sük őket cse­le­ke­det­tel és va­ló­sá­go­san. Mit je­lent ez szá­munk­ra? A sze­re­tet egyik ter­mé­sze­tes ki­fe­je­ző­dé­se a kö­zös­ség utá­ni vágy. A ke­resz­tény kö­zös­ség azt je­len­ti, hogy a hí­vők együtt van­nak az­zal a cél­lal, hogy Is­tent mé­lyeb­ben meg­is­mer­jék, Őt di­csér­jék, szol­gál­ják, il­let­ve hogy aka­ra­tát meg­ért­sék és te­gyék. Ez­ál­tal a Jé­zus kö­ve­té­sé­hez szük­sé­ges ön­meg­ta­ga­dás gya­kor­la­ti­vá vá­lik: Sza­bad­időn­ket to­vább­ra is a sport­klub­ban, szá­mí­tó­gé­pes já­té­kok­kal vagy re­gény­ol­va­sás­sal akarjuk‑e töl­te­ni? A kar­ri­e­rün­ket akarjuk‑e épí­te­ni túl­órá­kat vál­lal­va, hogy az­tán meg­vá­sá­rol­has­suk ál­ma­ink la­ká­sát? Vagy ké­szek vagyunk‑e arra, hogy meg­vál­toz­tas­suk éle­tün­ket, fel­ad­juk ked­venc idő­töl­té­sün­ket és kar­ri­e­rün­ket, meg­fe­le­lő hely­re te­gyük a mun­kát és egyéb ten­ni­va­ló­in­kat, hogy így le­gyen időnk hívő test­vé­re­ink szá­má­ra? Van‑e vá­gyunk arra, hogy részt ve­gyünk éle­tük­ben, és engedjük‑e, hogy ők is részt ve­gye­nek a mi­énk­ben? Akarjuk‑e tá­mo­gat­ni egy­mást köl­csö­nö­sen a szent éle­tért foly­ta­tott harc­ban? Ké­szek vagyunk‑e nyílt és őszin­te kap­cso­la­to­kat épí­te­ni, ame­lyek­ben be­is­mer­het­jük egy­más előtt a gyen­ge­sé­ge­in­ket és a bű­ne­in­ket is be­vall­hat­juk? Akarunk‑e időt szán­ni arra, hogy nap­ról nap­ra mé­lyeb­ben meg­ért­sük Is­tent és a Bib­li­át?

Aho­gyan Jé­zus egész éle­tét az em­be­rek üd­vös­sé­gé­ért szán­ta oda, úgy egy ke­resz­tény­nek is ez az élet­cél­ja. Nincs sem­mi fon­to­sabb, mint má­sok­nak szol­gál­ni, hogy ne csak meg­ta­lál­ják Is­tent, ha­nem meg is ma­rad­ja­nak Őben­ne. Hi­szen nem ma­gá­tól ér­te­tő­dő do­log az, hogy aki egy­szer el­in­dult a kes­keny úton, az cél­ba is fog érni. Szent­ség nél­kül sen­ki sem fog­ja meg­lát­ni Is­tent (Zsi­dók­hoz írt le­vél 12:14), és a Szent­írás arra hív min­ket, hogy nap mint nap tá­mo­gas­suk egy­mást a meg­szen­te­lő­dé­sért való harc­ban.

Ezért te­hát a lan­kadt ke­ze­ket és a meg­ros­kadt tér­de­ket erő­sít­sé­tek meg, és egye­nes ös­vé­nyen jár­ja­tok, hogy a sán­ta meg ne bo­tol­jon, ha­nem in­kább meg­gyó­gyul­jon. Tö­re­ked­je­tek min­den­ki iránt a bé­kes­ség­re és a szent élet­re, amely nél­kül sen­ki sem lát­ja meg az Urat. (Zsi­dó le­vél 12:12–14)

Csak ak­kor nyer­het­jük el az örök éle­tet, ha en­ge­del­mes­sé­günk­ben mind­ha­lá­lig hűek ma­ra­dunk.

Ne félj at­tól, amit el fogsz szen­ved­ni. Íme, az ör­dög bör­tön­be fog vet­ni kö­zü­le­tek né­me­lye­ket, hogy pró­bát áll­ja­tok ki, és nyo­mo­rú­sá­go­tok lesz tíz na­pig. Légy hű mind­ha­lá­lig, és ne­ked adom az élet ko­ro­ná­ját. (Je­le­né­sek 2:10)

Az első ke­resz­té­nyek éle­te című írá­sunk­ban rész­le­te­sen írunk ar­ról, ho­gyan nyil­vá­nult meg egy­más irán­ti sze­re­te­tük a min­den­na­pi élet­ben.

7 Egy ke­resz­tény sze­re­ti az igaz­sá­got

Az em­be­rek sok­fé­le­kép­pen pró­bál­ják meg­vá­la­szol­ni az élet és a hit fon­tos kér­dé­se­it. A he­lyes vá­laszt, az igaz­sá­got azon­ban Is­ten­nél ta­lál­juk meg. Ő ki­nyi­lat­koz­tat­ja ma­gát ne­künk: töb­bek kö­zött a te­rem­tett vi­lá­gon, lel­ki­is­me­re­tün­kön, és leg­vi­lá­go­sab­ban az Ó- és Új­szö­vet­sé­gen ke­resz­tül.

Így szólt ak­kor Jé­zus azok­hoz a zsi­dók­hoz, akik hit­tek ben­ne: „Ha ti meg­tart­já­tok az én igé­met, va­ló­ban ta­nít­vá­nya­im vagy­tok; meg­is­me­ri­tek az igaz­sá­got, és az igaz­ság meg­sza­ba­dít ti­te­ket. (Já­nos 8:31–32)

Az igaz­ság meg­is­me­ré­se, Is­ten és az Ő igé­jé­nek he­lyes meg­ér­té­se na­gyon fon­tos az Is­ten­nel való élet­hez. Ha nem en­ged­jük, hogy Is­ten­ről való gon­dol­ko­dá­sun­kat a Szent­írás ta­ní­tá­sa ha­tá­roz­za meg, ak­kor egy olyan Is­ten­ről al­ko­tott sa­ját el­kép­ze­lés­ben hi­szünk, ami va­ló­já­ban a vá­gya­in­kon ala­pul. Az élő Is­ten­nel azon­ban így nem le­het kap­cso­la­tunk.

Ke­resz­tény az, aki sze­re­ti az igaz­sá­got, meg akar­ja ér­te­ni Is­tent és az Ő aka­ra­tát; sze­ret­né, hogy a Bib­lia sza­vai for­mál­ják, és ki­iga­zít­sa­nak min­den hely­te­len gon­dol­ko­dást, le­lep­lez­ze­nek min­den ön­be­csa­pást az éle­té­ben. Aho­gyan Pé­ter, úgy Jé­zus min­den más ta­nít­vá­nya is vall­ja, hogy Jé­zus ta­ní­tá­sa az út az örök élet­re.

Si­mon Pé­ter így fe­lelt: „Uram, ki­hez men­nénk? Örök élet be­szé­de van ná­lad. És mi hisszük és tud­juk, hogy te vagy az Is­ten­nek Szent­je.” (Já­nos 6:68–69)

Ha ma val­lá­sos em­be­rek­kel a Bib­li­á­ról be­szél­ge­tünk, gyak­ran azt ta­pasz­tal­juk, hogy nem bib­li­kus ér­vek­kel pró­bál­ják meg ki­ma­gya­ráz­ni és el­uta­sí­ta­ni azt, ami gon­dol­ko­dá­suk és éle­tük meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra hív­ja fel őket. Egy ke­resz­tény azon­ban alá­ren­de­li ma­gát Is­ten igé­jé­nek. Kü­lön­ben sem­mi­be ven­né Jé­zust, aki maga az igaz­ság, és azért jött, hogy szá­munk­ra ki­nyi­lat­koz­tas­sa az Igaz­sá­got.

Az Új­szö­vet­ség hang­sú­lyoz­za, hogy ra­gasz­kod­junk Jé­zus és az apos­to­lok ta­ní­tá­sá­hoz. Mi­vel a tév­ta­ní­tá­sok hely­te­len élet­hez ve­zet­nek, üd­vös­sé­günk at­tól is függ, hogy kö­vet­ni akarjuk‑e a bib­li­ai ta­ní­tást vagy nem. Ti­mó­te­us­nak, aki­nek a he­lyes ta­ní­tás to­vább­adá­sá­ban nagy fe­le­lős­sé­ge volt, ezt írja Pál:

Le­gyen gon­dod ön­ma­gad­ra és a ta­ní­tás­ra, ma­radj meg ezek mel­lett, mert ha így cse­lek­szel, meg­men­ted ma­ga­dat is, hall­ga­tó­i­dat is. (1 Ti­mó­te­us le­vél 4:16)

A he­lyes ta­ní­tás­hoz való ra­gasz­ko­dás azt is je­len­ti, hogy tá­vol tart­juk ma­gun­kat min­den rossz be­fo­lyás­tól. A ke­resz­té­nyek­nek fe­le­lős­sé­gük, hogy meg­vizs­gál­ják azt, amit má­sok ta­ní­ta­nak, és ke­rül­jék a kö­zös­ség­vál­la­lást azok­kal, akik nem ra­gasz­kod­nak Jé­zus ta­ní­tá­sá­hoz.^[6]

Vi­gyáz­za­tok ma­ga­tok­ra, hogy ne ve­szít­sé­tek el, amit el­ér­tünk mun­kánk­kal, ha­nem tel­jes ju­tal­mat kap­ja­tok. Aki túl­lép ezen, és nem ma­rad meg a Krisz­tus ta­ní­tá­sá­ban, ab­ban nincs ben­ne Is­ten; aki meg­ma­rad a ta­ní­tás­ban, ab­ban ben­ne van az Atya is, meg a Fiú is. Ha va­la­ki hoz­zá­tok ér­ke­zik, és nem ezt a ta­ní­tást vi­szi, ne fo­gad­já­tok be a há­za­tok­ba, és ne kö­szönt­sé­tek, mert aki kö­szön­ti, kö­zös­sé­get vál­lal an­nak go­nosz cse­le­ke­de­te­i­vel. (2 Já­nos le­vél 8–11)

Össze­fog­la­ló­an: Az ke­resz­tény, aki Is­ten sze­re­te­té­re az­zal vá­la­szol, hogy sze­ret­ni akar­ja Őt tel­jes szí­vé­ből és min­den ere­jé­ből. Aki meg­tért régi, bű­nös éle­té­ből, és tel­je­sen Is­ten­nek adja át ma­gát. Aki har­col a szent éle­tért, Is­ten irán­ti en­ge­del­mes­sé­gért, és azért, hogy az Ő igé­jé­nek alá­ren­del­je ma­gát. Sze­re­ti az igaz­sá­got, Jé­zus ta­ní­tá­sát mé­lyen meg akar­ja ér­te­ni és ah­hoz ra­gasz­kod­ni akar. Az éle­tét arra szán­ja, hogy test­vé­re­it sze­res­se, és erő­sít­se őket az úton, ame­lyen együtt jár­nak. Be­szél Jé­zus­ról azok­nak, akik nem hisz­nek vagy tév­uta­kon jár­nak, hogy ők is meg­ta­lál­ják az igaz Is­tent. Is­ten or­szá­gá­nak dol­gai van­nak éle­té­ben a leg­el­ső he­lyen.