III. rész: A sza­bad aka­rat mint bi­zony­ság Is­ten lé­te­zé­sé­re

Írá­sunk elő­ző ré­szé­ben Is­ten tu­laj­don­sá­ga­i­ról ír­tunk. Az­zal fe­jez­tük be, hogy a sze­re­tet Is­ten ter­mé­sze­te, ami min­den cse­lek­vé­sét és vi­szo­nyu­lá­sát meg­ha­tá­roz­za. Is­ten tel­jes sza­bad­sá­got adott ne­künk arra, hogy el­dönt­sük, ho­gyan vá­la­szo­lunk a sze­re­te­té­re. Dön­té­si sza­bad­sá­gunk fe­lül­emel min­ket a ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek tu­do­má­nyo­san le­ír­ha­tó me­cha­niz­mu­sán. Ilyen mó­don a sza­bad aka­rat bi­zony­ság^[1] le­het Is­ten lé­te­zé­sé­re. Ezt ma­gya­ráz­zuk el ala­po­sab­ban a Mi­ért higgyek Is­ten­ben? so­ro­za­tunk be­fe­je­ző ré­szé­ben.

1 Sza­bad­sá­gunk és Is­ten sze­re­te­te

Mi­vel Is­ten tö­ké­le­tes sze­re­tet, sza­bad­sá­got ad ne­künk. Egy­részt mun­kál­kod­ni akar az éle­tünk­ben, más­részt tel­jes sza­bad­sá­got adni ab­ban, hogy ke­res­sük Őt és bíz­zunk ben­ne. Ezért nem úgy mu­tat­ja meg ma­gát ne­künk, hogy kény­te­le­nek le­gyünk el­fo­gad­ni a lé­te­zé­sét. Még­is van­nak jel­zé­sek, ame­lye­ken ke­resz­tül ér­zé­kel­het­jük és fel­is­mer­het­jük Őt. Az egyik ilyen jel­zés ép­pen az aka­ra­tunk sza­bad­sá­ga.

A Bib­li­á­ban Is­ten már a kez­de­tek­től fog­va vá­lasz­tás elé ál­lít­ja az em­bert:

Lásd, én ma eléd ad­tam az éle­tet és a jót, de a ha­lált és a rosszat is […] Vá­laszd hát az éle­tet, hogy él­hess te és utó­da­id is! (5 Mó­zes 30:15.19)

Az em­ber ké­pes vá­lasz­ta­ni jó és rossz kö­zött. Ez a sza­bad­ság fe­le­lős­sé tesz ben­nün­ket má­sok­kal és a kör­nye­ze­tünk­kel szem­be­ni tet­te­in­kért. Tör­vé­nye­ink is ezen ala­pul­nak. A sza­bad aka­rat a ma­gya­rá­za­ta an­nak is, hogy még az azo­nos kör­nye­zet­ben fel­nö­vő em­be­rek (pl. ik­rek) is más­ként gon­dol­kod­nak és cse­lek­sze­nek bi­zo­nyos er­köl­csi kér­dé­sek­ben. Azt, hogy va­la­ki mi­ért dönt úgy, hogy jót vagy rosszat tesz, nem le­het tu­do­má­nyo­san a leg­ap­róbb rész­le­te­kig ki­ku­tat­ni. A ter­mé­szet le­ír­ha­tó egyen­le­tek­kel, sza­bá­lyok­kal vagy va­ló­szí­nű­ség­szá­mí­tá­sok­kal, de az egyes em­be­rek sza­bad aka­ra­ta nem.

Az igaz, hogy sok min­den be­fo­lyá­sol ben­nün­ket: a gén­je­ink, kör­nye­ze­tünk, jel­le­münk vagy ta­pasz­ta­la­ta­ink. Lá­tunk azon­ban olyan hely­ze­te­ket, ami­kor az em­be­rek ké­pe­sek fe­lül­ke­re­ked­ni eze­ken a ha­tá­so­kon azért, hogy ön­zet­le­nül sze­res­se­nek. Ez még­is azt mu­tat­ja, hogy nem tel­jes mér­ték­ben ezek a té­nye­zők irá­nyí­ta­nak ben­nün­ket. Meg­van a vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­günk, hogy szeretünk‑e vagy kö­zöm­bö­sek va­gyunk.

Mi ma­gunk is vá­gyunk arra, hogy sze­res­se­nek min­ket, és tud­juk, hogy a sze­re­tet csak ak­kor va­ló­di és ér­té­kes, ha sza­bad vá­lasz­tás­ból fa­kad. E sza­bad­ság nél­kül a sze­re­tet nem sze­re­tet.

2 Az em­ber több mint anyag

Kép­zeld el, hogy el­vesz­tet­ted a test­vé­re­det, akit sze­ret­tél. Te­gyük fel, a tech­no­ló­gia arra a szint­re fej­lő­dött, hogy olyan ro­bo­tot tudsz épí­te­ni, amely ép­pen úgy néz ki és úgy is vi­sel­ke­dik, mint ő. Még­is tud­nád a szí­ved mé­lyén, hogy ez nem a test­vé­red. Még ha azt mon­da­ná is, hogy „sze­ret­lek” vagy „szo­mo­rú va­gyok”, ezek csak be­prog­ra­mo­zott ki­je­len­té­sek len­né­nek. Nem len­ne mö­göt­tük sem­mi­lyen dön­tés vagy ér­zés. Az em­ber sok­kal több, mint egy ro­bot; min­den em­ber egye­di és pó­tol­ha­tat­lan.

Mi­től lesz egy em­ber em­ber­ré? Mi tesz en­gem azzá, aki va­gyok? Mi­ért ép­pen én lé­te­zem? – Már maga a tény, hogy ilyen kér­dé­se­ket fel tu­dunk ten­ni ma­gunk­nak, fi­gye­lem­re mél­tó.

A vá­lasz­tás sza­bad­sá­ga és ez a tu­da­tos­sá­gunk jel­zi, hogy nem­csak anya­gi lé­nyek va­gyunk, ha­nem szel­le­münk is van. Töb­bek va­gyunk, mint atom­ja­ink és mo­le­ku­lá­ink összes­sé­ge, és gon­do­la­ta­ink is töb­bek, mint az agyunk­ban le­ját­szó­dó cél­ta­lan és vé­let­len­sze­rű ké­mi­ai re­ak­ci­ók ered­mé­nye. A szel­lem nem szár­maz­hat az anyag­ból. A szel­le­münk Is­ten­től szár­ma­zik, aki az örök Szel­lem, aki­nek nincs ere­de­te. Ő adta ne­künk a szel­le­mün­ket, hogy le­he­tő­vé te­gye szá­munk­ra a Vele való kap­cso­la­tot.

Meg­te­rem­tet­te Is­ten az em­bert a maga kép­má­sá­ra, Is­ten kép­má­sá­ra te­rem­tet­te […] (1 Mó­zes 1:27)

3 Mi köze minden­nek az éle­tem­hez?

Mi­vel Is­ten sze­ret ben­nün­ket, úgy al­ko­tott min­ket, hogy ké­pe­sek le­gyünk kap­cso­la­tot te­rem­te­ni Vele, és Ő maga is kap­cso­lat­ba akar ke­rül­ni ve­lünk. Ő nem egy hi­deg, sze­mély­te­len elv. Nem azt akar­ja, hogy tá­vol ma­rad­junk tőle, ha­nem hogy bé­ké­ben, jó lel­ki­is­me­ret­tel él­jünk je­len­lé­té­nek tu­da­tá­ban.

Az egész Bib­lia az em­ber és Is­ten kö­zöt­ti kap­cso­lat­ra össz­pon­to­sít. Sok­fé­le kép­pel írja le ezt a kap­cso­la­tot, pél­dá­ul az­zal, aho­gyan egy apa gon­dos­ko­dik gyer­me­ke­i­ről. A jó apa meg akar­ja vé­de­ni a gyer­me­ke­it, és a leg­job­bat akar­ja adni ne­kik. Ag­gó­dik azért, hogy mi lesz a gyer­me­ke­i­ből, sze­re­tet­tel ne­ve­li és meg­ta­nít­ja őket min­den­re. A kis­gyer­me­kek az ap­juk­ban akar­nak me­ne­dé­ket ta­lál­ni, sze­ret­nék, ha gon­dos­kod­na ró­luk, és min­dent, amit ad ne­kik, jó­nak fo­gad­nak el. Bíz­nak ab­ban, hogy tőle bár­mit kér­het­nek, hogy nála se­gít­sé­get és biz­ton­sá­got ta­lál­nak. Mi­vel bíz­nak ben­ne, hall­gat­nak az ap­juk­ra. Ezt a vi­szo­nyu­lást Is­ten felé a Bib­lia a „hit” szó­val fog­lal­ja össze.

Is­ten apa­ként, hit­be­li vi­szo­nyu­lá­sunk alap­ján akar se­gí­te­ni ben­nün­ket, hogy azzá vál­junk, aki­nek ere­de­ti­leg szánt min­ket, vagy­is, hogy jel­le­münk és cse­le­ke­de­te­ink az Ő ter­mé­sze­tét tük­röz­zék. Ki­sebb-na­gyobb mér­ték­ben mind­annyi­an ku­dar­cot val­lot­tunk eb­ben a ma­gunk éle­té­ben, mert ma­kacs­sá­gunk­kal és ön­zé­sünk­kel for­mál­tuk ma­gun­kat. Is­ten se­gít­sé­gé­vel azon­ban meg­vál­toz­ha­tunk Te­rem­tőnk kép­má­sá­ra, és ha­son­ló­vá vál­ha­tunk Hoz­zá – ked­ve­sek­ké, szen­tek­ké, iga­zak­ká, sze­re­tet­tel­je­sek­ké.

Hogy mit je­lent Is­ten kép­má­sa len­ni, azt Jé­zus éle­té­ben kü­lön­le­ges mó­don lát­hat­juk. Az őszin­te ön­zet­len­ség­ről szó­ló kö­vet­ke­ze­tes ta­ní­tá­sa és az, aho­gyan azt a má­sok­kal való bá­nás­mód­já­ban meg­va­ló­sí­tot­ta, Is­ten­nel való mély kap­cso­la­tá­ról ta­nús­ko­dik:

Az­után szólt Jé­zus ah­hoz is, aki őt meg­hív­ta: Ha ebé­det vagy va­cso­rát ké­szí­tesz, ne a ba­rá­ta­i­dat hívd meg, ne is a test­vé­re­i­det, a ro­ko­na­i­dat vagy a gaz­dag szom­szé­da­i­dat, ne­hogy vi­szon­zá­sul ők is meg­hív­ja­nak té­ged. Ha­nem ha ven­dég­sé­get ren­de­zel, sze­gé­nye­ket, nyo­mo­ré­ko­kat, sán­tá­kat, va­ko­kat hív­jál meg, és bol­dog le­szel, mert nincs mi­ből vi­szo­noz­ni­uk. Te pe­dig vi­szon­zás­ban ré­sze­sülsz majd az iga­zak fel­tá­ma­dá­sa­kor. (Lu­kács 14:12–14)

Jé­zus arra buz­dí­tot­ta az em­be­re­ket, hogy azt vá­lasszák, ami jó, túl azon, ami csak ne­kik ma­guk­nak, a csa­lád­juk­nak vagy nem­ze­tük­nek jó. Aki Is­ten­nel él és Is­ten ere­jét kéri, az még az el­len­sé­ge­it is ké­pes sze­ret­ni:

Hal­lot­tá­tok, hogy meg­mon­da­tott: „Sze­resd fe­le­ba­rá­to­dat, és gyű­löld el­len­sé­ge­det.” Én pe­dig azt mon­dom nek­tek: Sze­res­sé­tek el­len­sé­ge­i­te­ket, és imád­koz­za­tok azo­kért, akik ül­döz­nek ti­te­ket, hogy így mennyei Atyá­tok­nak fiai le­gye­tek, mert ő fel­hoz­za nap­ját go­no­szok­ra és jók­ra, és esőt ad iga­zak­nak és ha­mi­sak­nak. Mert ha azo­kat sze­re­ti­tek, akik ti­te­ket sze­ret­nek, mi a ju­tal­ma­tok? Nem ugyan­ezt teszik‑e a vám­sze­dők is? És ha csak test­vé­re­i­te­ket kö­szön­ti­tek, mennyi­vel tesz­tek töb­bet má­sok­nál? Nem ugyan­ezt te­szik a po­gá­nyok is? Ti azért le­gye­tek tö­ké­le­te­sek, mi­ként a ti mennyei Atyá­tok tö­ké­le­tes. (Máté 5:43–48)

4 Az első ke­resz­té­nyek

A Bib­li­á­ban ol­vas­ha­tunk olyan em­be­rek­ről, akik va­ló­ban így él­tek. Jé­zus a sa­ját pél­dá­já­val mu­ta­tott utat. Éle­té­ben min­dig az em­be­re­ket szol­gál­ta, és ezt nem a sa­ját hasz­ná­ért vagy meg­be­csült­sé­gé­ért tet­te. Ami­kor emi­att szen­ve­dett, és min­den­ki ma­gá­ra hagy­ta, ak­kor is sze­re­tett és alá­za­tos volt – még az el­len­sé­ge­i­vel szem­ben is. Jé­zus min­den em­bert arra hív, hogy kö­ves­se pél­dá­ját, és úgy cse­le­ked­jen, hogy má­sok is lás­sák, ho­gyan tesz ké­pes­sé az ön­zet­len sze­re­tet­re.

So­kan, akik ak­ko­ri­ban ta­lál­koz­tak Jé­zus­sal, meg­ta­pasz­tal­ták ezt a vál­to­zást ön­ma­guk­ban. Ahogy az Új­szö­vet­ség le­ír­ja az első ke­resz­té­nyek éle­tét, ta­nú­sá­got tesz er­ről a vál­to­zás­ról, amely Is­ten se­gít­sé­ge nél­kül nem le­het­sé­ges:

A hí­vők egész gyü­le­ke­ze­te pe­dig szí­vé­ben és lel­ké­ben egy volt. Sen­ki sem mon­dott va­gyo­ná­ból sem­mit a ma­gá­é­nak, ha­nem min­de­nük kö­zös volt. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 4:32)

5 Zár­szó­ként

Kü­lön­bö­ző korú és hát­te­rű ke­resz­té­nyek kis kö­zös­sé­ge va­gyunk. Hi­szünk ab­ban, amit Jé­zus ta­ní­tott, és kö­vet­jük sze­re­te­té­nek pél­dá­ját, aho­gyan az első ke­resz­té­nyek is tet­ték. Mert az ő éle­tük, nem pe­dig a mai „ke­resz­tény egy­há­zak” gya­kor­la­ta mu­tat­ja meg, hogy mit je­lent va­ló­já­ban ke­resz­tény­nek len­ni.

A Bib­lia ál­tal meg­ér­tet­tük, hogy a hit nem val­lá­si kö­te­les­sé­gek­ről, kül­ső­sé­gek­ről, elő­írá­sok­ról, sza­bá­lyok­ról, prog­ra­mok­ról vagy szer­tar­tá­sok­ról szól. Sok­kal in­kább ar­ról, hogy kö­zö­sen job­ban meg akar­juk is­mer­ni Is­tent az­ál­tal, hogy a min­den­na­pi éle­tünk­ben meg­ta­nul­juk Tőle, mit je­lent sze­ret­ni, mi jó és igaz. Tá­mo­gat­ni akar­juk egy­mást ab­ban, hogy Is­ten­nel olyan kap­cso­lat­ban él­jünk, amely túl­mu­tat a ha­lá­lon.

Ez­zel az írás­sal arra sze­ret­nénk bá­to­rí­ta­ni má­so­kat is, hogy el­gon­dol­kod­ja­nak a szel­le­mi va­ló­ság­ról. Az Is­ten­re és éle­tünk ere­de­té­re, oká­ra és cél­já­ra vo­nat­ko­zó kér­dé­sek gyak­ran rejt­ve ma­rad­nak a min­den­na­pi élet­ben. Pe­dig ezek éle­tünk leg­lé­nye­ge­sebb kér­dé­sei!

Le­het, hogy az írá­sunk­ban van­nak olyan gon­do­la­tok, ame­lyek újak vagy ki­hí­vást je­len­te­nek szá­mod­ra. Ha sze­ret­nél be­szél­get­ni Is­ten­ről, még ak­kor is, ha né­hány do­log nem ért­he­tő, vagy más a vé­le­mé­nyed, öröm­mel vá­runk. Szí­ve­sen szá­nunk időt arra, hogy együtt gon­dol­kod­junk ve­led.