Szent Szel­lem ke­reszt­ség – két­szin­tű ke­resz­tény­ség?

Eb­ben az írá­sunk­ban sze­ret­nénk meg­osz­ta­ni ve­led a hi­tün­ket, hogy Is­ten min­den gyer­me­két egy­for­mán sze­re­ti, és tel­jes kap­cso­la­tot akar mind­annyi­uk­kal at­tól fog­va, hogy dön­tést hoz­nak, hogy az Ő gyer­me­kei akar­nak len­ni. Ezért Is­ten a meg­té­rés­kor ké­se­de­lem nél­kül ki­töl­ti a Szent Szel­le­met az ő szí­vük­be. Ez a Szent Szel­lem ke­reszt­ség, ami Is­ten azon­na­li vá­la­sza a dön­té­sünk­re. Sze­ret­nénk el­ma­gya­ráz­ni bib­li­ai igék­re ala­poz­va, hogy mi­ért hisszük ezt, és rá­mu­tat­ni a ka­riz­ma­ti­kus, il­let­ve a pün­kös­di ta­ní­tás té­ve­dé­se­i­re, amely a meg­té­rést és a Szent Szel­lem­ke­reszt­sé­get kü­lön­vá­laszt­ja egy­más­tól.

1 A fo­ga­lom elő­for­du­lá­sa és je­len­té­se az Új­szö­vet­ség­ben

A Szent Szel­lem­ben /​ Szent Szel­lem­mel való ke­reszt­ség ki­fe­je­zés min­den evan­gé­li­um­ban meg­ta­lál­ha­tó: Máté 3:11; Márk 1:8; Lu­kács 3:16; Já­nos 1:33. Ke­resz­te­lő Já­nos­nak ezek a sza­vai Jé­zus­ra vo­nat­koz­nak: ő lesz az, aki Szent Szel­lem­mel ke­resz­tel. Jé­zus na­gyobb, mint Já­nos. Já­nos arra hív­ta az em­be­re­ket, hogy bán­ják meg bű­ne­i­ket, és tér­je­nek meg azok­ból, Jé­zus azon­ban mennyei erőt is ké­pes adni, hogy kö­vet­ve őt, Is­ten­nek tet­sző éle­tet él­jünk. Já­nos­nak ez az ígé­re­te 30 pün­kösd­jén tel­je­se­dett be, amint Jé­zus elő­re, az ő menny­be­me­ne­te­le előtt meg­mond­ta (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 1:4–8). Lát­hat­juk, hogy a ta­nít­vá­nyok, akik a zsi­dók­tól való fé­lel­mük­ben zárt aj­tók mö­gött vol­tak (Já­nos 20:19), a Szent Szel­lem ki­töl­te­té­se után nagy bá­tor­ság­gal és böl­cses­ség­gel hir­det­ték az öröm­hírt.

2 A ta­nít­vá­nyok ki­vé­te­les hely­ze­te: idő­kü­lönb­ség a meg­té­rés és a Szent Szel­lem ke­reszt­ség kö­zött

Az első ta­nít­vá­nyok el­dön­töt­ték, hogy kö­ve­tik Krisz­tust, de a Szel­lem­ben való ke­reszt­ség­re vár­ni­uk kel­lett Kr.u. 30 pün­kösd­jé­ig. Erre a kés­lel­te­tés­re Jé­zus sza­va­i­ban ta­lál­juk meg a ma­gya­rá­za­tot:

Én azon­ban az igaz­sá­got mon­dom nek­tek: jobb nek­tek, ha én el­me­gyek; mert ha nem me­gyek el, a Párt­fo­gó nem jön el hoz­zá­tok, ha pe­dig el­me­gyek, el­kül­döm őt hoz­zá­tok. (Já­nos 16:7)

Az ün­nep utol­só nagy nap­ján fel­állt Jé­zus, és így ki­ál­tott: „Ha va­la­ki szom­ja­zik, jöj­jön hoz­zám, és igyék! Aki hisz én­ben­nem, ahogy az írás mond­ta, an­nak bel­se­jé­ből élő víz fo­lya­mai öm­le­nek!” Ezt pe­dig a Lé­lek­ről mond­ta, akit a ben­ne hí­vők fog­nak kap­ni, mert még nem ada­tott a Lé­lek, mi­vel Jé­zus még nem di­cső­ült meg. (Já­nos 7:37–39)

Ahogy azt az igék mu­tat­ják, a ta­nít­vá­nyok ki­vé­te­les hely­zet­ben vol­tak: ha­bár el­dön­töt­ték, hogy kö­ve­tik Jé­zust, ami­kor meg­is­mer­ték őt, a Szent Szel­le­met csak ké­sőbb, Jé­zus menny­be­me­ne­te­le^[1] után kap­ták meg. Vár­ni­uk kel­lett, mert a Szent Szel­lem még nem ada­tott (Já­nos 7:39). Mi­helyt azon­ban el­kül­de­tett a Szel­lem (azaz ki­je­len­te­tett a har­ma­dik Is­te­ni Sze­mély pün­kösd­kor) nem kel­lett töb­bé vár­ni­uk azok­nak, akik Jé­zus kö­ve­té­se mel­lett dön­töt­tek: ké­se­de­lem nél­kül be­töl­te­kez­het­tek a Szent Szel­lem­mel.

3 A ke­resz­té­nyek hely­ze­te Kr.u. 30 pün­kösd­je után: Szent Szel­lem ke­reszt­ség a meg­té­rés­kor – tel­jes­ség ké­se­de­lem nél­kül

Pün­kösd után a meg­té­rés és a Szent Szel­lem ke­reszt­ség töb­bé már nem két kü­lön ese­mény. Ha va­la­ki meg­nyit­ja a szí­vét, és be­hív­ja Is­tent az éle­té­be, Is­ten azon­nal la­ko­zást vesz ab­ban:

[…] én pe­dig kér­ni fo­gom az Atyát, és má­sik Párt­fo­gót ad nek­tek, hogy ve­le­tek le­gyen mind­örök­ké: az igaz­ság Lel­két, akit a vi­lág nem kap­hat meg, mert nem lát­ja őt, nem is is­me­ri; ti azon­ban is­me­ri­tek őt, mert ná­la­tok la­kik, sőt ben­ne­tek lesz. […] Jé­zus így vá­la­szolt: „Ha va­la­ki sze­ret en­gem, az meg­tart­ja az én igé­met; azt pe­dig az én Atyám is sze­ret­ni fog­ja, és el­me­gyünk hoz­zá, és szál­lást ké­szí­tünk ma­gunk­nak nála.” (Já­nos 14:16–17.23)

Jé­zus elő­ször a Szent Szel­lem el­kül­dé­sé­ről be­szél, hogy Ő örök­ké a hí­vők­kel lesz, az­után pe­dig az Atyá­ról és ma­gá­ról. Ez azt je­len­ti, hogy a Szent Szel­lem be­fo­ga­dá­sá­val va­ló­já­ban a há­rom­sze­mé­lyű Is­ten vesz la­ko­zást ben­nünk. Ahogy az Atyá­nak és Jé­zus­nak sem csak egy ré­sze vesz la­ko­zást ben­nünk a meg­té­rés­kor, úgy a Szent Szel­lem sem csak rész­le­ge­sen töl­te­tik ki a meg­té­rő szí­vé­be. Az egyet­len fel­té­tel: sze­ret­ni Jé­zust, és meg­tar­ta­ni az ő be­szé­dét. Eb­ben az eset­ben Is­ten nem kés­le­ke­dik a sze­re­te­té­vel, ha­nem azon­nal jön, és ki­töl­ti azt a hí­vők szí­vé­be:

[…] a re­mény­ség pe­dig nem szé­gye­nít meg, mert szí­vünk­be áradt az Is­ten sze­re­te­te a ne­künk ada­tott Szent­lé­lek ál­tal. (Róma le­vél 5:5)

Na­gyon messze áll Is­ten lé­nyé­től, hogy sze­re­te­tét csak mér­ték­kel adja an­nak, aki vá­gya­ko­zik Utá­na. Más­rész­ről a Szent Szel­lem sze­mély, akit nem le­het ré­szek­re osz­ta­ni vagy ada­gol­ni, mint a vi­zet. Mun­ká­ját a Bib­lia gyak­ran ha­son­lít­ja a víz­hez, ami meg­újít, fel­fris­sít és csil­la­pít­ja a szom­ja­zó szom­ját, de soha nem ol­va­sunk olyan igé­ket, hogy Is­ten a víz­nek elő­ször egy kis mennyi­sé­gét adja, és csak ké­sőbb áraszt­ja ki bő­ség­gel. Ami­kor az Ószö­vet­ség a víz ké­pét hasz­nál­ja a Szent Szel­lem ígé­re­té­re, min­dig a tel­jes­ség fo­gal­ma­i­val él: Ézsa­i­ás 32:14–16, 44:1–5, 43:19–20, 41:17–20, 35:7, 55:1–2, 58:11; Jóel 4:18; Ezé­ki­el 47:1–12.

Mi­vel a Szent Szel­lem sze­mély, vagy je­len van va­la­ki­nek a szí­vé­ben vagy nincs. Ha je­len van, ak­kor tel­jes­ség­gel je­len van, az Ő tel­jes lé­nyé­vel: kö­vet­ke­zés­kép­pen be­töl­ti az em­ber szí­vét.

Mert ré­gen­ten mi is esz­te­le­nek, en­ge­det­le­nek, té­vely­gők, kü­lön­bö­ző kí­ván­sá­gok­nak és gyö­nyö­rök­nek szol­gái, go­nosz­ság­ban és irigy­ség­ben élők, gyű­löl­sé­ge­sek, egy­mást gyű­lö­lők va­lánk. De mi­kor a mi meg­tar­tó Is­te­nünk­nek jó­vol­ta és az em­be­rek­hez való sze­re­te­te meg­je­lent, nem az igaz­ság­nak cse­le­ke­de­te­i­ből, a me­lye­ket mi cse­le­ked­tünk, ha­nem az ő ir­gal­mas­sá­gá­ból tar­tott meg min­ket az új­já­szü­le­tés­nek für­dő­je és a Szent Lé­lek meg­újí­tá­sa ál­tal, me­lyet ki­töl­tött re­ánk bő­ség­gel a mi meg­tar­tó Jé­zus Krisz­tu­sunk ál­tal; hogy az ő ke­gyel­mé­ből meg­iga­zul­ván, örö­kö­sök le­gyünk az örök élet re­mény­sé­ge sze­rint. (Ti­tusz le­vél 3:3–7, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás)

A szö­veg­össze­füg­gés­ben Pál a meg­té­rés­ről be­szél. Egy­kor en­ge­det­le­nek vol­tunk, de Is­ten üd­vö­zí­tett (a gö­rög szó ere­de­ti je­len­té­se: meg­men­tett) min­ket az új­já­szü­le­tés für­dő­je és a Szent Szel­lem meg­újí­tá­sa^[2] ál­tal, akit ki­töl­tött ránk bő­ség­gel. Ez azt je­len­ti, hogy a meg­té­rés és a Szel­lem bő­ség­gel (azaz tel­je­sen, mi­vel Is­ten bő­sé­ge nem je­lent­he­ti azt, hogy a Szel­le­met csak rész­ben adja) való ki­töl­te­té­se nem vo­nat­koz­hat két kü­lön ese­mény­re, ami idő­kü­lönb­ség­gel tör­té­nik. Is­ten a bő­ség­gel ki­töl­tött Szel­lem meg­újí­tá­sa ál­tal tart meg.

Ha va­la­ki­re nem töl­te­tett ki a Szel­lem bő­ség­gel, az nem lett meg­mos­va, meg­újít­va, kö­vet­ke­zés­kép­pen nincs meg­vált­va, meg­iga­zít­va és nem örö­kö­se az örök élet­nek (7. vers).

Egy má­sik he­lyen Pál a Szel­lem bő­ség­gel való ki­töl­te­té­sét a gyü­le­ke­zet tag­já­vá vá­lás­sal kap­csol­ja össze.

Mert aho­gyan a test egy, bár sok tag­ja van, de a test va­la­mennyi tag­ja, noha so­kan van­nak, még­is egy test, ugyan­úgy a Krisz­tus is. Hi­szen egy Lé­lek ál­tal mi mind­nyá­jan egy test­té ke­resz­tel­tet­tünk, akár zsi­dók, akár gö­rö­gök, akár sza­ba­dok, és mind­nyá­jan egy Lé­lek­kel itat­tat­tunk meg. (1 Ko­rin­thus le­vél 12:12–13)

A gyü­le­ke­zet min­den tag­ja egy Szel­lem­mel itat­ta­tott meg. A meg­itat­tat­ni is­mét erős ki­fe­je­zé­se a tel­jes­ség­nek. Ahogy azt fent már em­lí­tet­tük, a Szel­lem mint sze­mély csak tel­jes­ség­gel tud­ja adni ma­gát, és nem ré­szek­re oszt­va. Ha ön­ma­gát adja ita­lul, ak­kor ezt tel­jes­ség­gel te­szi, és nem úgy, hogy elő­ször csak egy kor­tyot ad ma­gá­ból, és ké­sőbb min­dent. Ilyen ta­ní­tás in­kább il­lik a ke­le­ti gon­dol­ko­dás­hoz (Is­ten sze­mély­te­len erő, ener­gia), mint a sze­mé­lyes Is­ten­hez, aki ki­nyi­lat­koz­tat­ta ma­gát a Bib­li­á­ban.

Ha a Szent Szel­lem ki­töl­te­té­se két lé­pés­ből áll­na (elő­ször rész­ben majd tel­jes­ség­gel), ak­kor az egy­ház­ban a ke­resz­té­nyek két cso­port­já­nak vagy faj­tá­já­nak kel­le­ne len­nie, asze­rint, hogy mi­lyen mér­ték­ben bir­to­kol­ják a Szel­le­met. Vi­szont az 1 Ko­rin­thus le­vél 12 nem ilyen ké­pet ad az egy­ház­ról. Ha na­gyobb szö­veg­össze­füg­gést né­zünk, Pál azt mond­ja, hogy az egy­ház min­den egyes tag­ja na­gyon ér­té­kes, mert ugyan­az a Szel­lem la­kik ben­ne, aki ál­tal Jé­zust Úr­nak vall­ja, és aki­től az aján­dé­ko­kat kap­ta: 1 Ko­rin­thus le­vél 12:3–11. Az aján­dé­kok­ban, a szol­gá­la­tok­ban és a cse­le­ke­de­tek­ben kü­lönb­sé­gek van­nak, de Pál egy­ál­ta­lán nem be­szél kü­lönb­sé­gek­ről a Szel­lem mér­té­ké­ben (rész­ben vagy tel­je­sen bir­to­kol­ni), noha na­gyon is ide illő vol­na meg­em­lí­te­ni a 4–6‑os ver­sek­ben, ha ilyen meg­kü­lön­böz­te­tés lé­tez­ne. A 8–10-es ver­sek­ben min­den aján­dék jele an­nak, hogy va­la­ki Szel­lem­mel tel­jes – nem csak a nyel­ve­ken szó­lás, aho­gyan azt a pünkösdi/​karizmatikus ta­ní­tás hang­sú­lyoz­za mint an­nak je­lét, hogy va­la­ki meg­ke­resz­tel­ke­dett a Szent Szel­lem­mel.

A Róma le­vél 8:1–17 is ki­zár­ja a két cso­por­tos ke­resz­tény­sé­get. Pál az em­be­rek két cso­port­ját ha­son­lít­ja itt össze, és nem ke­resz­té­nyek cso­port­ja­it. Van­nak em­be­rek, akik test sze­rint él­nek: ők Is­ten­nel való el­len­sé­ges­ke­dés­ben él­nek, nem le­het­nek ked­ve­sek Neki, és meg fog­nak hal­ni. Ők nem ke­resz­té­nyek. Nin­csen tes­ti ke­resz­tény­ség (ahogy ál­ta­lá­ban a pünkösdi/​karizmatikus ta­ní­tás a Szent Szel­lem ke­reszt­ség nél­kü­li „ke­resz­té­nye­ket” ne­ve­zi).^[3] A má­sik cso­port azok, akik Szel­lem sze­rint él­nek (a 4. vers­ben Pál ma­gát is ebbe a cso­port­ba so­rol­ja). Ők har­col­nak a bű­nök el­len, azaz meg­ölik a test cse­le­ke­de­te­it és Is­ten Szel­le­me ál­tal ve­ze­tet­tek. Csak ők Is­ten gyer­me­kei. Is­ten a ke­resz­tény éle­tünk első pil­la­na­tá­tól fog­va adni akar­ja min­den ere­jét a szent éle­tért foly­ta­tott harc­hoz. A tel­jes­sé­get adja ne­künk, így te­hát meg­ta­pasz­tal­hat­juk azt a mély kö­zös­sé­get Vele, ami­ről itt Pál ír (15. vers). Mi­ért ép­pen kez­det­ben adná ere­jé­nek csak egy ré­szét, ami­kor egy újon­nan szü­lött ke­resz­tény­nek ál­ta­lá­ban igen ko­moly har­cai van­nak?

Pál da­masz­ku­szi pél­dá­ja is bi­zony­ság arra, hogy a Szent Szel­lem­mel való be­tel­je­se­dés nem vá­laszt­ha­tó el a meg­té­rés­től: Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 9:17–18. Em­lí­tés­re mél­tó, hogy eb­ben az össze­füg­gés­ben, ami­kor Aná­ni­ás rá­te­szi a ke­zét Pál­ra, sem nyel­ve­ken szó­lás­ról, (mint aho­gyan azt a klasszi­kus pünkösdi/​karizmatikus el­kép­ze­lés ta­nít­ja) sem a Szel­lem­nek va­la­mi­lyen más lát­ha­tó aján­dé­ká­ról nincs szó.

Az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 10:44–48-ban, Kor­né­li­usz ese­té­ben is lát­hat­juk, hogy ami­kor meg­tért ő és há­zané­pe, ki­töl­te­tett rá­juk a Szel­lem, sőt, még a víz­ke­reszt­ség előtt (a klasszi­kus pünkösdi/​karizmatikus ta­ní­tás sze­rint a sor­rend: meg­té­rés, víz­ke­reszt­ség, Szent Szel­lem ke­reszt­ség).

4 Szent Szel­lem­mel való be­tel­je­se­dés: kap­cso­lat a Szent Szel­lem­mel a ke­resz­tény élet so­rán

A meg­té­rés­kor Is­ten la­ko­zást vesz ben­nünk az Ő Szel­le­me ál­tal, és így kap­cso­lat­ba ke­rü­lünk Vele. Ez a kap­cso­lat az en­ge­del­mes­sé­günk (jó dön­té­sek, oda­szá­nás, imád­ság) ál­tal meg­erő­söd­het, de az en­ge­det­len­sé­günk ál­tal meg is gyen­gül­het. Az ilyen ki­fe­je­zé­sek, hogy „tel­je­tek meg Szel­lem­mel” az Efe­zus le­vél 5:18-ban, vagy „ne szo­mo­rít­sá­tok meg az Is­ten Szent­lel­két” az Efe­zus le­vél 4:30-ban mu­tat­ják, hogy az, hogy a Szel­lem mi­lyen mér­ték­ben tud mun­kál­kod­ni az éle­tünk­ben, erő­sen tő­lünk, az en­ge­del­mes­sé­günk­től függ. Va­la­mi ha­son­lót mond Pál a Gala­ta le­vél 5:25-ben: „Ha a Lé­lek ál­tal élünk, ak­kor él­jünk is a Lé­lek sze­rint.”

Az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 4:31-ben az első ke­resz­té­nyek buz­gón imád­koz­tak és nagy meg­erő­sí­tést ta­pasz­tal­tak meg a har­ca­ik­ban a Szel­lem ál­tal:

[…] meg­tel­tek mind­nyá­jan Szent­lé­lek­kel, és bát­ran hir­det­ték az Is­ten igé­jét.

A „Szent Szel­lem­mel tel­ve” ki­fe­je­zést más hely­ze­tek­ben is meg­ta­lál­juk az Apos­to­lok cse­le­ke­de­te­i­ben, ami­kor a Szent Szel­lem meg­erő­sí­tett va­la­kit egy ne­héz hely­zet­ben: Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 4:5–10, 13:9–12. Ezek­ben a hely­ze­tek­ben a Szel­lem­mel tel­ve ki­fe­je­zés­nek más je­len­té­se van, mint pl. az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2:4-ben vagy más­hol, ami­kor va­la­ki meg­tért és meg­kap­ta a Szent Szel­le­met (pl. Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 9:17). Ez nem a Szel­lem­mel való kap­cso­lat kez­de­te, ha­nem an­nak meg­erő­sí­té­se, ere­jé­nek és se­gít­sé­gé­nek kü­lön­le­ges mó­don való meg­ta­pasz­ta­lá­sa.

Ami­kor azt ol­vas­suk egy ke­resz­tény­ről, hogy Szent Szel­lem­mel tel­jes volt, ak­kor az nem azt je­len­ti, hogy ő meg­ke­resz­tel­te­tett a Szel­lem­mel, míg má­sok nem, ha­nem ar­ról van szó, hogy az en­ge­del­mes­sé­ge ál­tal a Szent Szel­lem mun­ká­ja kü­lön­le­ge­sen meg­nyil­vá­nult az éle­té­ben, pl. Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 6:5: „ki­vá­lasz­tot­ták Ist­vánt, aki hit­tel és Szent­lé­lek­kel tel­jes fér­fi volt”. Ez biz­to­san nem azt je­len­ti, hogy a má­sik hat test­vér – szem­ben Ist­ván­nal – nem volt meg­ke­resz­tel­ve Szent Szel­lem­mel.

5 Fél­re­ér­tel­me­zett igék a ka­riz­ma­ti­kus /​ pün­kös­di ta­ní­tás­ban

Van né­hány ige az Új­szö­vet­ség­ben, amit a ka­riz­ma­ti­ku­sok /​ pün­kös­di­ek olyan mó­don ma­gya­ráz­nak, mint­ha azok­ban el­vál­na egy­más­tól a meg­té­rés és a Szel­lem­mel való meg­ke­resz­tel­ke­dés /​ be­töl­te­ke­zés. Ha a fen­ti ma­gya­rá­za­to­kat sze­münk előtt tart­juk, ak­kor nem fog ne­héz­sé­get je­len­te­ni ezek­nek az igék­nek a he­lyes ér­tel­me­zé­se sem.

5.1 Ni­ko­dé­mus – új­já­szü­le­tés víz­től és Szel­lem­től

Jé­zus így fe­lelt: „Bi­zony, bi­zony, mon­dom né­ked, ha va­la­ki nem szü­le­tik víz­től és Lé­lek­től, nem me­het be az Is­ten or­szá­gá­ba.” (Já­nos 3:5)

Az 5. vers ka­riz­ma­ti­kus fél­re­ér­tel­me­zé­se sze­rint a víz­zel és Szel­lem­mel való meg­ke­resz­tel­ke­dés két kü­lön ese­mény az és kö­tő­szó mi­att. Ahogy azt már a Ti­tusz le­vél 3 kap­csán (va­la­mint a 2‑es szá­mú láb­jegy­zet­ben) ma­gya­ráz­tuk, a Bib­lia nyel­vé­ben az és kö­tő­szó­val kap­cso­ló­dó ki­fe­je­zé­sek na­gyon gyak­ran pa­ral­lel­iz­must al­kot­nak, ami azt je­len­ti, hogy mind­két ki­fe­je­zés ugyan­ar­ra vo­nat­ko­zik, kü­lön­bö­ző szem­pon­to­kat hang­sú­lyoz­va. Fen­tebb azt is mu­tat­tuk, hogy a víz az Ószö­vet­ség­ben a Szel­lem me­ta­fo­rá­ja­ként volt hasz­ná­la­tos, mint pél­dá­ul az Ézsa­i­ás 44:3–4‑ben:

Mert vi­zet árasz­tok a szom­jas föld­re, pa­ta­ko­kat a szá­raz­ra. Lel­ke­met árasz­tom utó­da­id­ra, ál­dá­so­mat sar­ja­dé­ka­id­ra. Nö­ve­ked­nek, mint fű a víz mel­lett, mint csa­tor­nák men­tén a fűz­fák.

Vi­zet árasz­ta­ni a szom­jas föld­re, és a Szel­le­met ki­árasz­ta­ni Iz­rá­el utó­da­i­ra nem két kü­lön ese­ményt je­lent, ha­nem va­ló­já­ban ugyan­azt. Iz­rá­el a szom­jas föld­höz, és az ál­dás – vagy­is a Szel­lem – ki­árasz­tá­sa után a fo­lyó­víz mel­lé ül­te­tett fűz­fá­hoz ha­son­ló (a Szel­lem és az ál­dás is­mét pa­ral­lel­iz­mus). Ezért víz­től és Szel­lem­től szü­let­ni a Já­nos 3‑ban egy­sze­rű­en a Szent Szel­lem ál­ta­li meg­úju­lást je­len­ti, mint ahogy a víz meg­újít­ja azt, aki meg­mo­sa­ko­dott ben­ne.

Az Ezé­ki­el 36:22–38-ban ha­son­ló ki­fe­je­zést ta­lá­lunk, amely vi­szont még vi­lá­go­sab­ban le­ír­ja, hogy az új­já­szü­le­tés vagy fe­lül­ről szü­le­tés^[4] Is­ten mun­ká­ja. Ez na­gyon jól pár­hu­zam­ba ál­lít­ha­tó az­zal, amit Jé­zus akart mon­da­ni a Já­nos 3‑ban (és Ni­ko­dé­mus­tól mint Iz­rá­el ta­ní­tó­já­tól el­vár­ta, hogy ért­se).

Tisz­ta vi­zet hin­tek rá­tok, hogy meg­tisz­tul­ja­tok. Min­den tisz­tá­ta­lan­sá­go­tok­tól és min­den bál­vá­nyo­tok­tól meg­tisz­tít­lak ben­ne­te­ket. Új szí­vet adok nek­tek, és új lel­ket adok be­lé­tek: el­tá­vo­lí­tom tes­te­tek­ből a kő­szí­vet, és hús­szí­vet adok nek­tek. Az én lel­ke­met adom be­lé­tek, és azt mű­ve­lem ve­le­tek, hogy ren­del­ke­zé­se­im sze­rint él­je­tek, tör­vé­nye­i­met meg­tart­sá­tok és tel­je­sít­sé­tek. (Ezé­ki­el 36:25–27)

Az egész szö­veg­össze­füg­gés olyan cse­lek­mény­ről be­szél (fe­lül­ről szü­le­tés, ami ter­mé­sze­te­sen fel­té­te­le­zi a meg­té­rést az em­ber ol­da­lá­ról), amit nem az em­ber – mint a víz­ke­reszt­ség ese­té­ben –, ha­nem Is­ten visz vég­hez. Más­rész­ről, ami­kor Jé­zus a Já­nos 3:5-ben a víz­ke­reszt­sé­get em­lí­ti, a 6. vers­től mi­ért csak a Szel­lem­ről be­szél, és mi­ért nem mond sem­mit a víz­ke­reszt­ség­ről? A Szel­lem és a víz szét­vá­lasz­tá­sa ha­son­ló prob­lé­má­hoz ve­zet, mint ami­re a Ti­tusz le­vél 3‑ban már rá­mu­tat­tunk: azok, akik csak víz­ke­reszt­ség­ben ré­sze­sül­tek, nem me­het­nek be Is­ten or­szá­gá­ba; kö­vet­ke­zés­kép­pen, ami­kor meg­tér­nek, és meg­ke­resz­tel­ked­nek víz­zel, nincs mennyei pol­gár­jo­guk ad­dig, amíg meg nem kap­ják a Szel­lem ke­reszt­sé­get.

A Fi­lip­pi le­vél 3:20 sze­rint azon­ban, „Ne­künk pe­dig a menny­ben van pol­gár­jo­gunk […]” – ez min­den­ki­re ér­vé­nyes, aki meg­tért Jé­zus­hoz.

5.2 Já­nos 20:19–23: Ve­gye­tek Szent­lel­ket – ho­gyan le­het­sé­ges pün­kösd előtt?

Ezt mond­ván, rá­juk le­helt, és így foly­tat­ta: „Ve­gye­tek Szent­lel­ket! Akik­nek meg­bo­csát­já­tok a bű­ne­it, azok bo­csá­na­tot nyer­nek, aki­ké­it pe­dig meg­tart­já­tok, azok­nak a bű­nei meg­ma­rad­nak.” (Já­nos 20:22)

A fen­ti­ek­ben már rá­mu­tat­tunk arra, hogy a Szent Szel­lem el­kül­dé­sé­nek fel­té­te­le Jé­zus el­me­ne­te­le és meg­di­cső­ü­lé­se volt (Já­nos 7:39 és Já­nos 16:7). Ez a fel­té­tel azon­ban a Já­nos 20-ban még nem tel­je­se­dett be, mert Jé­zus még nem ment fel az Atyá­hoz, az ő di­cső­sé­gé­be. Emi­att ki kell zár­nunk azt, hogy a ta­nít­vá­nyok eb­ben a hely­zet­ben meg­kap­ták a Szent Szel­le­met. A 22. vers Jé­zus ígé­re­té­nek a meg­erő­sí­té­se, amit a bú­csú­be­szé­dé­ben, a Vi­gasz­ta­ló el­kül­dé­sé­re vo­nat­ko­zó­an adott. Em­lé­kez­tet­ni akar­ta a ta­nít­vá­nyo­kat – akik meg­örül­tek az ő meg­je­le­né­se­kor –, hogy el kell hagy­nia a föl­det: nem hagy­ja őket ár­ván, ha­nem el­kül­di ne­kik a Szent Szel­le­met. A le­he­lés szim­bo­li­kus tet­te se­gít­he­tett ne­kik meg­ér­te­ni Jé­zus és a Szent Szel­lem kö­zöt­ti kap­cso­la­tot, akit né­hány nap­pal ké­sőbb kap­tak meg (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 1:5).

5.3 Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2:37–39: Tér­je­tek meg, és ke­resz­tel­ked­je­tek meg, és meg­kap­já­tok a Szent­lé­lek aján­dé­kát – az első ket­tő el­kü­lö­nül az utol­só­tól?

Tér­je­tek meg, és ke­resz­tel­ked­je­tek meg va­la­mennyi­en Jé­zus Krisz­tus ne­vé­ben, bű­ne­i­tek bo­csá­na­tá­ra, és meg­kap­já­tok a Szent­lé­lek aján­dé­kát. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2:38)

Nincs alap, azt a kö­vet­kez­te­tést le­von­ni eb­ből az igé­ből, hogy a meg­té­rés a ke­reszt­ség­gel és a Szent Szel­lem aján­dé­ká­nak ki­töl­te­té­se két olyan kü­lön ese­mény, ame­lyek kö­zött idő­kü­lönb­ség le­het­sé­ges. Ho­gyan fe­jez­het­te vol­na ki más­képp (más nyel­vi esz­kö­zök­kel) Pé­ter azt, hogy a meg­té­rés­re Is­ten a Szel­lem azon­na­li ki­töl­té­sé­vel és az apos­to­lok a víz­ke­reszt­ség­gel vá­la­szol­nak? A 42–47-es ver­sek­ben lát­hat­juk, hogy a Szent Szel­lem azon­nal el­kez­dett ha­tal­ma­san mun­kál­kod­ni az éle­tük­ben. Be­töl­töt­te a szí­vü­ket és ha­tal­mas cso­dá­kat vég­zett ben­nük és kö­zöt­tük: mély test­vér­sze­re­tet és egy­sé­get mun­kált.

5.4 Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 8:5–24:

A sa­má­ri­a­i­ak meg­té­ré­se és a Szel­lem ki­töl­té­se idő­kü­lönb­ség­gel

Mi­kor pe­dig meg­hal­lot­ták a je­ru­zsá­le­mi apos­to­lok, hogy Sa­má­ria be­vet­te az Is­ten ígé­jét, el­kül­dék azok­hoz Pé­tert és Já­nost; Kik mi­kor le­men­tek, kö­nyö­rög­tek éret­tük, hogy ve­gye­nek Szent Lel­ket: Mert még sen­ki­re azok kö­zül nem szál­lott rá, csak meg vol­tak ke­resz­tel­ve az Úr Jé­zus ne­vé­re. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 8:5–24, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás)

A sa­má­ri­ai misszió tör­té­nel­mi je­len­tő­sé­gű ese­mény volt, ami bi­zony­sá­got tett ar­ról, hogy Is­ten or­szá­ga nem csak a zsi­dó­ké, nem csak ők a meg­hí­vot­tak. A sa­má­ri­a­i­ak és a zsi­dók kö­zöt­ti, év­szá­za­do­kon át tar­tó el­len­sé­ges­ke­dés mi­att fon­tos volt, hogy Pé­ter és Já­nos, mint az egy­ház apos­to­lai és osz­lo­pai el­men­je­nek üd­vö­zöl­ni az új sa­má­ri­ai meg­té­rő­ket, és ki­fe­jez­zék ne­kik, hogy az egy­ház be­fo­gad­ta őket, mint Krisz­tus­ban új test­vé­re­ket. De ho­gyan ért­sük azt, hogy: „a Szent Szel­lem […] még sen­ki­re azok kö­zül nem szál­lott rá, csak meg vol­tak ke­resz­tel­ve az Úr Jé­zus ne­vé­re”? Je­len írá­sunk első fe­lé­re ala­poz­va biz­to­san nem ért­het­jük úgy, hogy nem töl­te­kez­tek be Szent Szel­lem­mel, ami­kor meg­tér­tek. Ezért an­nak, hogy a Szent Szel­lem még sen­ki­re sem szál­lott rá, más je­len­té­se kell, hogy le­gyen. A Szel­lem erő­tel­jes és cso­dá­la­tos mun­ká­já­ra^[5] kell vo­nat­koz­nia: az éle­tük­ben való je­len­lé­té­nek olyan vi­lá­gos je­lé­re, amit Pé­ter és Já­nos el­jö­ve­te­le előtt még nem ta­pasz­tal­tak meg. En­nek va­la­mi lát­ha­tó­nak kel­lett len­nie, ahogy a 18-as vers mond­ja: „lát­ta Si­mon, hogy az apos­to­lok kéz­rá­té­te­le ál­tal ada­tik a Szent Lé­lek”. Te­hát a 17. ver­set, hogy „vő­nek Szent Lel­ket”, vagy­is hogy ré­sze­sül­tek a Szent Szel­lem aján­dé­ká­ban, nagy va­ló­szí­nű­ség­gel a nyel­ve­ken szó­lás­ra kell ér­te­nünk. Ez volt a meg­erő­sí­té­se an­nak, hogy a Szel­lem mun­kál­ko­dik az éle­tük­ben, de nem ez volt az a pil­la­nat, ami­kor a Szel­lem ki­töl­te­tett a szí­vük­be. Az, hogy mind­ez Pé­ter és Já­nos ál­tal tör­tént – és nem Fü­löp ál­tal, ami­kor meg­tér­tek – a fent em­lí­tett egye­dül­ál­ló sa­má­ri­ai hely­zet­tel ma­gya­ráz­ha­tó.^[6]

5.5 Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 19:1–7:

Ke­resz­te­lő Já­nos 12 ta­nít­vá­nya

„Kaptatok‑e Szent­lel­ket, ami­kor hí­vők­ké let­te­tek?” Ők így fe­lel­tek: „Hi­szen még azt sem hal­lot­tuk, hogy van Szent­lé­lek.” (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 19:2)

Ezek a ta­nít­vá­nyok Já­nos ke­reszt­sé­gé­vel vol­tak meg­ke­resz­tel­ve, ami azt je­len­ti, hogy Já­nos ta­nít­vá­nyai vol­tak, az ő ta­ní­tá­sá­nak a kö­ve­tői, de nem tud­tak Jé­zus ta­ní­tá­sá­ról, sem a Szent Szel­lem­ről. Kö­vet­ke­zés­kép­pen nem te­kint­het­jük őket ke­resz­té­nyek­nek. Fel­té­te­lez­het­jük, hogy olyan kis-ázsi­a­i­ak vol­tak, akik hal­lot­tak Ke­resz­te­lő Já­nos­ról, meg­tér­tek a bű­ne­ik­ből és meg­pró­bál­tak igaz em­be­rek­ként élni a fel­is­me­ré­se­ik sze­rint. Pál ál­tal meg­is­mer­ték a ke­resz­tény­sé­get, és azon­nal el­fo­gad­ták. El­dön­töt­ték, hogy Krisz­tust akar­ják kö­vet­ni, így Pál meg­ke­resz­tel­te őket, és azon­nal meg­kap­ták a Szent Szel­le­met. Ami­kor Pál rá­juk tet­te a ke­zét, a Szel­lem aján­dé­ka­it is meg­kap­ták: a nyel­ve­ken szó­lást és a pró­fé­tá­lást.

5.6 Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 18:23–28: Apol­lós

Ő már ta­ní­tást ka­pott az Úr út­já­ról, és buz­gó lé­lek­kel hir­det­te, és he­lye­sen ta­ní­tot­ta a Jé­zus­ról szó­ló igé­ket, de csak Já­nos ke­reszt­sé­gét is­mer­te. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 18:25)

Ha­bár Apol­lós­ról is azt ol­vas­suk, hogy csak a Já­nos ke­reszt­sé­gét is­mer­te, még­is több pont­ban kü­lön­bö­zik Já­nos 12 ta­nít­vá­nyá­tól, az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 19-ben:

• ő már ta­ní­tást ka­pott az Úr út­já­ról

• szel­lem­ben buz­gó volt (vö. Róma le­vél 12:11 – mint az egyet­len pár­hu­zam az Új­szö­vet­ség­ben, ahol ugyan­ez a ki­fe­je­zés áll: ez egy­ér­tel­mű­en ke­resz­té­nyek­re vo­nat­ko­zik)

• he­lye­sen ta­ní­tot­ta a Jé­zus­ról szó­ló igé­ket

• bát­ran kez­dett be­szél­ni a zsi­na­gó­gá­ban

• ami­kor Pris­cil­la és Ak­vi­la meg­hall­gat­ták őt, még ala­po­sab­ban meg­ma­gya­ráz­ták neki az Is­ten út­ját

• Ak­vi­la és Pris­cil­la nem ke­resz­tel­ték meg őt

Ezek a kü­lönb­sé­gek mu­tat­ják, hogy Apol­lós tel­je­sen más szin­ten volt, mint a 12 ta­nít­vány Efé­zus­ban, te­hát még ha vol­tak is olyan dol­gok, ami­ket nem tu­dott Jé­zus­ról és a ke­resz­tény ta­ní­tás­ról, Ak­vi­la és Pris­cil­la test­vé­rük­nek te­kin­tet­ték őt Krisz­tus­ban, és eb­ből kö­vet­ke­ző­en nem ke­resz­tel­ték meg, ha­nem csak el­ma­gya­ráz­ták neki azo­kat a dol­go­kat, amik hi­á­nyoz­tak.

5.7 Zsi­dó le­vél 6:1–2: mo­sa­ko­dá­sok mint a Krisz­tus­ról szó­ló ele­mi ta­ní­tá­sok egyi­ke

Ezért el­hagy­va a Krisz­tus­ról szó­ló ele­mi ta­ní­tást, tö­re­ked­jünk a tö­ké­le­tes­ség­re. Ne kezd­jük újra le­rak­ni az alap­ját a holt cse­le­ke­de­tek­ből való meg­té­rés­nek és az Is­ten­be ve­tett hit­nek, a mo­sa­ko­dá­sok­ról, a kéz­rá­té­te­lek­ről, a ha­lot­tak fel­tá­ma­dá­sá­ról és az örök íté­let­ről szó­ló ta­ní­tás­nak. (Zsi­dó le­vél 6:1–2)

A mo­sa­ko­dá­sok (a gö­rög­ben: βαπτισμα) [bap­tis­ma, a bap­tis­mos töb­bes szá­mú alak­ja] em­lí­tés­re ke­rül­nek ugyan­eb­ben a le­vél­ben a 9. rész 10. ver­sé­ben is: „kü­lön­bö­ző mo­sa­ko­dá­sok”. Itt a mo­sa­ko­dá­sok (9:10) a mó­ze­si tör­vény sze­rin­ti ri­tu­á­lis mo­sa­ko­dá­sok­ra vo­nat­koz­nak. A Zsi­dó le­vél cél­ja, hogy bá­to­rít­sa a zsi­dó ke­resz­té­nye­ket, hogy ne es­se­nek vissza a ju­da­iz­mus­ba, és hogy rá­mu­tas­son az ó- és új­szö­vet­sé­gi hit kö­zöt­ti kü­lönb­sé­gek­re. Emi­att a mo­sa­ko­dá­sok­ról szó­ló ta­ní­tás leg­va­ló­szí­nűbb ér­tel­me­zé­se: vi­lá­go­san meg­kü­lön­böz­tet­ni Jé­zus ke­reszt­sé­gét a tör­vény sze­rin­ti ri­tu­á­lis mo­sa­ko­dá­sok­tól és az ószö­vet­sé­gi idők más mo­sa­ko­dá­sa­i­tól, úgy mint pro­ze­li­ta ke­reszt­ség­től vagy Já­nos ke­reszt­sé­gé­től. Ez va­ló­ban alap­ve­tő ta­ní­tás, amit a cím­zet­tek meg­ér­tet­tek, ami­kor ke­resz­té­nyek let­tek, és az író erre akar­ja em­lé­kez­tet­ni őket. Ez az ér­tel­me­zés nem tá­mo­gat­ja a ka­riz­ma­ti­kus el­mé­le­tet (mo­sa­ko­dá­sok = víz és Szel­lem­ke­reszt­ség), de na­gyon jól il­lik a zsi­dó le­vél té­má­já­hoz és ta­ní­tá­sá­hoz.

5.8 Lu­kács 11:5–13

„Ha te­hát ti go­nosz lé­te­tek­re tud­tok gyer­me­ke­i­tek­nek jó aján­dé­ko­kat adni, mennyi­vel in­kább ad mennyei Atyá­tok Szent­lel­ket azok­nak, akik ké­rik tőle?” (Lu­kács 11:13)

A ka­riz­ma­ti­ku­sok és pün­kös­di­ek erre az igé­re ala­poz­va kü­lön­le­ges össze­jö­ve­te­le­ket szer­vez­nek, ahol „ké­rik Is­ten­től” a Szent Szel­le­met. A szö­veg­össze­füg­gés és az ere­de­ti gö­rög szö­veg azon­ban nem tá­maszt­ják alá ezt az ér­tel­me­zést. A gö­rög szö­veg csak annyit tar­tal­maz, hogy „ké­rik Őt”, és nem azt, hogy „ké­rik Tőle [a Szel­le­met]”. A szö­veg­össze­füg­gés­ben Jé­zus imád­koz­ni ta­nít, és mind­járt bá­to­rí­tás­ként ar­ról be­szél, hogy ho­gyan vi­szo­nyul Is­ten a mi imád­sá­ga­ink­hoz. A pár­hu­za­mos igé­ben, a Máté 7:11-ben a Szent Szel­lem he­lyett, „jó­kat” áll. Jé­zus mon­da­ni­va­ló­ja te­hát az, hogy Is­ten­hez, mint sze­re­tő atyá­hoz for­dul­ha­tunk, ha se­gít­ség­re van szük­sé­günk, és az, amit ké­rünk, az Ő aka­ra­tá­val össz­hang­ban van (1 Já­nos le­vél 5:14). Lu­kács sze­rint Jé­zus ki­eme­li, hogy a leg­jobb, amit Is­ten az Őt ké­rők­nek ad, az a Szent Szel­lem. Min­den más jót a Szel­lem kö­zös­sé­ge, ve­ze­té­se és meg­erő­sí­té­se ál­tal ad. En­nek az ígé­ret­nek az első be­tel­je­se­dé­se pün­kösd­kor volt, ami­kor Jé­zus kö­ve­tői meg­kap­ták a Szel­le­met.

6 Össze­fog­la­lás, kö­vet­kez­te­tés

A ke­resz­tény élet az­zal a dön­tés­sel kez­dő­dik, hogy az em­ber el­for­dul a bűn­től, és kö­vet­ni akar­ja Jé­zust. Is­ten vá­la­szul erre a dön­tés­re azon­nal bő­ség­gel ki­töl­ti Szel­le­mét az újon­nan meg­tért em­ber szí­vé­be, így te­hát meg­ta­pasz­tal­hat­ja, hogy Is­ten el­fo­gad­ta őt, mint gyer­me­két. A Szel­lem ál­tal meg­ta­pasz­tal­hat­ja Is­ten sze­re­te­tét, bé­ké­jét és ere­jét a bűn el­le­ni har­ca­i­ban. A Szent Szel­lem be­töl­ti a szí­vét, és így sze­ret­ni tud­ja test­vé­re­it és más em­be­re­ket, akik még nem is­me­rik Is­tent. Se­gít neki meg­ér­te­ni a he­lyes ke­resz­tény ta­ní­tást, és egy­ség­re jut­ni más ke­resz­té­nyek­kel. Egy ke­resz­tény­nek nem kell vá­ra­koz­nia a Szent Szel­lem ke­reszt­ség­re a meg­té­ré­se után, mert ő Is­ten sze­re­tett gyer­me­ke, aki­nek Is­ten a tel­jes­sé­get akar­ja adni:

Akik pe­dig be­fo­gad­ták, azo­kat fel­ha­tal­maz­ta arra, hogy Is­ten gyer­me­ke­i­vé le­gye­nek; mind­azo­kat, akik hisz­nek az ő ne­vé­ben, akik nem vér­ből, sem a test, sem a fér­fi aka­ra­tá­ból, ha­nem Is­ten­től szü­let­tek. Az Ige test­té lett, kö­zöt­tünk la­kott, és lát­tuk az ő di­cső­sé­gét, mint az Atya egy­szü­lött­jé­nek di­cső­sé­gét, tel­ve ke­gye­lem­mel és igaz­ság­gal. Já­nos bi­zony­sá­got tett róla, és azt hir­det­te: „Ő volt az, aki­ről meg­mond­tam: Aki utá­nam jön, meg­előz en­gem, mert előbb volt, mint én.” Mi pe­dig az ő tel­jes­sé­gé­ből kap­tunk ke­gyel­met ke­gye­lem­re. (Já­nos 1:12–16)