Szent­há­rom­ság

A kö­vet­ke­ző írá­sunk­ban azt sze­ret­nénk le­ír­ni, hogy mi­ért hi­szünk a há­rom­sze­mé­lyű egy Is­ten­ben, és ho­gyan ért­jük a Szent­há­rom­sá­got. Az Új­szö­vet­ség­re és a Kr.u. első há­rom szá­zad­ban zaj­lott, „há­rom­egy” ter­mé­sze­tű Is­ten­ről szó­ló vi­ták­ra tá­masz­kod­va sze­ret­nénk el­ma­gya­ráz­ni, mi­ben hi­szünk.

A Szent­há­rom­ság tűz­ként való il­luszt­rá­ci­ó­ja hosszú múlt­ra vissza­te­kin­tő ana­ló­gia. A tűz há­rom szem­pont­ja – a láng, a fény és a hő – kü­lön­ál­ló, még­is egy­sé­ges, di­na­mi­kus erő. A tűz a Bib­li­á­ban is gyak­ran hasz­nált kép Is­ten meg­je­le­né­sé­nek, tisz­ta­sá­gá­nak és ere­jé­nek ki­fe­je­zé­sé­re.

1 Az egy­is­ten­hit és a Szent­há­rom­ság­ról szó­ló vi­ták a Krisz­tus utá­ni első há­rom szá­zad­ban

Jé­zus­ban Is­ten na­gyon kö­zel jött hoz­zánk, és ki­je­len­tet­te ma­gát mint a „há­rom­egy” Is­tent. A Szent­há­rom­ság­ról szó­ló ta­ní­tás alap­ja a Bib­lia, ha­bár nem ta­lál­juk meg ben­ne ezt a ki­fe­je­zést. Az ószö­vet­sé­gi mo­no­te­is­ta hit­re ala­poz­va be­szél az Új­szö­vet­ség Is­ten­ről mint Atyá­ról, Fi­ú­ról és Szent Szel­lem­ről, va­la­mint ta­lá­lunk ki­je­len­té­se­ket a há­rom is­te­ni sze­mély kö­zöt­ti kap­cso­la­tok­ról Is­te­nen be­lül.

A sze­mély fo­ga­lom ér­tel­me­zé­sé­nek ere­de­tét a ke­resz­tény teo­ló­gi­á­ban ta­lál­hat­juk meg az­zal a tö­rek­vés­sel, hogy Is­ten és Jé­zus lé­nye fel­fog­ha­tó­vá vál­jék. Az ere­de­ti ér­tel­me­zés nem ma­te­ri­á­lis, és nem is va­la­mi ön­ál­ló do­log le­írá­sa­ként ér­tet­ték. Egy sze­mély­re az jel­lem­ző, hogy ké­pes kap­cso­la­tot te­rem­te­ni, sze­ret­ni és kom­mu­ni­kál­ni.

A „há­rom­egy” ter­mé­sze­tű Is­ten ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa fo­lya­mat az üdv­tör­té­net­ben. Az ószö­vet­sé­gi idő­ben Is­ten le­fek­tet­te a ter­mé­sze­té­ről való he­lyes el­kép­ze­lés alap­ját. Ki­nyi­lat­koz­tat­ta ma­gát mint az egyet­len Is­tent, és az egész Ószö­vet­ség­ben a mo­no­te­iz­mus szi­go­rú meg­tar­tá­sá­ra fi­gyel­mez­tet.

Halld meg, Iz­ra­el: Az ÚR a mi Is­te­nünk, egye­dül az ÚR! Sze­resd azért az Urat, a te Is­te­ne­det tel­jes szí­ved­ből, tel­jes lel­ked­ből és tel­jes erőd­ből! (5 Mó­zes 6:4–5)

Ezt mond­ja az ÚR, Iz­ra­el ki­rá­lya és meg­vál­tó­ja, a Se­re­gek URa: én va­gyok az első és az utol­só, raj­tam kí­vül nincs Is­ten. Ki­cso­da olyan, mint én? Szól­jon, mond­ja meg, so­rol­ja fel, hogy mi tör­tént, ami­óta haj­dan né­pet al­kot­tam; és mond­ják el a jö­ven­dőt, ami kö­vet­ke­zik. Ne ret­teg­je­tek, és ne fél­je­tek! Hi­szen rég­óta hir­det­tem, meg­mond­tam, és ti vagy­tok a ta­nú­im! Van‑e Is­ten raj­tam kí­vül? Nin­csen kő­szik­la, nem tu­dok róla! (Ézsa­i­ás 44:6–8)

Is­ten ter­mé­sze­té­nek új­szö­vet­sé­gi ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa sem­mit sem vál­toz­ta­tott ezen: a mo­no­te­iz­mus vi­tat­ha­tat­lan alap­ja a Szent­há­rom­ság he­lyes ér­tel­me­zé­sé­nek.

Az első szá­za­dok szent­há­rom­sá­gi vi­tá­i­nak fo­lya­mán meg kel­lett vé­de­ni a he­lyes hi­tet kü­lön­bö­ző hely­te­len pró­bál­ko­zá­sok el­len, ame­lyek meg­kí­sé­rel­ték Is­ten ter­mé­sze­tét em­be­ri ér­tel­münk szá­má­ra fel­fog­ha­tó mó­don ma­gya­ráz­ni.

A mo­nar­chi­a­niz­mus úgy pró­bál­ta meg­tar­ta­ni Is­ten egy­sé­gét és egyet­len­sé­gét, hogy a há­rom is­te­ni sze­mélyt az egy­sze­mé­lyű Is­ten há­rom mód­ja­ként, há­rom kü­lön­bö­ző meg­je­le­né­si for­má­ja­ként ma­gya­ráz­ta. A mo­nar­chi­a­niz­must ezért mo­da­liz­mus­nak is ne­vez­ték. Egy má­sik neve en­nek a ta­ní­tás­nak pat­ri­passzi­a­niz­mus volt. En­nek a fo­ga­lom­nak a meg­al­ko­tó­ja bi­zo­nyá­ra a ta­ní­tás kö­vet­kez­mé­nyét akar­ta mu­tat­ni: azt kell hin­nünk, hogy az Atya Is­ten szen­ve­dett és meg­halt a ke­resz­ten, ami azon­ban tel­jes­ség­gel le­he­tet­len, ha az Is­ten, aki­ben hi­szünk, min­den­ha­tó és örök­ké­va­ló. E ta­ní­tás fő kép­vi­se­lő­je a Kr.u. 2. szá­zad­ban Smyr­nai No­e­tus és Pra­xe­as, a Kr.u. 3. szá­zad­ban pe­dig Sa­bel­li­us volt (róla sza­bel­li­a­niz­mus­nak is ne­vez­ték).

Ezért szük­sé­ges­sé vált, hogy mé­lyeb­ben el­ma­gya­ráz­zák az Atya, a Fiú és a Szent Szel­lem kö­zöt­ti va­lós kü­lönb­sé­get.

A szub­or­di­na­liz­mus alá-fö­lé­ren­delt vi­szony­ként pró­bál­ta ma­gya­ráz­ni a Szent­há­rom­sá­got. Az Atya Is­ten min­de­nek fe­lett áll, mint olyan va­la­ki, aki el­ér­he­tet­len. Jól is­mert kép­vi­se­lő­je en­nek a ta­ní­tás­nak Ori­ge­nes a Kr.u. 3. szá­zad első fe­lé­ből. A szub­or­di­na­liz­mus azt mond­ta, hogy a Fiú és a Szel­lem is­te­ni ter­mé­sze­tű­ek, de egy­ér­tel­mű­en alá van­nak ren­del­ve az Atyá­nak. Ari­us a 3. szá­zad vé­gén és a 4. szá­zad ele­jén to­vább­fej­lesz­tet­te ezt a ta­ní­tást. Az ari­a­niz­mus azt ta­ní­tot­ta, hogy kez­det­ben az Atya meg­te­rem­tet­te a Fiút, és az­tán együtt te­rem­tet­ték a vi­lá­got. A kö­vet­kez­mé­nye en­nek az len­ne, hogy a Fiú te­remt­mény, és nem Is­ten. Egy to­váb­bi kép­vi­se­lő­je en­nek a ta­ní­tás­nak Ni­co­de­mi­ai Eu­se­bi­us.

Kr.u. 325-ben a Ni­ce­ai zsi­nat fog­lal­ko­zott ez­zel a té­má­val, és ki­je­len­tet­te, hogy az Atya és a Fiú ugyan­olyan ter­mé­sze­tű­ek (gö­rög: ho­mo­o­u­si­on to pat­ri). A Kr.u. 381-es Kons­tan­ti­ná­po­lyi zsi­nat meg­erő­sí­tet­te a Ni­ce­ai zsi­nat meg­fo­gal­ma­zá­sa­it, és ki­je­len­tet­te, hogy a Szent Szel­lem is ugyan­olyan ter­mé­sze­tű, mint az Atya és a Fiú.

2 Jé­zus is­te­ni ter­mé­sze­té­ről

Az Új­szö­vet­ség azt ta­nít­ja, hogy Jé­zus is­te­ni ter­mé­sze­tű, tel­je­sen egy az Atyá­val, és még­is meg­kü­lön­böz­tet­he­tő tőle.

[…] akik kö­zül (Iz­ra­el né­pé­ből) szár­ma­zik a Krisz­tus test sze­rint, aki Is­ten min­de­nek fe­lett: ál­dott le­gyen mind­örök­ké. Ámen. (Róma le­vél 9:5)

Kez­det­ben volt az Ige, és az Ige az Is­ten­nél volt, és Is­ten volt az Ige. Ő kez­det­ben az Is­ten­nél volt. Min­den ál­ta­la lett, és nél­kü­le sem­mi sem lett, ami lét­re­jött. (Já­nos 1:1–3)

Is­tent soha sen­ki sem lát­ta: az egy­szü­lött Is­ten, aki az Atya ke­be­lén van, az je­len­tet­te ki őt. (Já­nos 1:18)

Ezek­ben a ver­sek­ben lé­nye­ges ki­je­len­té­se­ket ta­lá­lunk té­mánk­hoz. Itt a má­so­dik is­te­ni sze­mély, a Fiú örök lé­te­zé­sé­ről és is­ten­sé­gé­ről van szó. Az Ige (gö­rög: lo­gos) ki­fe­je­zést Já­nos a Fi­ú­ra hasz­nál­ja. Az Igé­ről azt mond­ta, hogy Is­ten volt, és Is­ten­nél volt, amely ki­fe­je­zi egy­részt a sze­mé­lyek azo­nos ter­mé­sze­tét, más­részt a kö­zöt­tük levő kü­lönb­sé­get.

Jé­zus­ban az Ige em­ber­ré lett. Nem az Atya, nem is a Szel­lem lett em­ber­ré, ha­nem a Fiú, az Atya egy­szü­lött­je, aki­nek az Atyá­ban örök szár­ma­zá­sa van, és mi­vel az Atyá­tól szár­ma­zik, ugyan­olyan ter­mé­sze­te van, mint az Atyá­nak. A kü­lön­bö­ző kéz­ira­tok­ban a 18. vers­nek kü­lön­fé­le vál­to­za­tai lé­tez­nek. A leg­több kéz­irat „egy­szü­lött Fiú”-t for­dít, de a New Ame­ri­can Stan­dard-Vers­ion for­dí­tá­sa meg­fe­lel e vers leg­ré­gibb és leg­meg­bíz­ha­tóbb kéz­ira­ta­i­nak, és Jé­zus is­ten­sé­gé­nek to­váb­bi egy­ér­tel­mű bi­zony­sá­ga: ott „egy­nem­zett Is­ten” áll.

3 A Szent Szel­lem mint sze­mély

Ha sze­ret­tek en­gem, tart­sá­tok meg pa­ran­cso­la­ta­i­mat, én pe­dig kér­ni fo­gom az Atyát, és má­sik Párt­fo­gót ad nek­tek, hogy ve­le­tek le­gyen mind­örök­ké […] (Já­nos 14:15–16)

El­mon­dom nek­tek eze­ket, amíg ve­le­tek va­gyok. A Párt­fo­gó pe­dig, a Szent­lé­lek, akit az én ne­vem­ben küld az Atya, meg­ta­nít majd ti­te­ket min­den­re, és esze­tek­be jut­tat min­dent, amit én mond­tam nek­tek. (Já­nos 14:25–26)

A Szent Szel­le­met Jé­zus „Pártfogó”-nak ne­ve­zi. Az itt hasz­nált gö­rög szó (pa­rak­le­tos) „segítő”-ként is for­dít­ha­tó. A Szel­lem ta­ní­ta­ni és em­lé­kez­tet­ni fog min­ket arra, amit Jé­zus mon­dott. Mi­vel Jé­zus ilyen mó­don be­szélt a Szel­lem­ről, ezért két­ség­te­len, hogy mint sze­mélyt nyi­lat­koz­tat­ta ki őt, nem pe­dig mint va­la­mi­fé­le sze­mély­te­len erőt.

Van egy egy­ér­tel­mű fi­lo­ló­gi­ai bi­zo­nyí­ték arra, hogy a Szel­lem sze­mély, ame­lyet azon­ban nem le­het ma­gyar­ra for­dí­ta­ni. A „szel­lem” szó (gö­rög: pne­u­ma) nyelv­ta­ni­lag sem­le­ges nemű, de a fent idé­zett szö­veg­ben a mu­ta­tó név­más, amely a pne­u­ma szó­hoz tar­to­zik (gö­rög: eke­i­nos) nem sem­le­ges, ha­nem hím­nem­ben áll. A mon­dat ala­nyá­nak ter­mé­sze­tes neme, aki­ről szó van, fel­vált­ja a nyelv­ta­ni ne­met. Az egyet­len le­het­sé­ges ma­gya­rá­zat az, hogy Jé­zus a Szent Szel­lem­ről mint sze­mély­ről be­szél.

Az Apos­to­lok cse­le­ke­de­te­i­ben to­váb­bi uta­lá­so­kat ta­lál­ha­tunk arra, hogy a Szel­lem sze­mély.

Egy em­ber, név sze­rint Aná­ni­ás, fe­le­sé­gé­vel, Sza­fi­rá­val együtt el­adott egy bir­to­kot, és árá­ból fe­le­sé­gé­nek tud­tá­val fél­re­tett ma­gá­nak, egy ré­szét pe­dig el­vit­te, és az apos­to­lok lá­bai elé tet­te. Pé­ter azon­ban így szólt: „Aná­ni­ás, mi­ért száll­ta meg a Sá­tán a szí­ve­det, hogy ha­zudj a Szent­lé­lek­nek, és fél­re­te­gyél ma­gad­nak a föld árá­ból? Ha meg­ma­radt vol­na, nem ne­ked ma­radt volna‑e meg, és mi­u­tán el­ad­tad, nem te rendelkeztél‑e az árá­val? Mi in­dí­tot­ta szí­ve­det ilyen cse­le­ke­det­re? Nem em­be­rek­nek ha­zud­tál, ha­nem az Is­ten­nek.”

(Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 5:1–4)

Ho­gyan ha­zud­hat va­la­ki egy sze­mély­te­len erő­nek? Csak egy va­ló­sá­gos, vele szem­ben álló fél­nek ha­zud­hat va­la­ki, aki­vel kap­cso­la­ta le­het, és aki őszin­te­sé­get vár és ér­de­mel. Ilyen mó­don vi­lá­gos­sá vá­lik, hogy az apos­to­lok a Szent Szel­lem­ben mint sze­mély­ben hit­tek.

4 A Szent­há­rom­ság­ról

Ami­kor el­jön a Párt­fo­gó, akit én kül­dök nek­tek az Atyá­tól, az igaz­ság Lel­ke, aki az Atyá­tól szár­ma­zik, az tesz majd bi­zony­sá­got én­ró­lam […] (Já­nos 15:26)

Jé­zus az Atyá­tól küld­te a Párt­fo­gót – itt mind­há­rom is­te­ni sze­mély meg van em­lít­ve. A Já­nos 14:26-ban az Atyá­ról mond­ta azt, hogy el­kül­di a Szel­le­met. Ez­ál­tal lát­hat­juk, hogy Jé­zus­nak ugyan­olyan ha­tal­ma van, mint az Atyá­nak. Ez erős bi­zo­nyí­ték a Fiú is­te­ni ter­mé­sze­te mel­lett, és a há­rom is­te­ni sze­mély mély egy­sé­ge mel­lett.

[…] de ami­kor el­jön ő, az igaz­ság Lel­ke, el­ve­zet ti­te­ket a tel­jes igaz­ság­ra, mert nem ön­ma­gá­tól szól, ha­nem azo­kat mond­ja, ami­ket hall, és az el­jö­ven­dő dol­go­kat is ki­je­len­ti nek­tek. Ő en­gem fog di­cső­í­te­ni, mert az enyém­ből me­rít, és azt je­len­ti ki nek­tek. Ami­je van az Atyá­nak, az mind az enyém; ezért mond­tam, hogy az enyém­ből me­rít, és azt je­len­ti ki nek­tek. (Já­nos 16:13–15)

Ez egy má­sik erős ki­fe­je­zés az Is­ten­ben levő egy­ség­re épp­úgy, mint a há­rom is­te­ni sze­mély cse­lek­vé­sé­re és a köz­tük levő kap­cso­lat­ra. Ezek a ver­sek mu­tat­ják a há­rom is­te­ni sze­mély kö­zöt­ti kü­lönb­sé­get az egy Is­ten ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa alap­ján.

5 A sze­mé­lyek szár­ma­zá­sa a Szent­há­rom­sá­gon be­lül

Mi­kor be­szé­lünk a Fiú örök nem­zé­sé­ről és a Szel­lem szár­ma­zá­sá­ról? Ezek a sza­vak ki­fe­je­zés­mó­dok csu­pán, vagy va­ló­ban le­ír­ják Is­ten bel­ső lé­nyét? El kell fo­gad­nunk, hogy em­be­ri nyel­vünk nem tö­ké­le­tes. Az, aho­gyan a sza­va­kat meg­ért­jük, ta­pasz­ta­la­ta­ink ered­mé­nye. Ezért egy em­be­ri nyelv sem al­kal­mas arra (és en­nek így is kell len­nie), hogy az örök­ké­va­ló Is­tent le­ír­ja. Még sincs más esz­kö­zünk. Is­ten az em­be­ri nyel­vet hasz­nál­ta arra, hogy ki­je­lent­se ma­gát ne­künk, tud­va, hogy sza­vai fél­re­ért­he­tő­ek, sőt ki­for­gat­ha­tó­ak lesz­nek.

Jé­zus azért jött, hogy ki­nyi­lat­koz­tas­sa az Atyát, ezért sza­vai nem le­het­nek csu­pán az ő sa­ját, zsi­dó gon­dol­ko­dás sze­rin­ti ki­fe­je­zés­mód­jai. A ki­nyi­lat­koz­ta­tás azt je­len­ti, hogy Jé­zus „in­for­má­ci­ó­kat” ho­zott Is­ten lé­nyé­ről. Jé­zus apa és fiú köz­ti kap­cso­lat­ról be­szélt. Ért­het­jük ezt úgy, mint egy ké­pet. Ez a kép azon­ban tar­tal­maz­za azt, hogy az Atya nem­zet­te a Fiút. Más le­he­tő­ség nincs. Já­nos a má­so­dik is­te­ni sze­mélyt „lo­gosz­nak”, igé­nek ne­vez­te. Ez azt fel­té­te­le­zi, hogy va­la­ki szól­ja ezt az igét. A Lo­gosz­nak az Atyá­ban van az ere­de­te.

Nem le­het kü­lönb­ség a há­rom is­te­ni sze­mély kö­zött is­te­ni tu­laj­don­sá­ga­i­kat il­le­tő­en. Nem le­het kü­lönb­ség a min­den­ha­tó­ság, min­den­tu­dás és min­de­nütt je­len­va­ló­ság te­kin­te­té­ben. Nem le­het na­gyobb vagy ki­sebb sze­mély Is­ten­ben. Ha el­te­kin­tünk at­tól a kü­lönb­ség­től, amely a kap­cso­la­ta­ik­ban van, ak­kor egy­ál­ta­lán nem ma­rad kü­lönb­ség. Kö­vet­ke­zés­kép­pen nincs ér­tel­me há­rom is­te­ni sze­mély­ről be­szél­ni. Eb­ből a gon­dol­ko­dás­mód­ból fej­lő­dik ki a mo­da­liz­mus. A há­rom is­te­ni sze­mély nem len­ne örök va­ló­ság Is­te­nen be­lül, ha­nem csak Is­ten kü­lön­bö­ző meg­nyil­vá­nu­lá­si mód­jai a vi­lág­ban.

Nem mond­hat­juk, hogy né­hány Szent­há­rom­ság­gal kap­cso­la­tos bib­li­ai ki­fe­je­zés meg­fe­lel a zsi­dó gon­dol­ko­dás­mód­nak. Já­nos „egy­nem­zett Is­ten”-nek (gö­rög: mo­no­ge­nes the­os) ne­ve­zi Jé­zust. Ez a ki­fe­je­zés nem il­lik sem a zsi­dó, sem a gö­rög gon­dol­ko­dás­mód­hoz. Lo­gi­kai el­lent­mon­dást hor­doz ma­gá­ban. Vagy nem­zett, vagy Is­ten. Ne­he­zen ért­he­tő ki­fe­je­zés volt ez. Ezért né­hány má­so­ló azt gon­dol­ta, hogy ki kell „ja­ví­ta­nia”. Így ők in­kább a Bib­li­át kor­ri­gál­ták sa­ját gon­dol­ko­dá­suk he­lyett. Ez a ki­fe­je­zés csak úgy ér­tel­mes, ha a Lo­gosz örök nem­zé­sé­re vo­nat­koz­tat­juk a Szent­há­rom­sá­gon be­lül. A Fiú nem­zé­se örök fo­lya­mat időn és té­ren kí­vül. Ha­son­ló­an ah­hoz, aho­gyan a Nap ál­lan­dó­an su­gár­zik, úgy nem­zi fo­lya­ma­to­san az Atya a Fiút kez­det és vég nél­kül. Az Atya a Fiú örök ere­de­te. Mind­ket­ten részt vesz­nek az egy és oszt­ha­tat­lan Is­ten­ben. Az Atya „el­sőbb­sé­ge” nem le­het idő­be­li el­sőbb­ség. Nem le­het je­len­tő­ség- vagy ha­ta­lom­be­li el­sőbb­ség sem. Csak­is ere­det­be­li el­sőbb­sé­ge van.

A Szent­há­rom­ság­ban a sze­mé­lyeket il­le­tő lé­nye­ges alap­elv az, hogy csak az egy­más­sal való kap­cso­la­tuk­ban kü­lön­böz­nek, más dol­gok­ban azon­ban egyek. Ezért, ami­kor azt mond­juk, hogy az Atya sze­ret min­ket, egy­út­tal a Fiú és a Szent Szel­lem sze­re­te­té­ről is be­szé­lünk. Ami­kor azt mond­juk, hogy a Fiú je­len van azok gyü­le­ke­ze­té­ben, akik hisz­nek Ben­ne, egy­út­tal ki­fe­jez­zük az Atya és a Szent Szel­lem je­len­lé­tét is. Ami­kor azt mond­juk, hogy a Szent Szel­lem fel­ru­ház ben­nün­ket erő­vel, tud­nunk kell, hogy ezt az Atyá­val és a Fi­ú­val együtt te­szi. Az, hogy a há­rom is­te­ni sze­mély kö­zös te­vé­keny­sé­ge még­is egy-egy sze­mély­nek tu­laj­do­nít­ta­tik, ab­ból tük­röz vissza va­la­mit, hogy az il­le­tő sze­mély­nek mi­lyen sze­re­pe van a Szent­há­rom­ság­ban.

Min­dent egy­be­vet­ve lát­hat­juk, hogy az Új­szö­vet­ség úgy je­len­ti ki ne­künk Jé­zust, mint aki EGY az Atyá­val és még­is meg­kü­lön­böz­tet­he­tő tőle. Az „egy­nem­zett” ki­fe­je­zés (gö­rög: mo­no­ge­nes) azt mu­tat­ja, hogy a Fiú az Atyá­tól „kap­ta ma­gát”, és nem be­szél idő­pont­ról, ha­nem a ket­tő­jük kö­zöt­ti kap­cso­lat­ról. Az Atya a Fiú ere­de­te, a Fiú örök­ké az Atyá­tól szár­ma­zik, ezért ugyan­olyan örök ter­mé­sze­tű. A Szent Szel­le­met az Atya és a Fiú küld­te a vi­lág­ba. Ugyan­az az ere­de­te, ugyan­olyan örök ter­mé­sze­tű, és ugyan­úgy részt vesz a bel­ső is­te­ni adás­ban, nye­rés­ben és egy­ség­ben.

Az 1 Ti­mó­te­us le­vél 6:16 ezt mond­ja:

Övé egye­dül a hal­ha­tat­lan­ság, aki meg­kö­ze­lít­he­tet­len vi­lá­gos­ság­ban la­kik […]

Nem csu­pán Is­ten szent­sé­gé­ről be­szél, ha­nem ki­ku­tat­ha­tat­lan­sá­gá­ról is. Az, hogy mi, Is­ten te­remt­mé­nyei nem tud­juk ér­tel­münk­kel fel­fog­ni Is­ten örök ter­mé­sze­tét, nem le­het érv a Szent­há­rom­ság el­len. Is­ten más di­men­zi­ó­ban él, mint amit mi is­me­rünk. Egy ti­tok­ban nyi­lat­koz­tat­ta ki ma­gát, amely töb­bet nyújt szá­munk­ra, mint amit ké­pe­sek va­gyunk kér­ni és vár­ni. Ezért há­lá­sak va­gyunk, hogy olyan so­kat mu­ta­tott meg Ma­gá­ból. Még ha nem is tud­juk Őt tel­je­sen meg­ér­te­ni, a sze­re­tet és az egy­ség, ame­lyek az Ő ter­mé­sze­té­ből adat­tak ne­künk, vi­lá­gos út­mu­ta­tók éle­tünk­ben és tet­te­i­itt és most. Is­ten azt akar­ja, hogy is­mer­jük Őt, hogy va­ló­di és élő kap­cso­lat­ba ke­rül­hes­sünk Vele. Az út en­nek el­éré­sé­re min­den­ki előtt sza­bad.