Az em­ber szen­ve­dé­sé­ről és Is­ten sze­re­te­té­ről

Mi­előtt még konk­rét gon­do­la­to­kat ír­nánk a szen­ve­dés oka­i­ról és ar­ról, mi­ért en­ge­di azt meg Is­ten, az első fe­je­zet­ben ej­tünk né­hány szót ar­ról, ho­gyan vi­szo­nyul Is­ten az em­be­rek szen­ve­dé­sé­hez.

1 Ho­gyan vi­szo­nyult Jé­zus a szen­ve­dés­hez?

Jé­zus­ban maga a min­den­ha­tó Is­ten vált em­ber­ré. Raj­ta ke­resz­tül te­hát lát­hat­juk, ho­gyan vi­szo­nyul Is­ten az em­be­rek szen­ve­dé­sé­hez. Is­ten nem kö­zöm­bös a szen­ve­dés iránt, és nem is okoz­za azt. Jé­zus éle­te mu­tat­ja, hogy Is­ten se­gí­te­ni akar ne­künk, és min­den ne­héz­sé­gen át hor­doz­ni akar min­ket. Sze­ret­nénk né­hány pél­dát em­lí­te­ni erre az Új­szö­vet­ség­ből.

Ez­után el­ment egy Nain nevű vá­ros­ba, és vele men­tek ta­nít­vá­nyai nagy so­ka­ság­gal együtt. Ami­kor kö­ze­le­dett a vá­ros ka­pu­já­hoz, íme, ha­lot­tat hoz­tak ki­fe­lé, egy öz­vegy­asszony egyet­len fiát, és a vá­ros­ból nagy so­ka­ság kö­vet­te. Ami­kor az Úr meg­lát­ta az asszonyt, meg­szán­ta, és így szólt hoz­zá: „Ne sírj!” Az­után oda­lé­pett, és meg­érin­tet­te a ko­por­sót. Akik vit­ték, meg­áll­tak, ő pe­dig így szólt: „Ifjú, ne­ked mon­dom, kelj fel!” Erre fel­ült a ha­lott, és el­kez­dett be­szél­ni; Jé­zus pe­dig át­ad­ta az any­já­nak. Fé­le­lem fog­ta el mind­nyá­ju­kat, di­cső­í­tet­ték az Is­tent, és ezt mond­ták: „Nagy pró­fé­ta tá­madt kö­zöt­tünk, és meg­lá­to­gat­ta Is­ten az ő né­pét.” (Lu­kács 7:11–16)

Az asszony, aki­nek az egyet­len fia halt meg, na­gyon ne­héz hely­zet­ben volt. Egy gyer­mek­te­len öz­vegy­asszony ak­ko­ri­ban nem­csak ma­gá­nyos volt, ha­nem tel­je­sen má­sok tá­mo­ga­tá­sá­ra is szo­rult. Nem volt sem­mi va­gyo­na, és gyak­ran sen­ki­je sem volt, aki köz­ben­járt vol­na a jo­ga­i­ért. Ez az öz­vegy­asszony fia ha­lá­lá­val va­ló­szí­nű­leg egye­dü­li tá­ma­szát ve­szí­tet­te el. Jé­zus együtt­ér­zett a gyá­szo­ló anyá­val, oda­ment hoz­zá és ezt mond­ta: „Ne sírj!” Szo­rult hely­ze­te meg­érin­tet­te őt és se­gí­tett raj­ta.

Egy má­sik pél­da a vak Bar­ti­me­us éle­te, ami Jé­zus se­gít­sé­gé­vel tel­je­sen meg­vál­to­zott:

Az­után Je­ri­kó­ba ér­tek, és ami­kor Jé­zus ta­nít­vá­nya­i­val és elég nagy so­ka­ság­gal ki­fe­lé ment Je­ri­kó­ból, egy vak kol­dus, Bar­ti­me­us, a Ti­me­us fia ült az út mel­lett. Ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy a ná­zá­re­ti Jé­zus az, így ki­ál­tott fel: „Dá­vid Fia, Jé­zus, kö­nyö­rülj raj­tam!” Töb­ben is rá­szól­tak, hogy hall­gas­son, ő azon­ban an­nál in­kább ki­ál­to­zott: „Dá­vid Fia, kö­nyö­rülj raj­tam!” Jé­zus meg­állt és ezt mond­ta: „Hív­já­tok ide!” Oda­hív­ták a va­kot ezek­kel a sza­vak­kal: „Bíz­zál! Kelj fel! Hív té­ged!” Ő pe­dig le­dob­ta fel­ső­ru­há­ját, fel­ug­rott, és oda­ment Jé­zus­hoz. Jé­zus meg­kér­dez­te tőle: „Mit kí­vánsz, mit te­gyek ve­led?” A vak ezt mond­ta: „Mes­ter, hogy újra lás­sak.” Jé­zus ek­kor így szólt hoz­zá: „Menj el, a hi­ted meg­tar­tott té­ged.” És azon­nal újra lá­tott, és kö­vet­te őt az úton. (Márk 10:46–52)

Ak­ko­ri­ban, ha va­la­ki vak volt és épp nem gaz­dag csa­lád­ból szár­ma­zott, a kol­du­lás volt szá­má­ra szin­te az egyet­len le­he­tő­ség a túl­élés­re. Ért­he­tő, hogy ami­kor Bar­ti­me­us hal­lot­ta, hogy Jé­zus a kö­zel­ben volt, se­gít­sé­gért ki­ál­tott, ami­lyen han­go­san csak tu­dott. Hal­lott már Jé­zus­ról és hitt ab­ban, hogy ő az Is­ten­től kül­dött Meg­vál­tó és tud neki se­gí­te­ni. Jé­zus nem is von­ta meg tőle se­gít­sé­gét.

Jé­zus sze­re­te­te a ke­re­ső és éhe­ző em­be­rek iránt a kö­vet­ke­ző eset­ből is jól lát­ha­tó:

Ő pe­dig így szólt hoz­zá­juk: „Jöj­je­tek ve­lem csak ti ma­ga­tok egy la­kat­lan hely­re, és pi­hen­je­tek meg egy kis­sé.” Mert olyan so­kan vol­tak, akik oda­ér­kez­tek, és akik el­in­dul­tak, hogy még enni sem volt ide­jük. El­ha­józ­tak te­hát egy la­kat­lan hely­re ma­guk­ban. De so­kan meg­lát­ták és fel­is­mer­ték őt, ami­kor el­in­dul­tak, ezért min­den vá­ros­ból össze­fu­tot­tak oda, és meg­előz­ték őket. Ami­kor Jé­zus ki­szállt, és meg­lát­ta a nagy so­ka­sá­got, meg­szán­ta őket, mert olya­nok vol­tak, mint a pász­tor nél­kül való ju­hok, és kezd­te őket sok min­den­re ta­ní­ta­ni. De ami­kor az idő már ké­ső­re járt, oda­men­tek hoz­zá a ta­nít­vá­nyai, és ezt mond­ták neki: „La­kat­lan hely ez, és az idő már ké­ső­re jár. Bo­csásd el őket, hogy a kör­nye­ző te­le­pü­lé­sek­re és fal­vak­ba men­ve en­ni­va­lót ve­gye­nek ma­guk­nak.” Ő azon­ban így vá­la­szolt ne­kik: „Ti ad­ja­tok ne­kik enni!” […] Le is ül­tek szá­zas és öt­ve­nes cso­por­tok­ban. Ek­kor Jé­zus vet­te az öt ke­nye­ret és a két ha­lat, fel­te­kin­tett az égre, meg­ál­dot­ta és meg­tör­te a ke­nye­re­ket, majd át­ad­ta a ta­nít­vá­nyok­nak, hogy te­gyék elé­jük; és a két ha­lat is el­osz­tot­ta mind­nyá­juk­nak. Mi­u­tán mind et­tek, és jól is lak­tak […] (Márk 6:31–42)

Eb­ben és sok más hely­zet­ben Jé­zus cso­dát tett. So­kan vágy­nak ma is arra, hogy va­la­ki cso­dá­la­tos mó­don be­avat­koz­zon a hely­ze­tük­be és min­dent rend­be­hoz­zon. Jé­zus azon­ban töb­bet akart an­nál, mint­hogy az em­be­rek szük­sé­gét cso­dák­kal eny­hít­se. Ami­kor a vi­lág­ba jött, meg akar­ta ne­künk mu­tat­ni, hogy Is­ten min­den em­bert sze­ret és a szen­ve­dő­ket fel akar­ja ka­rol­ni. Jé­zus cse­le­ke­de­te­i­ben Is­ten ir­gal­ma és oda­for­du­lá­sa fe­je­ző­dik ki a szen­ve­dő és szük­ség­ben lévő em­ber iránt. Mind­emel­lett Is­ten sze­re­te­té­nek el­ső­sor­ban nem az a cél­ja, hogy meg­szün­tes­se az éhe­zést és a be­teg­sé­ge­ket, hi­szen az em­ber leg­na­gyobb szük­sé­ge va­la­mi más…

2 Ha Is­ten min­dent jól te­rem­tett…

A Bib­lia sze­rint Is­ten meg­te­rem­tet­te az em­bert, és az Éden­ker­tet adta neki ott­ho­ná­ul a föl­dön. Az Éden­kert nem­csak a sér­tet­len ter­mé­sze­tet, a bé­két és az egész­sé­get je­len­ti, ha­nem Is­ten és a te­remt­mé­nyei kö­zöt­ti har­mó­ni­át, Is­ten sze­re­te­tét, vé­del­mét, gond­vi­se­lé­sét és jó­sá­gát is az em­ber iránt. Ki­fe­je­zi az em­be­rek kö­zöt­ti őszin­te és sze­re­tet­tel­jes kap­cso­la­tot is, amely­ben az egy­más­hoz való vi­szo­nyu­lást a Te­rem­tő sze­re­tő lé­nye jár­ja át.

Is­ten sze­re­te­té­hez tar­to­zik, hogy lel­ki­is­me­re­tet adott az em­ber­nek. Ez a „bel­ső is­te­ni hang” kel­le­ne, hogy ve­zes­se az em­bert cse­le­ke­de­te­i­ben, hogy azt te­gye, ami össz­hang­ban van a sze­re­tet­tel, és így meg­ma­rad­jon bé­kes­ség­ben Is­ten­nel és az em­ber­tár­sa­i­val.

Is­ten azt akar­ta, hogy az élet az Éden­kert­ben elő­ké­szí­té­se le­gyen a Vele való örök mennyei kö­zös­ség­nek, és min­den em­ber majd ebbe az örök kö­zös­ség­be „lép­jen át” föl­di léte vé­gén. Ez lé­te­zé­sünk tu­laj­don­kép­pe­ni cél­ja. Örök­ké Is­ten­nel len­ni – erre ren­del­te­tett az em­ber.

3 … ak­kor hát hon­nan lett a szen­ve­dés?

Mind­ad­dig, amíg az em­ber bí­zott Is­ten­ben, Is­ten óvta őt, gon­dos­ko­dott róla. A szen­ve­dés és a ha­lál az em­ber Is­ten­től való el­for­du­lá­sá­val jött csak be a vi­lág­ba. A Bib­lia a bűn­be­esés tör­té­ne­té­ben írja ezt le (1 Mó­zes 3. rész). Bár az em­ber az Éden­kert­ben sem­mi­ben sem szen­ve­dett hi­ányt vagy szük­sé­get, még­is füg­get­le­ní­te­ni akar­ta ma­gát Is­ten­től, nem akar­ta ma­gát töb­bé alá­ren­del­ni Neki. Ő maga akar­ta meg­ha­tá­roz­ni, mi jó és mi rossz, mit te­het és mit nem. Így ve­szí­tet­te el éde­ni ott­ho­nát.

Ez nem­csak az Is­ten és em­ber kö­zöt­ti har­mó­ni­át rom­bol­ta le. Káin és Ábel test­vér­gyil­kos­ság­ról szó­ló tör­té­ne­te mu­tat­ja, hogy a bűn­be­esés­nek az em­be­rek egy­más kö­zöt­ti kap­cso­la­ta­i­ban is na­gyon rossz kö­vet­kez­mé­nyei let­tek (1 Mó­zes 4:1–16). A szen­ve­dés, ami a bűn kö­vet­kez­mé­nye­ként a vi­lág­ba jött, az em­be­ri­ség­gel együtt ter­jedt el. Ide tar­to­zik a be­teg­sé­gek ál­tal oko­zott szen­ve­dés is. Az aláb­bi ré­szek­ben konk­ré­tan is ki­té­rünk erre, és az em­be­rek szá­má­ra ve­szélyt je­lent­he­tő ter­mé­sze­ti erők prob­lé­má­já­ról is írunk né­hány gon­do­la­tot.

4 Az em­be­rek okoz­ta szen­ve­dés

Mi­ó­ta az em­ber el­ve­szí­tet­te éde­ni ott­ho­nát, a leg­töb­ben Is­ten­től füg­get­le­nül pró­bál­ják meg­ta­lál­ni bol­dog­sá­gu­kat. Ezt ma­nap­ság so­kan az anya­gi jó­lét­ben, a meg­hitt csa­lá­di élet­ben vagy egy­ál­ta­lán a kap­cso­la­tok­ban, vagy­is a má­sok ál­ta­li el­is­me­rés­ben, el­fo­ga­dás­ban ke­re­sik. Köz­ben gyak­ran olyan utak­ra tér­nek, ame­lye­ken nem iga­zán tö­rőd­nek az­zal, hogy cse­le­ke­de­tük és vi­sel­ke­dé­sük mi­lyen ha­tás­sal van má­sok­ra, ugyan­is a sa­ját elő­nyü­ket, biz­ton­sá­gu­kat, „jó” ér­zé­se­i­ket ke­re­sik. Ilyen mó­don ölt egy­re na­gyobb mé­re­te­ket az em­ber és az őt kö­rül­ve­vő vi­lág pusz­tu­lá­sa. En­nek ne­ga­tív kö­vet­kez­mé­nye­it, ame­lyek épp­oly va­ló­sá­go­sak, mint maga a bűn, köz­vet­ve vagy köz­vet­le­nül mind­annyi­an ta­pasz­tal­juk.

A Bib­li­á­ban lát­juk, aho­gyan Is­ten újra és újra fi­gyel­mez­te­ti az em­be­re­ket, hogy ne vét­kez­ze­nek, ne le­gye­nek kö­zöm­bö­sek ér­ték­rend­je és aka­ra­ta iránt. A bűn min­dig el­lent­mond a sze­re­tet­nek, és szük­ség­sze­rű­en szen­ve­dést von maga után. Ez nem mind­járt há­bo­rúk­ban, erő­szak­ban vagy bűn­cse­lek­mény­ben mu­tat­ko­zik meg. A hét­köz­nap­ja­ink­ban ez a bűn ál­tal oko­zott szen­ve­dés szün­te­le­nül kö­rül­vesz min­ket. Ahol nem sze­re­tik Is­tent, ott az olyan ér­té­kek, mint a sze­re­tet, alá­zat, tisz­ta­ság, őszin­te­ség, ön­zet­len szol­gá­lat, igaz­sá­gos­ság saj­nos na­gyon gyak­ran ke­ve­set vagy sem­mit sem ér­nek, eset­leg ne­vet­sé­ges na­i­vi­tás­nak tart­ják, ha va­la­ki ezek­re tö­rek­szik. Ehe­lyett az em­ber nagy és fon­tos akar len­ni, el akar érni va­la­mit, ér­vé­nye­sül­ni, ural­kod­ni akar má­so­kon, vagy sa­ját kí­ván­sá­ga­it akar­ja ki­elé­gí­te­ni. Sok a ver­sen­gés, a büsz­ke­ség és irigy­ség, őszin­tét­len­ség, kép­mu­ta­tás, ön­zés és becs­vágy. Gyak­ran ez az oka a szen­ve­dés­nek. Akik nem fe­lel­nek meg kör­nye­ze­tük el­vá­rá­sa­i­nak, ki­sebb­ren­dű­nek ér­zik ma­gu­kat, úgy ér­zik, nem sze­re­tik őket, és nem ta­lál­ják a he­lyü­ket. Gör­csö­sen pró­bál­ják el­ér­ni, hogy má­sok ész­re­ve­gyék, meg­be­csül­jék őket. Ha ez nem si­ke­rül, a töb­bi­ek gyak­ran kö­nyör­te­le­nül ma­guk­ra hagy­ják őket, ők ma­guk pe­dig két­ség­be es­nek, de­presszi­ós­sá vál­nak.

Ami a glo­bá­lis tár­sa­dal­mi igaz­ság­ta­lan­sá­got il­le­ti, nagy ál­ta­lá­nos­ság­ban so­kak szá­má­ra va­la­mennyi­re tu­da­tos, hogy a gaz­dag or­szá­gok bő­sé­ge je­len­tő­sen fe­le­lős a fej­lő­dő or­szá­gok sze­gény­sé­gé­ért. De hol ké­szek arra az em­be­rek, hogy vál­toz­tas­sa­nak va­la­mit az élet­mód­ju­kon és csak annyit ve­gye­nek ma­guk­hoz, amennyi­re va­ló­ban szük­sé­gük van? Mi­lyen so­kan kö­ve­tik a mé­dia hír­köz­lé­se­it a vi­lág nyo­mo­rú­sá­gá­ról, a fe­jü­ket csó­vál­va és azt kér­dez­ve, ho­gyan en­ged­het meg Is­ten ilyes­mit, de arra nem gon­dol­nak, hogy meg­osszák, ami­jük van… nem csak a fö­lös­leg­ből, le­mond­va ar­ról, ami­re már amúgy sincs szük­ség, ha­nem va­ló­di le­mon­dás­sal, nem pa­za­rol­va, sze­ré­nyen iga­zi szo­li­da­ri­tást vál­lal­va a rá­szo­ru­lók­kal.

Egy jól is­mert pél­da, hogy mi­lyen bor­zal­mas kö­rül­mé­nyek kö­zött kell dol­goz­ni­uk az ázsi­ai var­ro­dák­ban nők­nek és fér­fi­ak­nak, hogy eze­ken a he­lye­ken sok mun­kás az éle­tét vagy mun­ka­ké­pes­sé­gét ve­szí­tet­te el tűz vagy va­la­mi­lyen ha­son­ló ka­taszt­ró­fa kö­vet­kez­té­ben, mi­vel a nagy­vál­la­la­tok nem so­kat tö­rőd­nek al­kal­ma­zot­ta­ik vé­del­mé­vel és el­lá­tá­sá­val. Tár­sa­dal­munk­ban so­kan még­sem akar­nak le­mon­da­ni ar­ról, hogy újra és újra ol­csó ru­hát vá­sá­rol­ja­nak (bár a ru­hás­szek­rény tele van), csak­hogy lé­pést tart­sa­nak a leg­újabb di­vat­tal. Min­den­ki, aki ezt te­szi, ré­szes em­ber­tár­sai ha­szon­vágy­ból tör­té­nő ki­zsák­má­nyo­lá­sá­ban és a ve­lük szem­be­ni igaz­ság­ta­lan­ság­ban.

És va­jon hogy te­kint erre Is­ten? Nem ürí­ti ki egy­sze­rű­en aka­ra­tunk el­le­né­re a bank­szám­lán­kat, hogy szét­ossza pén­zün­ket a sze­gé­nyek kö­zött. Nem kény­sze­rít min­ket a jóra, de adott ne­künk fe­le­lős­ség­tu­da­tot és lel­ki­is­me­re­tet, ame­lyek mu­tat­ják, mit kell ten­nünk, és arra hív­nak min­ket, hogy a sze­re­tet­nek meg­fe­le­lő­en cse­le­ked­jünk, és sza­bad dön­té­sünk­ből oda­for­dul­junk má­sok­hoz a szük­sé­ge­ik­ben. Ha Is­ten ki­kény­sze­rí­te­né be­lő­lünk a jó­cse­le­ke­de­te­ket, nem len­né­nek azok iga­zán jók és (nem csak) Is­ten sze­mé­ben len­né­nek ér­ték­te­le­nek. Is­ten azt akar­ja, hogy va­ló­ban jó és fe­le­lős­ség­tel­jes em­be­rek le­gyünk, akik szív­ből, sza­ba­don gya­ko­rol­ják a sze­re­te­tet, és nem zár­kóz­nak el má­sok szen­ve­dé­se elől.

5 Be­teg­ség okoz­ta szen­ve­dés

„Az egész­ség a leg­na­gyobb kincs.” – gyak­ran hall­ha­tunk ilyet vagy eh­hez ha­son­lót azok­tól, akik va­la­mi­lyen be­teg­ség­ben szen­ved­nek. Egy ko­moly be­teg­ség biz­to­san ne­héz fe­je­zet az em­ber éle­té­ben, fő­leg ak­kor, ha kín­zó fáj­dal­mak kí­sé­rik és gyó­gyít­ha­tat­lan. Még el­hor­doz­ha­tat­la­nabb, ha az em­bert egye­dül hagy­ják, ha a ro­ko­nok vagy ba­rá­tok vissza­vo­nul­nak, mert nincs sem­mi­jük, ami­vel bá­to­rít­hat­nák a szük­ség­ben szen­ve­dőt, mert lát­ják, hogy min­den biz­ta­tás („Megint jó lesz min­den.”) csak üres szó.

Ál­ta­lá­ban a be­teg­sé­ge­ket a bűn­be­esés egy to­váb­bi kö­vet­kez­mé­nyé­nek tart­juk: an­nak, hogy tör­té­nel­me so­rán az em­be­ri­ség Is­ten nél­kül sok­szor hely­te­len úton járt és ki­von­ta ma­gát Te­rem­tő­je vé­del­me alól. Is­ten az em­be­ri­sé­get egy olyan kö­zös­ség­nek te­rem­tet­te, amely­ben az egyén nem­csak a Tőle adott biz­ton­sá­got ta­pasz­tal­ja, ha­nem a töb­bi­ek gon­dos­ko­dá­sát is. Ahol ez hi­ány­zik, an­nak ter­mé­sze­te­sen ne­ga­tív ki­ha­tá­sai van­nak, még­pe­dig el­ső­sor­ban azok­ra, akik va­la­mi­kép­pen gyen­géb­bek, mint má­sok, és nem fel­tét­le­nül a leg­in­kább fe­le­lő­sek­re.

A bűn sok min­dent tönk­re­tett: kör­nye­ze­tün­ket, élet­kö­rül­mé­nye­in­ket épp­úgy, mint az em­be­rek tes­tét és lel­két. Így a ko­moly be­teg­sé­gek leg­in­kább az em­be­rek okoz­ta szen­ve­dés­hez tar­toz­nak. Van­nak olyan meg­be­te­ge­dé­sek, ame­lyek köz­vet­le­nül össze­függ­nek a be­teg élet­mód­já­val. Ilyen eset­ben nincs he­lye an­nak a kér­dés­nek, hogy mi­ért en­ge­di ezt meg Is­ten. Vi­szont olyan em­be­re­ket is sújt be­teg­ség, akik sze­mé­lye­sen nem fe­le­lő­sek érte.

A Bib­lia ír egy Jób nevű fér­fi­ról, aki igaz volt, de na­gyon be­teg, és nem ér­tet­te szen­ve­dé­sé­nek az okát. Egy ko­mo­lyabb bel­ső küz­de­lem után el­fo­gad­ta, hogy mi, em­be­rek, a dol­gok me­ne­tét csak kor­lá­tol­tan ért­het­jük meg és lát­hat­juk át. Nincs olyan rá­lá­tá­sunk, mint Is­ten­nek. Ezt mond­ja Jób:

Tu­dom, hogy min­dent meg­te­hetsz, és nincs olyan szán­dé­kod, ame­lyet meg ne va­ló­sít­hat­nál. Ki mer­né el­ho­má­lyo­sí­ta­ni az örök ren­det tu­dat­la­nul? Azért mon­dot­tam, hogy nem ér­tem. Cso­dá­la­to­sab­bak ezek, sem­hogy fel­fog­hat­nám. (Jób 42:2–3)

Ez a fel­is­me­rés se­gí­tett Jób­nak, hogy ne vá­das­kod­jon töb­bé, ha­nem meg­ta­lál­ja vi­ga­szát ab­ban, hogy min­den Is­ten ke­zé­ben, te­hát a leg­jobb he­lyen van. Ezért Rá­bíz­hat­ja ma­gát és egy na­pon meg­lát­ja Meg­vál­tó­ját, aki sze­re­te­té­vel igaz­sá­got szol­gál­tat majd (Jób 19:25).

Ma sem hasz­nos, ha egy sú­lyos be­teg­ség­ben szen­ve­dő em­ber meg­re­ked an­nál a kér­dés­nél, hogy mi az oka szen­ve­dé­sé­nek. Sok­kal fon­to­sabb, hogy meg akar­ja ér­te­ni, mit ta­nul­hat szen­ve­dé­sé­ből, és hogy hová akar­ja őt Is­ten ve­zet­ni ezen az úton. A sze­mé­lyes szen­ve­dés mé­lyebb ér­tel­mét min­den­ki csak az Is­ten­hez való őszin­te oda­for­du­lás ál­tal ért­he­ti meg.^[1]

Emi­att fon­tos az éle­tün­ket Is­ten vi­lá­gos­sá­gá­ban lát­nunk: Tudatos‑e ne­kem, hogy az éle­tem egy ér­té­kes aján­dék? Mennyi­re fon­tos szá­mom­ra az, aki az éle­tet adta? Mennyi­re ke­re­sem őt? Megköszöntem‑e neki az éle­te­met és megkérdeztem‑e őt, ho­gyan fe­jez­he­tem ki neki a há­lá­mat? Vagy in­kább csak ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en el­vár­tam, hogy egy egész­sé­ges, hosszú éle­tet él­vez­zek ko­mo­lyabb prob­lé­mák nél­kül…?

Az egész­ség nagy kincs, de nem a leg­na­gyobb. Egy be­teg­ség iga­zán éret­té te­he­ti az em­bert. Se­gít­het szem előtt tar­ta­ni, mi­lyen tö­ré­ke­nyek va­gyunk, mennyi­re mu­lan­dó ez a föl­di éle­tünk.^[2] Ál­ta­la nö­ve­ked­he­tünk a fe­le­ba­rá­tunk­kal való együtt­ér­zés­ben és ir­gal­mat ta­nul­ha­tunk azok iránt, akik szük­ség­ben van­nak. El­ve­zet­het min­ket arra, hogy Is­ten­ben ke­res­sük a tá­ma­szun­kat sa­ját erőnk és tel­je­sít­mé­nyünk he­lyett. Ta­nul­hat­juk, hogy ér­té­künk nem at­tól függ, mennyit tu­dunk fel­mu­tat­ni. At­tól va­gyunk ér­té­ke­sek, hogy Is­ten sze­ret min­ket, akár egész­sé­ge­sek, akár be­te­gek va­gyunk, és az Ő kö­zel­sé­gé­ben való örök élet­re te­rem­tett min­ket. Az örök élet­re való meg­hí­vás min­den­ki­nek szól – még egy be­teg­ség is se­gít­ség le­het an­nak a meg­ér­té­sé­ben, hogy ezért az örök éle­tért élünk és az arra ve­ze­tő utat kell ke­res­nünk. Az örök élet min­den hívő em­ber re­mény­sé­ge, és ez a re­mény­ség a szen­ve­dé­sek­kel tel­jes élet­hez is meg­ad­ja a szük­sé­ges erőt.

Nem sze­ret­nénk, test­vé­re­ink, ha tu­dat­la­nok len­né­tek az el­huny­tak fe­lől, és szo­mor­kod­ná­tok, mint a töb­bi­ek, akik­nek nincs re­mény­sé­gük. Mert ha hisszük, hogy Jé­zus meg­halt és fel­tá­madt, az is bi­zo­nyos, hogy Is­ten az el­huny­ta­kat is elő­hoz­za Jé­zus ál­tal, vele együtt. (1 Thessza­lo­ni­ka le­vél 4:13–14)

6 Még né­hány szó a „fo­gya­té­kos­ság­ról”

Tár­sa­dal­munk­ban, amely­ben nagy hang­súly ke­rül a tel­je­sít­mény­re, so­kan össze­kap­csol­ják a fo­gya­té­kos­sá­got a szen­ve­dés­sel. El­ter­jedt vé­le­mény, hogy pél­dá­ul egy Down-szind­ró­más em­ber­nek nem ér­de­mes él­nie, mert ő min­dig má­sok­ra van utal­va. Eb­ből fa­kad az a ször­nyű kö­vet­kez­te­tés, hogy a Down-szind­ró­más mag­za­to­kat jobb abor­tál­ni – ezek­ben az ese­tek­ben az abor­tusz Ma­gyar­or­szá­gon a ter­hes­ség 24. he­té­ig bün­tet­len, de bi­zo­nyos or­szá­gok­ban egé­szen a szü­le­té­sig!

Egyes or­szá­gok­ban rit­káb­ban ta­lál­ko­zunk Down-szind­ró­más vagy más kor­lá­to­zott ké­pes­sé­gű em­be­rek­kel, mert a ter­hes­ség alat­ti vizs­gá­la­to­kon ki­szű­rik őket, és szin­te egy sem kap kö­zü­lük esélyt az élet­re. De va­jon nem ab­ban áll in­kább a „túl­élők” szen­ve­dé­se, hogy meg­ve­tés­sel és ér­tet­len­ke­dés­sel ta­lál­koz­nak, hogy „együtt­ér­ző­en” le­né­zik őket vagy köz­ve­tett mó­don azt su­gall­ják fe­lé­jük, hogy ők nem tel­jes ér­té­kű em­be­rek, az ő éle­tük nem ér­té­kes és jobb lett vol­na, ha so­ha­sem lát­ták vol­na meg a nap­vi­lá­got?!

Na­gyon örü­lünk an­nak, hogy van­nak olyan tes­ti, il­let­ve szel­le­mi fo­gya­ték­kal élő em­be­rek, aki­ket a csa­lád­juk vagy kör­nye­ze­tük be­fo­ga­dott és gon­dos­ko­dik ró­luk, s így kor­lá­ta­ik el­le­né­re örül­ni tud­nak az élet­nek.

7 Ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fák okoz­ta szen­ve­dés

So­kan örö­mü­ket le­lik a ter­mé­szet­ben, és a hí­vők szá­má­ra ez még sok­kal töb­bet is je­lent, mert ők a Te­rem­tő ere­jé­nek, in­tel­li­gen­ci­á­já­nak, kre­a­ti­vi­tá­sá­nak és sze­re­te­té­nek erős ki­fe­je­ző­dé­sét élik meg ben­ne. Más­rész­ről Föl­dünk nem ve­szé­lyek­től men­tes hely. Újra és újra elő­for­dul­nak föld­ren­gé­sek, vul­kán­ki­tö­ré­sek, szö­kő­árak, szá­raz­ság, ára­dá­sok, vi­ha­rok… Az ilyen ter­mé­sze­ti je­len­sé­gek ott vál­nak ka­taszt­ró­fák­ká, ahol pusz­tí­tó ha­tás­sal van­nak az em­be­rek­re és élet­mód­juk­ra. Ez leg­alább két kér­dést vet fel:

1. Mi­ért nem ve­szé­lyek nél­kül te­rem­tet­te Is­ten a Föl­det az em­ber szá­má­ra?
2. Ho­gyan bán­jon az em­ber Is­ten ter­ve sze­rint ezek­kel a ve­szé­lyek­kel?

Se­gít­ség le­het az első kér­dés meg­vá­la­szo­lá­sá­ban, ha elő­ször a má­so­di­kat old­juk meg. Eh­hez sze­ret­nénk egy-egy pél­dát em­lí­te­ni az Ó- és Új­szö­vet­ség­ből.

Az első pél­da egy rész­let az Ószö­vet­ség­ből, ami sze­rint Is­ten Mó­zes ál­tal szólt né­pé­hez, Iz­rá­el­hez, rö­vid­del az­előtt, hogy be­vo­nul­tak Ká­na­án­ba; arra a föld­re, ame­lyet Is­ten la­kó­he­lyül szánt ne­kik, mi­u­tán ki­ve­zet­te őket az egyip­to­mi szol­ga­ság­ból:

Mert az a föld, aho­va most bem­égy, hogy bir­tok­ba vedd, nem olyan, mint Egyip­tom föld­je, ahon­nan ki­jöt­te­tek. Ott, ha el­ve­tet­ted a ma­got, a lá­bad­dal kel­lett ön­töz­nöd, mint a zöld­sé­ges ker­tet. Az a föld pe­dig, aho­va most át­kel­tek, hogy bir­tok­ba ve­gyé­tek, he­gyes-völ­gyes föld, az ég­ből hul­ló eső vize itat­ja. Az ÚR, a te Is­te­ned vi­se­li gond­ját an­nak a föld­nek, ál­lan­dó­an szem­mel tart­ja azt Is­te­ned, az ÚR, az év ele­jé­től az év vé­gé­ig. Ha en­ge­del­me­sen hall­gat­tok pa­ran­csa­im­ra, ame­lye­ket ma pa­ran­cso­lok nek­tek, ha sze­ret­ni fog­já­tok Is­te­ne­te­ket, az URat, ha tel­jes szív­vel és tel­jes lé­lek­kel szol­gál­já­tok őt, ak­kor esőt adok föl­de­tek­re a maga ide­jé­ben, ko­rai és ké­sei esőt, és be­ta­ka­rít­ha­tod ga­bo­ná­dat, mus­to­dat és ola­jo­dat. Adok fü­vet a me­ződ­re ál­la­ta­id­nak, és te is ehetsz, és jól­lak­hatsz. Vi­gyáz­za­tok, hogy szí­ve­tek el ne csá­bít­son ben­ne­te­ket, el ne ha­jol­ja­tok, ne szol­gál­ja­tok más is­te­ne­ket, és ne bo­rul­ja­tok le azok előtt, mert ak­kor fel­lán­gol az ÚR ha­rag­ja el­le­ne­tek, be­zár­ja az eget, nem lesz eső, és a föld nem hoz­za meg ter­mé­sét […] (5 Mó­zes 11:10–17)

Is­ten sze­re­tet, és ke­re­si a kap­cso­la­tot te­remt­mé­nye­i­vel, hogy jót te­hes­sen ve­lük. Ezt lát­hat­juk eb­ben a szö­veg­ben, Mó­zes 5. köny­vé­nek 11. fe­je­ze­té­ben. Itt Is­ten azt mond­ja né­pé­nek, hogy gond­ju­kat vi­se­li, eső­vel és ter­més­sel fog­ja meg­ál­da­ni őket, ha sze­re­tik Őt, és út­ja­in jár­nak. Azon­ban ha el­hagy­ják, vé­del­mét is el­hagy­ják, amely­nek kö­vet­kez­mé­nye­it hor­doz­ni­uk kell majd.

Az Új­szö­vet­ség­ben, az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 11:27–30-ban a kö­vet­ke­ző rö­vid be­szá­mo­lót ta­lál­juk egy Kla­u­di­usz csá­szár (Kr.u. 41 és 54 kö­zött ural­ko­dott) ide­jé­ben tör­tént éh­ín­ség­ről:

Ezek­ben a na­pok­ban pró­fé­ták jöt­tek le Je­ru­zsá­lem­ből An­ti­ó­khi­ába. Elő­állt egyi­kük, név sze­rint Aga­bosz, és a Lé­lek ál­tal meg­jö­ven­döl­te, hogy nagy éh­ín­ség lesz az egész föl­dön. Ez be is kö­vet­ke­zett Kla­u­di­usz ide­jé­ben. A ta­nít­vá­nyok pe­dig va­la­mennyi­en el­ha­tá­roz­ták, hogy asze­rint, amint ki­nek-ki­nek mód­já­ban áll, va­la­mi se­gít­sé­get kül­de­nek a Jú­de­á­ban lakó test­vé­rek­nek. Ezt meg is tet­ték, és el­küld­ték Bar­na­bás­sal és Saullal a gyü­le­ke­zet elöl­já­ró­i­hoz.

Itt pél­dát lá­tunk arra, ho­gyan tud­ja Is­ten fi­gyel­mez­tet­ni a ve­szé­lyek­re azo­kat, akik hall­gat­nak Rá és kap­cso­lat­ban él­nek Vele. Azok­nak a hí­vők­nek, aki­ket az éh­ín­ség nem súj­tott annyi­ra, ma­gá­tól ér­te­tő­dő volt, hogy se­gít­se­nek má­sok­nak eb­ben a szük­ség­hely­zet­ben. Így ve­tett gá­tat a ke­resz­té­nyek sze­re­te­te az éh­ín­ség ne­ga­tív ki­ha­tá­sa­i­nak.

Ezt a Kla­u­di­usz ide­jé­ben tör­tént éh­ín­sé­get nem köti össze a Bib­lia az em­be­rek bű­ne­i­vel. Egy­sze­rű­en csak mint tényt em­lí­ti, mint aho­gyan va­ló­ban az is, hogy mi, em­be­rek, e föl­di éle­tünk so­rán ne­héz kö­rül­mé­nyek közé ke­rül­he­tünk. Az ilyen hely­ze­te­ken azon­ban Te­rem­tőnk se­gít­sé­gé­vel me­he­tünk ke­resz­tül, és Ő arra is hív min­ket, hogy egy­más mel­lé áll­junk a ne­héz­sé­gek­ben.

Is­ten sze­ret­né, ha meg­ér­te­nénk, ho­gyan bán­junk e föld ve­szé­lye­i­vel, és ho­gyan se­gít­he­tünk egy­más­nak, fel­té­ve, hogy kér­dez­zük Őt, és hagy­juk, hogy ve­zes­sen min­ket. Glo­bá­li­san néz­ve ez saj­nos nem va­ló­sul meg, mert leg­töb­ben nem akar­ják ma­gu­kat alá­ren­del­ni Is­ten­nek. Ahol az em­be­re­ket a gőg és a ha­ta­lom­vágy ve­ze­ti, és a kor­lá­ta­i­kat nem akar­ják el­fo­gad­ni, ott el­for­dul­nak Is­ten­től és el­ve­szí­tik a jó­zan­sá­gu­kat, könnyel­mű­vé és vak­ká vál­nak a ve­szé­lyek­kel szem­ben. Ami­kor föld­ren­gés­zó­na te­rü­le­té­re épül­nek vi­lág­vá­ro­sok, ame­lyek­be egy­re töb­ben köl­töz­nek – fi­gyel­men kí­vül hagy­va a ve­szé­lye­ket –, mert kar­ri­ert, si­kert, jó­lé­tet… ke­res­nek, a ka­taszt­ró­fát gya­kor­la­ti­lag az em­be­rek ma­guk ké­szí­tik elő.

Ami­kor ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fa súlyt egyes em­be­re­ket, az nem je­len­ti azt, hogy ők vét­ke­seb­bek má­sok­nál. Ezért az ilyen ese­mé­nye­ket rend­sze­rint Is­ten köz­vet­len bün­te­té­sé­nek sem lát­hat­juk. Még­is fel­hí­vás­ként kell ér­te­nünk eze­ket arra, hogy az éle­tünk­kel és a ter­mé­szet­tel fe­le­lős­ség­tel­je­sen bán­junk, el­ső­sor­ban pe­dig, hogy tér­jünk meg Is­ten­hez. Vé­gül is sok­kal több­ről van szó, mint jó­lét­ről és gond­ta­lan, biz­ton­sá­gos élet­ről a föl­dön. Hi­szen egy­szer mind­annyi­an Is­ten elé fo­gunk áll­ni, és ak­kor egé­szen más dol­gok szá­mí­ta­nak majd. Jé­zus azt mu­tat­ta, hogy min­de­nek­előtt az örök éle­tünk­re le­gyen gon­dunk.

Az­után ezt mond­ta ne­kik: „Vi­gyáz­za­tok, és őriz­ked­je­tek min­den kap­zsi­ság­tól, mert ha bő­ség­ben él is va­la­ki, éle­tét ak­kor sem a va­gyo­na tart­ja meg.” Az­tán pél­dá­za­tot mon­dott ne­kik: „Egy gaz­dag em­ber­nek bő ter­mést ho­zott a föld­je, ek­kor így gon­dol­ko­zott ma­gá­ban: Mit te­gyek? Nincs hova be­ta­ka­rí­ta­nom a ter­mé­se­met. Majd így szólt: Ezt te­szem: le­bon­tom a csű­re­i­met, na­gyob­ba­kat épí­tek, oda ta­ka­rí­tom be min­den ga­bo­ná­mat és ja­va­mat, és ezt mon­dom a lel­kem­nek: Én lel­kem, sok ja­vad van sok évre fél­re­té­ve, pi­henj, egyél, igyál, vi­ga­doz­zál! Is­ten azon­ban azt mond­ta neki: Bo­lond, még ez éj­jel el­ké­rik tő­led a lel­ke­det, kié lesz ak­kor mind­az, amit fel­hal­moz­tál? Így jár az, aki ma­gá­nak gyűjt, és nem Is­ten sze­rint gaz­dag.” (Lu­kács 12:15–21)

A Bib­lia azon­ban egy­ér­tel­mű­en mu­tat­ja azt is, hogy Is­ten gond­vi­se­lé­se és jó­sá­ga nem csak azok­ra ter­jed ki, akik sze­re­tik Őt. Jól­le­het a föl­di élet ve­szé­lye­i­ben Is­ten nem tud­ja úgy vé­del­mez­ni azo­kat, akik el­for­dul­tak Tőle, mint ahogy arra szük­sé­gük len­ne, jó­sá­gá­ból még­is min­den em­ber­nek na­gyon sok jót aján­dé­koz. En­nek so­kan nin­cse­nek tu­da­tá­ban, és nem is ad­nak Neki há­lát érte. Jé­zus mond­ja:

Én pe­dig azt mon­dom nek­tek: Sze­res­sé­tek el­len­sé­ge­i­te­ket, és imád­koz­za­tok azo­kért, akik ül­döz­nek ti­te­ket, hogy le­gye­tek mennyei Atyá­tok­nak fiai, aki fel­hoz­za nap­ját go­no­szok­ra és jók­ra, és esőt ad iga­zak­nak és ha­mi­sak­nak. (Máté 5:44–45)

Ta­lán épp ami­att nem te­rem­tet­te Is­ten a föl­det min­den ve­szély­től men­tes hely­nek, hogy ezek kö­zött a ve­szé­lyek kö­zött meg­ta­pasz­tal­has­suk vé­del­mét és se­gít­sé­gét, tu­da­tá­ban ma­rad­has­sunk Te­rem­tőnk­nek, Tőle való füg­gé­sünk­nek, és ne vál­junk gő­gö­sek­ké és ma­ga­biz­to­sak­ká azt gon­dol­ván, hogy min­den a mi ke­zünk­ben van.

8 Ho­gyan hor­doz­ta Jé­zus a szen­ve­dést és ho­gyan akar ne­künk eb­ben se­gí­te­ni…

Jé­zus a vi­lág­ba való el­jö­ve­te­lé­vel tel­je­sen be­le­he­lyez­ke­dett a mi meg­rom­lott hely­ze­tünk­be. Bár sok szen­ve­dő­nek se­gí­tett, az em­be­ri go­nosz­ság kö­vet­kez­mé­nye­it sa­ját tes­tén is meg­ta­pasz­tal­ta. Fel­vál­lal­ta, hogy meg­gyö­tör­jék, sőt ke­reszt­re fe­szít­sék azért, hogy meg­mu­tas­sa, mi a mi tu­laj­don­kép­pe­ni prob­lé­mánk és mi az, amin vál­toz­tat­nunk kell.

Jé­zus arra hív­ta az em­be­re­ket, hogy újra Is­tent he­lyez­zék az első hely­re az éle­tük­ben. Üze­ne­te és éle­te olyan volt az em­be­rek lel­ki­is­me­re­té­nek, mint egy tü­kör, amely ál­tal meg­ért­het­ték, mi­ben vét­kez­nek és mi vá­laszt­ja el őket Is­ten­től. A val­lá­sos ve­ze­tők, akik­nek kép­mu­ta­tá­sát le­lep­lez­te, gyű­löl­ték őt. So­kan má­sok kö­zöm­bö­sek ma­rad­tak, és saj­nos nem kö­vet­ték fel­hí­vá­sát a bű­ne­ik­ből való meg­té­rés­re. Ezért ítél­te­tett el Jé­zus igaz­ság­ta­la­nul, mint egy go­nosz­te­vő, noha soha sem­mi rosszat nem tett. Va­jon ő ho­gyan hor­doz­ta ezt?

A ke­reszt­re fe­szí­té­se előt­ti éj­sza­kán ezt mond­ta a ta­nít­vá­nyok­nak:

De el­jön az az óra, sőt már el is jött, ami­kor el­szé­led­tek, min­den­ki a maga ott­ho­ná­ba, és en­gem egye­dül hagy­tok: de én még­sem va­gyok egye­dül, mert az Atya ve­lem van. Eze­ket azért mon­dom nek­tek, hogy bé­kes­sé­ge­tek le­gyen én­ben­nem. A vi­lá­gon nyo­mo­rú­sá­go­tok van, de bíz­za­tok: én le­győz­tem a vi­lá­got. (Já­nos 16:32–33)

Jé­zus szá­má­ra az volt a leg­fon­to­sabb, hogy min­dig az Atya aka­ra­tát te­gye. Így meg­ma­radt az Is­ten­nel való mély kap­cso­lat­ban. Ez erőt adott neki ah­hoz, hogy hor­doz­ni tud­ja az igaz­ság­ta­lan szen­ve­dést anél­kül, hogy meg­ke­se­re­dett vol­na, bár­kit is meg­gyű­lölt vol­na, vagy akár fel­lá­zadt vol­na hely­ze­te el­len. To­vább­ra is az Atyá­ra bíz­ta ma­gát, és minden­nek el­le­né­re sze­ret­te az em­be­re­ket. Föl­di éle­té­nek erő­szak­kal ve­tet­tek vé­get, de az örök éle­tét nem tud­ták el­ven­ni tőle.

Pál apos­tol le­ír­ja, hogy ő és más ke­resz­té­nyek ho­gyan kap­tak erőt Jé­zus­tól a ne­héz­sé­gek el­hor­do­zá­sá­hoz, és ah­hoz, hogy a szen­ve­dés­ben ne es­se­nek két­ség­be, ha­nem az örök élet­be ve­tett re­mény­ség ál­tal meg­őriz­zék örö­mü­ket:

Ez a kin­csünk pe­dig cse­rép­edé­nyek­ben van, hogy ezt a rend­kí­vü­li erőt Is­ten­nek tu­laj­do­nít­suk, és ne ma­gunk­nak: Min­de­nütt szo­ron­gat­nak min­ket, de nem szo­rí­ta­nak be, két­sé­ges­ke­dünk, de nem esünk két­ség­be; ül­dö­zöt­tek va­gyunk, de nem el­ha­gyot­tak, le­ti­por­nak, de el nem ve­szünk […] Mert tud­juk, hogy aki fel­tá­masz­tot­ta az Úr Jé­zust, az Jé­zus­sal együtt min­ket is fel­tá­maszt, és maga elé ál­lít ve­le­tek együtt. Mert min­den ér­te­tek van, hogy a ke­gye­lem so­ka­sod­jék, és egy­re töb­ben ad­ja­nak há­lát az Is­ten di­cső­sé­gé­re. Ezért te­hát nem csüg­ge­dünk. Sőt ha a kül­ső em­be­rünk meg­rom­lik is, a bel­ső em­be­rünk még­is meg­újul nap­ról nap­ra. Mert a mi pil­la­nat­nyi könnyű szen­ve­dé­sünk min­den mér­té­ket meg­ha­la­dó nagy, örök di­cső­sé­get sze­rez ne­künk, mi­vel nem a lát­ha­tók­ra né­zünk, ha­nem a lát­ha­tat­la­nok­ra, mert a lát­ha­tók ide­ig va­lók, a lát­ha­tat­la­nok pe­dig örök­ké­va­lók. (2 Ko­rin­thus le­vél 4:7–18)

Még ha most te­he­tet­le­nül ál­lunk is bi­zo­nyos szen­ve­dé­sek­kel szem­ben, biz­to­sak le­he­tünk ab­ban, hogy Is­ten min­dent lát és tud. A lát­ha­tat­lan, örök­ké­va­ló vi­lág­ban igaz­ság ural­ko­dik, mert Is­ten igaz­sá­gos­sá­got te­remt az­ál­tal, hogy min­den em­ber­nek meg­fi­zet cse­le­ke­de­tei sze­rint. Aki­nek tet­szett az igaz­ság­ta­lan­ság, vagy kö­zöm­bös ma­radt az­zal szem­ben, an­nak nem lesz ré­sze az örök élet örö­mé­ben, az Is­ten­nel való bol­dog kö­zös­ség­ben.

És lát­tam új eget és új föl­det, mert az első ég és az első föld el­múlt, és a ten­ger sincs töb­bé. És a szent vá­rost, az új Je­ru­zsá­le­met is lát­tam, amint alá­száll a menny­ből az Is­ten­től, fel­ké­szít­ve, mint egy meny­asszony, aki fér­je szá­má­ra van fel­éke­sít­ve. Hal­lot­tam, hogy egy ha­tal­mas hang szól a tró­nus fe­lől: „Íme, az Is­ten sá­to­ra az em­be­rek­kel van, és ő ve­lük fog lak­ni, ők pe­dig né­pei lesz­nek, és maga az Is­ten lesz ve­lük; és le­tö­röl min­den könnyet a sze­mük­ről, és ha­lál sem lesz töb­bé, sem gyász, sem jaj­ki­ál­tás, sem fáj­da­lom nem lesz töb­bé, mert az el­sők el­múl­tak.” (Je­le­né­sek 21:1–4)

Jé­zus már most is se­gí­te­ni akar ne­künk, hogy meg­ta­pasz­tal­juk Is­ten kö­zel­sé­gét és az Ő ere­jé­ből él­jünk. Ha há­lá­val vá­la­szo­lunk sze­re­te­té­re és en­ged­jük, hogy tet­te­in­ket Ő ve­zes­se, bé­kes­sé­get, örö­möt és re­mény­sé­get ka­punk, ame­lyet a kül­ső kö­rül­mé­nyek nem tud­nak el­ven­ni. Jé­zus a Máté 11:27–30-ban be­szél er­ről:

Az én Atyám min­dent át­adott ne­kem, és sen­ki sem is­me­ri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem is­me­ri sen­ki, csak a Fiú, és az, aki­nek a Fiú akar­ja ki­je­len­te­ni. Jöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok, és meg vagy­tok ter­hel­ve, és én meg­nyug­vást adok nek­tek. Ve­gyé­tek ma­ga­tok­ra az én igá­mat, és ta­nul­já­tok meg tő­lem, hogy sze­líd va­gyok, és alá­za­tos szí­vű, és meg­nyug­vást ta­lál­tok lel­ke­tek­nek. Mert az én igám bol­do­gí­tó, és az én ter­hem könnyű.

9 Össze­fog­la­ló gon­do­la­tok

Is­ten az em­bert a sza­bad­ság fe­le­lős­sé­gé­vel te­rem­tet­te. Ez azt je­len­ti, hogy egy­részt sza­ba­don hoz­ha­tunk er­köl­csi dön­té­se­ket, más­részt vi­szont fe­le­lő­sek va­gyunk tet­te­ink kö­vet­kez­mé­nye­i­ért. Ez a leg­lé­nye­ge­sebb, amely az em­bert e föl­di vi­lá­gunk­ban meg­kü­lön­böz­te­ti a töb­bi te­remt­mény­től. Te­hát em­be­ri mél­tó­sá­gunk ab­ban áll, hogy sza­ba­don dönt­he­tünk a jó, az Is­ten és em­be­rek irán­ti sze­re­tet, az ir­gal­mas­ság, őszin­te­ség, hű­ség mel­lett. Mi­vel ez az er­köl­csi sza­bad­ság na­gyon mé­lyen az em­ber lé­nyé­hez tar­to­zik, Is­ten ak­kor sem ve­szi el azt, ha vissza­élünk vele, ha kö­zöm­bö­sek, ön­zők, kö­nyör­te­le­nek va­gyunk és ez­zel ár­tunk sa­ját ma­gunk­nak vagy szen­ve­dést oko­zunk má­sok­nak. Az ár­tat­la­nok szen­ve­dé­sé­nek te­hát nem Is­ten az oka, ha­nem leg­in­kább az, hogy az em­be­rek a sza­bad­sá­gu­kat és jó adott­sá­ga­i­kat nem az Ő aka­ra­ta sze­rint hasz­nál­ják.

Mind­annyi­an ta­pasz­tal­juk éle­tünk so­rán, hogy rossz dön­té­sek­nek rossz kö­vet­kez­mé­nyei van­nak. Ezek­ből az em­ber­nek ta­nul­nia kell, hogy he­lyes dön­té­se­ket hoz­zon, ame­lyek­nek jó ki­ha­tá­sai van­nak. Ugyan­így van ez a bű­nök kö­vet­kez­mé­nye­i­vel is. Nem vár­hat­juk el, hogy a sze­re­tet­len, önző vagy kö­zöm­bös vi­sel­ke­dés­nek ne le­gyen rossz ki­me­ne­te­le. A bű­nök okoz­ta szen­ve­dés­nek mu­tat­nia kell az em­ber szá­má­ra, hogy az Is­ten nél­kü­li út nem ve­zet jóra. Ami­lyen gyor­san csak le­het, el kell hagy­nia ezt a hely­te­len utat, hogy ne okoz­zon több szen­ve­dést, és bé­kes­ség­ben tud­jon élni Is­ten­nel és má­sok­kal.

Az em­be­rek gyak­ran ké­tel­ked­nek Is­ten lé­te­zé­sé­ben és sze­re­te­té­ben, ami­kor szen­ve­dést ta­pasz­tal­nak. Más­rész­ről nem okoz ne­kik prob­lé­mát az igaz­ság­ta­lan­ság vagy bűn­tett, ha az előnyt je­lent szá­muk­ra. En­nek egy pél­dá­ja az abor­tusz. 2008-ban vi­lág­szer­te 43,8 mil­li­ó­ra be­csül­ték az abor­tu­szok szá­mát, ami na­pon­ta 120 000 abor­tuszt je­lent.^[3] Fel­fog­ha­tat­lan, hogy mi­lyen sok em­ber­re ki­ter­jed ez a glo­bá­lis bűn­cse­lek­mény. Is­ten pe­dig nem lép köz­be pél­dá­ul úgy, hogy hagy­ja szív­in­fark­tus­ban meg­hal­ni az or­vost, mi­helyt az hoz­zá­kezd az abor­tusz el­vég­zé­sé­hez. Is­ten más­képp har­col azért, hogy az em­ber ne vét­kez­zen; pél­dá­ul lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás ál­tal vagy va­la­mi más mó­don ke­resz­tül szem­be­sül bű­nei kö­vet­kez­mé­nye­i­vel és ez­ál­tal el­kezd gon­dol­kod­ni. Jé­zus­nak a té­koz­ló fi­ú­ról mon­dott pél­dá­za­tá­ban jól lát­szik Is­ten­nek ez a hoz­zá­áll­lá­sa irán­tunk:

Az­után így foly­tat­ta: „Egy em­ber­nek volt két fia. A fi­a­ta­labb ezt mond­ta az ap­já­nak: Atyám, add ki ne­kem a va­gyon rám eső ré­szét. Erre meg­osz­tot­ta köz­tük a va­gyont. Né­hány nap múl­va a fi­a­ta­labb fiú össze­sze­dett min­dent, el­köl­tö­zött egy tá­vo­li vi­dék­re, és ott el­té­ko­zol­ta a va­gyo­nát, mert ki­csa­pon­gó éle­tet foly­ta­tott. Mi­u­tán el­köl­töt­te min­de­nét, nagy éh­ín­ség tá­madt azon a vi­dé­ken, úgy­hogy nél­kü­löz­ni kez­dett. Ek­kor el­ment, és el­sze­gő­dött an­nak a vi­dék­nek egyik pol­gá­rá­hoz, aki ki­küld­te őt a föld­je­i­re disz­nó­kat le­gel­tet­ni. Ő pe­dig szí­ve­sen jól­la­kott vol­na akár az­zal az ele­ség­gel is, amit a disz­nók et­tek, de sen­ki sem adott neki.” „Ek­kor ma­gá­ba szállt és ezt mond­ta: Az én apám­nak hány bé­re­se bő­vel­ke­dik ke­nyér­ben, én pe­dig itt éhen ha­lok! Útra ke­lek, el­me­gyek apám­hoz, és azt mon­dom neki: Atyám, vét­kez­tem az ég el­len és te­el­le­ned. Nem va­gyok töb­bé mél­tó arra, hogy fi­ad­nak ne­vez­ze­nek, tégy en­gem olyan­ná, mint bé­re­se­id kö­zül egy. És útra kel­ve el is ment az ap­já­hoz. Még tá­vol volt, ami­kor apja meg­lát­ta őt, meg­szán­ta, elé­be fu­tott, nya­ká­ba bo­rult, és meg­csó­kol­ta őt. A fiú ek­kor így szólt hoz­zá: Atyám, vét­kez­tem az ég el­len és te el­le­ned, és nem va­gyok mél­tó arra, hogy fi­ad­nak ne­vez­ze­nek. Az apa vi­szont ezt mond­ta szol­gá­i­nak: Hoz­zá­tok ki ha­mar a leg­szebb ru­hát, és ad­já­tok reá, húz­za­tok gyű­rűt a ke­zé­re, és sa­rut a lá­bá­ra! Az­után hoz­zá­tok a hí­zott bor­jút, és vág­já­tok le! Együnk, és vi­gad­junk, mert ez az én fiam meg­halt és fel­tá­ma­dott, el­ve­szett és meg­ta­lál­ta­tott.” És vi­ga­doz­ni kezd­tek. (Lu­kács 15:11–24)

Is­ten nem akar min­ket arra kény­sze­rí­te­ni, hogy el­gon­dol­kod­junk ezek­ről, mert Ő sze­re­tet. Sze­ret­né meg­nyer­ni a sze­re­te­tün­ket, tü­rel­me­sen vár, hogy meg­nyis­suk szí­vün­ket az Ő sza­vá­ra. Is­ten iga­zi kap­cso­la­tot sze­ret­ne ve­lünk, ami csak­is a sza­bad­ság, és nem a kény­szer alap­ján jö­het lét­re. Erre a kap­cso­lat­ra ala­poz­va tud­ja és akar­ja ne­künk aján­dé­koz­ni se­gít­sé­gét, ere­jét, vé­del­mét az élet min­den ve­szé­lyé­ben és ne­héz­sé­gé­ben ezen a föl­dön, és min­de­nek­előtt a Vele való örök élet örö­mét.

10 Utó­irat­ként

Nem tud­juk, mi­ért ol­vas­tad el ezt az írást. Te ma­gad ta­pasz­tal­tál szen­ve­dést? Vagy fel­tet­ted ma­gad­nak a kér­dést, hon­nan van a sok szen­ve­dés a vi­lá­gon és mit te­hetsz el­le­ne? Örü­lünk an­nak, hogy Jé­zus­nál és a Bib­li­á­ban vi­lá­gos vá­la­szo­kat ta­lá­lunk fon­tos kér­dé­sek­re, és sze­ret­nénk se­gí­te­ni má­sok­nak, hogy meg­ta­lál­ják Is­tent, aki meg tud­ja tisz­tí­ta­ni és vál­toz­tat­ni min­den em­ber szí­vét, és így ké­pes­sé tud ten­ni min­ket a sze­re­tet­re. Ha vágysz meg­is­mer­ni Is­tent, Vele élni és má­so­kat sze­ret­ni, vagy ha van­nak gon­do­la­ta­id, kér­dé­se­id eh­hez az írás­hoz, öröm­mel vesszük, ha e‑mailt írsz ne­künk.