A meg­vál­tás tör­té­ne­te, III. rész: Éden­től Jé­zu­sig

A bűn­be me­rü­lő em­be­ri­ség­ben Is­ten újra és újra ta­lál olya­no­kat, akik­ben ked­vét leli, aki­ken ke­resz­tül to­vább vi­szi az üd­vös­ség re­mé­nyét. Nóét, majd Áb­ra­há­mot kö­vet­ve el­ju­tunk Jó­zsef­hez, akit Is­ten ki­vá­lasz­tott arra, hogy az éh­ín­ség ide­jén meg­tart­sa csa­lád­ja éle­tét. Is­ten vá­lasz­tott­ja­ként sok el­uta­sí­tás­ban, meg­aláz­ta­tás­ban és szen­ve­dés­ben ré­sze­sült. Mind­ezek­ben hű­sé­ges ma­radt Is­ten­hez, aki fel­ma­gasz­tal­ta őt.

Ha­son­ló ne­héz­sé­gek­kel né­zett szem­be Mó­zes is, aki meg­sza­ba­dí­tot­ta Iz­rá­el né­pét az egyip­to­mi fog­ság­ból, majd el­ve­zet­te őket az ígé­ret föld­jé­ig. Ket­tő­jü­ket eme­li ki Ist­ván – az első ke­resz­tény vér­ta­nú – vé­dő­be­szé­dé­ben, ami­kor az­zal szem­be­sí­ti vád­ló­it, hogy hoz­zá­juk ha­son­ló­an Krisz­tust is el­uta­sí­tot­ták, sőt meg­öl­ték. Ist­ván a vé­ré­vel pe­csé­tel­te meg bi­zony­ság­té­te­lét:

A pró­fé­ták kö­zül kit nem ül­döz­tek a ti atyá­i­tok? Meg is öl­ték azo­kat, akik meg­jö­ven­döl­ték az Igaz­nak el­jö­ve­te­lét. Most pe­dig ti az ő áru­ló­i­vá és gyil­ko­sa­i­vá let­te­tek […] (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:52)

A szen­ve­dé­sek­nek ezen az út­ján nyi­lat­koz­tat­ja ki Is­ten egy­re mé­lyeb­ben az em­be­rek irán­ti sze­re­te­tét, a szá­muk­ra el­ké­szí­tett üd­vös­sé­get. Így ju­tunk el a Dá­vid­nak adott mes­si­á­si ígé­re­tek­től az Is­ten szen­ve­dő szol­gá­já­ról szó­ló pró­fé­ci­á­kig, ame­lyek Jé­zus­ban tel­je­sed­tek be. Eze­ket az ese­mé­nye­ket kö­vet­jük nyo­mon a meg­vál­tás tör­té­ne­té­ről szó­ló so­ro­za­tunk len­ti ré­szé­ben.

Egy kellemes ösvény a fák mentén, amely napsütötte helyre vezet, mint Isten ösvénye az üdvösséghez.

1 A Pa­ra­di­csom­tól Egyip­to­mig

Is­ten a Tőle el­for­dult em­be­ren is kö­nyö­rül. Gond­vi­se­lő sze­re­te­tét még a bűn sem szün­tet­he­ti meg. Ezt fe­je­zi ki az aláb­bi ige, amely a bűn­be­esés utá­ni hely­zet­ről be­szél:

Az ÚR­is­ten pe­dig bőr­ru­hát ké­szí­tett az em­ber­nek és fe­le­sé­gé­nek, és fel­öl­töz­tet­te őket. (1 Mó­zes 3:21)

De az em­be­rek nem be­csül­ték meg ezt a sze­re­tet, ha­nem to­vább vét­kez­ve még in­kább erő­sí­tet­ték azt a la­vi­nát, ame­lyet az első bűn el­in­dí­tott.

1.1 Nóé – Vi­gasz­ta­lás az özön­víz után

A gyor­san meg­so­ka­so­dó bű­nök el­le­né­re Is­ten ta­lál[1] egy em­bert: Nóét, aki ke­gyel­met nyert a sze­mé­ben:

Ami­kor lát­ta az ÚR, hogy az em­be­ri go­nosz­ság mennyi­re el­ha­tal­ma­so­dott a föl­dön, és hogy az em­ber szí­vé­nek min­den szán­dé­ka és gon­do­la­ta szün­te­le­nül csak go­nosz, meg­bán­ta az ÚR, hogy em­bert al­ko­tott a föl­dön, és meg­szo­mo­ro­dott szí­vé­ben. Azért ezt mond­ta az ÚR: El­tör­löm a föld szí­né­ről az em­bert, akit te­rem­tet­tem; az em­ber­rel együtt az ál­la­to­kat, a csú­szó­má­szó­kat és az égi ma­da­ra­kat is, mert meg­bán­tam, hogy al­kot­tam őket. De Nóé ke­gyel­met ta­lált az ÚR előtt. Nó­é­nak ez a tör­té­ne­te: Nóé igaz em­ber volt, fedd­he­tet­len a maga nem­ze­dé­ké­ben. Az Is­ten­nel járt Nóé. (1 Mó­zes 6:5–9)

Ami­kor az özön­víz tör­té­ne­tét a hit sze­mé­vel ol­vas­suk, meg­lát­juk ben­ne Is­ten­nek azt az üze­ne­tét, hogy a bűn útja a pusz­tu­lás­ba ve­zet. De Is­ten sze­re­tet. Ő a leg­ki­sebb jót is meg­ra­gad­ja. Ta­lál egy em­bert, aki is­ten­fé­lő. Így az üd­vös­ség a re­mény­ség kes­keny út­ján egy ma­rok­nyi em­ber ál­tal foly­ta­tó­dik a tör­té­ne­lem­ben. Is­ten a szi­vár­vány je­lé­vel szö­vet­sé­get köt az em­ber­rel.

Is­ten vá­la­sza az em­be­rek go­nosz­sá­gá­ra el­ső­ként az özön­víz volt, ami a bűn kö­vet­kez­mé­nye­ként örök idők­re fi­gyel­mez­te­tő jel. De az­után a szi­vár­ványt mint a szö­vet­ség és re­mény­ség je­lét is adta.

Íme, szö­vet­ség­re lé­pek ve­le­tek és utó­da­i­tok­kal, […] Ha ott lesz az ív a fel­hőn, lát­ni fo­gom és vissza­em­lé­ke­zem az örök szö­vet­ség­re, ame­lyet Is­ten kö­tött min­den élő­lénnyel, amely test­ben él a föl­dön. Ak­kor ezt mond­ta Is­ten Nó­é­nak: Ez an­nak a szö­vet­ség­nek a jele, ame­lyet min­den föl­di élő­vel kö­töt­tem. (1 Mó­zes 9:9.16–17)

1.2 Áb­ra­hám – Aki­ben meg­ál­dat­nak a né­pek

A re­mény­ség to­vább él. Is­ten is­mét ta­lál egy em­bert, aki­ben ked­vét leli, akit el­hív, hogy újabb ígé­re­te­ket aján­dé­koz­zon neki az el­jö­ven­dő sza­ba­du­lás­ról. Is­ten el­hív­ja Ab­rá­mot:

Az ÚR ezt mond­ta Ab­rám­nak: Menj el föl­ded­ről, ro­kon­sá­god kö­zül és atyád há­zá­ból arra a föld­re, ame­lyet mu­ta­tok ne­ked! Nagy nép­pé tesz­lek, és meg­ál­da­lak, naggyá te­szem ne­ve­det, és ál­dás le­szel. Meg­ál­dom a té­ged ál­dó­kat, s meg­át­ko­zom a té­ged gya­lá­zó­kat. Ál­ta­lad nyer ál­dást a föld min­den nem­zet­sé­ge. Ab­rám el­ment, aho­gyan azt az ÚR mond­ta neki, és Lót is vele ment. Ab­rám het­ven­öt éves volt, ami­kor ki­jött Há­rán­ból. (1 Mó­zes 12:1–4)

Igen, volt egy em­ber, aki kész volt maga mö­gött hagy­ni a ro­kon­sá­gát, a „biz­ton­sá­got”[2] és a „bi­zony­ta­lan” jövő el­le­né­re útra kel­ni. Egy­sze­rű­en azért, mert hitt és bí­zott Is­ten­ben. Így nyer­te el a mag­ta­lan Ab­rám[3] az ígé­re­tet, hogy sok gyer­mek aty­já­vá, azaz Áb­ra­hám­má[4] lesz (1 Mó­zes 17:5).

Is­ten ezt mond­ta neki: „Járj én­előt­tem, és légy fedd­he­tet­len!” (1 Mó­zes 17:1). Eb­ben fe­je­ző­dik ki Áb­ra­hám hite. Ez a hit és sze­re­tet ab­ban is lát­ha­tó­vá vá­lik, hogy kész volt fel­ál­doz­ni a szá­má­ra leg­ér­té­ke­seb­bet, az ígé­ret fiát, az ő egyet­len­egyét, Izsá­kot, akit sze­re­tett.[5]

Az an­gyal így szólt: Ne nyújtsd ki ke­ze­det a fi­ú­ra, és ne bántsd őt, mert most már tu­dom, hogy is­ten­fé­lő vagy, és nem ta­gad­tad meg tő­lem a fi­a­dat, a te egyet­le­ne­det. (1 Mó­zes 22:12)

Ez az a lel­kü­let, ami­ben Is­ten ked­vét leli. Ez szá­má­ra a jó­il­la­tú ál­do­zat! Ezért újí­tot­ta meg Is­ten az ígé­re­tet is:

És meg­ál­dat­nak a te ma­god­ban a föld­nek min­den nem­zet­sé­gei, mi­vel­hogy en­ged­tél az én be­szé­dem­nek. (1 Mó­zes 22:18, KG)

Pál apos­tol ír ar­ról, ki ez a mag:

Az ígé­re­tek pe­dig Áb­ra­hám­nak adat­tak és az ő mag­vá­nak. Nem mond­ja: És a mag­vak­nak, mint sok­ról; ha­nem mint egy­ről. És a te ma­god­nak, a ki a Krisz­tus. (Gala­ta le­vél 3:16, KG)

Az Áb­ra­hám­nak adott ígé­ret már elő­re­ve­tí­ti azt az El­jö­ven­dőt, aki majd kész lesz „ön­lel­két ál­do­za­tul adni”, hogy „ma­got lás­son” (Ézsa­i­ás 53:10, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás), és így mint a bú­za­szem, amely meg­hal, so­kak­nak új éle­tet ad (Já­nos 12:24–25).

Áb­ra­hám­hoz ha­son­ló­an Is­ten Jé­zus­nál is eb­ben a ma­gát oda­aján­dé­koz­ni kész, ön­át­adó lel­kü­let­ben lát­ja az ál­do­za­tot.

Is­ten ezt meg­áld­va sok fiat ad neki, aki­ket ő di­cső­ség­re ve­zet.[6]

Így lesz Áb­ra­hám a hit aty­ja mind­azok szá­má­ra, akik nem­csak hi­vat­koz­nak rá,[7] ha­nem kö­ve­tik is hi­té­ben ta­nú­sí­tott cse­le­ke­de­te­it.

Áb­ra­hám Izsák­ban, az ígé­ret fi­á­ban lát­hat­ta meg az ígé­re­tek be­tel­je­se­dé­sé­nek kez­de­tét.[8]

Ez­után egy olyan hely­zet­ről ol­va­sunk, amely­ben a szu­ve­rén Is­ten úgy lát­ja jó­nak, hogy az üd­vös­ség útja ne az el­ső­szü­lött­sé­gi jog rend­je sze­rint foly­ta­tód­jon: Ézsau, Izsák idő­seb­bik fia he­lyett an­nak fi­a­ta­labb test­vé­re, Já­kób le­gyen az el­ső­szü­lött­sé­gi ál­dás örö­kö­se.[9]

1.3 Jó­zsef – A meg­ve­tett sza­ba­dí­tó

A pát­ri­ár­kák út­ján el­ju­tunk Egyip­tom­ba, ahol Já­kób egyik fi­á­nak, Jó­zsef­nek a tör­té­ne­té­ből so­kat ta­nul­ha­tunk Is­ten sze­re­te­té­ről. Jó­zse­fet, akit Is­ten ki­vá­lasz­tott (1 Mó­zes 37:1–11; 5 Mó­zes 33:16), meg­gyű­löl­ték a test­vé­rei. Ami­kor apja meg­bí­zá­sá­ból út­nak in­dul, hogy meg­lá­to­gas­sa őket, a meg­ölé­sét ter­ve­zik.[10]

Tet­szett az Is­ten­nek, hogy ami­kor Egyip­tom­ba men­nek az éh­ín­ség ide­jén éle­le­mért, őt te­gye meg sza­ba­dí­tó­juk­ká. Jó­zsef, akit meg akar­tak ölni, úgy vár­ja ott őket, mint meg­men­tő­jük. Mert Is­ten ilyen. Jóra for­dít­ja a rosszat.

Ti rosszat ter­vez­te­tek el­le­nem, de Is­ten ter­ve jóra for­dí­tot­ta azt,[11] hogy úgy cse­le­ked­jék, aho­gyan az ma van, és sok nép éle­tét meg­tart­sa. (1 Mó­zes 50:20)

Már itt va­la­mi mély igaz­ság je­le­nik meg, amely az idők tel­jes­sé­gé­ben nye­ri el iga­zi ér­tel­mét: Jó­zsef, a ki­vá­lasz­tott, el­megy, hogy meg­lá­to­gas­sa test­vé­re­it, akik nem lát­ják meg ben­ne a vá­lasz­tot­tat, nem is­me­rik fel, hogy Is­ten küld­te. Meg­ve­tik és ha­lál­ra szán­ják. Még­is ál­ta­la men­ti meg őket Is­ten az éh­ín­ség­től. Ugyan­így a vi­lá­gos­ság el­jön az övéi, test sze­rin­ti test­vé­rei közé, de az övéi nem fo­gad­ják be őt. Akik vi­szont be­fo­gad­ják, azok­nak még­is üd­vös­ség szer­ző­je lesz (Já­nos 1:9–13; Zsi­dó le­vél 5:9). Mint aho­gyan a kő, amit az épí­tők meg­ve­tet­tek, sa­rok­kő­vé, üd­vös­ség szik­lá­já­vá lesz azok­nak, akik hisz­nek, a hi­tet­le­nek­nek pe­dig meg­üt­kö­zés kö­vé­vé.[12]

Ek­kor Jó­zsef már nem tu­dott to­vább ural­kod­ni ma­gán az ott álló sok em­ber előtt, és fel­ki­ál­tott: Küld­je­tek ki elő­lem min­den­kit! Nem is ma­radt sen­ki nála, és ek­kor Jó­zsef meg­is­mer­tet­te ma­gát a test­vé­re­i­vel. Han­gos sí­rás­ra fa­kadt, úgy­hogy meg­hal­lot­ták az egyip­to­mi­ak, és így hal­lot­tak róla a fá­raó há­zá­ban is. Majd ezt mond­ta Jó­zsef a test­vé­re­i­nek: Én va­gyok Jó­zsef! Él‑e még az én apám? De a test­vé­rek nem tud­tak vá­la­szol­ni, mert meg­ré­mül­tek tőle. Jó­zsef ezt mond­ta test­vé­re­i­nek: Jöj­je­tek kö­ze­lebb hoz­zám! Ők kö­ze­lebb men­tek. Ek­kor így szólt: Én va­gyok Jó­zsef, a test­vé­re­tek, akit el­ad­ta­tok Egyip­tom­ba! De most ne bán­kód­ja­tok, és ne ke­se­reg­je­tek ami­att, hogy en­gem ide el­ad­ta­tok, mert azért kül­dött el en­gem Is­ten előt­te­tek, hogy élet­ben ma­rad­ja­tok. Mert már két esz­ten­de­je tart az éh­ín­ség a föl­dön, és még öt esz­ten­de­ig nem lesz sem szán­tás, sem ara­tás. Is­ten kül­dött el en­gem előt­te­tek, hogy ma­ra­dé­ko­tok le­gyen a föl­dön, és élet­ben tart­son ben­ne­te­ket nagy sza­ba­dí­tás­sal. Te­hát nem ti küld­te­tek ide, ha­nem Is­ten […] (1 Mó­zes 45:1–8)

Ér­de­kes pár­hu­za­mot ta­lá­lunk itt, amin el­gon­dol­kod­ha­tunk. Azért is ér­de­kes, mert itt ki­fe­je­ző­dik az az alap­igaz­ság, hogy Is­ten jóra for­dít­ja a go­noszt (1 Mó­zes 50:20). Nyil­ván­va­ló, hogy Is­ten so­ha­sem akar­ja a rosszat!

[…] az Is­ten a go­nosz­tól nem kí­sért­he­tő, és ő maga sem kí­sért sen­kit a go­nosszal. […] Ne té­ve­lyeg­je­tek, sze­re­tett test­vé­re­im: min­den jó ado­mány és min­den tö­ké­le­tes aján­dék on­nan fe­lül­ről, a vi­lá­gos­ság Aty­já­tól száll alá, aki­ben nincs vál­to­zás, sem fény­nek és ár­nyék­nak vál­ta­ko­zá­sa. (Ja­kab le­vél 1:13.16–17)

Is­ten­től a rossz­nak még az ár­nyé­ka is tá­vol áll. Ak­kor az is vi­lá­gos, hogy Is­ten nem akar­ta, hogy a ki­vá­lasz­tot­tat, azaz Jó­zse­fet meg­öl­jék vagy el­ad­ják a test­vé­rei, mert ez go­nosz­ság volt. A fen­tebb idé­zett igé­ben még­is maga Jó­zsef fe­je­zi ki, hogy Is­ten volt az, aki őt Egyip­tom­ba küld­te.

Mint­ha itt csen­de­sen Pé­ter apos­tol sza­va­it hal­la­nánk, ame­lye­ket ki­ál­ta­ni fog majd a maga ide­jé­ben:

Tud­ja meg te­hát Iz­rá­el egész háza tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal, hogy Úrrá és Krisz­tus­sá tet­te őt az Is­ten: azt a Jé­zust, akit ti ke­reszt­re fe­szí­tet­te­tek. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2:36)

De ti a Szen­tet és Iga­zat meg­ta­gad­tá­tok, és azt kér­té­tek, hogy egy gyil­kost bo­csás­son sza­ba­don a ked­ve­te­kért, az élet fe­je­del­mét pe­dig meg­öl­té­tek. Az Is­ten azon­ban fel­tá­masz­tot­ta őt a ha­lál­ból, ami­nek mi ta­núi va­gyunk. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 3:14–15)

Jó­zsef azt mond­ta, hogy Is­ten akar­ta így. Ez így is van. De hogy ez mit je­lent, azt a ko­ráb­ban em­lí­tett ige ál­tal ért­jük meg:

Ti rosszat ter­vez­te­tek el­le­nem, de Is­ten ter­ve jóra for­dí­tot­ta azt hogy úgy cse­le­ked­jék, aho­gyan az ma van, és sok nép éle­tét meg­tart­sa. (1 Mó­zes 50:20)

Amint már em­lí­tet­tük: Is­ten nem akar­ja a go­noszt, de jóra tud­ja azt for­dí­ta­ni. Meg akar­ta sza­ba­dí­ta­ni Já­kó­bot az éh­ín­ség­től, de hogy ez vé­gül ho­gyan tör­tént, az Já­kób fi­a­i­tól is füg­gött. Is­ten fi­gye­lem­be ve­szi te­remt­mé­nyei dön­té­se­it is, ame­lyek ilyen mó­don be­fo­lyá­sol­ják üdv­ter­vét. Így szö­vi át a tör­té­nel­met Is­ten je­len­lé­te lát­ha­tat­la­nul, de még­is va­ló­sá­go­san.

Is­ten nem akar­ja a go­noszt, de jóra tud­ja azt for­dí­ta­ni.

Ő egy­szer­re szu­ve­rén Ha­ta­lom és alá­za­tos Szol­ga. Hagy­ja ma­gát „be­fo­lyá­sol­ni”, „al­kal­maz­ko­dik”, vagy­is tisz­te­let­ben tart­ja te­remt­mé­nyei aka­ra­tát. Még­is ké­pes vég­hez­vin­ni azt, amit Ő el­ter­ve­zett.

Ez olyan cso­da, amely hó­do­lat­ra és ámu­lat­ra kész­tet min­ket, amely gyak­ran fe­lül­múl­ja ér­tel­mün­ket.[13]

Ó, Is­ten gaz­dag­sá­gá­nak, böl­cses­sé­gé­nek és is­me­re­té­nek mély­sé­ge! Mi­lyen meg­fog­ha­tat­la­nok az ő íté­le­tei, és mi­lyen ki­ku­tat­ha­tat­la­nok az ő út­jai! Ugyan „ki ér­tet­te meg az Úr szán­dé­kát, vagy ki lett az ő ta­nács­adó­já­vá? Vagy ki elő­le­ge­zett neki, hogy vissza kel­le­ne fi­zet­nie?” Bi­zony, tőle, ál­ta­la és érte van min­den: övé a di­cső­ség mind­örök­ké. Ámen. (Róma le­vél 11:33–36)

Egyip­tom­ban az üdv­tör­té­net egy újabb fe­je­ze­te kez­dő­dik Mó­zes­sel, il­let­ve Is­ten vá­lasz­tott né­pé­vel.

2 Iz­rá­el, a szö­vet­ség népe

2.1 Mó­zes – Az Egyip­tom­ból való sza­ba­du­lás

Fi­gyel­je­tek, ti egek, hadd szól­jak, a föld is hall­ja meg szám­nak mon­dá­sa­it! […] ma­gasz­tal­já­tok Is­te­nün­ket! Kő­szik­la ő, cse­lek­vé­se tö­ké­le­tes, min­den útja igaz­sá­gos. Hű az Is­ten, nem hit­sze­gő, igaz és egye­nes ő. El­rom­lot­tak, nem fiai már, hit­vá­nyak; fo­nák és ha­mis nem­ze­dék ez. Így fi­zet­tek ti az ÚR­nak, ó, bo­lond és esz­te­len nép?! Hisz atyád ő, ki te­rem­tett, ő al­ko­tott s erős­sé tett. […] Mert az ÚR ré­sze az ő népe, Já­kób a ki­mért örök­sé­ge. Pusz­ta föl­dön ta­lált reá, ki­et­len, vad si­va­tag­ban. Kö­rül­vet­te, gond­ja volt rá, óvta, mint a sze­me fé­nyét, mint mi­kor a sas ki­reb­ben­ti fész­két, és fi­ó­kái fö­lött rep­des, ki­ter­jesz­tett szár­nyá­ra ve­szi, eve­ző-tol­lán hor­doz­za őket. Az ÚR ve­zet­te egy­ma­ga, nem volt vele ide­gen is­ten. A föld ma­gas­la­ta­in hor­doz­ta, a mező ter­mé­sé­vel etet­te. […] (5 Mó­zes 32:1–14)

Egy ének Is­ten népe irán­ti sze­re­te­té­ről. Gon­dot vi­selt rá, őriz­te, mint sze­me fé­nyét, mint a fi­ó­kái fö­lött rep­de­ső sas. De ugyan­ak­kor a fáj­da­lom hang­jai is meg­szó­lal­nak:

Meg­hí­zott Jesurún[14], ki­rú­gott a hám­ból – meg­híz­tál, kö­vér, há­jas let­tél! – és el­ve­tet­te Is­tent, al­ko­tó­ját, el­hagy­ta sza­ba­dí­tó kő­szik­lá­ját. Ide­gen is­te­nek­kel in­ge­rel­ték, utá­la­tos­sá­gok­kal bosszan­tot­ták. Szel­le­mek­nek ál­doz­tak, nem Is­ten­nek, is­te­nek­nek, aki­ket nem is­mer­tek, újak­nak, kik nem­rég jöt­tek, aki­ket az atyák még nem fél­tek. Kő­szik­lá­dat, aki nem­zett, el­fe­led­ted; el­fe­led­ted Is­tent, aki vi­lág­ra ho­zott! (5 Mó­zes 32:15–18)

Újra azt kell lát­nunk Iz­rá­el tör­té­nel­mé­ben, ami az em­be­ri­ség tör­té­nel­mét is jel­lem­zi.

Az Apos­to­lok cse­le­ke­de­te­i­ben (7:17–53) ol­vas­ha­tunk ar­ról, ho­gyan ér­té­ke­li Ist­ván a hívő sze­mé­vel több mint ezer év­vel ké­sőbb azt, amit Mó­zes éne­ke (5 Mó­zes 32:1–43) elő­re­ve­tít. Sze­ret­nénk ki­emel­ni, amit a 25. és 35. ver­sek­ben mon­dott Mó­zes­ről:

Azt gon­dol­ta, meg­ér­tik a test­vé­rei, hogy Is­ten az ő keze ál­tal sza­ba­dít­ja meg őket. De nem ér­tet­ték meg. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:25)

Ezt a Mó­zest, akit meg­ta­gad­tak, ami­kor ezt mond­ták: Ki tett té­ged fe­je­de­lem­mé és bí­ró­vá? – ezt küld­te el az Is­ten fe­je­del­mül és sza­ba­dí­tó­ul az an­gyal ál­tal, aki meg­je­lent neki a csip­ke­bo­kor­ban. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:35)

A 35. vers meg­erő­sí­ti, amit már Jó­zsef tör­té­ne­té­ben is lát­tunk: azt, akit test­vé­rei meg­ve­tet­tek, Is­ten „fe­je­del­mül és sza­ba­dí­tó­ul” küld­te. Ist­ván itt egy­ér­tel­mű pár­hu­za­mot von be­szé­dé­ben Mó­zes és Jé­zus kö­zött: Mó­zes sem azért jött, hogy meg­ves­sék őt, ha­nem hogy hall­gas­sa­nak rá. Amit hir­de­tett ne­kik, az Is­ten sza­va volt az ő ja­vuk­ra.

Mó­zes volt az el­jö­ven­dő Mes­si­ás elő­ké­pe, aki­ről így szólt:

Pró­fé­tát tá­maszt atyád­fi­ai kö­zül Is­te­ned, az ÚR, olyant, mint én, őreá hall­gas­sa­tok! (5 Mó­zes 18:15; Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 3:22–26)

Saj­nos nem hall­gat­tak rá.

De tér­jünk vissza Ist­ván­nal együtt Egyip­tom­ba:

Ez hoz­ta ki őket, ez tett cso­dá­kat és je­le­ket Egyip­tom föld­jén, a Vö­rös-ten­ge­ren és a pusz­tá­ban negy­ven esz­ten­de­ig. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:36)

Is­ten nyil­ván­va­ló­vá tet­te ha­tal­mát.[15] Így hoz­ta ki né­pét a szol­ga­ság­ból anél­kül, hogy vált­ság­dí­jat fi­ze­tett vol­na érte va­la­ki­nek, vagy hogy ön­ma­gá­nak tar­to­zott vol­na ez­zel. In­gyen, ke­gye­lem­ből tet­te ezt, mert Is­ten sze­re­tet. Ez a meg­vál­tás egye­dü­li alap­ja.[16]

Is­ten ki­vit­te né­pét a pusz­tá­ba és szö­vet­sé­get kö­tött ve­lük.

Azért vá­lasz­tot­ta ki és hív­ta el Iz­rá­elt, azért gon­doz­ta és őriz­te őket, mert ez min­den em­ber ja­vá­ra volt. Ben­nük és ve­lük ké­szí­tet­te elő az üd­vös­ség út­ját. Sok küz­del­men és fáj­dal­mon át tet­te ezt min­den em­ber szá­má­ra! Azt akar­ta, hogy pa­pok bi­ro­dal­ma és szent nép le­gye­nek, hogy ál­ta­luk meg­is­mer­jék Őt a né­pek.[17]

Mó­zes föl­ment Is­ten­hez, az ÚR pe­dig így ki­ál­tott hoz­zá a hegy­ről: Így szólj Já­kób há­zá­hoz, és ezt hir­desd Iz­rá­el fi­a­i­nak: Ti lát­tá­tok, mit cse­le­ked­tem Egyip­tom­mal, ho­gyan hor­doz­ta­lak ben­ne­te­ket sas­szár­nya­kon, és ho­gyan hoz­ta­lak ide ben­ne­te­ket. Most azért, ha en­ge­del­me­sen hall­gat­tok sza­vam­ra, és meg­tart­já­tok szö­vet­sé­ge­met, ak­kor ti lesz­tek az én tu­laj­do­nom va­la­mennyi nép kö­zül, bár enyém az egész föld. Pa­pok ki­rály­sá­ga és szent nép lesz­tek. Eze­ket az igé­ket kell el­mon­da­nod Iz­rá­el fi­a­i­nak. (2 Mó­zes 19:3–6)

De nem ez tör­tént. Is­ten ne­mes sző­lőt ül­te­tett, az azon­ban vad­sző­lőt ter­mett.

Dalt ének­lek ked­ve­sem­ről, sze­rel­me­sem sző­lő­jé­ről! Sző­lő­je volt ked­ve­sem­nek kö­vér hegy­ol­da­lon. Föl­ás­ta és meg­tisz­tí­tot­ta a kö­vek­től, be­ül­tet­te ne­mes vessző­vel. Kö­ze­pé­re tor­nyot épí­tett, saj­tót is vá­ga­tott ben­ne. Vár­ta, hogy jó sző­lőt te­rem­jen, de vad­sző­lőt ter­mett! (Ézsa­i­ás 5:1–2)

Is­ten min­den gon­dos­ko­dá­sa el­le­né­re úgy cse­le­ked­tek, mint Ádám, mert azt tet­ték, amit ők akar­tak és nem azt, amit Is­ten akart.

2.2 Dá­vid – Iz­rá­el ki­rá­lya és pász­to­ra

De Is­ten ir­gal­mas és tü­rel­mes. Hor­doz­ta né­pét a pusz­tá­ban, és a bí­rák kora ide­jén. Majd a nép ki­rályt kí­vánt (1 Sá­mu­el 8:4–7). Nem akar­ták, hogy Jah­ve[18] le­gyen a ki­rá­lyuk. El­uta­sí­tá­suk el­le­né­re Is­ten még­is hű­sé­ges ma­radt.

Itt megint lát­hat­juk Is­ten vég­te­len alá­za­tát: „al­kal­maz­ko­dott”.

És így szólt az egész nép Sá­mu­el­hez: Imád­koz­zál szol­gá­i­dért Is­te­ned­hez, az ÚR­hoz, hogy ne hal­junk meg, mert min­den vét­kün­ket te­téz­tük az­zal a go­nosz­ság­gal, hogy ki­rályt kér­tünk ma­gunk­nak. Ak­kor ezt mond­ta Sá­mu­el a nép­nek: Ne fél­je­tek! Ti ugyan el­kö­vet­té­tek mind­ezt a rosszat, de azért ne tér­je­tek el az ÚR­tól, ha­nem szol­gál­ja­tok az ÚR­nak tel­jes szív­ből! […] Hi­szen nem veti el az ÚR a sa­ját né­pét az ő nagy ne­vé­ért, mert tet­szett az ÚR­nak, hogy a sa­ját né­pé­vé te­gyen ben­ne­te­ket. (1 Sá­mu­el 12:19–20.22)

És Is­ten meg­ta­lál­ja Dá­vi­dot, aki ke­gyel­met nyert Előt­te (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:46), aki hi­té­vel Áb­ra­hám nyom­do­ka­i­ba lé­pett, ami­kor ere­jét, győ­zel­me­it nem ma­gá­nak, ha­nem Is­ten­nek tu­laj­do­ní­tot­ta (1 Sá­mu­el 17:37.45).

A zsol­tá­ros népe pász­to­rá­nak ne­vez­te őt:

Az­után ki­vá­lasz­tot­ta szol­gá­ját, Dá­vi­dot, és ki­vet­te őt a juh­ak­lok kö­zül. A szop­ta­tós ju­hok mö­gül hoz­ta el, hogy pász­to­ra le­gyen né­pé­nek, Já­kób­nak, és örök­sé­gé­nek, Iz­rá­el­nek. Pász­to­rol­ta is tisz­ta szív­vel, te­rel­get­te ügyes kéz­zel. (Zsol­tár 78:70–72)[19]

Dá­vid elő­ké­pe an­nak a jó pász­tor­nak, aki az idők tel­jes­sé­gé­ben majd el­jön, aki­ben a pró­fé­tai szó el­nye­ri tel­jes ér­tel­mét: Is­ten maga jön el nyá­já­hoz!

Mert így szól az én Uram, az ÚR: Majd én ma­gam ke­re­sem meg ju­ha­i­mat, és én vi­se­lem gond­ju­kat. […] Én le­gel­te­tem ju­ha­i­mat, és én ke­re­sek ne­kik pi­he­nő­he­lyet – így szól az én Uram, az ÚR. Az el­ve­szet­tet meg­ke­re­sem, az el­té­ved­tet vissza­te­re­lem, a sé­rül­tet be­kö­tö­zöm, a gyen­gét erő­sí­tem, a kö­vér­re és az erős­re vi­gyá­zok; úgy le­gel­te­tem őket, ahogy kell. (Ezé­ki­el 34:11.15–16)

El­jön az, aki Dá­vid utó­da­ként szűz­től szü­le­tik, aki­nek neve Im­má­nu­él, vagy­is ve­lünk az Is­ten (Ézsa­i­ás 7:14).

El­jön a vi­lá­gos­ság azok­hoz, akik a sö­tét­ség­ben és a ha­lál ár­nyé­ká­ban la­koz­nak:

A nép, amely sö­tét­ség­ben jár, nagy vi­lá­gos­sá­got lát. A ha­lál ár­nyé­ká­nak föld­jén la­kók­ra vi­lá­gos­ság ra­gyog. […] Mert egy gyer­mek szü­le­tik ne­künk, fiú ada­tik ne­künk. Az ura­lom az ő vál­lán lesz, és így fog­ják ne­vez­ni: Cso­dá­la­tos Ta­ná­csos, Erős Is­ten, Örök­ké­va­ló Atya, Bé­kes­ség Fe­je­del­me! Ural­ma nö­ve­ke­dé­sé­nek és a bé­ké­nek nem lesz vége a Dá­vid trón­ján és or­szá­gá­ban, mert meg­erő­sí­ti és meg­szi­lár­dít­ja tör­vénnyel és igaz­ság­gal mos­tan­tól fog­va mind­örök­ké. A Se­re­gek URá­nak fél­tő sze­re­te­te vi­szi vég­hez ezt! (Ézsa­i­ás 9:1.5–6)

El­jön az, akin az Úr lel­ke nyug­szik:

Vessző­szál hajt ki Isai tör­zsö­ké­ről, haj­tás sar­jad gyö­ke­re­i­ről. Az ÚR lel­ke nyug­szik raj­ta, a böl­cses­ség és ér­te­lem lel­ke, a ta­nács és erő lel­ke, az ÚR is­me­re­té­nek és fé­lel­mé­nek lel­ke. Az ÚR fé­lel­me lesz a gyö­nyö­rű­sé­ge. Nem a lát­szat után ítél, és nem hal­lo­más után dönt, ha­nem igaz­sá­go­san ítél a nincs­te­le­nek ügyé­ben, és mél­tá­nyo­san dönt az or­szág sze­gé­nye­i­nek dol­gá­ban. Meg­ve­ri a föl­det szá­já­nak bot­já­val, ajka le­he­le­té­vel meg­öli a bű­nöst. Igaz­ság lesz de­re­ká­nak öve, csí­pő­jé­nek öve pe­dig a hű­ség. (Ézsa­i­ás 11:1–5)

El­jön Dá­vid trón­ján az, aki majd temp­lo­mot épít az Úr­nak, és ural­má­nak nem lesz vége:

Ha majd le­te­lik az időd, és pi­hen­ni térsz őse­id­hez, föl­eme­lem majd utó­do­dat, aki a te vé­red­ből szár­ma­zik, és szi­lárd­dá te­szem az ő ki­rály­sá­gát. Ő épít há­zat ne­vem tisz­te­le­té­re, én pe­dig meg­erő­sí­tem ki­rá­lyi trón­ját örök­re. (2 Sá­mu­el 7:12–13)

Jól­le­het itt elő­ször is Sa­la­mon­ról, Dá­vid köz­vet­len utód­já­ról van szó, aki majd meg­épí­ti a temp­lo­mot Je­ru­zsá­lem­ben, Ná­tán­nak ez a pró­fé­ci­á­ja tá­vo­lab­bi ér­te­lem­ben „Dá­vid Fi­á­ra” utal. Az Új­szö­vet­ség fé­nyé­ben meg­lát­juk, hogy a Mes­si­ás Is­ten­nek egy más, örök­ké­va­ló há­zat épí­tett, ami ki­rály­sá­gá­hoz ha­son­ló­an örök­ké meg­áll.

Nem tud­já­tok, hogy ti Is­ten temp­lo­ma vagy­tok, és az Is­ten Lel­ke ben­ne­tek la­kik? (1 Ko­rin­thus le­vél 3:16)

Az ő háza mi va­gyunk, ha a bi­zal­mat és a re­mény­ség di­cse­ke­dé­sét mind­vé­gig szi­lár­dan meg­tart­juk. (Zsi­dó le­vél 3:6)

Is­ten­nek nem szá­mí­ta­nak a temp­lo­mok, ka­ted­rá­li­sok, ba­zi­li­kák, ima­há­zak, ki­rály­ság­ter­mek…, amik kő­ből, nem sze­re­tet­ből épül­nek. Is­ten háza az a temp­lom, amit az Írás Krisz­tus tes­té­vel[20], a ke­resz­té­nyek kö­zös­sé­gé­vel, a vő­le­gényt váró meny­asszonnyal[21] azo­no­sít. Mert ez a meg­vál­tás cél­ja: az Is­ten­nel és egy­más­sal való kö­zös­ség szent­ség­ben és sze­re­tet­ben, ami már itt a föl­dön el­kez­dő­dik.

De tér­jünk még vissza Dá­vid­hoz. A Dá­vid­nak adott ígé­ret be­tel­je­se­dé­sé­ig, azaz hogy a Mes­si­ás az ő utó­da lesz (ezért is ne­ve­zik Jé­zust több­ször Dá­vid Fi­á­nak), még ezer év­nek kell el­tel­nie. Hogy mi tör­tént eb­ben az ezer év­ben, azt Mó­zes éne­ké­ből[22], il­let­ve Ist­ván be­szé­dé­ből[23] lát­hat­juk.

Hó­se­ás pró­fé­ta szé­pen össze­fog­lal­ta ezt:

Még gyer­mek volt Iz­rá­el, ami­kor meg­sze­ret­tem, Egyip­tom­ból hív­tam ki fi­a­mat. Mi­nél job­ban hív­tam őket, an­nál job­ban tá­vo­lod­tak tő­lem: a Ba­alok­nak ál­doz­tak, és a bál­vá­nyok­nak töm­jé­nez­tek. Pe­dig én ta­ní­tot­tam jár­ni Ef­ra­i­mot, ké­zen fog­tam őket, de ők nem tud­ták, hogy én vi­sel­tem gond­ju­kat. Em­be­ri kö­te­lek­kel von­tam őket, a sze­re­tet kö­te­lé­ké­vel. Úgy bán­tam ve­lük, mint mi­kor va­la­ki ar­cá­hoz eme­li gyer­me­két: jó­sá­go­san enni ad­tam ne­kik. Vissza fog tér­ni Egyip­tom­ba, vagy Asszí­ria lesz a ki­rá­lya, mert nem akar­nak meg­tér­ni. Fegy­ver pusz­tít vá­ro­sa­i­ban, vé­get vet a fe­cse­gés­nek, és meg­emész­ti őket ter­ve­ik mi­att. Né­pem meg­rög­zöt­ten el­for­dul tő­lem. Hív­ják őt a Fel­sé­ges­hez, de sen­ki sem moz­dul. Ho­gyan ad­ná­lak oda, Ef­ra­im, ho­gyan szol­gál­tat­ná­lak ki, Iz­rá­el? Ho­gyan ad­ná­lak oda, mint Ad­mát, ho­gyan bán­nék ve­led úgy, mint Ce­bó­im­mal? Meg­in­dult a szí­vem, egé­szen el­fo­gott a szá­na­lom. Nem izzó ha­ra­gom sze­rint bá­nok vele, nem dön­töm új­ból rom­lás­ba Ef­ra­i­mot, mert Is­ten va­gyok én, nem em­ber. Szent va­gyok köz­te­tek, nem in­du­la­to­san jö­vök. (Hó­se­ás 11:1–9)

2.3 A pró­fé­ták kora – Fény a sö­tét­ség­ben

A ki­rá­lyok év­szá­za­da­i­ban, mi­vel Dá­vid után a leg­több ki­rály már nem járt Is­ten­nel, a po­li­ti­kai és val­lá­si elöl­já­ró­ik ve­ze­té­sé­vel a nép to­vább foly­tat­ta a hűt­len­ke­dést, a sok­fé­le bűnt, és a bál­vány­imá­dást. Eköz­ben zaj­lott az is­ten­tisz­te­let és a sok ün­nep­lés, pa­ta­kok­ban folyt az ál­do­za­ti vér.

Is­ten a pró­fé­ták sza­vá­val in­tet­te, hív­ta szün­te­le­nül meg­té­rés­re né­pét.

Az ökör is­me­ri gaz­dá­ját, a sza­már is urá­nak jász­lát, de Iz­rá­el nem is­mer, né­pem nem ért meg en­gem. […] Hall­já­tok az ÚR igé­jét, So­do­ma ve­ze­tői! Fi­gyel­je­tek Is­te­nünk ta­ní­tá­sá­ra, Go­mo­ra népe! Mit kezd­jek a sok vé­re­s­ál­do­zat­tal? – mond­ja az ÚR. Ele­gem van az égő­ál­do­za­ti ko­sok­ból, a hí­zott mar­hák kö­vér­jé­ből! A bi­kák, bá­rá­nyok és ba­kok vé­ré­ben nem te­lik ked­vem. Ki kí­ván­ja tő­le­tek, hogy el­jöj­je­tek, hogy meg­je­len­je­tek előt­tem, és ta­pos­sá­tok ud­va­ro­mat? Ne hoz­za­tok töb­bé ha­zug ál­do­za­tot, még a füst­jét is utá­lom! Új­hold, szom­bat, ün­ne­pi össze­jö­ve­tel? Nem tű­röm együtt a bűnt és ün­nep­lést! Új­hold­ja­i­to­kat és ün­ne­pe­i­te­ket gyű­lö­löm én, ter­hem­re van­nak, fá­raszt el­vi­sel­ni. Ha fe­lém nyújt­já­tok ke­ze­te­ket, el­ta­ka­rom sze­mem elő­le­tek; bár­mennyit is imád­koz­tok, én nem hall­ga­tom meg: vér ta­pad a ke­ze­tek­hez! Mos­sá­tok tisz­tá­ra ma­ga­to­kat! Vi­gyé­tek el sze­mem elől go­nosz tet­te­i­te­ket! Ne te­gye­tek töb­bé rosszat! Ta­nul­ja­tok jót ten­ni, tö­re­ked­je­tek igaz­ság­ra, té­rít­sé­tek jó útra az erő­sza­kos­ko­dót! Véd­jé­tek meg az ár­vák jo­gát és az öz­ve­gyek pe­res ügyét! (Ézsa­i­ás 1:3.10–17)

Hi­szen ap­ra­ja-nagy­ja mind nye­rész­ke­dés­re adta ma­gát, pró­fé­tá­ja, pap­ja mind ha­mis­sá­got mű­vel. Né­pem rom­lá­sát úgy gyó­gyít­ják, hogy könnyel­mű­en mon­do­gat­ják: Bé­kes­ség, bé­kes­ség! – de nincs bé­kes­ség! Szé­gyen­kez­ni­ük kel­le­ne, mert utá­la­tos, amit tet­tek. De nem akar­nak szé­gyen­kez­ni, és már pi­rul­ni sem tud­nak. Azért el­es­nek az össze­om­lás­kor, el­buk­nak a meg­tor­lás ide­jén – mond­ta az ÚR. Így szól az ÚR: Áll­ja­tok ki az utak­ra, és néz­ze­tek szét, kér­de­zős­köd­je­tek az ősi ös­vé­nyek után, me­lyik a jó út, és azon jár­ja­tok, ak­kor nyu­gal­mat ta­lál­tok lel­ke­tek­nek! De ők ezt mond­ták: Nem me­gyünk! (Je­re­mi­ás 6:13–16)

A nép azon­ban nem hall­ga­tott rá­juk, ezért íté­le­tet hir­det­tek. El­len­ben a fe­nyí­tés ide­ig-órá­ig se­gít csak. A pró­fé­ták­nak el kel­lett ma­gya­ráz­ni­uk, hogy ami­kor meg­ve­rik, le­igáz­zák, fog­ság­ba hur­col­ják őket, az a bű­ne­ik mi­att van. Nem azért, mint­ha Is­ten gyen­ge len­ne, nem is elő­de­ik vét­kei mi­att, ha­nem mert ők ma­guk kö­vet­ték apá­ik nyom­do­ka­it![24]

Is­ten élet-ha­lál har­cot vív a né­pért a pró­fé­ták ál­tal: megmaradnak‑e né­pe­ként, vagy bál­vány­imá­dók­ká lesz­nek mind? Olyan sö­tét idő­szak volt ez, amely­ben még a ren­dít­he­tet­len Il­lés pró­fé­ta is meg­ren­dült:

Il­lés meg­ijedt, el­in­dult és el­ment, hogy ment­se az éle­tét, és el­ér­ke­zett a jú­dai Be­ér­se­bába. Le­gé­nyét ott hagy­ta, ő pe­dig el­ment a pusz­tá­ba egy­na­pi já­ró­föld­re. Oda­ér­ve egy re­kettye­bo­kor­hoz, le­ült alá, meg­hal­ni kí­vánt, és ezt mond­ta: Elég most már, URam! Vedd el éle­te­met, mert nem va­gyok jobb elő­de­im­nél! […] Itt be­ment egy bar­lang­ba, és ott töl­töt­te az éj­sza­kát. Egy­szer csak így szólt hoz­zá az ÚR igé­je: Mit csi­nálsz itt, Il­lés? Ő így fe­lelt: Na­gyon buz­gól­kod­tam az ÚRért, a Se­re­gek Is­te­né­ért, mert Iz­rá­el fiai el­hagy­ták szö­vet­sé­ge­det, le­rom­bol­ták ol­tá­ra­i­dat, pró­fé­tá­i­dat pe­dig fegy­ver­rel öl­ték meg. Egye­dül én ma­rad­tam meg, de az én éle­te­met is el akar­ják ven­ni. (1 Ki­rá­lyok 19,3–4.9–10)

És mit tesz ek­kor Is­ten?

Az ÚR ezt mond­ta: Jöjj ki, és állj a hegy­re az ÚR szí­ne elé! És ami­kor el­vo­nult az ÚR, nagy és erős szél szag­gat­ta a he­gye­ket, és tör­del­te a szik­lá­kat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szél­ben. A szél után föld­ren­gés kö­vet­ke­zett; de az ÚR nem volt ott a föld­ren­gés­ben. A föld­ren­gés után tűz tá­madt; de az ÚR nem volt ott a tűz­ben. A tűz után halk és sze­líd hang hal­lat­szott. Ami­kor Il­lés ezt meg­hal­lot­ta, pa­lást­já­val el­ta­kar­ta az ar­cát, ki­ment, és meg­állt a bar­lang be­já­ra­tá­nál. Egy hang pe­dig így szólt hoz­zá: Mit csi­nálsz itt, Il­lés? […] De meg­ha­gyok Iz­rá­el­ben hét­ezer em­bert: min­den tér­det, amely nem ha­jolt meg a Baal előtt, és min­den szá­jat, amely nem csó­kol­ta meg azt. (1 Ki­rá­lyok 19:11–13.18)

Halk, sze­líd han­gon szól és vi­gasz­tal: Il­lés, nem vagy egye­dül. Van egy ke­vés ma­ra­dék, akik hűek ma­rad­tak, aki­ken ke­resz­tül az üd­vös­ség útja to­vább ha­lad.

Is­ten sze­lí­den szól azok­hoz, akik Hoz­zá ki­ál­ta­nak, akik­nek lel­ke gyöt­rő­dik lát­va ma­guk kö­rül a sok bűnt és igaz­ság­ta­lan­sá­got. Ám azok­nak, akik csak szá­juk­kal tisz­te­lik Őt, de szí­vük tá­vol van Tőle (Ézsa­i­ás 29:13; Máté 15:7–9), he­gye­ket szag­ga­tó, szik­lát ha­so­ga­tó szél, föld­ren­gés és tűz az osz­tály­ré­sze, je­lül az el­kö­vet­ke­ző íté­let­re.

Ez a sö­tét idő­szak még a pró­fé­tá­kat is meg­pró­bál­ta, amint a tör­té­ne­lem so­rán min­dig is vol­tak sö­tét, em­bert pró­bá­ló idő­sza­kok, akár­csak ma a „ke­resz­tény Eu­ró­pá­ban”, ahol fo­lyik a bűn és az ün­nep­lés, foly­nak az is­ten­tisz­te­le­tek…

Ebbe a sö­tét­ség­be vil­lám­csa­pás­ként ha­sí­tott bele a pró­fé­tai szó: Nem lesz min­dig sö­tét­ség!

A nép, amely sö­tét­ség­ben jár, nagy vi­lá­gos­sá­got lát. A ha­lál ár­nyé­ká­nak föld­jén la­kók­ra vi­lá­gos­ság ra­gyog. (Ézsa­i­ás 9:1)

Mert el­jön a meg­ígért Sza­ba­dí­tó! Hogy ki lesz ő, mi­kor jön el, mi­lyen lesz, mind ti­tok volt, amit nagy vá­gya­ko­zás­sal ku­tat­tak a pró­fé­ták.

Ezt az üd­vös­sé­get ke­res­ték és ku­tat­ták a pró­fé­ták, akik a nek­tek szánt ke­gye­lem­ről pró­fé­tál­tak, ku­tat­va, hogy me­lyik vagy mi­lyen idő­ről tett ki­je­len­tést a Krisz­tus ben­nük levő Lel­ke, ami­kor elő­re bi­zony­sá­got tett a Krisz­tus­ra váró szen­ve­dé­sek­ről, és az eze­ket kö­ve­tő di­cső­ség­ről. (1 Pé­ter le­vél 1:10–11)

De ki­je­len­tet­ték azt, ami ne­kik ada­tott. A pró­fé­tai szó az üd­vös­ség út­já­nak esz­kö­ze. Ám az idő még nem jött el.

Ezért maga az ÚR fog nek­tek jelt adni: Íme egy fi­a­tal nő te­her­ben van, és fiút fog szül­ni, és Im­má­nu­él­nak (azaz „ve­lünk az Is­ten”) ne­ve­zik el. (Ézsa­i­ás 7:14)

Ki mer­te vol­na gon­dol­ni, hogy a va­ló­sá­gos Is­ten jön el hoz­zánk ab­ban, aki­ben ez a pró­fé­cia el­nye­ri tel­jes ér­tel­mét!

El­jön az, aki nem lát­szat sze­rint, ha­nem igaz­sá­go­san ítél (Ézsa­i­ás 11:1–5).

Ő az a ki­rály, a Dá­vid tör­zsö­ké­ről sar­ja­dó vessző­szál, aki­re a vi­lág né­pe­i­nek me­sé­i­ben és le­gen­dá­i­ban – a be­tel­je­sü­lés va­ló­di re­mé­nye nél­kül – vágy­nak az em­be­rek, ami vissza­tük­rö­zi, hogy szí­vük mé­lyén él egy igaz­sá­gos ki­rály ho­má­lyos képe.

De íme, meg­szó­lal egy pró­fé­ta Iz­rá­el né­pé­ből, Is­ten igé­jé­nek hir­de­tő­je! Hall­já­tok né­pek! Ő nem csak Iz­rá­el Meg­vál­tó­ja lesz!

Ezt mond­ta: Ke­vés­nek tar­tom, hogy Já­kób tör­zse­i­nek hely­re­ál­lí­tá­sá­ban és a meg­men­tett Iz­rá­el vissza­té­rí­té­sé­ben légy az én szol­gám. A po­gá­nyok vi­lá­gos­sá­gá­vá tesz­lek, hogy el­jus­son sza­ba­dí­tá­som a föld ha­tá­rá­ig. (Ézsa­i­ás 49:6)

El­jön az, aki­ről az Úr azt mond­ja:

Az én fiam vagy! Fi­am­má fo­gad­ta­lak ma té­ged! (Zsol­tár 2:7)

El­jön az, akit ugyan Dá­vid Fi­á­nak ne­vez­nek, még­is Ura lesz Dá­vid­nak.[25] De ho­gyan le­het­sé­ges ez? Hi­szen a zsi­dó gon­do­lat­vi­lág­ban az utód nem le­het ura ősé­nek. Ezen Jé­zus ko­rá­ban is el­gon­dol­kod­tak (Máté 22:41–46). Így a Mes­si­ás alak­ja rejt­ve ma­rad, de sej­te­ni le­het, hogy na­gyobb lesz, mint Dá­vid.[26]

Ha tény­leg ki­rály­ként jön majd, ítél­ni fogja‑e mind­járt a né­pe­ket? Mert egy ki­rály­nak, aki ha­ta­lom­mal jön, azért csak könnyebb en­ged­ni!

Így vár­ták, de nem így lett.

2.4 A pró­fé­ci­ák Is­ten szol­gá­já­ról

Szol­ga jött, job­ban mond­va egy ki­rály, aki szol­gál­ni jött! Ez il­lik Is­ten lé­nyé­hez, hogy ha­tal­mát előbb sze­re­te­té­ben mu­tas­sa meg.

Ez sem volt el­rejt­ve, hi­szen szól­tak róla a pró­fé­ták.

De felismerik‑e majd a szol­gá­ban a ki­rályt? Elismerik‑e a sző­lő­mun­ká­sok a sző­lős­gaz­da fiát?[27] Vagy úgy bán­nak vele, mint a ko­ráb­ban kül­dött szol­gák­kal, a pró­fé­ták­kal?[28]

Szo­ron­ga­tó kér­dé­sek ezek, ame­lyek­ről szól­tak a pró­fé­ták. Be­tel­je­sü­lé­sük ide­jén mind­azok, akik­nek van fü­lük a hal­lás­ra, ér­te­ni és hin­ni fog­nak.

Ézsa­i­ás köny­ve a Mes­si­ást Is­ten Szol­gá­ja­ként mu­tat­ja be ne­künk, akit – ha­son­ló­an a pró­fé­ták­hoz, akik elő­re je­lez­ték el­jö­ve­te­lét – el­uta­sí­ta­nak, sőt szen­ve­dés és ha­lál vár rá.

Ez az én szol­gám, akit tá­mo­ga­tok, az én vá­lasz­tot­tam, aki­ben gyö­nyör­kö­döm. Lel­kem­mel aján­dé­koz­tam meg, tör­vényt hir­det a né­pek­nek. Nem ki­ált, nem lár­máz, és nem hal­lat­ja sza­vát az ut­cán. A meg­re­pedt nád­szá­lat nem töri össze, a füs­töl­gő mé­csest nem olt­ja el, iga­zán hir­de­ti a tör­vényt. Nem al­szik ki, és nem tö­rik össze, míg a tör­vény­nek ér­vényt nem sze­rez a föl­dön; ta­ní­tá­sá­ra vár­nak a szi­ge­tek. (Ézsa­i­ás 42:1–4)

Én azon­ban ezt mond­tam: Hasz­ta­lan fá­ra­doz­tam, sem­mi­ért, hi­á­ba pa­za­rol­tam erő­met. De az ÚR­nál van az én ügyem, és mun­kám ju­tal­ma Is­te­nem­nél. […] Ezt mond­ja az ÚR, Iz­rá­el meg­vál­tó­ja, Szent­je an­nak, akit meg­vet­nek az em­be­rek, akit utál­nak a né­pek, aki a zsar­no­kok szol­gá­ja: Ki­rá­lyok kel­nek föl, ha meg­lát­nak, és fe­je­del­mek bo­rul­nak le az ÚRért, aki hű­sé­ges hoz­zád, Iz­rá­el Szent­jé­ért, aki ki­vá­lasz­tott té­ged. (Ézsa­i­ás 49:4.7)

Az én Uram, az ÚR, meg­nyi­tot­ta fü­le­met. Én pe­dig nem vol­tam en­ge­det­len, nem hát­rál­tam meg. Hagy­tam, hogy ver­jék a há­ta­mat, és tép­jék a sza­kál­la­mat. Ar­co­mat nem ta­kar­tam el a gya­láz­ko­dás és köp­kö­dés elől. De az én Uram, az ÚR, meg­se­gít en­gem, ezért nem ma­ra­dok gya­lá­zat­ban. (Ézsa­i­ás 50:5–7)

Ered­mé­nyes lesz szol­gám mun­ká­ja, ma­gas­ra emel­ke­dik, igen ha­tal­mas lesz. So­kan csak iszo­nyod­tak tőle, annyi­ra torz, nem em­be­ri volt kül­se­je, em­ber­hez nem mél­tó volt alak­ja. […] Mint vessző­szál, sar­jadt ki előt­tünk, mint gyö­kér a szik­kadt föld­ből. Nem volt neki szép alak­ja, ami­ben gyö­nyör­köd­het­tünk vol­na, sem olyan kül­se­je, ami­ért ked­vel­het­tük vol­na. Meg­ve­tett volt, és em­be­rek­től el­ha­gya­tott, fáj­dal­mak fér­fia, be­teg­ség is­me­rő­je. El­ta­kar­tuk ar­cun­kat elő­le, meg­ve­tett volt, nem tö­rőd­tünk vele. […] Ami­kor kí­noz­ták, alá­za­tos ma­radt, szá­ját sem nyi­tot­ta ki. Mint a bá­rány, ha vá­gó­híd­ra vi­szik, vagy mint a juh, mely né­mán tűri, hogy nyír­ják, ő sem nyi­tot­ta ki szá­ját. […] De ha fel is ál­doz­ta ma­gát jó­vá­té­te­lül, még­is meg­lát­ja utó­da­it, so­ká­ig él. Az ÚR aka­ra­ta cél­hoz jut vele. Lel­ki gyöt­rel­me­i­től meg­sza­ba­dul­va lát­ja őket, és meg­elé­ge­dett lesz. Igaz szol­gám so­ka­kat tesz igaz­zá is­me­re­té­vel, […] (Ézsa­i­ás 52:13–53:12)

Ta­lán az sem vé­let­len, hogy ezek a pró­fé­tai sza­vak olyan idő­ben hang­zot­tak el, ami­kor Iz­rá­el – ahe­lyett, hogy ural­ko­dott vol­na a né­pe­ken – meg­aláz­va a ba­bi­lo­ni fog­ság­ban ült. Temp­lo­muk ro­mok­ban, Je­ru­zsá­lem fel­dúl­va. Bű­ne­ik­kel rom­bol­ták le Is­ten temp­lo­mát.[29]

Eb­ben a bu­kott vi­lág­ban va­la­mi új, tisz­ta és jó csak küz­de­lem és szen­ve­dés út­ján jut győ­ze­lem­re.

A fog­ság ta­ní­tot­ta meg őket arra, hogy bál­vá­nya­i­kat el­hagy­ják. Azt is meg­ta­nul­hat­ták be­lő­le, hogy eb­ben a bűn okoz­ta bu­kott vi­lág­ban va­la­mi új, tisz­ta és jó csak küz­de­lem és szen­ve­dés út­ján jut győ­ze­lem­re.[30] De nem azért, mert Is­ten ezt kez­det­től fog­va így akar­ta.

E pró­fé­tai sza­va­kat a vá­ra­ko­zás hosszú év­szá­za­dai kö­ve­tik. Bi­zo­nyo­san sen­ki sem vá­gyott job­ban a Sza­ba­dí­tó el­jö­ve­te­lé­re, mint Is­ten maga. Még­is tü­re­lem­mel vár­ta, amíg el­ér­ke­zik az idő.

Csak mi, em­be­rek ro­ha­nunk, ne­künk sür­gős min­dig. Hol van már? Mit csi­nál Is­ten? Mi­ért nem jön? Mi­ért nem tesz va­la­mit? Jé­zus ide­jé­ben is so­kan gon­dol­ták így. Ten­ni kell va­la­mit, fegy­ver­rel si­et­tet­ni Is­ten or­szá­gá­nak az el­jö­ve­te­lét. Így gon­dol­ták a ze­ló­ták. A ma­guk meg­lá­tá­sá­ban bíz­tak.[31]

Két idé­zet ere­jé­ig vissza­tér­nénk még az Ószö­vet­ség utol­só köny­vé­hez:

Én majd el­kül­döm kö­ve­te­met, aki egyen­ge­ti előt­tem az utat. Ha­mar el­jön temp­lo­má­ba az ÚR, aki után vá­gyód­tok, a szö­vet­ség kö­ve­te, akit kí­ván­tok. Jön már! – mond­ja a Se­re­gek URa. De ki bír­ja majd ki el­jö­ve­te­le nap­ját, és ki áll­hat meg, ami­kor meg­je­le­nik? Mert olyan lesz az, mint az öt­vö­sök tüze, és mint a ru­ha­tisz­tí­tók lúg­ja. (Ma­la­ki­ás 3:1–2)

Én pe­dig el­kül­döm hoz­zá­tok Il­lés pró­fé­tát, mi­előtt el­jön az ÚR­nak nagy és fé­lel­me­tes nap­ja. Az atyák szí­vét a gyer­me­kek­hez té­rí­ti, a gyer­me­kek szí­vét az atyák­hoz, hogy pusz­tu­lás­sal ne sújt­sam a föl­det, ami­kor el­jö­vök. (Ma­la­ki­ás 3:23–24)

Ab­ban is se­gít Is­ten, hogy köz­vet­le­nül a Sza­ba­dí­tó előtt el­kül­di kö­ve­tét. Ő volt Ke­resz­te­lő Já­nos, aki azért jött, hogy ál­ta­la fel­is­mer­jék az em­be­rek: kö­zel van an­nak ér­ke­zé­se, aki nagy, aki je­len­tő­sebb nála.

Kez­det­ben volt az Ige, és az Ige Is­ten­nél volt, és Is­ten volt az Ige. […] Az Ige test­té lett, kö­zöt­tünk la­kott, és lát­tuk az ő di­cső­sé­gét, mint az Atya egy­szü­lött­jé­nek di­cső­sé­gét, tel­ve ke­gye­lem­mel és igaz­ság­gal. (Já­nos 1:1.14)

Ne­he­zebb fel­is­mer­ni egy olyan ki­rályt, aki szol­ga­ként, sza­már­há­ton ér­ke­zik, mint azt, akit trón­szé­ken hor­doz­nak, és elő­fu­tá­ra­it kül­di el maga előtt. A cél vi­lá­gos, csak a meg­va­ló­sí­tás nem fe­lel meg az el­kép­ze­lé­se­ink­nek. Kü­lö­nö­sen, ha maga az elő­fu­tár is sze­gé­nyes ru­há­jú szol­ga­ként tű­nik fel. De hát nem ép­pen erre van szük­sé­ge az em­ber­nek, hogy meg­ért­se, ha a ki­rály szol­ga ké­pé­ben jön, ak­kor ő maga sem ural­kod­hat ön­ma­gán és má­so­kon? Is­ten alá­zat­ra és a töb­bi em­ber felé való szol­gá­lat­ra hív min­ket.

Mert az Em­ber­fia sem azért jött, hogy neki szol­gál­ja­nak, ha­nem hogy ő szol­gál­jon, és éle­tét adja vált­sá­gul so­ka­kért. (Márk 10:45)

Így ta­nít min­ket Is­ten!

Csak­hogy ezt a ta­ní­tást nem le­het sem ze­ló­tai, sem fa­ri­ze­u­si, sem írás­tu­dó teo­ló­gu­si, sem pe­dig fő­pa­pi lel­kü­let­tel meg­ér­te­ni.

Ab­ban az órá­ban így uj­jon­gott Jé­zus a Szent­lé­lek ál­tal: „Ma­gasz­tal­lak, Atyám, menny és föld Ura azért, hogy el­rej­tet­ted eze­ket a böl­csek és ér­tel­me­sek elől, és fel­fed­ted a gyer­me­kek­nek. Igen, Atyám, így lát­tad jó­nak.” (Lu­kács 10:21)

3 Be­fe­je­zé­sül

Az Ószö­vet­sé­gen át ve­ze­tő utunk – amely so­rán Is­ten elő­ké­szí­tet­te a Meg­vál­tó el­jö­ve­te­lét – ez­zel vé­get ért. Csak tö­re­dé­ke­sen le­het be­mu­tat­ni mind­azt a sze­re­te­tet, örö­möt, tü­rel­met, fá­radt­sá­got és fáj­dal­mat, amellyel Is­ten hosszú év­szá­za­do­kon át ké­szí­tet­te a meg­vál­tás cso­dá­ját. Mind­ezt úgy, hogy az em­be­re­ket a ma­guk gyön­ge­sé­ge­i­vel és bű­ne­i­vel együtt von­ta be.

Ta­lán az is vi­lá­gos­sá vált az ed­di­gi­ek ál­tal, hogy az Ó- és az Új­szö­vet­ség el­vá­laszt­ha­tat­la­nok egy­más­tól. Mint ahogy a vi­rág elő­tör a szá­raz föld­ből, és ahogy a vessző­szál ki­hajt a már élet­te­len­nek lát­szó fa­tus­kó­ból, úgy vi­rág­zott ki az Új­szö­vet­ség az Ószö­vet­ség ta­la­ján, a mi Urunk, Jé­zus Krisz­tus ál­tal.

És szár­ma­zik egy vessző­szál Isai tör­zsö­ké­ből, s gyö­ke­re­i­ből egy vi­rág­szál ne­ve­ke­dik. (Ézsa­i­ás 11:1, KG)

Is­ten műve ez, amit örök idők előtt el­ké­szí­tett, egy­sze­ri és meg­is­mé­tel­he­tet­len cso­da­ként:

Is­ten em­ber­ré lett.


Végjegyzetek

  1. A Bib­lia ez­zel a szó­val jel­zi Is­ten ke­re­ső szán­dé­kát, – hogy nem hagy­ja ma­gá­ra a bűn­be esett em­bert – és azt, hogy nem volt könnyű en­ge­del­mes em­bert ta­lál­ni ab­ban az idő­ben sem.
  2. Mert bál­vány­imá­dók vol­tak; lásd Jó­zsué 24:1–2
  3. Azt je­len­ti: „Az én atyám fen­sé­ges.”
  4. Azt je­len­ti: „So­kak­nak aty­ja.”
  5. 1 Mó­zes 22:1–18
  6. Zsi­dó le­vél 2:10
  7. So­kan vol­tak és van­nak ma is, akik arra hi­vat­koz­nak, hogy ők Áb­ra­hám fiai, tes­ti, il­let­ve szel­le­mi utó­dai; zsi­dók, musz­li­mok és olya­nok, akik ke­resz­té­nyek­nek mond­ják ma­gu­kat. Az utób­bi­ak kö­zött van­nak, akik Áb­ra­hám hi­té­re utal­va ta­nít­ják: egye­dül hit ál­tal, cse­le­ke­de­tek nél­kül üd­vö­zül az em­ber. Má­sok vi­szont Pé­ter apos­tol­ra hi­vat­koz­nak, és az ő utó­da­i­nak te­kin­tik ma­gu­kat. Pe­dig Jé­zus vi­lá­go­san meg­mond­ta – mert az ő ide­jé­ben is sze­ret­ték az em­be­rek ef­fé­le mó­don Áb­ra­hám fi­a­i­nak hí­vat­ni ma­gu­kat –, hogy azok Áb­ra­hám fiai, akik az ő tet­te­it cse­lek­szik. Azo­kat, akik csak hi­vat­koz­nak rá, más atya fi­a­i­nak ne­vez­te (Já­nos 8:31–47) Bő­veb­ben lásd a Hit és cse­le­ke­de­tek, il­let­ve a Mit je­lent ke­resz­tény­nek len­ni? című írá­sa­in­kat.
  8. 1 Mó­zes 18:19
  9. Itt meg­sejt­he­tünk va­la­mit ab­ból a ti­tok­ból, ho­gyan avat­ko­zik be Is­ten a tör­té­ne­lem­be. Is­ten meg­hagy­ja az em­ber sza­bad aka­ra­tát, még­is Ő az, Aki min­den­ha­tó aka­ra­tá­val ve­ze­ti az ese­mé­nye­ket. Itt az­ál­tal, hogy ki­vá­laszt­ja Já­kó­bot. Ezt nem Já­kób ér­de­me alap­ján te­szi, ha­nem szu­ve­rén aka­ra­tá­ból. Nem ar­ról van szó, hogy Já­kó­bot az üd­vös­ség­re, Ézsaut pe­dig a kár­ho­zat­ra vá­laszt­ja ki. Nem, Is­ten arra hív­ta Já­kó­bot, hogy tölt­se be he­lyét az üdv­tör­té­net­ben, amit neki szánt aka­ra­tá­nak meg­fe­le­lő­en. Is­ten szu­ve­re­ni­tá­sát lát­hat­juk itt, mert ő nem em­be­ri el­vá­rá­sok sze­rint cse­lek­szik. Saj­nos a Róma le­vél 9:10–13-at so­kan szél­ső­sé­ge­sen fél­re­ér­tel­me­zik, ami az igaz­ság el­fer­dí­té­sé­hez és tév­ta­ní­tás­hoz ve­zet. Töb­bet ol­vas­hatsz er­ről Az ele­ve el­ren­de­lés a Bib­lia fé­nyé­ben c. írá­sunk­ban.
  10. 1 Mó­zes 37:12–18
  11. Jó­zsef tör­té­ne­te ál­tal már meg­ért­he­tünk va­la­mit ab­ból, ami az Új­szö­vet­ség­ben, il­let­ve Jé­zus szá­já­ból olyan gyak­ran el­hang­zik: „Ez pe­dig azért tör­tént, hogy be­tel­je­sed­jék az Írás.” Ha csak ezt az egy pél­dát is meg­ért­jük, lát­hat­juk, hogy ami­kor Jé­zus és az apos­to­lok így be­szél­tek az Írás­ról, nem úgy gon­dol­tak rá, mint egy for­ga­tó­könyv­re. Hogy ho­gyan ér­tet­ték a bib­li­ai szer­zők, hogy az Írás be­tel­je­sí­ti ön­ma­gát, azt a to­váb­bi ese­mé­nyek mu­tat­ják meg. (Min­den­eset­re egy bi­zo­nyos: Is­ten el­rej­ti eze­ket a böl­csek és ér­tel­me­sek elől, de fel­fe­di a gyer­me­kek­nek – v.ö. Máté 11:25). Emi­att nincs szük­sé­günk arra, hogy az ese­mé­nye­ket az Írás­hoz iga­zít­suk, ha­nem a tör­té­ne­lem va­ló­sá­gos tör­té­né­se­it a hívő sze­mé­vel kell néz­nünk, és az­ál­tal fel­is­mer­nünk, ho­gyan mun­kál­ko­dik Is­ten a tör­té­ne­lem­ben.
  12. Máté 21:42–44;
  13. Saj­nos van­nak olya­nok, akik Is­ten szu­ve­re­ni­tá­sát félt­ve két­ség­be von­ják az em­ber sza­bad aka­ra­tát. Már­pe­dig Is­ten ha­tal­ma sok­kal in­kább meg­lát­szik ak­kor, ha az em­ber­nek van sza­bad aka­ra­ta. Mert mi na­gyobb di­cső­ség: a lánc­ra vert el­len­sé­gen ural­kod­ni, vagy a tel­jes fegy­ver­ze­té­ben lévő em­bert a sze­re­tet fog­lyá­vá ten­ni? Is­ten szu­ve­re­ni­tá­sa is csak sze­re­te­té­nek fé­nyé­ben ért­he­tő he­lye­sen.
  14. „Jes­urun” Iz­rá­el né­pé­nek köl­tői meg­ne­ve­zé­se.
  15. Ez is ré­sze a tör­té­ne­lem­nek. De ho­gyan te­szi ezt Is­ten? Va­jon úgy, hogy bi­zo­nyos ter­mé­sze­ti fo­lya­ma­tok ép­pen ak­kor és ott zaj­la­nak – ter­mé­sze­te­sen az Ő aka­ra­tá­ból –, vagy pe­dig va­la­mi ter­mé­szet­fe­let­ti tör­té­nik? Ez leg­több­ször rejt­ve ma­rad. Félő, hogy azok, akik ezen vi­tat­koz­nak, el­ve­szí­tik a célt. Nem ez a leg­lé­nye­ge­sebb kér­dés, ha­nem sok­kal in­kább az a fon­tos, hogy a hívő fel­is­me­ri az ese­mé­nyek mö­gött a cse­lek­vő Is­tent. Mert azon, aki nem hisz, még a cso­da sem se­gít. Il­let­ve Jé­zus sza­va­i­val élve, azt az sem győ­zi meg, ha va­la­ki fel­tá­mad a ha­lot­tak kö­zül (Lu­kács 16:31). Is­ten va­lós vi­lá­got te­rem­tett, amely­ben ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek mű­köd­nek. Nem azért tet­te így, hogy azo­kat ál­lan­dó­an meg­vál­toz­tas­sa. A cso­da ugyan­is egy ter­mé­szet­fe­let­ti, rit­ka ese­mény, amit Is­ten meg­erő­sí­tő jel­ként adott az üdv­tör­té­net na­gyobb je­len­tő­sé­gű ál­lo­má­sa­i­nál. Kü­lö­nö­sen Iz­rá­el tör­té­ne­té­nek fon­tos ré­sze ez. Hi­szen az a ta­pasz­ta­lat, hogy Is­ten ha­tal­mas kéz­zel ki­sza­ba­dí­tot­ta né­pét Egyip­tom­ból és szö­vet­sé­get kö­tött vele, örök­re jel ma­rad a nép szá­má­ra. Erre hi­vat­koz­nak az iz­rá­e­li­ták év­szá­za­do­kon át, ezt ad­ják to­vább fi­a­ik­nak, ak­kor is, ami­kor nem tör­tén­nek cso­dák. És is­ten­fé­lő gyer­me­ke­ik hi­szik ezt. Ta­lán itt egy pár­hu­za­mot is meg­sejt­he­tünk az Új­szö­vet­ség né­pé­vel, ami­kor a szö­vet­ség­kö­tés ide­jén, fő­ként Jé­zus és az apos­to­lok ál­tal, sok cso­da tör­tént. Ezek pe­dig azért írat­tak meg, hogy mi higgyünk. A cso­dák­nak nem kell is­mét­lőd­ni­ük ah­hoz, hogy tud­juk, Is­ten most és mind­örök­ké ugyan­az a hű­sé­ges, ha­tal­mas és erős Is­ten.
  16. Lásd Ézsa­i­ás 43:25: „Én, én va­gyok az, aki el­tör­löm ál­nok­sá­go­dat ön­ma­ga­mért, és vét­ke­id­re töb­bé nem em­lé­ke­zem.”
  17. „Né­pek­nek is vi­lá­gos­sá­gul ad­ta­lak, hogy üd­vöm a föld vé­gé­ig ter­jed­jen…”; lásd Ézsa­i­ás 49:6;
  18. Jah­ve: Is­ten ezen a né­ven nyi­lat­koz­tat­ta ki ma­gát Mó­zes­nek (2 Mó­zes 6:2–3).
  19. Lásd még Ezé­ki­el 37:24!
  20. 1 Ko­rin­thus le­vél 12
  21. V.ö. 2 Ko­rin­thus le­vél 11:2
  22. 5 Mó­zes 32:1–43
  23. Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:2–53
  24. V.ö. Ézsa­i­ás 59:1–2: „Nem az ÚR keze rö­vid ah­hoz, hogy meg­se­gít­sen, nem az ő füle sü­ket ah­hoz, hogy meg­hall­gas­son, ha­nem a ti bű­ne­i­tek vá­lasz­tot­tak el ti­te­ket Is­te­ne­tek­től, a ti vét­ke­i­tek mi­att rej­tet­te el or­cá­ját elő­le­tek, és nem hall­ga­tott meg.”
  25. „Így szól az ÚR az én uram­hoz […]” (Zsol­tár 110:1;).
  26. Még in­kább meg­erő­sí­ti ezt a Dá­ni­el köny­vé­ben meg­je­le­nő ti­tok­za­tos Em­ber­fia (Dá­ni­el 7:13–14).
  27. V.ö. Máté 21:33–46
  28. V.ö. Máté 23:34–35
  29. V.ö. Jé­zus sza­va­i­val a Já­nos 2:19–21
  30. A szen­ve­dés bi­zo­nyos ese­tek­ben a ha­lá­lon át ve­zet. Lásd, pl. Szók­ra­tész har­cát az eré­nyért, ami­kor ta­ní­tá­sá­ért ha­lál­ra ítél­ték. Ta­ní­tá­sa el­ve­szí­ti ko­moly­sá­gát, ha el­me­ne­kül, ha nem adja pe­csé­tül az éle­tét.
  31. Az­óta és ma is so­kan tü­rel­met­le­nek, hi­tet­le­nek. Meg­hir­de­tik, hogy ek­kor vagy ak­kor jön el Jé­zus és a vi­lág vége. Már itt áll a kü­szö­bön. Le is ír­ják, hogy pon­to­san mi­lyen lesz min­den. Csak egy­va­la­mit fe­lej­te­nek el: úgy élni, mint­ha Jé­zus ma jön­ne el.


A Bib­lia ez­zel a szó­val jel­zi Is­ten ke­re­ső szán­dé­kát, – hogy nem hagy­ja ma­gá­ra a bűn­be esett em­bert – és azt, hogy nem volt könnyű en­ge­del­mes em­bert ta­lál­ni ab­ban az idő­ben sem.

Mert bál­vány­imá­dók vol­tak; lásd Jó­zsué 24:1–2

Azt je­len­ti: „Az én atyám fen­sé­ges.”

Azt je­len­ti: „So­kak­nak aty­ja.”

Nem neveznek többé Abrámnak, hanem Ábrahám lesz a neved, mert sok nép atyjává teszlek. (1 Mózes 17:5)

1 Mó­zes 22:1–18

És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. (Ézsaiás 53:10, KG)

Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. (János 12:24–25)

Zsi­dó le­vél 2:10

So­kan vol­tak és van­nak ma is, akik arra hi­vat­koz­nak, hogy ők Áb­ra­hám fiai, tes­ti, il­let­ve szel­le­mi utó­dai; zsi­dók, musz­li­mok és olya­nok, akik ke­resz­té­nyek­nek mond­ják ma­gu­kat. Az utób­bi­ak kö­zött van­nak, akik Áb­ra­hám hi­té­re utal­va ta­nít­ják: egye­dül hit ál­tal, cse­le­ke­de­tek nél­kül üd­vö­zül az em­ber. Má­sok vi­szont Pé­ter apos­tol­ra hi­vat­koz­nak, és az ő utó­da­i­nak te­kin­tik ma­gu­kat. Pe­dig Jé­zus vi­lá­go­san meg­mond­ta – mert az ő ide­jé­ben is sze­ret­ték az em­be­rek ef­fé­le mó­don Áb­ra­hám fi­a­i­nak hí­vat­ni ma­gu­kat –, hogy azok Áb­ra­hám fiai, akik az ő tet­te­it cse­lek­szik. Azo­kat, akik csak hi­vat­koz­nak rá, más atya fi­a­i­nak ne­vez­te (Já­nos 8:31–47) Bő­veb­ben lásd a Hit és cse­le­ke­de­tek, il­let­ve a Mit je­lent ke­resz­tény­nek len­ni? című írá­sa­in­kat.

1 Mó­zes 18:19

Itt meg­sejt­he­tünk va­la­mit ab­ból a ti­tok­ból, ho­gyan avat­ko­zik be Is­ten a tör­té­ne­lem­be. Is­ten meg­hagy­ja az em­ber sza­bad aka­ra­tát, még­is Ő az, Aki min­den­ha­tó aka­ra­tá­val ve­ze­ti az ese­mé­nye­ket. Itt az­ál­tal, hogy ki­vá­laszt­ja Já­kó­bot. Ezt nem Já­kób ér­de­me alap­ján te­szi, ha­nem szu­ve­rén aka­ra­tá­ból. Nem ar­ról van szó, hogy Já­kó­bot az üd­vös­ség­re, Ézsaut pe­dig a kár­ho­zat­ra vá­laszt­ja ki. Nem, Is­ten arra hív­ta Já­kó­bot, hogy tölt­se be he­lyét az üdv­tör­té­net­ben, amit neki szánt aka­ra­tá­nak meg­fe­le­lő­en. Is­ten szu­ve­re­ni­tá­sát lát­hat­juk itt, mert ő nem em­be­ri el­vá­rá­sok sze­rint cse­lek­szik. Saj­nos a Róma le­vél 9:10–13-at so­kan szél­ső­sé­ge­sen fél­re­ér­tel­me­zik, ami az igaz­ság el­fer­dí­té­sé­hez és tév­ta­ní­tás­hoz ve­zet. Töb­bet ol­vas­hatsz er­ről Az ele­ve el­ren­de­lés a Bib­lia fé­nyé­ben c. írá­sunk­ban.

Jákób is azon a földön lakott, ahol apja jövevény volt: Kánaán földjén. Ez Jákób nemzetségének a története: Amikor József tizenhét éves lett, testvéreivel együtt a nyájat legeltette, és ő volt a bojtár Bilhának és Zilpának, apja feleségeinek a fiai mellett. József rossz híreket hordott róluk az apjuknak. De Izráel Józsefet minden fiánál jobban szerette, mert öregkorában született fia volt, s ezért tarka ruhát csináltatott neki. Amikor testvérei látták, hogy apjuk jobban szereti őt minden testvérénél, úgy meggyűlölték, hogy egy jó szót sem tudtak hozzá szólni. Egyszer József álmot álmodott, elmondta testvéreinek, és emiatt még jobban meggyűlölték. Ezt mondta nekik: Hallgassátok csak meg azt az álmot, amelyet álmodtam! Éppen kévéket kötöttünk a mezőn. Az én kévém fölkelt, és állva is maradt, a ti kévéitek pedig körülállták, és leborultak az én kévém előtt. Testvérei azt mondták neki: Talán király akarsz lenni fölöttünk? Vagy uralkodni akarsz rajtunk? És még jobban meggyűlölték az álmaiért és beszédéért. Egy másik álmot is álmodott, és azt is elbeszélte testvéreinek. Ezt mondta: Már megint álmodtam valamit. Egyszer csak leborult előttem a nap, a hold és tizenegy csillag. Amikor ezt apjának és testvéreinek elbeszélte, az apja megdorgálta, és ezt mondta neki: Micsoda álmot álmodtál? Talán bizony járuljunk eléd, anyáddal és testvéreiddel együtt, hogy földre boruljunk előtted?! Ezért féltékenykedni kezdtek rá a testvérei. Apja pedig megjegyezte ezt a dolgot. (1 Mózes 37:1–11;)

[…] a föld bőséges ajándékával, a csipkebokorban lakónak kegyével. Szálljon ez József fejére, a testvérek közt megszenteltnek fejére! (5 Mózes 33:16)

1 Mó­zes 37:12–18

Jó­zsef tör­té­ne­te ál­tal már meg­ért­he­tünk va­la­mit ab­ból, ami az Új­szö­vet­ség­ben, il­let­ve Jé­zus szá­já­ból olyan gyak­ran el­hang­zik: „Ez pe­dig azért tör­tént, hogy be­tel­je­sed­jék az Írás.” Ha csak ezt az egy pél­dát is meg­ért­jük, lát­hat­juk, hogy ami­kor Jé­zus és az apos­to­lok így be­szél­tek az Írás­ról, nem úgy gon­dol­tak rá, mint egy for­ga­tó­könyv­re. Hogy ho­gyan ér­tet­ték a bib­li­ai szer­zők, hogy az Írás be­tel­je­sí­ti ön­ma­gát, azt a to­váb­bi ese­mé­nyek mu­tat­ják meg. (Min­den­eset­re egy bi­zo­nyos: Is­ten el­rej­ti eze­ket a böl­csek és ér­tel­me­sek elől, de fel­fe­di a gyer­me­kek­nek – v.ö. Máté 11:25). Emi­att nincs szük­sé­günk arra, hogy az ese­mé­nye­ket az Írás­hoz iga­zít­suk, ha­nem a tör­té­ne­lem va­ló­sá­gos tör­té­né­se­it a hívő sze­mé­vel kell néz­nünk, és az­ál­tal fel­is­mer­nünk, ho­gyan mun­kál­ko­dik Is­ten a tör­té­ne­lem­ben.

Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. (János 1:9–13;)

[…] és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki. (Zsidó levél 5:9)

Máté 21:42–44;

Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa. (1 Mózes 50:20)

Saj­nos van­nak olya­nok, akik Is­ten szu­ve­re­ni­tá­sát félt­ve két­ség­be von­ják az em­ber sza­bad aka­ra­tát. Már­pe­dig Is­ten ha­tal­ma sok­kal in­kább meg­lát­szik ak­kor, ha az em­ber­nek van sza­bad aka­ra­ta. Mert mi na­gyobb di­cső­ség: a lánc­ra vert el­len­sé­gen ural­kod­ni, vagy a tel­jes fegy­ver­ze­té­ben lévő em­bert a sze­re­tet fog­lyá­vá ten­ni? Is­ten szu­ve­re­ni­tá­sa is csak sze­re­te­té­nek fé­nyé­ben ért­he­tő he­lye­sen.

„Jes­urun” Iz­rá­el né­pé­nek köl­tői meg­ne­ve­zé­se.

Ez is ré­sze a tör­té­ne­lem­nek. De ho­gyan te­szi ezt Is­ten? Va­jon úgy, hogy bi­zo­nyos ter­mé­sze­ti fo­lya­ma­tok ép­pen ak­kor és ott zaj­la­nak – ter­mé­sze­te­sen az Ő aka­ra­tá­ból –, vagy pe­dig va­la­mi ter­mé­szet­fe­let­ti tör­té­nik? Ez leg­több­ször rejt­ve ma­rad. Félő, hogy azok, akik ezen vi­tat­koz­nak, el­ve­szí­tik a célt. Nem ez a leg­lé­nye­ge­sebb kér­dés, ha­nem sok­kal in­kább az a fon­tos, hogy a hívő fel­is­me­ri az ese­mé­nyek mö­gött a cse­lek­vő Is­tent. Mert azon, aki nem hisz, még a cso­da sem se­gít. Il­let­ve Jé­zus sza­va­i­val élve, azt az sem győ­zi meg, ha va­la­ki fel­tá­mad a ha­lot­tak kö­zül (Lu­kács 16:31). Is­ten va­lós vi­lá­got te­rem­tett, amely­ben ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek mű­köd­nek. Nem azért tet­te így, hogy azo­kat ál­lan­dó­an meg­vál­toz­tas­sa. A cso­da ugyan­is egy ter­mé­szet­fe­let­ti, rit­ka ese­mény, amit Is­ten meg­erő­sí­tő jel­ként adott az üdv­tör­té­net na­gyobb je­len­tő­sé­gű ál­lo­má­sa­i­nál. Kü­lö­nö­sen Iz­rá­el tör­té­ne­té­nek fon­tos ré­sze ez. Hi­szen az a ta­pasz­ta­lat, hogy Is­ten ha­tal­mas kéz­zel ki­sza­ba­dí­tot­ta né­pét Egyip­tom­ból és szö­vet­sé­get kö­tött vele, örök­re jel ma­rad a nép szá­má­ra. Erre hi­vat­koz­nak az iz­rá­e­li­ták év­szá­za­do­kon át, ezt ad­ják to­vább fi­a­ik­nak, ak­kor is, ami­kor nem tör­tén­nek cso­dák. És is­ten­fé­lő gyer­me­ke­ik hi­szik ezt. Ta­lán itt egy pár­hu­za­mot is meg­sejt­he­tünk az Új­szö­vet­ség né­pé­vel, ami­kor a szö­vet­ség­kö­tés ide­jén, fő­ként Jé­zus és az apos­to­lok ál­tal, sok cso­da tör­tént. Ezek pe­dig azért írat­tak meg, hogy mi higgyünk. A cso­dák­nak nem kell is­mét­lőd­ni­ük ah­hoz, hogy tud­juk, Is­ten most és mind­örök­ké ugyan­az a hű­sé­ges, ha­tal­mas és erős Is­ten.

Lásd Ézsa­i­ás 43:25: „Én, én va­gyok az, aki el­tör­löm ál­nok­sá­go­dat ön­ma­ga­mért, és vét­ke­id­re töb­bé nem em­lé­ke­zem.”

„Né­pek­nek is vi­lá­gos­sá­gul ad­ta­lak, hogy üd­vöm a föld vé­gé­ig ter­jed­jen…”; lásd Ézsa­i­ás 49:6;

Összegyűltek azért Izráel vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. Ezt mondták neki: Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás! Sámuel azonban rosszallotta, hogy ezt mondták: Adj nekünk királyt, hogy bíráskodjék fölöttünk! És imádkozott Sámuel az ÚRhoz. Az ÚR pedig ezt mondta Sámuelnek: Hallgass a nép szavára mindenben, amit mondanak, mert nem téged vetettek meg, hanem engem vetettek meg, hogy ne legyek a királyuk. (1 Sámuel 8:4–7)

Jah­ve: Is­ten ezen a né­ven nyi­lat­koz­tat­ta ki ma­gát Mó­zes­nek (2 Mó­zes 6:2–3).

Dávid pedig kegyelmet talált az Isten színe előtt, és könyörgött, hogy hajlékot találhasson Jákób Istenének […] (Apostolok cselekedetei 7:46)

Azután ezt mondta Dávid: Az ÚR, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is. Saul így felelt Dávidnak: Menj el, az ÚR legyen veled! […] Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek URának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. (1 Sámuel 17:37.45)

Lásd még Ezé­ki­el 37:24!

Ezért maga az ÚR fog nektek jelt adni: Íme, egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuélnak nevezik el. (Ézsaiás 7:14)

1 Ko­rin­thus le­vél 12

V.ö. 2 Ko­rin­thus le­vél 11:2

5 Mó­zes 32:1–43

Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:2–53

V.ö. Ézsa­i­ás 59:1–2: „Nem az ÚR keze rö­vid ah­hoz, hogy meg­se­gít­sen, nem az ő füle sü­ket ah­hoz, hogy meg­hall­gas­son, ha­nem a ti bű­ne­i­tek vá­lasz­tot­tak el ti­te­ket Is­te­ne­tek­től, a ti vét­ke­i­tek mi­att rej­tet­te el or­cá­ját elő­le­tek, és nem hall­ga­tott meg.”

Így szól az Úr: Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat […] (Ézsaiás 29:13;)

Képmutatók, találóan prófétált rólatok Ézsaiás: Ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem. De hiába tisztelnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai. (Máté 15:7-9)

Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről. Az ÚR lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az ÚR ismeretének és félelmének lelke. Az ÚR félelme lesz a gyönyörűsége. Nem a látszat után ítél, és nem hallomás után dönt, hanem igazságosan ítél a nincstelenek ügyében, és méltányosan dönt az ország szegényeinek dolgában. Megveri a földet szájának botjával, ajka leheletével megöli a bűnöst. Igazság lesz derekának öve, csípőjének öve pedig a hűség. (Ézsaiás 11:1-5)

„Így szól az ÚR az én uram­hoz […]” (Zsol­tár 110:1;).

Amíg a farizeusok együtt voltak, megkérdezte tőlük Jézus: "Mi a véleményetek a Krisztusról? Kinek a fia?" Ezt felelték: "Dávidé." Majd újabb kérdést tett fel nekik: "Hogyan nevezheti akkor Dávid a Lélek által Urának, amikor ezt mondja: Így szól az Úr az én uramhoz: Ülj az én jobbomra, amíg lábad alá nem vetem ellenségeidet. Ha tehát Dávid URának szólítja őt, miképpen lehet a Fia?" De senki sem tudott neki felelni egyetlen szót sem, és megkérdezni sem merte őt többé senki attól a naptól fogva. (Máté 22:41-46)

Még in­kább meg­erő­sí­ti ezt a Dá­ni­el köny­vé­ben meg­je­le­nő ti­tok­za­tos Em­ber­fia (Dá­ni­el 7:13–14).

V.ö. Máté 21:33–46

V.ö. Máté 23:34–35

V.ö. Jé­zus sza­va­i­val a Já­nos 2:19–21

A szen­ve­dés bi­zo­nyos ese­tek­ben a ha­lá­lon át ve­zet. Lásd, pl. Szók­ra­tész har­cát az eré­nyért, ami­kor ta­ní­tá­sá­ért ha­lál­ra ítél­ték. Ta­ní­tá­sa el­ve­szí­ti ko­moly­sá­gát, ha el­me­ne­kül, ha nem adja pe­csé­tül az éle­tét.

Az­óta és ma is so­kan tü­rel­met­le­nek, hi­tet­le­nek. Meg­hir­de­tik, hogy ek­kor vagy ak­kor jön el Jé­zus és a vi­lág vége. Már itt áll a kü­szö­bön. Le is ír­ják, hogy pon­to­san mi­lyen lesz min­den. Csak egy­va­la­mit fe­lej­te­nek el: úgy élni, mint­ha Jé­zus ma jön­ne el.