A meg­vál­tás tör­té­ne­te, III. rész: Éden­től Jé­zu­sig

A bűn­be me­rü­lő em­be­ri­ség­ben Is­ten újra és újra ta­lál olya­no­kat, akik­ben ked­vét leli, aki­ken ke­resz­tül to­vább vi­szi az üd­vös­ség re­mé­nyét. Nóét, majd Áb­ra­há­mot kö­vet­ve el­ju­tunk Jó­zsef­hez, akit Is­ten ki­vá­lasz­tott arra, hogy az éh­ín­ség ide­jén meg­tart­sa csa­lád­ja éle­tét. Is­ten vá­lasz­tott­ja­ként sok el­uta­sí­tás­ban, meg­aláz­ta­tás­ban és szen­ve­dés­ben ré­sze­sült. Mind­ezek­ben hű­sé­ges ma­radt Is­ten­hez, aki fel­ma­gasz­tal­ta őt.

Ha­son­ló ne­héz­sé­gek­kel né­zett szem­be Mó­zes is, aki meg­sza­ba­dí­tot­ta Iz­rá­el né­pét az egyip­to­mi fog­ság­ból, majd el­ve­zet­te őket az ígé­ret föld­jé­ig. Ket­tő­jü­ket eme­li ki Ist­ván – az első ke­resz­tény vér­ta­nú – vé­dő­be­szé­dé­ben, ami­kor az­zal szem­be­sí­ti vád­ló­it, hogy hoz­zá­juk ha­son­ló­an Krisz­tust is el­uta­sí­tot­ták, sőt meg­öl­ték. Ist­ván a vé­ré­vel pe­csé­tel­te meg bi­zony­ság­té­te­lét:

A pró­fé­ták kö­zül kit nem ül­döz­tek a ti atyá­i­tok? Meg is öl­ték azo­kat, akik meg­jö­ven­döl­ték az Igaz­nak el­jö­ve­te­lét. Most pe­dig ti az ő áru­ló­i­vá és gyil­ko­sa­i­vá let­te­tek […] (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:52)

A szen­ve­dé­sek­nek ezen az út­ján nyi­lat­koz­tat­ja ki Is­ten egy­re mé­lyeb­ben az em­be­rek irán­ti sze­re­te­tét, a szá­muk­ra el­ké­szí­tett üd­vös­sé­get. Így ju­tunk el a Dá­vid­nak adott mes­si­á­si ígé­re­tek­től az Is­ten szen­ve­dő szol­gá­já­ról szó­ló pró­fé­ci­á­kig, ame­lyek Jé­zus­ban tel­je­sed­tek be. Eze­ket az ese­mé­nye­ket kö­vet­jük nyo­mon a meg­vál­tás tör­té­ne­té­ről szó­ló so­ro­za­tunk len­ti ré­szé­ben.

1 A Pa­ra­di­csom­tól Egyip­to­mig

Is­ten a Tőle el­for­dult em­be­ren is kö­nyö­rül. Gond­vi­se­lő sze­re­te­tét még a bűn sem szün­tet­he­ti meg. Ezt fe­je­zi ki az aláb­bi ige, amely a bűn­be­esés utá­ni hely­zet­ről be­szél:

Az ÚR­is­ten pe­dig bőr­ru­hát ké­szí­tett az em­ber­nek és fe­le­sé­gé­nek, és fel­öl­töz­tet­te őket. (1 Mó­zes 3:21)

De az em­be­rek nem be­csül­ték meg ezt a sze­re­tet, ha­nem to­vább vét­kez­ve még in­kább erő­sí­tet­ték azt a la­vi­nát, ame­lyet az első bűn el­in­dí­tott.

1.1 Nóé – Vi­gasz­ta­lás az özön­víz után

A gyor­san meg­so­ka­so­dó bű­nök el­le­né­re Is­ten ta­lál^[1] egy em­bert: Nóét, aki ke­gyel­met nyert a sze­mé­ben:

Ami­kor lát­ta az ÚR, hogy az em­be­ri go­nosz­ság mennyi­re el­ha­tal­ma­so­dott a föl­dön, és hogy az em­ber szí­vé­nek min­den szán­dé­ka és gon­do­la­ta szün­te­le­nül csak go­nosz, meg­bán­ta az ÚR, hogy em­bert al­ko­tott a föl­dön, és meg­szo­mo­ro­dott szí­vé­ben. Azért ezt mond­ta az ÚR: El­tör­löm a föld szí­né­ről az em­bert, akit te­rem­tet­tem; az em­ber­rel együtt az ál­la­to­kat, a csú­szó­má­szó­kat és az égi ma­da­ra­kat is, mert meg­bán­tam, hogy al­kot­tam őket. De Nóé ke­gyel­met ta­lált az ÚR előtt. Nó­é­nak ez a tör­té­ne­te: Nóé igaz em­ber volt, fedd­he­tet­len a maga nem­ze­dé­ké­ben. Az Is­ten­nel járt Nóé. (1 Mó­zes 6:5–9)

Ami­kor az özön­víz tör­té­ne­tét a hit sze­mé­vel ol­vas­suk, meg­lát­juk ben­ne Is­ten­nek azt az üze­ne­tét, hogy a bűn útja a pusz­tu­lás­ba ve­zet. De Is­ten sze­re­tet. Ő a leg­ki­sebb jót is meg­ra­gad­ja. Ta­lál egy em­bert, aki is­ten­fé­lő. Így az üd­vös­ség a re­mény­ség kes­keny út­ján egy ma­rok­nyi em­ber ál­tal foly­ta­tó­dik a tör­té­ne­lem­ben. Is­ten a szi­vár­vány je­lé­vel szö­vet­sé­get köt az em­ber­rel.

Is­ten vá­la­sza az em­be­rek go­nosz­sá­gá­ra el­ső­ként az özön­víz volt, ami a bűn kö­vet­kez­mé­nye­ként örök idők­re fi­gyel­mez­te­tő jel. De az­után a szi­vár­ványt mint a szö­vet­ség és re­mény­ség je­lét is adta.

Íme, szö­vet­ség­re lé­pek ve­le­tek és utó­da­i­tok­kal, […] Ha ott lesz az ív a fel­hőn, lát­ni fo­gom és vissza­em­lé­ke­zem az örök szö­vet­ség­re, ame­lyet Is­ten kö­tött min­den élő­lénnyel, amely test­ben él a föl­dön. Ak­kor ezt mond­ta Is­ten Nó­é­nak: Ez an­nak a szö­vet­ség­nek a jele, ame­lyet min­den föl­di élő­vel kö­töt­tem. (1 Mó­zes 9:9.16–17)

1.2 Áb­ra­hám – Aki­ben meg­ál­dat­nak a né­pek

A re­mény­ség to­vább él. Is­ten is­mét ta­lál egy em­bert, aki­ben ked­vét leli, akit el­hív, hogy újabb ígé­re­te­ket aján­dé­koz­zon neki az el­jö­ven­dő sza­ba­du­lás­ról. Is­ten el­hív­ja Ab­rá­mot:

Az ÚR ezt mond­ta Ab­rám­nak: Menj el föl­ded­ről, ro­kon­sá­god kö­zül és atyád há­zá­ból arra a föld­re, ame­lyet mu­ta­tok ne­ked! Nagy nép­pé tesz­lek, és meg­ál­da­lak, naggyá te­szem ne­ve­det, és ál­dás le­szel. Meg­ál­dom a té­ged ál­dó­kat, s meg­át­ko­zom a té­ged gya­lá­zó­kat. Ál­ta­lad nyer ál­dást a föld min­den nem­zet­sé­ge. Ab­rám el­ment, aho­gyan azt az ÚR mond­ta neki, és Lót is vele ment. Ab­rám het­ven­öt éves volt, ami­kor ki­jött Há­rán­ból. (1 Mó­zes 12:1–4)

Igen, volt egy em­ber, aki kész volt maga mö­gött hagy­ni a ro­kon­sá­gát, a „biz­ton­sá­got”^[2] és a „bi­zony­ta­lan” jövő el­le­né­re útra kel­ni. Egy­sze­rű­en azért, mert hitt és bí­zott Is­ten­ben. Így nyer­te el a mag­ta­lan Ab­rám^[3] az ígé­re­tet, hogy sok gyer­mek aty­já­vá, azaz Áb­ra­hám­má^[4] lesz (1 Mó­zes 17:5).

Is­ten ezt mond­ta neki: „Járj én­előt­tem, és légy fedd­he­tet­len!” (1 Mó­zes 17:1). Eb­ben fe­je­ző­dik ki Áb­ra­hám hite. Ez a hit és sze­re­tet ab­ban is lát­ha­tó­vá vá­lik, hogy kész volt fel­ál­doz­ni a szá­má­ra leg­ér­té­ke­seb­bet, az ígé­ret fiát, az ő egyet­len­egyét, Izsá­kot, akit sze­re­tett.^[5]

Az an­gyal így szólt: Ne nyújtsd ki ke­ze­det a fi­ú­ra, és ne bántsd őt, mert most már tu­dom, hogy is­ten­fé­lő vagy, és nem ta­gad­tad meg tő­lem a fi­a­dat, a te egyet­le­ne­det. (1 Mó­zes 22:12)

Ez az a lel­kü­let, ami­ben Is­ten ked­vét leli. Ez szá­má­ra a jó­il­la­tú ál­do­zat! Ezért újí­tot­ta meg Is­ten az ígé­re­tet is:

És meg­ál­dat­nak a te ma­god­ban a föld­nek min­den nem­zet­sé­gei, mi­vel­hogy en­ged­tél az én be­szé­dem­nek. (1 Mó­zes 22:18, KG)

Pál apos­tol ír ar­ról, ki ez a mag:

Az ígé­re­tek pe­dig Áb­ra­hám­nak adat­tak és az ő mag­vá­nak. Nem mond­ja: És a mag­vak­nak, mint sok­ról; ha­nem mint egy­ről. És a te ma­god­nak, a ki a Krisz­tus. (Gala­ta le­vél 3:16, KG)

Az Áb­ra­hám­nak adott ígé­ret már elő­re­ve­tí­ti azt az El­jö­ven­dőt, aki majd kész lesz „ön­lel­két ál­do­za­tul adni”, hogy „ma­got lás­son” (Ézsa­i­ás 53:10, Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tás), és így mint a bú­za­szem, amely meg­hal, so­kak­nak új éle­tet ad (Já­nos 12:24–25).

Áb­ra­hám­hoz ha­son­ló­an Is­ten Jé­zus­nál is eb­ben a ma­gát oda­aján­dé­koz­ni kész, ön­át­adó lel­kü­let­ben lát­ja az ál­do­za­tot.

Is­ten ezt meg­áld­va sok fiat ad neki, aki­ket ő di­cső­ség­re ve­zet.^[6]

Így lesz Áb­ra­hám a hit aty­ja mind­azok szá­má­ra, akik nem­csak hi­vat­koz­nak rá,^[7] ha­nem kö­ve­tik is hi­té­ben ta­nú­sí­tott cse­le­ke­de­te­it.

Áb­ra­hám Izsák­ban, az ígé­ret fi­á­ban lát­hat­ta meg az ígé­re­tek be­tel­je­se­dé­sé­nek kez­de­tét.^[8]

Ez­után egy olyan hely­zet­ről ol­va­sunk, amely­ben a szu­ve­rén Is­ten úgy lát­ja jó­nak, hogy az üd­vös­ség útja ne az el­ső­szü­lött­sé­gi jog rend­je sze­rint foly­ta­tód­jon: Ézsau, Izsák idő­seb­bik fia he­lyett an­nak fi­a­ta­labb test­vé­re, Já­kób le­gyen az el­ső­szü­lött­sé­gi ál­dás örö­kö­se.^[9]

1.3 Jó­zsef – A meg­ve­tett sza­ba­dí­tó

A pát­ri­ár­kák út­ján el­ju­tunk Egyip­tom­ba, ahol Já­kób egyik fi­á­nak, Jó­zsef­nek a tör­té­ne­té­ből so­kat ta­nul­ha­tunk Is­ten sze­re­te­té­ről. Jó­zse­fet, akit Is­ten ki­vá­lasz­tott (1 Mó­zes 37:1–11; 5 Mó­zes 33:16), meg­gyű­löl­ték a test­vé­rei. Ami­kor apja meg­bí­zá­sá­ból út­nak in­dul, hogy meg­lá­to­gas­sa őket, a meg­ölé­sét ter­ve­zik.^[10]

Tet­szett az Is­ten­nek, hogy ami­kor Egyip­tom­ba men­nek az éh­ín­ség ide­jén éle­le­mért, őt te­gye meg sza­ba­dí­tó­juk­ká. Jó­zsef, akit meg akar­tak ölni, úgy vár­ja ott őket, mint meg­men­tő­jük. Mert Is­ten ilyen. Jóra for­dít­ja a rosszat.

Ti rosszat ter­vez­te­tek el­le­nem, de Is­ten ter­ve jóra for­dí­tot­ta azt,^[11] hogy úgy cse­le­ked­jék, aho­gyan az ma van, és sok nép éle­tét meg­tart­sa. (1 Mó­zes 50:20)

Már itt va­la­mi mély igaz­ság je­le­nik meg, amely az idők tel­jes­sé­gé­ben nye­ri el iga­zi ér­tel­mét: Jó­zsef, a ki­vá­lasz­tott, el­megy, hogy meg­lá­to­gas­sa test­vé­re­it, akik nem lát­ják meg ben­ne a vá­lasz­tot­tat, nem is­me­rik fel, hogy Is­ten küld­te. Meg­ve­tik és ha­lál­ra szán­ják. Még­is ál­ta­la men­ti meg őket Is­ten az éh­ín­ség­től. Ugyan­így a vi­lá­gos­ság el­jön az övéi, test sze­rin­ti test­vé­rei közé, de az övéi nem fo­gad­ják be őt. Akik vi­szont be­fo­gad­ják, azok­nak még­is üd­vös­ség szer­ző­je lesz (Já­nos 1:9–13; Zsi­dó le­vél 5:9). Mint aho­gyan a kő, amit az épí­tők meg­ve­tet­tek, sa­rok­kő­vé, üd­vös­ség szik­lá­já­vá lesz azok­nak, akik hisz­nek, a hi­tet­le­nek­nek pe­dig meg­üt­kö­zés kö­vé­vé.^[12]

Ek­kor Jó­zsef már nem tu­dott to­vább ural­kod­ni ma­gán az ott álló sok em­ber előtt, és fel­ki­ál­tott: Küld­je­tek ki elő­lem min­den­kit! Nem is ma­radt sen­ki nála, és ek­kor Jó­zsef meg­is­mer­tet­te ma­gát a test­vé­re­i­vel. Han­gos sí­rás­ra fa­kadt, úgy­hogy meg­hal­lot­ták az egyip­to­mi­ak, és így hal­lot­tak róla a fá­raó há­zá­ban is. Majd ezt mond­ta Jó­zsef a test­vé­re­i­nek: Én va­gyok Jó­zsef! Él‑e még az én apám? De a test­vé­rek nem tud­tak vá­la­szol­ni, mert meg­ré­mül­tek tőle. Jó­zsef ezt mond­ta test­vé­re­i­nek: Jöj­je­tek kö­ze­lebb hoz­zám! Ők kö­ze­lebb men­tek. Ek­kor így szólt: Én va­gyok Jó­zsef, a test­vé­re­tek, akit el­ad­ta­tok Egyip­tom­ba! De most ne bán­kód­ja­tok, és ne ke­se­reg­je­tek ami­att, hogy en­gem ide el­ad­ta­tok, mert azért kül­dött el en­gem Is­ten előt­te­tek, hogy élet­ben ma­rad­ja­tok. Mert már két esz­ten­de­je tart az éh­ín­ség a föl­dön, és még öt esz­ten­de­ig nem lesz sem szán­tás, sem ara­tás. Is­ten kül­dött el en­gem előt­te­tek, hogy ma­ra­dé­ko­tok le­gyen a föl­dön, és élet­ben tart­son ben­ne­te­ket nagy sza­ba­dí­tás­sal. Te­hát nem ti küld­te­tek ide, ha­nem Is­ten […] (1 Mó­zes 45:1–8)

Ér­de­kes pár­hu­za­mot ta­lá­lunk itt, amin el­gon­dol­kod­ha­tunk. Azért is ér­de­kes, mert itt ki­fe­je­ző­dik az az alap­igaz­ság, hogy Is­ten jóra for­dít­ja a go­noszt (1 Mó­zes 50:20). Nyil­ván­va­ló, hogy Is­ten so­ha­sem akar­ja a rosszat!

[…] az Is­ten a go­nosz­tól nem kí­sért­he­tő, és ő maga sem kí­sért sen­kit a go­nosszal. […] Ne té­ve­lyeg­je­tek, sze­re­tett test­vé­re­im: min­den jó ado­mány és min­den tö­ké­le­tes aján­dék on­nan fe­lül­ről, a vi­lá­gos­ság Aty­já­tól száll alá, aki­ben nincs vál­to­zás, sem fény­nek és ár­nyék­nak vál­ta­ko­zá­sa. (Ja­kab le­vél 1:13.16–17)

Is­ten­től a rossz­nak még az ár­nyé­ka is tá­vol áll. Ak­kor az is vi­lá­gos, hogy Is­ten nem akar­ta, hogy a ki­vá­lasz­tot­tat, azaz Jó­zse­fet meg­öl­jék vagy el­ad­ják a test­vé­rei, mert ez go­nosz­ság volt. A fen­tebb idé­zett igé­ben még­is maga Jó­zsef fe­je­zi ki, hogy Is­ten volt az, aki őt Egyip­tom­ba küld­te.

Mint­ha itt csen­de­sen Pé­ter apos­tol sza­va­it hal­la­nánk, ame­lye­ket ki­ál­ta­ni fog majd a maga ide­jé­ben:

Tud­ja meg te­hát Iz­rá­el egész háza tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal, hogy Úrrá és Krisz­tus­sá tet­te őt az Is­ten: azt a Jé­zust, akit ti ke­reszt­re fe­szí­tet­te­tek. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2:36)

De ti a Szen­tet és Iga­zat meg­ta­gad­tá­tok, és azt kér­té­tek, hogy egy gyil­kost bo­csás­son sza­ba­don a ked­ve­te­kért, az élet fe­je­del­mét pe­dig meg­öl­té­tek. Az Is­ten azon­ban fel­tá­masz­tot­ta őt a ha­lál­ból, ami­nek mi ta­núi va­gyunk. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 3:14–15)

Jó­zsef azt mond­ta, hogy Is­ten akar­ta így. Ez így is van. De hogy ez mit je­lent, azt a ko­ráb­ban em­lí­tett ige ál­tal ért­jük meg:

Ti rosszat ter­vez­te­tek el­le­nem, de Is­ten ter­ve jóra for­dí­tot­ta azt hogy úgy cse­le­ked­jék, aho­gyan az ma van, és sok nép éle­tét meg­tart­sa. (1 Mó­zes 50:20)

Amint már em­lí­tet­tük: Is­ten nem akar­ja a go­noszt, de jóra tud­ja azt for­dí­ta­ni. Meg akar­ta sza­ba­dí­ta­ni Já­kó­bot az éh­ín­ség­től, de hogy ez vé­gül ho­gyan tör­tént, az Já­kób fi­a­i­tól is füg­gött. Is­ten fi­gye­lem­be ve­szi te­remt­mé­nyei dön­té­se­it is, ame­lyek ilyen mó­don be­fo­lyá­sol­ják üdv­ter­vét. Így szö­vi át a tör­té­nel­met Is­ten je­len­lé­te lát­ha­tat­la­nul, de még­is va­ló­sá­go­san.

Ez olyan cso­da, amely hó­do­lat­ra és ámu­lat­ra kész­tet min­ket, amely gyak­ran fe­lül­múl­ja ér­tel­mün­ket.^[13]

Ó, Is­ten gaz­dag­sá­gá­nak, böl­cses­sé­gé­nek és is­me­re­té­nek mély­sé­ge! Mi­lyen meg­fog­ha­tat­la­nok az ő íté­le­tei, és mi­lyen ki­ku­tat­ha­tat­la­nok az ő út­jai! Ugyan „ki ér­tet­te meg az Úr szán­dé­kát, vagy ki lett az ő ta­nács­adó­já­vá? Vagy ki elő­le­ge­zett neki, hogy vissza kel­le­ne fi­zet­nie?” Bi­zony, tőle, ál­ta­la és érte van min­den: övé a di­cső­ség mind­örök­ké. Ámen. (Róma le­vél 11:33–36)

Egyip­tom­ban az üdv­tör­té­net egy újabb fe­je­ze­te kez­dő­dik Mó­zes­sel, il­let­ve Is­ten vá­lasz­tott né­pé­vel.

2 Iz­rá­el, a szö­vet­ség népe

2.1 Mó­zes – Az Egyip­tom­ból való sza­ba­du­lás

Fi­gyel­je­tek, ti egek, hadd szól­jak, a föld is hall­ja meg szám­nak mon­dá­sa­it! […] ma­gasz­tal­já­tok Is­te­nün­ket! Kő­szik­la ő, cse­lek­vé­se tö­ké­le­tes, min­den útja igaz­sá­gos. Hű az Is­ten, nem hit­sze­gő, igaz és egye­nes ő. El­rom­lot­tak, nem fiai már, hit­vá­nyak; fo­nák és ha­mis nem­ze­dék ez. Így fi­zet­tek ti az ÚR­nak, ó, bo­lond és esz­te­len nép?! Hisz atyád ő, ki te­rem­tett, ő al­ko­tott s erős­sé tett. […] Mert az ÚR ré­sze az ő népe, Já­kób a ki­mért örök­sé­ge. Pusz­ta föl­dön ta­lált reá, ki­et­len, vad si­va­tag­ban. Kö­rül­vet­te, gond­ja volt rá, óvta, mint a sze­me fé­nyét, mint mi­kor a sas ki­reb­ben­ti fész­két, és fi­ó­kái fö­lött rep­des, ki­ter­jesz­tett szár­nyá­ra ve­szi, eve­ző-tol­lán hor­doz­za őket. Az ÚR ve­zet­te egy­ma­ga, nem volt vele ide­gen is­ten. A föld ma­gas­la­ta­in hor­doz­ta, a mező ter­mé­sé­vel etet­te. […] (5 Mó­zes 32:1–14)

Egy ének Is­ten népe irán­ti sze­re­te­té­ről. Gon­dot vi­selt rá, őriz­te, mint sze­me fé­nyét, mint a fi­ó­kái fö­lött rep­de­ső sas. De ugyan­ak­kor a fáj­da­lom hang­jai is meg­szó­lal­nak:

Meg­hí­zott Jesurún^[14], ki­rú­gott a hám­ból – meg­híz­tál, kö­vér, há­jas let­tél! – és el­ve­tet­te Is­tent, al­ko­tó­ját, el­hagy­ta sza­ba­dí­tó kő­szik­lá­ját. Ide­gen is­te­nek­kel in­ge­rel­ték, utá­la­tos­sá­gok­kal bosszan­tot­ták. Szel­le­mek­nek ál­doz­tak, nem Is­ten­nek, is­te­nek­nek, aki­ket nem is­mer­tek, újak­nak, kik nem­rég jöt­tek, aki­ket az atyák még nem fél­tek. Kő­szik­lá­dat, aki nem­zett, el­fe­led­ted; el­fe­led­ted Is­tent, aki vi­lág­ra ho­zott! (5 Mó­zes 32:15–18)

Újra azt kell lát­nunk Iz­rá­el tör­té­nel­mé­ben, ami az em­be­ri­ség tör­té­nel­mét is jel­lem­zi.

Az Apos­to­lok cse­le­ke­de­te­i­ben (7:17–53) ol­vas­ha­tunk ar­ról, ho­gyan ér­té­ke­li Ist­ván a hívő sze­mé­vel több mint ezer év­vel ké­sőbb azt, amit Mó­zes éne­ke (5 Mó­zes 32:1–43) elő­re­ve­tít. Sze­ret­nénk ki­emel­ni, amit a 25. és 35. ver­sek­ben mon­dott Mó­zes­ről:

Azt gon­dol­ta, meg­ér­tik a test­vé­rei, hogy Is­ten az ő keze ál­tal sza­ba­dít­ja meg őket. De nem ér­tet­ték meg. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:25)

Ezt a Mó­zest, akit meg­ta­gad­tak, ami­kor ezt mond­ták: Ki tett té­ged fe­je­de­lem­mé és bí­ró­vá? – ezt küld­te el az Is­ten fe­je­del­mül és sza­ba­dí­tó­ul az an­gyal ál­tal, aki meg­je­lent neki a csip­ke­bo­kor­ban. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:35)

A 35. vers meg­erő­sí­ti, amit már Jó­zsef tör­té­ne­té­ben is lát­tunk: azt, akit test­vé­rei meg­ve­tet­tek, Is­ten „fe­je­del­mül és sza­ba­dí­tó­ul” küld­te. Ist­ván itt egy­ér­tel­mű pár­hu­za­mot von be­szé­dé­ben Mó­zes és Jé­zus kö­zött: Mó­zes sem azért jött, hogy meg­ves­sék őt, ha­nem hogy hall­gas­sa­nak rá. Amit hir­de­tett ne­kik, az Is­ten sza­va volt az ő ja­vuk­ra.

Mó­zes volt az el­jö­ven­dő Mes­si­ás elő­ké­pe, aki­ről így szólt:

Pró­fé­tát tá­maszt atyád­fi­ai kö­zül Is­te­ned, az ÚR, olyant, mint én, őreá hall­gas­sa­tok! (5 Mó­zes 18:15; Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 3:22–26)

Saj­nos nem hall­gat­tak rá.

De tér­jünk vissza Ist­ván­nal együtt Egyip­tom­ba:

Ez hoz­ta ki őket, ez tett cso­dá­kat és je­le­ket Egyip­tom föld­jén, a Vö­rös-ten­ge­ren és a pusz­tá­ban negy­ven esz­ten­de­ig. (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:36)

Is­ten nyil­ván­va­ló­vá tet­te ha­tal­mát.^[15] Így hoz­ta ki né­pét a szol­ga­ság­ból anél­kül, hogy vált­ság­dí­jat fi­ze­tett vol­na érte va­la­ki­nek, vagy hogy ön­ma­gá­nak tar­to­zott vol­na ez­zel. In­gyen, ke­gye­lem­ből tet­te ezt, mert Is­ten sze­re­tet. Ez a meg­vál­tás egye­dü­li alap­ja.^[16]

Is­ten ki­vit­te né­pét a pusz­tá­ba és szö­vet­sé­get kö­tött ve­lük.

Azért vá­lasz­tot­ta ki és hív­ta el Iz­rá­elt, azért gon­doz­ta és őriz­te őket, mert ez min­den em­ber ja­vá­ra volt. Ben­nük és ve­lük ké­szí­tet­te elő az üd­vös­ség út­ját. Sok küz­del­men és fáj­dal­mon át tet­te ezt min­den em­ber szá­má­ra! Azt akar­ta, hogy pa­pok bi­ro­dal­ma és szent nép le­gye­nek, hogy ál­ta­luk meg­is­mer­jék Őt a né­pek.^[17]

Mó­zes föl­ment Is­ten­hez, az ÚR pe­dig így ki­ál­tott hoz­zá a hegy­ről: Így szólj Já­kób há­zá­hoz, és ezt hir­desd Iz­rá­el fi­a­i­nak: Ti lát­tá­tok, mit cse­le­ked­tem Egyip­tom­mal, ho­gyan hor­doz­ta­lak ben­ne­te­ket sas­szár­nya­kon, és ho­gyan hoz­ta­lak ide ben­ne­te­ket. Most azért, ha en­ge­del­me­sen hall­gat­tok sza­vam­ra, és meg­tart­já­tok szö­vet­sé­ge­met, ak­kor ti lesz­tek az én tu­laj­do­nom va­la­mennyi nép kö­zül, bár enyém az egész föld. Pa­pok ki­rály­sá­ga és szent nép lesz­tek. Eze­ket az igé­ket kell el­mon­da­nod Iz­rá­el fi­a­i­nak. (2 Mó­zes 19:3–6)

De nem ez tör­tént. Is­ten ne­mes sző­lőt ül­te­tett, az azon­ban vad­sző­lőt ter­mett.

Dalt ének­lek ked­ve­sem­ről, sze­rel­me­sem sző­lő­jé­ről! Sző­lő­je volt ked­ve­sem­nek kö­vér hegy­ol­da­lon. Föl­ás­ta és meg­tisz­tí­tot­ta a kö­vek­től, be­ül­tet­te ne­mes vessző­vel. Kö­ze­pé­re tor­nyot épí­tett, saj­tót is vá­ga­tott ben­ne. Vár­ta, hogy jó sző­lőt te­rem­jen, de vad­sző­lőt ter­mett! (Ézsa­i­ás 5:1–2)

Is­ten min­den gon­dos­ko­dá­sa el­le­né­re úgy cse­le­ked­tek, mint Ádám, mert azt tet­ték, amit ők akar­tak és nem azt, amit Is­ten akart.

2.2 Dá­vid – Iz­rá­el ki­rá­lya és pász­to­ra

De Is­ten ir­gal­mas és tü­rel­mes. Hor­doz­ta né­pét a pusz­tá­ban, és a bí­rák kora ide­jén. Majd a nép ki­rályt kí­vánt (1 Sá­mu­el 8:4–7). Nem akar­ták, hogy Jah­ve^[18] le­gyen a ki­rá­lyuk. El­uta­sí­tá­suk el­le­né­re Is­ten még­is hű­sé­ges ma­radt.

Itt megint lát­hat­juk Is­ten vég­te­len alá­za­tát: „al­kal­maz­ko­dott”.

És így szólt az egész nép Sá­mu­el­hez: Imád­koz­zál szol­gá­i­dért Is­te­ned­hez, az ÚR­hoz, hogy ne hal­junk meg, mert min­den vét­kün­ket te­téz­tük az­zal a go­nosz­ság­gal, hogy ki­rályt kér­tünk ma­gunk­nak. Ak­kor ezt mond­ta Sá­mu­el a nép­nek: Ne fél­je­tek! Ti ugyan el­kö­vet­té­tek mind­ezt a rosszat, de azért ne tér­je­tek el az ÚR­tól, ha­nem szol­gál­ja­tok az ÚR­nak tel­jes szív­ből! […] Hi­szen nem veti el az ÚR a sa­ját né­pét az ő nagy ne­vé­ért, mert tet­szett az ÚR­nak, hogy a sa­ját né­pé­vé te­gyen ben­ne­te­ket. (1 Sá­mu­el 12:19–20.22)

És Is­ten meg­ta­lál­ja Dá­vi­dot, aki ke­gyel­met nyert Előt­te (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 7:46), aki hi­té­vel Áb­ra­hám nyom­do­ka­i­ba lé­pett, ami­kor ere­jét, győ­zel­me­it nem ma­gá­nak, ha­nem Is­ten­nek tu­laj­do­ní­tot­ta (1 Sá­mu­el 17:37.45).

A zsol­tá­ros népe pász­to­rá­nak ne­vez­te őt:

Az­után ki­vá­lasz­tot­ta szol­gá­ját, Dá­vi­dot, és ki­vet­te őt a juh­ak­lok kö­zül. A szop­ta­tós ju­hok mö­gül hoz­ta el, hogy pász­to­ra le­gyen né­pé­nek, Já­kób­nak, és örök­sé­gé­nek, Iz­rá­el­nek. Pász­to­rol­ta is tisz­ta szív­vel, te­rel­get­te ügyes kéz­zel. (Zsol­tár 78:70–72)^[19]

Dá­vid elő­ké­pe an­nak a jó pász­tor­nak, aki az idők tel­jes­sé­gé­ben majd el­jön, aki­ben a pró­fé­tai szó el­nye­ri tel­jes ér­tel­mét: Is­ten maga jön el nyá­já­hoz!

Mert így szól az én Uram, az ÚR: Majd én ma­gam ke­re­sem meg ju­ha­i­mat, és én vi­se­lem gond­ju­kat. […] Én le­gel­te­tem ju­ha­i­mat, és én ke­re­sek ne­kik pi­he­nő­he­lyet – így szól az én Uram, az ÚR. Az el­ve­szet­tet meg­ke­re­sem, az el­té­ved­tet vissza­te­re­lem, a sé­rül­tet be­kö­tö­zöm, a gyen­gét erő­sí­tem, a kö­vér­re és az erős­re vi­gyá­zok; úgy le­gel­te­tem őket, ahogy kell. (Ezé­ki­el 34:11.15–16)

El­jön az, aki Dá­vid utó­da­ként szűz­től szü­le­tik, aki­nek neve Im­má­nu­él, vagy­is ve­lünk az Is­ten (Ézsa­i­ás 7:14).

El­jön a vi­lá­gos­ság azok­hoz, akik a sö­tét­ség­ben és a ha­lál ár­nyé­ká­ban la­koz­nak:

A nép, amely sö­tét­ség­ben jár, nagy vi­lá­gos­sá­got lát. A ha­lál ár­nyé­ká­nak föld­jén la­kók­ra vi­lá­gos­ság ra­gyog. […] Mert egy gyer­mek szü­le­tik ne­künk, fiú ada­tik ne­künk. Az ura­lom az ő vál­lán lesz, és így fog­ják ne­vez­ni: Cso­dá­la­tos Ta­ná­csos, Erős Is­ten, Örök­ké­va­ló Atya, Bé­kes­ség Fe­je­del­me! Ural­ma nö­ve­ke­dé­sé­nek és a bé­ké­nek nem lesz vége a Dá­vid trón­ján és or­szá­gá­ban, mert meg­erő­sí­ti és meg­szi­lár­dít­ja tör­vénnyel és igaz­ság­gal mos­tan­tól fog­va mind­örök­ké. A Se­re­gek URá­nak fél­tő sze­re­te­te vi­szi vég­hez ezt! (Ézsa­i­ás 9:1.5–6)

El­jön az, akin az Úr lel­ke nyug­szik:

Vessző­szál hajt ki Isai tör­zsö­ké­ről, haj­tás sar­jad gyö­ke­re­i­ről. Az ÚR lel­ke nyug­szik raj­ta, a böl­cses­ség és ér­te­lem lel­ke, a ta­nács és erő lel­ke, az ÚR is­me­re­té­nek és fé­lel­mé­nek lel­ke. Az ÚR fé­lel­me lesz a gyö­nyö­rű­sé­ge. Nem a lát­szat után ítél, és nem hal­lo­más után dönt, ha­nem igaz­sá­go­san ítél a nincs­te­le­nek ügyé­ben, és mél­tá­nyo­san dönt az or­szág sze­gé­nye­i­nek dol­gá­ban. Meg­ve­ri a föl­det szá­já­nak bot­já­val, ajka le­he­le­té­vel meg­öli a bű­nöst. Igaz­ság lesz de­re­ká­nak öve, csí­pő­jé­nek öve pe­dig a hű­ség. (Ézsa­i­ás 11:1–5)

El­jön Dá­vid trón­ján az, aki majd temp­lo­mot épít az Úr­nak, és ural­má­nak nem lesz vége:

Ha majd le­te­lik az időd, és pi­hen­ni térsz őse­id­hez, föl­eme­lem majd utó­do­dat, aki a te vé­red­ből szár­ma­zik, és szi­lárd­dá te­szem az ő ki­rály­sá­gát. Ő épít há­zat ne­vem tisz­te­le­té­re, én pe­dig meg­erő­sí­tem ki­rá­lyi trón­ját örök­re. (2 Sá­mu­el 7:12–13)

Jól­le­het itt elő­ször is Sa­la­mon­ról, Dá­vid köz­vet­len utód­já­ról van szó, aki majd meg­épí­ti a temp­lo­mot Je­ru­zsá­lem­ben, Ná­tán­nak ez a pró­fé­ci­á­ja tá­vo­lab­bi ér­te­lem­ben „Dá­vid Fi­á­ra” utal. Az Új­szö­vet­ség fé­nyé­ben meg­lát­juk, hogy a Mes­si­ás Is­ten­nek egy más, örök­ké­va­ló há­zat épí­tett, ami ki­rály­sá­gá­hoz ha­son­ló­an örök­ké meg­áll.

Nem tud­já­tok, hogy ti Is­ten temp­lo­ma vagy­tok, és az Is­ten Lel­ke ben­ne­tek la­kik? (1 Ko­rin­thus le­vél 3:16)

Az ő háza mi va­gyunk, ha a bi­zal­mat és a re­mény­ség di­cse­ke­dé­sét mind­vé­gig szi­lár­dan meg­tart­juk. (Zsi­dó le­vél 3:6)

Is­ten­nek nem szá­mí­ta­nak a temp­lo­mok, ka­ted­rá­li­sok, ba­zi­li­kák, ima­há­zak, ki­rály­ság­ter­mek…, amik kő­ből, nem sze­re­tet­ből épül­nek. Is­ten háza az a temp­lom, amit az Írás Krisz­tus tes­té­vel^[20], a ke­resz­té­nyek kö­zös­sé­gé­vel, a vő­le­gényt váró meny­asszonnyal^[21] azo­no­sít. Mert ez a meg­vál­tás cél­ja: az Is­ten­nel és egy­más­sal való kö­zös­ség szent­ség­ben és sze­re­tet­ben, ami már itt a föl­dön el­kez­dő­dik.

De tér­jünk még vissza Dá­vid­hoz. A Dá­vid­nak adott ígé­ret be­tel­je­se­dé­sé­ig, azaz hogy a Mes­si­ás az ő utó­da lesz (ezért is ne­ve­zik Jé­zust több­ször Dá­vid Fi­á­nak), még ezer év­nek kell el­tel­nie. Hogy mi tör­tént eb­ben az ezer év­ben, azt Mó­zes éne­ké­ből^[22], il­let­ve Ist­ván be­szé­dé­ből^[23] lát­hat­juk.

Hó­se­ás pró­fé­ta szé­pen össze­fog­lal­ta ezt:

Még gyer­mek volt Iz­rá­el, ami­kor meg­sze­ret­tem, Egyip­tom­ból hív­tam ki fi­a­mat. Mi­nél job­ban hív­tam őket, an­nál job­ban tá­vo­lod­tak tő­lem: a Ba­alok­nak ál­doz­tak, és a bál­vá­nyok­nak töm­jé­nez­tek. Pe­dig én ta­ní­tot­tam jár­ni Ef­ra­i­mot, ké­zen fog­tam őket, de ők nem tud­ták, hogy én vi­sel­tem gond­ju­kat. Em­be­ri kö­te­lek­kel von­tam őket, a sze­re­tet kö­te­lé­ké­vel. Úgy bán­tam ve­lük, mint mi­kor va­la­ki ar­cá­hoz eme­li gyer­me­két: jó­sá­go­san enni ad­tam ne­kik. Vissza fog tér­ni Egyip­tom­ba, vagy Asszí­ria lesz a ki­rá­lya, mert nem akar­nak meg­tér­ni. Fegy­ver pusz­tít vá­ro­sa­i­ban, vé­get vet a fe­cse­gés­nek, és meg­emész­ti őket ter­ve­ik mi­att. Né­pem meg­rög­zöt­ten el­for­dul tő­lem. Hív­ják őt a Fel­sé­ges­hez, de sen­ki sem moz­dul. Ho­gyan ad­ná­lak oda, Ef­ra­im, ho­gyan szol­gál­tat­ná­lak ki, Iz­rá­el? Ho­gyan ad­ná­lak oda, mint Ad­mát, ho­gyan bán­nék ve­led úgy, mint Ce­bó­im­mal? Meg­in­dult a szí­vem, egé­szen el­fo­gott a szá­na­lom. Nem izzó ha­ra­gom sze­rint bá­nok vele, nem dön­töm új­ból rom­lás­ba Ef­ra­i­mot, mert Is­ten va­gyok én, nem em­ber. Szent va­gyok köz­te­tek, nem in­du­la­to­san jö­vök. (Hó­se­ás 11:1–9)

2.3 A pró­fé­ták kora – Fény a sö­tét­ség­ben

A ki­rá­lyok év­szá­za­da­i­ban, mi­vel Dá­vid után a leg­több ki­rály már nem járt Is­ten­nel, a po­li­ti­kai és val­lá­si elöl­já­ró­ik ve­ze­té­sé­vel a nép to­vább foly­tat­ta a hűt­len­ke­dést, a sok­fé­le bűnt, és a bál­vány­imá­dást. Eköz­ben zaj­lott az is­ten­tisz­te­let és a sok ün­nep­lés, pa­ta­kok­ban folyt az ál­do­za­ti vér.

Is­ten a pró­fé­ták sza­vá­val in­tet­te, hív­ta szün­te­le­nül meg­té­rés­re né­pét.

Az ökör is­me­ri gaz­dá­ját, a sza­már is urá­nak jász­lát, de Iz­rá­el nem is­mer, né­pem nem ért meg en­gem. […] Hall­já­tok az ÚR igé­jét, So­do­ma ve­ze­tői! Fi­gyel­je­tek Is­te­nünk ta­ní­tá­sá­ra, Go­mo­ra népe! Mit kezd­jek a sok vé­re­s­ál­do­zat­tal? – mond­ja az ÚR. Ele­gem van az égő­ál­do­za­ti ko­sok­ból, a hí­zott mar­hák kö­vér­jé­ből! A bi­kák, bá­rá­nyok és ba­kok vé­ré­ben nem te­lik ked­vem. Ki kí­ván­ja tő­le­tek, hogy el­jöj­je­tek, hogy meg­je­len­je­tek előt­tem, és ta­pos­sá­tok ud­va­ro­mat? Ne hoz­za­tok töb­bé ha­zug ál­do­za­tot, még a füst­jét is utá­lom! Új­hold, szom­bat, ün­ne­pi össze­jö­ve­tel? Nem tű­röm együtt a bűnt és ün­nep­lést! Új­hold­ja­i­to­kat és ün­ne­pe­i­te­ket gyű­lö­löm én, ter­hem­re van­nak, fá­raszt el­vi­sel­ni. Ha fe­lém nyújt­já­tok ke­ze­te­ket, el­ta­ka­rom sze­mem elő­le­tek; bár­mennyit is imád­koz­tok, én nem hall­ga­tom meg: vér ta­pad a ke­ze­tek­hez! Mos­sá­tok tisz­tá­ra ma­ga­to­kat! Vi­gyé­tek el sze­mem elől go­nosz tet­te­i­te­ket! Ne te­gye­tek töb­bé rosszat! Ta­nul­ja­tok jót ten­ni, tö­re­ked­je­tek igaz­ság­ra, té­rít­sé­tek jó útra az erő­sza­kos­ko­dót! Véd­jé­tek meg az ár­vák jo­gát és az öz­ve­gyek pe­res ügyét! (Ézsa­i­ás 1:3.10–17)

Hi­szen ap­ra­ja-nagy­ja mind nye­rész­ke­dés­re adta ma­gát, pró­fé­tá­ja, pap­ja mind ha­mis­sá­got mű­vel. Né­pem rom­lá­sát úgy gyó­gyít­ják, hogy könnyel­mű­en mon­do­gat­ják: Bé­kes­ség, bé­kes­ség! – de nincs bé­kes­ség! Szé­gyen­kez­ni­ük kel­le­ne, mert utá­la­tos, amit tet­tek. De nem akar­nak szé­gyen­kez­ni, és már pi­rul­ni sem tud­nak. Azért el­es­nek az össze­om­lás­kor, el­buk­nak a meg­tor­lás ide­jén – mond­ta az ÚR. Így szól az ÚR: Áll­ja­tok ki az utak­ra, és néz­ze­tek szét, kér­de­zős­köd­je­tek az ősi ös­vé­nyek után, me­lyik a jó út, és azon jár­ja­tok, ak­kor nyu­gal­mat ta­lál­tok lel­ke­tek­nek! De ők ezt mond­ták: Nem me­gyünk! (Je­re­mi­ás 6:13–16)

A nép azon­ban nem hall­ga­tott rá­juk, ezért íté­le­tet hir­det­tek. El­len­ben a fe­nyí­tés ide­ig-órá­ig se­gít csak. A pró­fé­ták­nak el kel­lett ma­gya­ráz­ni­uk, hogy ami­kor meg­ve­rik, le­igáz­zák, fog­ság­ba hur­col­ják őket, az a bű­ne­ik mi­att van. Nem azért, mint­ha Is­ten gyen­ge len­ne, nem is elő­de­ik vét­kei mi­att, ha­nem mert ők ma­guk kö­vet­ték apá­ik nyom­do­ka­it!^[24]

Is­ten élet-ha­lál har­cot vív a né­pért a pró­fé­ták ál­tal: megmaradnak‑e né­pe­ként, vagy bál­vány­imá­dók­ká lesz­nek mind? Olyan sö­tét idő­szak volt ez, amely­ben még a ren­dít­he­tet­len Il­lés pró­fé­ta is meg­ren­dült:

Il­lés meg­ijedt, el­in­dult és el­ment, hogy ment­se az éle­tét, és el­ér­ke­zett a jú­dai Be­ér­se­bába. Le­gé­nyét ott hagy­ta, ő pe­dig el­ment a pusz­tá­ba egy­na­pi já­ró­föld­re. Oda­ér­ve egy re­kettye­bo­kor­hoz, le­ült alá, meg­hal­ni kí­vánt, és ezt mond­ta: Elég most már, URam! Vedd el éle­te­met, mert nem va­gyok jobb elő­de­im­nél! […] Itt be­ment egy bar­lang­ba, és ott töl­töt­te az éj­sza­kát. Egy­szer csak így szólt hoz­zá az ÚR igé­je: Mit csi­nálsz itt, Il­lés? Ő így fe­lelt: Na­gyon buz­gól­kod­tam az ÚRért, a Se­re­gek Is­te­né­ért, mert Iz­rá­el fiai el­hagy­ták szö­vet­sé­ge­det, le­rom­bol­ták ol­tá­ra­i­dat, pró­fé­tá­i­dat pe­dig fegy­ver­rel öl­ték meg. Egye­dül én ma­rad­tam meg, de az én éle­te­met is el akar­ják ven­ni. (1 Ki­rá­lyok 19,3–4.9–10)

És mit tesz ek­kor Is­ten?

Az ÚR ezt mond­ta: Jöjj ki, és állj a hegy­re az ÚR szí­ne elé! És ami­kor el­vo­nult az ÚR, nagy és erős szél szag­gat­ta a he­gye­ket, és tör­del­te a szik­lá­kat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szél­ben. A szél után föld­ren­gés kö­vet­ke­zett; de az ÚR nem volt ott a föld­ren­gés­ben. A föld­ren­gés után tűz tá­madt; de az ÚR nem volt ott a tűz­ben. A tűz után halk és sze­líd hang hal­lat­szott. Ami­kor Il­lés ezt meg­hal­lot­ta, pa­lást­já­val el­ta­kar­ta az ar­cát, ki­ment, és meg­állt a bar­lang be­já­ra­tá­nál. Egy hang pe­dig így szólt hoz­zá: Mit csi­nálsz itt, Il­lés? […] De meg­ha­gyok Iz­rá­el­ben hét­ezer em­bert: min­den tér­det, amely nem ha­jolt meg a Baal előtt, és min­den szá­jat, amely nem csó­kol­ta meg azt. (1 Ki­rá­lyok 19:11–13.18)

Halk, sze­líd han­gon szól és vi­gasz­tal: Il­lés, nem vagy egye­dül. Van egy ke­vés ma­ra­dék, akik hűek ma­rad­tak, aki­ken ke­resz­tül az üd­vös­ség útja to­vább ha­lad.

Is­ten sze­lí­den szól azok­hoz, akik Hoz­zá ki­ál­ta­nak, akik­nek lel­ke gyöt­rő­dik lát­va ma­guk kö­rül a sok bűnt és igaz­ság­ta­lan­sá­got. Ám azok­nak, akik csak szá­juk­kal tisz­te­lik Őt, de szí­vük tá­vol van Tőle (Ézsa­i­ás 29:13; Máté 15:7–9), he­gye­ket szag­ga­tó, szik­lát ha­so­ga­tó szél, föld­ren­gés és tűz az osz­tály­ré­sze, je­lül az el­kö­vet­ke­ző íté­let­re.

Ez a sö­tét idő­szak még a pró­fé­tá­kat is meg­pró­bál­ta, amint a tör­té­ne­lem so­rán min­dig is vol­tak sö­tét, em­bert pró­bá­ló idő­sza­kok, akár­csak ma a „ke­resz­tény Eu­ró­pá­ban”, ahol fo­lyik a bűn és az ün­nep­lés, foly­nak az is­ten­tisz­te­le­tek…

Ebbe a sö­tét­ség­be vil­lám­csa­pás­ként ha­sí­tott bele a pró­fé­tai szó: Nem lesz min­dig sö­tét­ség!

A nép, amely sö­tét­ség­ben jár, nagy vi­lá­gos­sá­got lát. A ha­lál ár­nyé­ká­nak föld­jén la­kók­ra vi­lá­gos­ság ra­gyog. (Ézsa­i­ás 9:1)

Mert el­jön a meg­ígért Sza­ba­dí­tó! Hogy ki lesz ő, mi­kor jön el, mi­lyen lesz, mind ti­tok volt, amit nagy vá­gya­ko­zás­sal ku­tat­tak a pró­fé­ták.

Ezt az üd­vös­sé­get ke­res­ték és ku­tat­ták a pró­fé­ták, akik a nek­tek szánt ke­gye­lem­ről pró­fé­tál­tak, ku­tat­va, hogy me­lyik vagy mi­lyen idő­ről tett ki­je­len­tést a Krisz­tus ben­nük levő Lel­ke, ami­kor elő­re bi­zony­sá­got tett a Krisz­tus­ra váró szen­ve­dé­sek­ről, és az eze­ket kö­ve­tő di­cső­ség­ről. (1 Pé­ter le­vél 1:10–11)

De ki­je­len­tet­ték azt, ami ne­kik ada­tott. A pró­fé­tai szó az üd­vös­ség út­já­nak esz­kö­ze. Ám az idő még nem jött el.

Ezért maga az ÚR fog nek­tek jelt adni: Íme egy fi­a­tal nő te­her­ben van, és fiút fog szül­ni, és Im­má­nu­él­nak (azaz „ve­lünk az Is­ten”) ne­ve­zik el. (Ézsa­i­ás 7:14)

Ki mer­te vol­na gon­dol­ni, hogy a va­ló­sá­gos Is­ten jön el hoz­zánk ab­ban, aki­ben ez a pró­fé­cia el­nye­ri tel­jes ér­tel­mét!

El­jön az, aki nem lát­szat sze­rint, ha­nem igaz­sá­go­san ítél (Ézsa­i­ás 11:1–5).

Ő az a ki­rály, a Dá­vid tör­zsö­ké­ről sar­ja­dó vessző­szál, aki­re a vi­lág né­pe­i­nek me­sé­i­ben és le­gen­dá­i­ban – a be­tel­je­sü­lés va­ló­di re­mé­nye nél­kül – vágy­nak az em­be­rek, ami vissza­tük­rö­zi, hogy szí­vük mé­lyén él egy igaz­sá­gos ki­rály ho­má­lyos képe.

De íme, meg­szó­lal egy pró­fé­ta Iz­rá­el né­pé­ből, Is­ten igé­jé­nek hir­de­tő­je! Hall­já­tok né­pek! Ő nem csak Iz­rá­el Meg­vál­tó­ja lesz!

Ezt mond­ta: Ke­vés­nek tar­tom, hogy Já­kób tör­zse­i­nek hely­re­ál­lí­tá­sá­ban és a meg­men­tett Iz­rá­el vissza­té­rí­té­sé­ben légy az én szol­gám. A po­gá­nyok vi­lá­gos­sá­gá­vá tesz­lek, hogy el­jus­son sza­ba­dí­tá­som a föld ha­tá­rá­ig. (Ézsa­i­ás 49:6)

El­jön az, aki­ről az Úr azt mond­ja:

Az én fiam vagy! Fi­am­má fo­gad­ta­lak ma té­ged! (Zsol­tár 2:7)

El­jön az, akit ugyan Dá­vid Fi­á­nak ne­vez­nek, még­is Ura lesz Dá­vid­nak.^[25] De ho­gyan le­het­sé­ges ez? Hi­szen a zsi­dó gon­do­lat­vi­lág­ban az utód nem le­het ura ősé­nek. Ezen Jé­zus ko­rá­ban is el­gon­dol­kod­tak (Máté 22:41–46). Így a Mes­si­ás alak­ja rejt­ve ma­rad, de sej­te­ni le­het, hogy na­gyobb lesz, mint Dá­vid.^[26]

Ha tény­leg ki­rály­ként jön majd, ítél­ni fogja‑e mind­járt a né­pe­ket? Mert egy ki­rály­nak, aki ha­ta­lom­mal jön, azért csak könnyebb en­ged­ni!

Így vár­ták, de nem így lett.

2.4 A pró­fé­ci­ák Is­ten szol­gá­já­ról

Szol­ga jött, job­ban mond­va egy ki­rály, aki szol­gál­ni jött! Ez il­lik Is­ten lé­nyé­hez, hogy ha­tal­mát előbb sze­re­te­té­ben mu­tas­sa meg.

Ez sem volt el­rejt­ve, hi­szen szól­tak róla a pró­fé­ták.

De felismerik‑e majd a szol­gá­ban a ki­rályt? Elismerik‑e a sző­lő­mun­ká­sok a sző­lős­gaz­da fiát?^[27] Vagy úgy bán­nak vele, mint a ko­ráb­ban kül­dött szol­gák­kal, a pró­fé­ták­kal?^[28]

Szo­ron­ga­tó kér­dé­sek ezek, ame­lyek­ről szól­tak a pró­fé­ták. Be­tel­je­sü­lé­sük ide­jén mind­azok, akik­nek van fü­lük a hal­lás­ra, ér­te­ni és hin­ni fog­nak.

Ézsa­i­ás köny­ve a Mes­si­ást Is­ten Szol­gá­ja­ként mu­tat­ja be ne­künk, akit – ha­son­ló­an a pró­fé­ták­hoz, akik elő­re je­lez­ték el­jö­ve­te­lét – el­uta­sí­ta­nak, sőt szen­ve­dés és ha­lál vár rá.

Ez az én szol­gám, akit tá­mo­ga­tok, az én vá­lasz­tot­tam, aki­ben gyö­nyör­kö­döm. Lel­kem­mel aján­dé­koz­tam meg, tör­vényt hir­det a né­pek­nek. Nem ki­ált, nem lár­máz, és nem hal­lat­ja sza­vát az ut­cán. A meg­re­pedt nád­szá­lat nem töri össze, a füs­töl­gő mé­csest nem olt­ja el, iga­zán hir­de­ti a tör­vényt. Nem al­szik ki, és nem tö­rik össze, míg a tör­vény­nek ér­vényt nem sze­rez a föl­dön; ta­ní­tá­sá­ra vár­nak a szi­ge­tek. (Ézsa­i­ás 42:1–4)

Én azon­ban ezt mond­tam: Hasz­ta­lan fá­ra­doz­tam, sem­mi­ért, hi­á­ba pa­za­rol­tam erő­met. De az ÚR­nál van az én ügyem, és mun­kám ju­tal­ma Is­te­nem­nél. […] Ezt mond­ja az ÚR, Iz­rá­el meg­vál­tó­ja, Szent­je an­nak, akit meg­vet­nek az em­be­rek, akit utál­nak a né­pek, aki a zsar­no­kok szol­gá­ja: Ki­rá­lyok kel­nek föl, ha meg­lát­nak, és fe­je­del­mek bo­rul­nak le az ÚRért, aki hű­sé­ges hoz­zád, Iz­rá­el Szent­jé­ért, aki ki­vá­lasz­tott té­ged. (Ézsa­i­ás 49:4.7)

Az én Uram, az ÚR, meg­nyi­tot­ta fü­le­met. Én pe­dig nem vol­tam en­ge­det­len, nem hát­rál­tam meg. Hagy­tam, hogy ver­jék a há­ta­mat, és tép­jék a sza­kál­la­mat. Ar­co­mat nem ta­kar­tam el a gya­láz­ko­dás és köp­kö­dés elől. De az én Uram, az ÚR, meg­se­gít en­gem, ezért nem ma­ra­dok gya­lá­zat­ban. (Ézsa­i­ás 50:5–7)

Ered­mé­nyes lesz szol­gám mun­ká­ja, ma­gas­ra emel­ke­dik, igen ha­tal­mas lesz. So­kan csak iszo­nyod­tak tőle, annyi­ra torz, nem em­be­ri volt kül­se­je, em­ber­hez nem mél­tó volt alak­ja. […] Mint vessző­szál, sar­jadt ki előt­tünk, mint gyö­kér a szik­kadt föld­ből. Nem volt neki szép alak­ja, ami­ben gyö­nyör­köd­het­tünk vol­na, sem olyan kül­se­je, ami­ért ked­vel­het­tük vol­na. Meg­ve­tett volt, és em­be­rek­től el­ha­gya­tott, fáj­dal­mak fér­fia, be­teg­ség is­me­rő­je. El­ta­kar­tuk ar­cun­kat elő­le, meg­ve­tett volt, nem tö­rőd­tünk vele. […] Ami­kor kí­noz­ták, alá­za­tos ma­radt, szá­ját sem nyi­tot­ta ki. Mint a bá­rány, ha vá­gó­híd­ra vi­szik, vagy mint a juh, mely né­mán tűri, hogy nyír­ják, ő sem nyi­tot­ta ki szá­ját. […] De ha fel is ál­doz­ta ma­gát jó­vá­té­te­lül, még­is meg­lát­ja utó­da­it, so­ká­ig él. Az ÚR aka­ra­ta cél­hoz jut vele. Lel­ki gyöt­rel­me­i­től meg­sza­ba­dul­va lát­ja őket, és meg­elé­ge­dett lesz. Igaz szol­gám so­ka­kat tesz igaz­zá is­me­re­té­vel, […] (Ézsa­i­ás 52:13–53:12)

Ta­lán az sem vé­let­len, hogy ezek a pró­fé­tai sza­vak olyan idő­ben hang­zot­tak el, ami­kor Iz­rá­el – ahe­lyett, hogy ural­ko­dott vol­na a né­pe­ken – meg­aláz­va a ba­bi­lo­ni fog­ság­ban ült. Temp­lo­muk ro­mok­ban, Je­ru­zsá­lem fel­dúl­va. Bű­ne­ik­kel rom­bol­ták le Is­ten temp­lo­mát.^[29]

E pró­fé­tai sza­va­kat a vá­ra­ko­zás hosszú év­szá­za­dai kö­ve­tik. Bi­zo­nyo­san sen­ki sem vá­gyott job­ban a Sza­ba­dí­tó el­jö­ve­te­lé­re, mint Is­ten maga. Még­is tü­re­lem­mel vár­ta, amíg el­ér­ke­zik az idő.

Csak mi, em­be­rek ro­ha­nunk, ne­künk sür­gős min­dig. Hol van már? Mit csi­nál Is­ten? Mi­ért nem jön? Mi­ért nem tesz va­la­mit? Jé­zus ide­jé­ben is so­kan gon­dol­ták így. Ten­ni kell va­la­mit, fegy­ver­rel si­et­tet­ni Is­ten or­szá­gá­nak az el­jö­ve­te­lét. Így gon­dol­ták a ze­ló­ták. A ma­guk meg­lá­tá­sá­ban bíz­tak.^[31]

Két idé­zet ere­jé­ig vissza­tér­nénk még az Ószö­vet­ség utol­só köny­vé­hez:

Én majd el­kül­döm kö­ve­te­met, aki egyen­ge­ti előt­tem az utat. Ha­mar el­jön temp­lo­má­ba az ÚR, aki után vá­gyód­tok, a szö­vet­ség kö­ve­te, akit kí­ván­tok. Jön már! – mond­ja a Se­re­gek URa. De ki bír­ja majd ki el­jö­ve­te­le nap­ját, és ki áll­hat meg, ami­kor meg­je­le­nik? Mert olyan lesz az, mint az öt­vö­sök tüze, és mint a ru­ha­tisz­tí­tók lúg­ja. (Ma­la­ki­ás 3:1–2)

Én pe­dig el­kül­döm hoz­zá­tok Il­lés pró­fé­tát, mi­előtt el­jön az ÚR­nak nagy és fé­lel­me­tes nap­ja. Az atyák szí­vét a gyer­me­kek­hez té­rí­ti, a gyer­me­kek szí­vét az atyák­hoz, hogy pusz­tu­lás­sal ne sújt­sam a föl­det, ami­kor el­jö­vök. (Ma­la­ki­ás 3:23–24)

Ab­ban is se­gít Is­ten, hogy köz­vet­le­nül a Sza­ba­dí­tó előtt el­kül­di kö­ve­tét. Ő volt Ke­resz­te­lő Já­nos, aki azért jött, hogy ál­ta­la fel­is­mer­jék az em­be­rek: kö­zel van an­nak ér­ke­zé­se, aki nagy, aki je­len­tő­sebb nála.

Kez­det­ben volt az Ige, és az Ige Is­ten­nél volt, és Is­ten volt az Ige. […] Az Ige test­té lett, kö­zöt­tünk la­kott, és lát­tuk az ő di­cső­sé­gét, mint az Atya egy­szü­lött­jé­nek di­cső­sé­gét, tel­ve ke­gye­lem­mel és igaz­ság­gal. (Já­nos 1:1.14)

Ne­he­zebb fel­is­mer­ni egy olyan ki­rályt, aki szol­ga­ként, sza­már­há­ton ér­ke­zik, mint azt, akit trón­szé­ken hor­doz­nak, és elő­fu­tá­ra­it kül­di el maga előtt. A cél vi­lá­gos, csak a meg­va­ló­sí­tás nem fe­lel meg az el­kép­ze­lé­se­ink­nek. Kü­lö­nö­sen, ha maga az elő­fu­tár is sze­gé­nyes ru­há­jú szol­ga­ként tű­nik fel. De hát nem ép­pen erre van szük­sé­ge az em­ber­nek, hogy meg­ért­se, ha a ki­rály szol­ga ké­pé­ben jön, ak­kor ő maga sem ural­kod­hat ön­ma­gán és má­so­kon? Is­ten alá­zat­ra és a töb­bi em­ber felé való szol­gá­lat­ra hív min­ket.

Mert az Em­ber­fia sem azért jött, hogy neki szol­gál­ja­nak, ha­nem hogy ő szol­gál­jon, és éle­tét adja vált­sá­gul so­ka­kért. (Márk 10:45)

Így ta­nít min­ket Is­ten!

Csak­hogy ezt a ta­ní­tást nem le­het sem ze­ló­tai, sem fa­ri­ze­u­si, sem írás­tu­dó teo­ló­gu­si, sem pe­dig fő­pa­pi lel­kü­let­tel meg­ér­te­ni.

Ab­ban az órá­ban így uj­jon­gott Jé­zus a Szent­lé­lek ál­tal: „Ma­gasz­tal­lak, Atyám, menny és föld Ura azért, hogy el­rej­tet­ted eze­ket a böl­csek és ér­tel­me­sek elől, és fel­fed­ted a gyer­me­kek­nek. Igen, Atyám, így lát­tad jó­nak.” (Lu­kács 10:21)

3 Be­fe­je­zé­sül

Az Ószö­vet­sé­gen át ve­ze­tő utunk – amely so­rán Is­ten elő­ké­szí­tet­te a Meg­vál­tó el­jö­ve­te­lét – ez­zel vé­get ért. Csak tö­re­dé­ke­sen le­het be­mu­tat­ni mind­azt a sze­re­te­tet, örö­möt, tü­rel­met, fá­radt­sá­got és fáj­dal­mat, amellyel Is­ten hosszú év­szá­za­do­kon át ké­szí­tet­te a meg­vál­tás cso­dá­ját. Mind­ezt úgy, hogy az em­be­re­ket a ma­guk gyön­ge­sé­ge­i­vel és bű­ne­i­vel együtt von­ta be.

Ta­lán az is vi­lá­gos­sá vált az ed­di­gi­ek ál­tal, hogy az Ó- és az Új­szö­vet­ség el­vá­laszt­ha­tat­la­nok egy­más­tól. Mint ahogy a vi­rág elő­tör a szá­raz föld­ből, és ahogy a vessző­szál ki­hajt a már élet­te­len­nek lát­szó fa­tus­kó­ból, úgy vi­rág­zott ki az Új­szö­vet­ség az Ószö­vet­ség ta­la­ján, a mi Urunk, Jé­zus Krisz­tus ál­tal.

És szár­ma­zik egy vessző­szál Isai tör­zsö­ké­ből, s gyö­ke­re­i­ből egy vi­rág­szál ne­ve­ke­dik. (Ézsa­i­ás 11:1, KG)

Is­ten műve ez, amit örök idők előtt el­ké­szí­tett, egy­sze­ri és meg­is­mé­tel­he­tet­len cso­da­ként:

Is­ten em­ber­ré lett.