Az egyház szerkezete: tisztségek vagy szolgálatok?
Ebben a írásunkban szeretnénk körvonalazni, hogyan gondolkodunk a különféle szolgálatokról az egyházban. Az egyház összefüggésében inkább a „különféle szolgálat” (1 Korinthus levél 12:5) kifejezést tartjuk helyesnek, semmint a „tisztségeket”. Krisztus szolgálatra hív minket és nem arra, hogy egy tisztség elérésére törekedjünk. Néhány idetartozó alapelv felvázolását követően röviden ismertetjük az újszövetségi idők egyházszerkezetét, majd összehasonlítjuk azt a mai, intézményesült egyházak helyzetével. Végezetül elmagyarázzuk, hogy miért nem választunk magunknak egy pásztort, és miért döntöttünk úgy, hogy visszatérünk az újszövetségi egyházszerkezethez.
1 Minden keresztény testvér
Jézus Krisztus az Egyház feje. Jézusnak minden kereszténnyel közvetlen és élő kapcsolata van, bármiféle egyéb közvetítő nélkül.
Mert egy az Isten, egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus. (1 Timóteus levél 2:5)
Minden keresztény testvér, és ajándékainak megfelelően együtt visel gondot az Egyházra.
Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. (1 Korinthus levél 12:24–25)
De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik. (Máté 23:8–12)
Vannak különbségek a keresztények között tapasztalatban, bibliaismeretben és az Istennek való engedelmességben. Tudatában kell lennünk ezeknek a különbségeknek, de soha nem szabad alapvető különbségeknek tekinteni ezeket. A keresztényeket nem oszthatjuk két csoportba – azokra, akik képesek Isten akaratát kijelenteni, és az őket követőkre (ti. klerikusokra és laikusokra; Szent Szellem keresztségben részesültekre és olyanokra, akiknek még nincs meg a Szent Szellem keresztségük stb.). Írásunk végén elmagyarázunk néhány igerészt, amelyet gyakran félreértelmeznek ebben ezekkel összefüggésben.
2 Az újszövetségi kor egyházszerkezete
2.1 Vének
Az Apostolok cselekedeteiben számos példát találunk arra, hogy az apostolok véneket választottak:
Miután pedig gyülekezetenként elöljárókat választottak nekik, böjtölve és imádkozva az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek. (Apostolok cselekedetei 14:23)
A vének (görög: presbyteros) az egyház felvigyázói (görög: episkopos) és pásztorai (görög: poimenes) is egyben.
Milétoszból azután elküldött Efezusba, és magához hivatta a gyülekezet véneit. (Apostolok cselekedetei 20:17)
Ebben a szövegösszefüggésben ugyanazokról az emberekről van szó a továbbiakban is:
Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett. (Apostolok cselekedetei 20:28)
Ezeknek a fogalmaknak a felcserélhetősége mutatja, hogy nem a hierarchia különböző szintjeit írják le. Ugyanarra a feladatra vonatkoznak különböző szempontokból. Néha a felvigyázó szót (episkopos) püspöknek fordítják. A Bibliában az episkopos egyszerűen vént jelent, és távol van a mai úgynevezett püspököktől. Valójában csak a második században alakult ki az, hogy egy város egy gyülekezetének egy személy lett a vezetője. Ez nem így volt az apostolok idejében, amikor a gyülekezeteket nem egy személy vezette, hanem több vén együtt.
Többes számban szólítja meg a véneket a Filippi levél 1:1 és az 1 Péter levél 5:1–5 is.
Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái, mindazoknak a Krisztus Jézusban hívő szenteknek, akik Filippiben vannak, püspökeikkel és diakónusaikkal együtt […] (Filippi levél 1:1)
A közöttetek levő presbitereket pedig kérem én, a presbitertárs és Krisztus Jézus szenvedésének tanúja […] (1 Péter levél 5:1)
Az Apostolok cselekedetei 14:23-ban és a Titusz levél 1:5-ben több vént választottak. Ez a szerkezet egyfajta védelem volt a tévtanításokkal szemben. Ha a vének közül valamelyik eltévelyedett, a többiek helyreigazították.
Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, […] sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat. (Apostolok cselekedetei 20:28.30)
Védelem volt azzal a veszéllyel szemben is, hogy valaki kiemelt pozíciót szerezzen, amit a 3 János levél 9 is kritizál:
Írtam valamit a gyülekezetnek, de Diotrefész, aki köztünk elsőségre vágyik, nem fogad el minket.
A keresztény gyülekezet fent bemutatott kollektív vezetése nem jelenti azt, hogy mindent a vének döntenek el. A Máté evangélium 18:15–18-ban Jézus rámutat, hogy a legfontosabb döntéseket az egész gyülekezetnek kell meghoznia:
Ha vétkezik atyádfia, menj el, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt. Bizony, mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.
Minden keresztény felelős a tanításért és az egyház – ami Krisztus teste – döntéseiért. Egy vén nem helyettesítheti a test funkcióját, hanem a test egészségéről kell gondoskodnia.
2.2 Diakónusok
A Filippi levél 1:1-ben diakónusokról is olvashatunk. A görög szövegben szereplő szó „szolgát”, „segítőt” vagy „szolgálót” jelent. Erre visszavezethető kifejezéseket találhatunk az Apostolok cselekedetei 6:1–6‑ban:
[…] mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a mindennapi szolgálatban (görög: diakonia). (Apostolok cselekedetei 6:1)
[…] Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk (görög: diakonein) az asztaloknál. (Apostolok cselekedetei 6:2)
Ez a rész az étel elosztásáról szól a rászoruló keresztények között. Az apostolok kijelöltek hét tanítványt, akik elvállalták ezt a szolgálatot. A hét kiválasztott férfi telve volt Szentlélekkel, bölcsességgel, hittel, Isten kegyelmével és erejével. Ez a gyakorlati feladat józan megítélést, hitet, türelmet, szelídséget és bölcsességet kívánt tőlük. Ez a rész ugyan nem nevezi meg őket diakónusként, de nagyon valószínű, hogy a Filippi levél 1:1-ben használt diakónus szó is az anyagi dolgok megszervezésének és elosztásának szolgálatával hozható összefüggésbe.
A gyakorlati dolgokban való szolgálat megkívánta a nyitottságot a Szent Szellem vezetésére, mert az anyagi dolgokkal kapcsolatos döntésekben szellemi szempontokat kellett figyelembe venni.
Az 1 Timóteus levél 3:1–13-ban található egy másik leírás a diakónusokról. Ebből a részből is látható, hogy a diakónusi szolgálatra csaknem ugyanazok az elvárások vonatkoznak, mint a vének szolgálatára.
Úgy gondoljuk, hogy a különféle – akár anyagi, akár szellemi – feladatok természete nem keltette alá‑, illetve fölérendeltség benyomását a gyülekezetben. Minden keresztény ugyanabban a hitben osztozott, és mind magukért, mind pedig egymásért felelősséget hordoztak.
3 Az egyház szerkezete az apostoli kor után
Péter és Pál apostolok halála után az egyházszerkezetben nem volt lényegi változás. Ezt láthatjuk egy levélből, amelyet a római keresztény gyülekezet írt Korinthusba Kr.u. 70 környékén. Ez a levél Kelemen első leveleként vált ismertté. Nem képezi az Újszövetség részét, és lentebb mi is csupán történelmi dokumentumként idézünk belőle. A levél fő tárgya a véneknek kijáró tisztelet. Ezt olvassuk:
Nem kis mértékben vétkeznénk, ha kivetnénk azokat az episzkopátusból, akik feddhetetlenül és szentül töltötték be ezt a szolgálatot. Boldogok az előttünk járt presbiterek, gyümölcsöző és tökéletes megnyugvásban lett részük, nem kell már attól tartaniuk, hogy valaki is kimozdíthatná őket a nekik készített helyről. Nekünk pedig azt kellett meglátnunk, hogy ti néhányat, akik példaadóan éltek közöttetek, a kifogástalanul végzett, tiszteletet érdemlő szent szolgálatukból elmozdítottatok. (1 Kelemen levél 44:4–6)
Olyan presbiterekről (vénekről) olvasunk, akik az episzkopátus (felvigyázóság) feladatát látták el. Az episkopos (felvigyázó) és a presbyteros (vén) fogalmak még egy helyen egymás szinonimáiként fordulnak elő ebben a levélben, ugyanakkor semmi utalást nem találunk egyszemélyű vezetőre. Láthatjuk, hogy a fent leírt újszövetségi egyházszerkezet még az apostolok halálát követően sem változott. Az apostolok még akkor sem választottak egyszemélyű vezetőket a helyi gyülekezetek élére, amikor készültek elhagyni ezt a világot. Így, mikor Pál végül eltávozott az efezusi gyülekezetből, – habár tudatában volt annak a veszélynek, hogy néhány keresztény elbukjon – egyszerűen ezt mondta:
Most pedig az Istennek és kegyelme igéjének ajánllak titeket […] (Apostolok cselekedetei 20:32, KG)
A második század elején azonban már majdnem minden helyi keresztény közösségben megtalálhatóak az egyszemélyű vezetők. „Episkopoi”-nak (felvigyázóknak) nevezték őket, ami eredetileg a vének szinonimája volt. Antiókhiai Ignác (kb. 35–110) leveleiben úgy olvasunk róluk, hogy közben semmiféle utalást nem találunk az apostolok általi megbízatásukra. (A Római Katolikus és az Ortodox szervezetek azt állítják, hogy a „papokat” az apostolok utódainak, azaz a püspököknek kellett kiválasztaniuk, = apostoli utódlás tanítása.) Egy ember szerepének efféle hangsúlyozása teljesen távoli az Újszövetségtől. Ignác ekképpen írt:
A püspök nélkül semmi olyat ne tegyetek, ami az egyházzal kapcsolatos. (Szmírna 8:1)
Ez a fejlődés tovább folytatódott, és így a második század végén a Lyonból származó Ireneusz a felvigyázókat (episkopoi) már az apostolok utódjainak tekintette.
4 A római katolikus egyházszerkezet
A római katolikus II. vatikáni zsinat (1965) egyik dokumentumában a következőt olvassuk:
A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad. (Dei verbum 10)
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Biblia „kinyitásához” „kulcsra” van szükség. A Római Katolikus Egyház szerint a papok a püspökök képviselőiként birtokolják a Szentírás igaz értelmezésének kulcsát.
János apostol azonban első levelében ekképpen írt minden kereszténynek:
Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne. (1 János levél 2:26–27)
A Szentírás értelmezésének kulcsa a Szent Lélek, aki benne lakik minden keresztényben. Ez a kenet, amelyre János hivatkozik.
A Római Katolikus Egyházban a püspök tekintélyét gyakran az apostolokéval hasonlítják össze. Az apostolok tekintélyét mi egyedüli tekintélyként kezeljük, ami a Jézussal való személyes tapasztalatukból és az egyház alapjainak lefektetésében betöltött szerepükből fakad.
Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus […] (Efezus levél 2:19–20)
Pál apostol is összeköti az apostolságát azzal, hogy látta Jézust:
Nem vagyok szabad? Nem vagyok apostol? Nem láttam Jézust, a mi Urunkat? Nem az én munkám eredménye vagytok‑e ti az Úrban? (1 Korinthus levél 9:1)
5 A protestáns egyház és a szabadegyházak általános egyházszerkezete
A protestáns és a szabadegyházak többsége elutasítja a püspökök tanítói hivataláról szóló római katolikus tanítást. Ugyanakkor rendszerint szükségesnek látják, hogy a vének fölé egy pásztort válasszanak. A pásztor látja el a prédikálás feladatát az egyházban és a fontos döntésekben övé az utolsó szó. Az egyik érv, amit emellett a gyakorlat mellett hoznak fel, Timóteus és Titusz példája, akik Pál munkatársai voltak, és jelentős tekintéllyel bírtak Efezusban és Krétában (1 Timóteus levél 1:3, Titusz levél 1:5). Ez az indoklás figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Timóteus és Titusz Pál apostol munkáját voltak hivatottak befejezni ezeken a helyeken. Nem maradtak ott végérvényesen, és távozásuk után szerepük folytatására semmiféle tisztség vagy hivatal nem került bevezetésre.
Jeromos, az egyik 4. századi egyházatya az általánosan elterjedt egyházirányítási formát nem az Úrtól származónak, hanem az egyházon belüli későbbi fejlődésnek tartotta. Ekképpen ír erről:
[…] Mielőtt az ördög bujtogatása révén szakadások támadtak volna a vallásunkban, és mielőtt az emberek úgy beszéltek volna, hogy „én Pálé vagyok, én Apollósé és én magáé, Kéfásé”, az egyházakat együttesen a vének tanácsai irányították. Amint mindnyájuk elkezdte az általuk megkeresztelkedetteket a magáénak tekinteni és nem Krisztusénak, eldőlt az egész világon, hogy a vének közül egyet ki kell választani <em>(minden egyházban – a szerk. megjegyzése)</em>, és a többi fölé kell állítani, hogy gondot viseljen az egész egyházról. Ily módon a szakadások magjai elpusztultak. […] Ebből kifolyólag a püspököknek úgy kell tekinteni magukat, mint akik inkább egy szokásnak és nem az Úr parancsának köszönhetően lettek a vének fölé helyezve. A püspöknek az egyházat a vénekkel közösen kell irányítaniuk Mózest utánozva, aki habár egyedül vezethette volna Izráelt, mégis választott hetven férfit, akikkel együtt ítélte a népet. (Jeromos, Commentarius in epistulam Pauli ad Titum 1:5)
Azonban egy emberi „szokás” alkalmazása nem valódi szellemi megoldás a problémára.
6 Következtetések
-
Senki sem tévedhetetlen. Minden keresztény kiigazításra szorulhat. Mindenkinek növekednie kell a felelősséghordozásban. Nem látjuk Isten vezetésének az egyház vagy a helyi keresztény gyülekezet élén álló, egyszemélyű vezető választását.
-
A vének segítenek a keresztény gyülekezetnek, hogy ragaszkodjon a helyes tanításhoz és élethez. A vének tekintélye nem alapulhat egyetemi végzettségen, hanem keresztény erényeken, tapasztalaton és tanításra való alkalmasságon. Az egyházban a véneket vagy kiválasztják vagy jó példájuk és kitartásuk alapján természetesen részesülnek ebben a megbecsülésben. A Bibliában egyetlen példát sem találunk arra, hogy valamelyik gyülekezet szavazással választott volna véneket. Sok újszövetségi gyülekezettel ellentétben a mi gyülekezetünk nem misszionáriusok által alakult, akik véneket választottak volna. Lépésről-lépésre növekedtünk a szellemi életben, és jól ismerjük egymást. Tudjuk azt is, hogy kik a vének közöttünk. Mindezek azonban nem változtatnak az ő feladatukon, és mindaz, amit a vénekkel kapcsolatosan írtunk, vonatkozik rájuk. Részt vesznek az életünkben, és mi is az övékben. Rendes munka révén megkeresik a pénzüket, mint ahogy mások is. Nekik is szükségük van bátorításra és intésre, mint ahogy másoknak is. Ők is bevallják a bűneiket bármelyik másik kereszténynek. A vének nem az egyedüliek, akik tanítanak.
-
Nem azért jövünk össze, hogy egy programon vegyünk részt, hanem azért, hogy kölcsönösen adjunk egymásnak. Könnyű olyan összejövetelen részt venni, ahol előre megszervezett program vár minket. Ez azonban nem tanít felelősségvállalásra. Ha a keresztények nem tanulnak felelősséget vállalni az egyházért, a rossz egyházszerkezet kialakulása elkerülhetetlen. Másokat szeretni azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk értük. Pál apostol arra bátorít, hogy hordozzuk ezt a felelősséget:
Én pedig testvéreim, magam is meg vagyok arról győződve, hogy ti is telve vagytok jósággal, telve a teljes ismerettel, és hogy egymást is tudjátok tanítani. (Róma levél 15:14)
Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél. (Galata levél 6:1)
Azáltal, hogy ezt tesszük, olyan egységet alakíthatunk ki, amelyet nem felülről rendelnek el, hanem a szívünkből jön. Ez az egység a világ számára is bizonyság lehet.
De ha valamennyien prófétálnak, és bemegy egy hitetlen vagy be nem avatott, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megvizsgálja, és így szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja az Istent, és hirdeti, hogy az Isten valóban közöttetek van. (1 Korinthus levél 14:24–25)
Nap mint nap tanuljuk ennek a felelősségnek a hordozását, megtartva az alázatot, amely képessé tesz bennünket arra, hogy hallgassunk másokra – idősebb, de ugyanúgy fiatalabb szellemi testvéreinkre is. (1 Péter levél 5:5)
7 Gyakran félreértelmezett igék
Van két ige, ahol a „felvigyázó” szót egyes számban találjuk. Ezek a következők: 1 Timóteus levél 3:2 és Titusz levél 1:7. A Titusz levél 1:5 szövegösszefüggésében azonban látható, hogy a gyülekezetben több vén is szolgált. A „felvigyázó” szó általános alany, és amiatt áll egyes számban, mert ezek a szentírási részek a velük szemben támasztott elvárásokról szólnak. Ilyen módon nem állítják, hogy egy felvigyázónak kell lennie. Ennek az sem mond ellent, hogy az 1 Timóteus levél 3:8 a diakónusokat többes számban említi. Az egyes- és többes szám csupán más-más kifejezési mód, és mindkettőt használhatjuk, ha fel akarjuk sorolni azokat a feltételeket, amelyeknek egy adott feladat betöltéséhez meg kell felelni. (Erre egy egyszerű példa: a motorkerékpárok leggyakrabban kétkerekűek, egy autó viszont mindig négykerekű.)
A Zsidó levél 13. fejezete kétszer is említi a vezetőket. A 7. versben ez az apostolokat és a legkorábbi gyülekezetekben szolgáló véneket jelenti, a 17. versben pedig azokról a vénekről van szó, akik a levél írásának az idején éltek. A „vezető” szó egyszerűen csak egy másik megnevezése annak a szolgálatnak, amit a vének, illetve elöljárók láttak el. Ez újra arra utal, hogy az első keresztények között nem voltak konkrét megnevezéssel ellátott tisztségek.
Jakabot, az Úr testvérét gyakran a jeruzsálemi gyülekezet vezetőjének nevezik, mert néhány helyen külön is említést nyer (pl. az Apostolok cselekedetei 12:17-ben és 21:18-ban). Övé az utolsó szó az úgynevezett apostoli zsinaton is.[1] Vitathatatlan, hogy a keresztények előtt nagy tekintélyben állt. Engedelmessége és az, hogy milyen mélyen értette Jézus tanítását, levelében, a Jakab levélben is világosan megmutatkozik. Jakabot még a nem keresztények is „az igaz” melléknévvel illették. Ám nagy különbség van aközött, hogy egy hívő a példás odaszánásáért részesül nagy megbecsülésben, vagy pedig a gyülekezet egyszemélyű vezetője. Ilyen pozíció akkoriban amúgy sem volt egy közösségben sem. Ahogy azt már fentebb említettük, János apostol erősen bírálta, ha valaki elsőségre tört (3 János levél).
Végjegyzetek
Kapcsolódó írásaink