Az első keresztények élete

és amit az ma számunkra jelent

PDF letöltése eBook (ePub) letöltése 

1 Miért írunk az első keresztényekről?

Amikor az első keresztényekről írunk, nem csupán életmódjukat és nézeteiket szeretnénk bemutatni. Legyen ez az írás segítség annak átgondolásában, hogy miért éltek úgy az első keresztények, ahogyan éltek.

Manapság az emberek gyakran azt a nézetet vallják, hogy a mostani körülmények között már nem lehet úgy élni, mint akkoriban, illetve hogy az első gyülekezetben a hívők csak kezdeti lelkesedésükből fakadóan osztották meg az életüket olyan buzgón egymással. Szeretnénk rámutatni arra, hogy az első keresztények élete annak a folytatása volt, amit a tanítványok Mesterük életében láttak. Megértették, hogy Jézus odaadása követendő példája minden igaz istentiszteletnek, és követése azt jelenti. Amint ő kész volt, éppúgy késznek kell lenniük az egész életüket Istenért, a hittestvérekért, és Isten országának a növekedéséért adni, bármit is jelentsen ez. Akkor ez így volt, és ma sem lehet másképp.

A napjainkat jellemző „vasárnapi” és „hobbi kereszténység” nem szükségszerű következménye a megváltozott társadalmi körülményeknek. Sokkal inkább annak a kifejezése, hogy jóllehet sokan szeretnének valamilyen módon üdvözülni, arra mégsem készek, hogy a keskeny úton járjanak. Jézus idejében is voltak ilyen hozzáállású emberek, akiket óva intett:

Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok? Aki hozzám jön, hallja beszédeimet, és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve. Aki pedig hallotta beszédeimet, de nem azok szerint cselekedett, az hasonló ahhoz az emberhez, aki alap nélkül a földre építette a házát: beleütközött az áradat, és azonnal összeomlott az a ház, és teljesen elpusztult. (Lukács 6:46–49)

2 „Megtaláltuk a Messiást!”

Amikor Keresztelő János elkezdte bűnbánatra hívni és keresztelni a zsidókat, hogy felkészítse őket a Messiás eljövetelére, Jézus még nem kezdte meg nyilvános munkálkodását. János sok zsidót magához vonzott, különösen azokat, akiknek nagy reménységük volt afelől, hogy Isten már nem vár sokat a megígért Megváltó elküldésével. Voltak közöttük olyanok is, akik később Jézus legbizalmasabb tanítványaivá váltak. János apostol beszámol arról, hogyan ismerte meg Jézust:

Másnap ismét ott állt (Keresztelő) János két tanítványával együtt, és rátekintve Jézusra, aki arra járt, így szólt: „Íme, az Isten Báránya!” Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust. Jézus megfordult, és amikor meglátta, hogy követik őt, megszólította őket: „Mit kerestek?” Ők pedig ezt válaszolták: „Rabbi – ami azt jelenti: Mester -, hol van a lakásod?” Ő így szólt: „Jöjjetek, és meglátjátok.” Elmentek tehát, meglátták, hol lakik, és nála maradtak azon a napon; körülbelül délután négy óra volt ekkor. A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik. Ő mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: „Megtaláltuk a Messiást” – (ami azt jelenti: Felkent). (János 1:35–41)

Miután Keresztelő János megkeresztelte Jézust, világosan tanúbizonyságot tett arról, hogy Jézus az Isten szolgája, aki meg fogja menteni Izráelt. Akik hozzá mentek, azokat Jézushoz irányította, így János messiási mozgalmának középpontja áthelyeződött Jézusra, ahogyan az alábbi idézet is mutatja:

(János tanítványai) odamentek Jánoshoz, és ezt mondták neki: „Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy.” János így válaszolt: „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki. Ti magatok tanúskodhattok arról, hogy megmondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem előtte küldettem el. Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (János 3:26–30)

3 „Íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk.” – A tanítványok Jézussal töltött ideje

A sok ember közül, akik hallgatták és időről-időre követték őt, Jézus kiválasztott tizenkét férfit, hogy mindig vele legyenek.1 Nekik, az apostoloknak különösen sokat magyarázott. Ők ismerték Jézust legjobban, aki tanította és formálta őket, hogy később fel tudják vállalni felelősségüket Isten új népének megalapításában, az egyház létrehozásában.

Amikor egyszer megkérdezték Jézust, hogy mi a legfontosabb parancsolat, a következőt válaszolta:

Jézus így válaszolt: A legfőbb ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat. (Márk 12:29–31)

Amikor Jézus az utolsó együtt töltött éjszakán az új parancsolatot adta tanítványainak – úgy szeressék egymást, ahogyan ő szerette őket2 –, saját életét állította eléjük annak példájául, hogy mit jelent a legfőbb parancsolat betöltése. Habár a tanítványok ekkor még nem értették ennek a szeretetnek a mértékét, hiszen legnagyobb bizonyítéka, az igazságtalan és kegyetlen kereszthalál felvállalása még nem történt meg, a Jézussal való mindennapi együttlét során már sok mindent láttak tőle:

  • A vele töltött vándorélet bizonytalanságaiban és kiszámíthatatlanságaiban feltétel nélküli, Istenbe vetett mély bizalmat tanulhattak a példáján keresztül. Jézus úgy ismerte az Atyát, mint aki a Szeretet, és tudta, hogy az Atya mindennel ellátja őt, amire szüksége van.
  • Látták imaéletét is, az Atyával való mély kapcsolatát, amelyből erőt merített minden tettéhez. Így tudott ellenállni minden kísértésnek, emberektől jövő elismerésnek és dicsőségnek; engedelmeskedni és az Istennek való teljes odaadásban élni.3 Ez biztosan nagy hatással volt a tanítványokra, mert kérték tőle, hogy tanítsa őket imádkozni.4
  • Látták együtt érző és elfogulatlan odafordulását a gyengékhez, megvetettekhez és kitaszítottakhoz, azokhoz, akiknek különböző bűnök rabságából kiutat tudott mutatni.5
  • Munkálkodása idején minden nap fáradhatatlanul rendelkezésére állt azoknak, akik olyanok voltak, mint a „pásztor nélküli juhok”. „Pásztor-szeretete” olyan nagy volt, hogy saját szükségleteit is háttérbe szorította azért, hogy a szellemileg éhezőknek táplálékot adhasson. Arról is olvasunk, hogy néha olyan sokan jöttek hozzá, hogy még evésre sem volt ideje.6

  • Az apostolok ismerték félelem nélküli világos fellépését is az önmagukat igaznak tartó farizeusokkal való vitákban. Jézus látta, hogy csak képmutatásuk leleplezése mentheti meg őket az örök pusztulástól.

  • Azt is tanította tanítványainak, hogy még az ellenségeiket is szeressék, tehát az ellenséges lelkületet ne gyűlölettel vagy haraggal viszonozzák, hanem alázatos és szerető hozzáállással szégyenítsék meg a másik embert.7

  • Végül a tanítványok azt is megtapasztalták, hogyan állt ki Jézus megalkuvás nélkül az általa hirdetett igazság mellett. Inkább a halált választotta, mint hogy bármit is visszavonjon, vagy hogy elmeneküljön ellenségei elől, és így hiteltelenné tegye magát és üzenetét. Tudta, hogy az emberek üdvössége múlik ezen. A jó pásztor életét adja a juhokért.8

A tanítványok mindezekben látták Jézus önzetlen szeretetét: kész volt adni és szolgálni anélkül, hogy az emberektől ezért jutalmat vagy köszönetet várt volna.9

4 „Miért keresitek az élőt a halottak között?” – A Golgotától pünkösdig

Bár Jézus felkészítette tanítványait arra, hogy meg fog halni, de fel is támad majd,10 halálának ténye mégis tragédia volt számukra, mely úgy tűnt, minden reményüket szétoszlatta. A harmadik napon azonban megjelent nekik feltámadottként. Az ezt követő néhány hétben, amit újra Jézussal töltöttek, nagy mértékben átértékelték gondolkodásukat. Megtanulták, hogy mindent új fényben lássanak. Ez idő alatt teljesen világossá vált számukra, hogy a Messiás nem olyasvalaki, aki egy földi békebirodalmat akar felállítani, és minden istentelent meg akar semmisíteni. Isten országának e világ konkolya között kell jó gyümölcsöket hoznia (Más példázatot is mondott nekik: „Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a zöld vetés szárba szökött, és már magot hozott, megmutatkozott a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és azt kérdezték tőle: Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnan van akkor benne a konkoly? Ellenség tette ezt! – felelte nekik. A szolgák erre megkérdezték: Akarod‑e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok be csűrömbe.” […] Ekkor elbocsátotta a sokaságot, és bement a házba, tanítványai pedig ezzel a kéréssel fordultak hozzá: „Magyarázd meg nekünk a szántóföld konkolyáról szóló példázatot.” Ő pedig így válaszolt nekik: „Az, aki a jó magot veti, az Emberfia, a szántóföld a világ, a jó mag a mennyek országának fiai, a konkoly a gonosz fiai, az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög; az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogyan tehát a konkolyt összegyűjtik és megégetik, úgy lesz a világ végén. Az Emberfia elküldi angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe dobják őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap. Akinek van füle, hallja!”). A tanítványoknak a föld végső határáig kellett elvinniük Jézus üzenetét (Az első könyvet arról írtam, Teofilusom, amit Jézus tett és tanított kezdettől egészen addig a napig, amelyen felvitetett, miután a Szentlélek által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott. Szenvedése után sok bizonyítékkal meg is mutatta ezeknek, hogy ő él, amikor negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dolgairól. Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?” Így válaszolt: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől.). Mindenütt hirdetniük kellett Isten kegyelmét, aki szeretetből emberré lett. Jézusban maga Isten jött el a világba. Odaadásával el akarta vezetni az embereket szerető Teremtőjükkel szembeni lázadásuk vagy közömbösségük megbánására, az Isten és embertársaik iránti szeretetben való életre. Ez az üdvösség útja, amelyért a tanítványok ettől fogva életüket adták.

Pünkösdkor a tanítványok megkapták a Szent Szellemet. Ez a döntő jelentőségű esemény arra indította őket, hogy kimenjenek és prédikáljanak. Isten Szelleme segített nekik minden félelmet legyőzni, és szavakat adott nekik, amelyek másokat szíven találtak. Azok közül a zsidók közül, akik pünkösdkor Jeruzsálemben voltak, sokan hittek a tanítványok bizonyságtételének Jézus feltámadásáról és arról, hogy ő az Istentől küldött Messiás. Ezzel kezdődött el az egyház tulajdonképpeni története.

5 „Mit tegyünk, atyámfiai?” – A gyülekezet kialakulása és élete

A következő idézetet az Apostolok cselekedetei 2. rész 32–47-es verseiben találjuk. Tartalmazza annak a beszédnek az utolsó részét, amelyet Péter apostol a pünkösdi esemény után  tartott a zsidók előtt Jeruzsálemben,11 és azoknak a reakcióját, akik hittek:

Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. Miután tehát felemeltetett az Isten jobbjára, és megkapta az Atyától a megígért Szentlelket, kitöltötte ezt, amint látjátok is, halljátok is. Mert nem Dávid ment fel a mennyekbe, hiszen ő maga mondja: Így szólt az Úr az én uramhoz: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem. Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: „Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” Péter így válaszolt: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” Még más szavakkal is lelkükre beszélt, és így kérlelte őket: „Szabaduljatok meg végre ettől az elfajult nemzedéktől!” Akik pedig hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk. Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá. Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.

Ugyanúgy, mint Jézus,12 Péter is a bűnbánatra való felhívást állította az első helyre. Annak, hogy Isten gyermekeiként új életet kezdjenek, az volt a feltétele, hogy a régi, bűn által uralt életüktől elforduljanak. Aki Istenhez akart tartozni, a világosságra kellett hoznia bűneit, amelyek Istentől, de embertársaitól is elszakították őt.

Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. (1 János levél 1:5–7)

Az ember csak őszinte szívvel közeledhet a szent Istenhez. Ha valaki feltárja a bűneit előtte, Isten elfedezi azokat13 azokat. Megbocsát neki, és új emberré formálja őt: olyanná, aki engedi, hogy Szelleme vezesse, és Isten Szelleme szeretetre vezeti őt. Jézus tanítványai megtanulták Mesterüktől, hogy a szeretet az egész élet Isten akarata szerinti odaadását jelenti. Ez formálta a hívők életét az első gyülekezetben. A szeretet, amelyet Isten minden gyermekének a szívébe tölt,14 arra indította őket, hogy többé már ne önmaguknak éljenek. Pál ezt így fejezte ki:

Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. (2 Korinthus levél 5:14–15)

Mivel az első keresztények, éppen úgy, mint Jézus, nem magukért akartak élni, engedték, hogy Isten mindentől megszabadítsa őket, ami a szeretetüket akadályozhatná: kötődés házhoz, szántóföldhöz, családtagokhoz, saját tervekhez…15 Készek voltak mindentől és mindenkitől elszakadni, ami és aki hátráltatta őket az Istenért és az emberek üdvösségéért való szolgálatban. Jézustól tudták, hogy ez másképp nem lehetséges, és hogy ehhez ígéret is kapcsolódik:

Péter megszólalt, és ezt mondta neki: „Íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk.” Jézus így szólt: „Bizony, mondom néktek: senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet. (Márk 10:28–30)

Az önmegtagadásra való készség,16 az önmaguk által irányított élet feladása szabaddá tette őket az Isten országához tartozó dolgokra. Mindennap elmentek a templomba,17 ahol sok zsidónak beszéltek és tettek bizonyságot Jézusról, a Messiásról. Házaikban nap mint nap közösségben voltak egymással. Ezeken a kisebb összejöveteleken senki sem maradt közöttük ismeretlen. Nem voltak liturgiák vagy programok, amelyeket „minden kötöttség nélkül” lehetett látogatni. Egészen gyakorlati módon élték meg azt, ahogyan egymás testvéreivé, szüleivé, gyermekeivé váltak, akkor is, hogyha azelőtt teljesen idegenek, sőt egymás ellenségei voltak. A gyülekezet mindenki számára nyitott volt: szegények és gazdagok, férfiak és nők, zsidók és görögök, rabszolgák és szabadok, fiatalok és idősek számára egyaránt. Közösségi életük arra épült, amit az apostolok Jézus életéről, parancsolatairól, Isten lényéről és akaratáról tanítottak. Ahogyan Jézus szolgált az embereknek, ők is szolgálták, bátorították, intették, vigasztalták egymást. Mivel a lehető legtöbb időt töltötték az egymással való közösségben, valóban ismerték egymást és tudták, miben szorul segítségre testvérük. Az olyan kapcsolatokban, amelyek felszínesek, mert az ember nem akarja megnyitni magánéletét a másik előtt, nem jöhet létre valódi szeretet. A keresztények akkoriban megosztották az örömüket és szomorúságukat, bevallották egymásnak a gyengeségeiket, bűneiket is,18 és kölcsönösen segítették egymást hitbeli harcaikban. Minden, amit tettek, abból a vágyból fakadt, hogy támogatni akarják egymást a szent, Istennek tetsző életben, hogy együtt, mindannyian elérjék a hit célját: az örök örömöt Isten jelenlétében. Az, hogy milyen fontos a mindennapi testvéri bátorítás az üdvösséghez, világosan kifejeződésre jut a Zsidó levél 3:12–14-ben:

Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától. Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.

Jézus szavait betöltve19 az első keresztények szeretetük, odaadásuk és egyetértésük által világosság voltak, aminek hatása volt a körülöttük lévő emberekre. Mindazonáltal senki sem mert hozzájuk csatlakozni, aki nem vágyott ugyanúgy a szent életre, mint ők.20

A közös hit Jézusban mint Megváltóban és abban, hogy szavai igazak, szorosan összekötötte őket egymással. Ez azonban azt is jelentette, hogy kapcsolataikat lerombolta, ha valaki önmaga által meghatározott úton akart járni, és már nem akart önzetlenül szeretni. Anániás és Szafira példája21 mutatja, milyen súlyos az, amikor keresztények már nem őszinték a szívükben. Ők ketten eladtak egy szántóföldet, de az árát nem őszinte készségből osztották meg, és hazudtak az apostoloknak. Meg is tarthatták volna a birtokukat, ha lett volna erre okuk. Nem kellett volna elrejteniük döntésüket, és mindent meg lehetett volna beszélni nyíltan és bizalomban.

Isten gyülekezetében nem maradhatnak meg őszintétlen emberek. Ha már hiányzik Isten akaratának őszinte keresése, elvész az alapja a közös szolgálathoz szükséges bizalomnak.

Anániás és Szafira esete az első keresztények közös életének egy további pontjához vezet: a vagyonközösséghez.

6 „Mindenük közös volt” – A vagyonközösség

Egy korábban idézett igeszakaszban, a Péter megszólalt, és ezt mondta neki: „Íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk.” Jézus így szólt: „Bizony, mondom néktek: senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.” Jézus házakat és szántóföldeket ígért a tanítványoknak. Ez az ígéret azáltal teljesedett be, hogy a keresztények már nem tekintették magántulajdonnak azt, amijük volt. Mindenük közös volt, és javaikat megosztották hitbeli testvéreikkel. Senki sem írta ezt nekik elő. Isten előtt, szabadon döntöttek afelől, hogyan használták fel tulajdonukat. A vagyonközösség jól kifejezte egymás iránti bizalmukat, a közöttük lévő mély egységet és összetartozást. Ilyesmit nem lehet találni a világban. Mivel új emberekké váltak, nem ragaszkodtak már földi javaikhoz. Legértékesebb kincsüket a romolhatatlan mennyei javak jelentették, amelyért életüket is adták, ezért magától értetődő volt számukra, hogy a mulandó földi javaikat is odaadják Isten országáért. Nem arról volt szó, hogy mindenüket egy közös pénztárba dobták, hanem arról, hogy készséggel segítettek a szükségben levőknek azzal, amijük volt. Nemcsak az Apostolok cselekedetei 2. részében van erről szó, hanem a 4. rész 32–37-ben is:

A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon. Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették az apostolok lába elé, azután szétosztották mindenkinek úgy, ahogyan szüksége volt rá. József például, akinek az apostolok a Barnabás melléknevet adták, ami azt jelenti: Vigasztalás fia, egy ciprusi származású lévita, mivel földje volt, szintén eladta, elhozta a pénzt, és letette az apostolok lába elé.

A mai úgynevezett egyházakban, amelyekben a testvérszeretetet programok látogatása, vagy vallásos formák helyettesítik, a vagyon megosztására való készséget sem lehet megtalálni. Ezen sem az egyházadó, amelyre semmiféle bibliai alap nincsen, sem a különböző felekezetekben szokásos tized nem változtat. Valójában ezzel az ember tulajdonának csak egy töredékét adja oda. A teológusok látszatérveket keresnek, amelyekkel igazolhatják, hogy miért nincs manapság vagyonközösség. Sok egyháztag szívesen el is fogadja ezeket az érveket, hiszen szükségük van valamire, amivel leplezhetik az anyagi javaikhoz kapcsolódó önzésüket. Így például azt mondják, hogy a keresztények akkoriban azért osztották meg mindenüket, mert Jézus közeli visszajövetelét várták, és azt gondolták, mivel Jézus hamarosan visszajön, úgysem lesz már sokáig szükségük földi javaikra. Néha azt is mondják, hogy már nem dolgoztak, és ezáltal a jeruzsálemi gyülekezet elszegényedett. Ezért kellett később Pálnak pénzt gyűjtenie, hogy a jeruzsálemi híveket megmentse az őket fenyegető, maguknak okozott állítólagos éhhaláltól.

Ezekben az „érvekben” annak a szeretetnek a rosszindulatú eltorzítását látjuk, amelyet Isten munkált a keresztények között. Aki ilyen dolgokat állít, annak tudatában kell lennie, mivel is vádolja meg az apostolokat. Azt mondja ezzel, hogy ebben a pontban nem vezette őket Isten Szelleme, és a gyülekezetet zsákutcába terelték. Közvetett módon Jézus bölcsességét is megkérdőjelezi, aki épp ezeket a férfiakat választotta ki arra, hogy általuk építse fel egyházát. Azt sem veszi figyelembe, hogy Isten maga erősítette meg az apostolok szellemi tekintélyét az általuk véghezvitt csodákon keresztül. Szomorú látni, hogy egyesek, különösen teológusok inkább az apostolok tekintélyét ássák alá, és Isten munkálkodását kérdőjelezik meg ahelyett, hogy a saját életüket vizsgálnák meg kritikusan Isten előtt, aki látja az emberek szívét. A következőkben részletesebben is kitérünk az egyes „érvekre”:

A Bibliából nem lehet bebizonyítani, hogy az első keresztények Jézus korai visszajövetelét várták. Jézus rájuk bízta, hogy vigyék el az evangéliumot a föld végső határáig.22 A tanítványok bizonyára nem éltek abban a hiú reményben, hogy ez néhány év alatt be fog következni. A „Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: „Kövess engem!” azt olvassuk, hogy Jézus megígérte Péternek, amikor megöregszik, erőszakos halállal fog meghalni. Ez egyértelmű utalás arra, hogy Péter nem fogja megélni Jézus visszajövetelét földi élete során. A keresztények biztosan mindenkor készen akartak állni arra, hogy Jézussal találkozzanak. Ebben a várakozásban éltek, függetlenül attól, mikor fog ez megtörténni. Jézus maga tanította őket (és minket mindannyiunkat) arra, hogy legyenek éberek, mert az Emberfia úgy fog eljönni, mint éjjel a tolvaj.23

Az eladott földek olyan földek voltak, amelyekre már nem volt szükségük. Ennek hátterében azt állt, hogy sok kegyes zsidó abban a várakozásban élt, miszerint a Messiás Jeruzsálemben fog megjelenni. Ezért többen földeket vettek Jeruzsálemben és Jeruzsálem környékén, hogy ott temetkezhessenek el. Azt remélték, így a halottak feltámadásakor, az utolsó napon, amikor a Messiás eljön, mindjárt a közelében lesznek. Amikor azonban keresztényekké váltak, tudták, hogy Jézus, a Messiás már eljött, ezért valószínűleg éppen ezeket a földeket adták el a rászorulók javára. De továbbra is házaikban laktak és ott gyülekeztek össze, ahogyan azt az Apostolok cselekedetei 2. részéből idézett szövegben olvastuk.

Azt is feltételezhetjük, hogy a keresztények Jeruzsálemben nem gondolkodtak másképp a munkáról, mint Pál, aki a thesszalonikaiaknak írt levelében nagyon világos, intő szavakkal ír némely rendetlenül élő testvérrel szemben:

Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át. Mert magatok is tudjátok, hogyan kell követnetek minket; hiszen mi nem tétlenkedtünk közöttetek, nem éltünk senkinél ingyen kenyéren, hanem fáradsággal és vesződséggel dolgoztunk éjjel és nappal, nehogy valakit is megterheljünk közületek. Nem azért, mintha nem volna meg a jogunk erre, hanem azért, hogy önmagunkat állítsuk elétek követendő példaként. Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek. Az ilyeneknek pedig megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendben dolgozva, a maguk kenyerén éljenek. (2 Thesszalonika levél 3:6–12)

A keresztények közötti vagyonközösség nem jelenti azt, hogy mások javaival élve az ember tétlenkedhet. Mindenkinek munkával kell gondoskodnia a megélhetéséről, és szerényen kell élnie, hogy adni tudjon azoknak, akik szükségben vannak.

A palesztinai gyülekezet számára történt gyűjtés, amelyről az Újszövetségben olvashatunk,24 nem arra példa, hogy a vagyonközösség nem működött, hanem inkább arra, hogy milyen áldásos volt az egész egyházra kiterjedően. A gyűjtés oka egy általános éhínség volt, amelyről az Apostolok cselekedetei 11:27–30-ban olvashatunk:

Ezekben a napokban próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába. Előállt egyikük, név szerint Agabosz, és a Lélek által megjövendölte, hogy nagy éhínség lesz az egész földön. Ez be is következett Klaudiusz idejében. A tanítványok pedig valamennyien elhatározták, hogy aszerint, amint kinek-kinek módjában áll, valami segítséget küldenek a Júdeában lakó testvéreknek. Ezt meg is tették, és elküldték Barnabással és Saullal a gyülekezet elöljáróihoz.

Az éhínség bizonyára különböző mértékben érintette a Római Birodalom területeit. A zsidók eleve szegényebbek voltak, mivel különféle adókat és vámokat kellett fizetniük: tizedet a papok és a templomi szolgálat számára, templomadót a templom helyreállítására, fejadót a császár számára, valamint vámokat a vámszedőknek. Ebben a helyzetben az anyagilag jobb körülmények között élő keresztényeknek magától értetődő volt, hogy segítsenek az elszegényedett Palesztinában élő testvéreiknek, akiket az éhínség komolyabban érintett. Pál ebben az összefüggésben ír a macedóniaiakról a 2 Korinthus levél 8:3–4‑ben:

Tanúskodom arról, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek.

Ezzel a bátorítással folytatja a korinthusiak számára:

Nem parancsként mondom, hanem azért, hogy mások buzgósága által a bennetek levő szeretet valódiságát is kipróbáljam. Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok. Tanácsot is adok ebben az ügyben, mert ez hasznos nektek, akik nem csak a cselekvést, hanem előzőleg az akarást is elkezdtétek tavaly óta. Most pedig a cselekvést is végezzétek el, hogy amilyen az akarás készsége, olyan legyen a véghezvitel is, aszerint, amitek van! Mert ha megvan a készség, az aszerint kedves, amije kinek-kinek van, nem aszerint, amije nincs. Ugyanis azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok. Ellenben az egyenlőségnek megfelelően a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat, hogy így egyenlőség legyen; amint meg van írva: „Aki sokat szedett, annak nem lett többje, és aki keveset, annak nem lett kevesebbje.” (2 Korinthus levél 8:8–15)

A pénzgyűjtés nem úgy történt, hogy azáltal mások kerültek nehéz helyzetbe. Célja az volt, hogy mindenkinek meglegyen, amire szüksége van az élethez. Ezt a javak megosztására való készséget Pál Jézus lelkületével támasztja alá, aki „szegénnyé” lett, hogy szegénysége által mások meggazdagodjanak, és nem közeli visszajövetelének a várásával. Pál ezt szeretetük valódiságának bizonyítékaként látja, hiszen a keresztényeknek nem szavakkal, hanem cselekedettel és valóságosan kell egymást szeretniük:

Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életet adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért. Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan lehetne az Isten szeretete? Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan. (1 János levél 3:16–18)

A Zsidó levél 13:16-ban egy további buzdítást találunk a vagyon megosztására:

A jótékonyságról és az adakozásról25 pedig el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.

Itt is látjuk, hogy az egyéni javakat nem azért osztották meg a rászorulókkal, mert Jézus közeli visszajövetelét várták, hanem azért, mert ez Istennek tetsző áldozat.

6.1 A tizedről

Röviden a tized kérdéséről: mint már említettük, ez a gyakorlat igen elterjedt a különböző felekezetekben, és valószínűleg sokan azt gondolják, hogy biblikus az, amit tesznek. Valóban olvashatunk a Bibliában a tizedről, de nem úgy, mint keresztény gyakorlatról. Az Ószövetségben a tized beszolgáltatásának az volt a célja, hogy lehetővé tegye a papok és a léviták szolgálatát, és anyagilag támogassa a templomi áldozást.26 Részben olyan adókat is jelentett, amelyeket a királyoknak kellett beszolgáltatni.27 Az Újszövetségben azonban sehol sem találunk utalást arra, hogy a keresztények között ez gyakorlat lett volna. Ehelyett azt találjuk, hogy mindent megosztottak egymással. Ez egyezik az A hivők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt. leírással is, ahol azt olvassuk, hogy a hívők szívükben és lelkükben egyek voltak. Ez a mély bizalom, amit gyakran még családokban sem lehet megtalálni, a vagyonra is kiterjedt. Azért volt ez lehetséges közöttük, mert ismerték egymás életét. Tudták, hogy minden testvér őszintén keresi Isten akaratát, ezért pénzüket vagy egyéb javaikat is a másikra bízhatják, mert Isten akarata szerint fogja azokat felhasználni.

7 Bárányok a farkasok között

A kezdeti lelkesedés után, amellyel a jeruzsálemi nép a keresztényekhez viszonyult, hamarosan beteljesedtek Jézus szavai:

Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Óvakodjatok az emberektől, mert átadnak a törvényszékeknek, és megkorbácsolnak zsinagógáikban, sőt helytartók és királyok elé hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a pogányoknak. Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok. Akkor majd testvér a testvérét, apa a gyermekét adja halálra, gyermekek támadnak szüleik ellen, és megöletik őket, és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért, de aki mindvégig kitart, az üdvözül. (Máté 10:16–22)

A zsidók vallási vezetői kezdettől fogva megpróbálták megakadályozni ennek az új irányzatnak28 a terjedését. Féltették a népre gyakorolt befolyásukat, az emberek előtti dicsőségüket, és nem akarták hallani az igazságot életükre vonatkozóan.29 Ezért megtiltották az apostoloknak, hogy beszéljenek, megkorbácsoltatták és bebörtönözték őket.30 A tanítványok azonban „nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus Jézust a templomban és házanként” (Apostolok cselekedetei 5:42). Amikor István szembesítette a nagytanács tagjait vétkükkel, hogy meggyilkolták Isten igaz szolgáját, és mutatta nekik, milyen mértékben ellenállnak Istennek, ők rárohanva halálra kövezték. Ezzel ő volt az első, aki követte Urát a vértanúhalálban31. A Pálról szóló tudósításokból is tudjuk, hogy missziós tevékenységéért üldözést kellett szenvednie gyakran a zsidók, de a pogányok részéről is32.

A keresztények nem alkalmazkodtak a kor szelleméhez.33 Isten házanépének részeseiként34 elkötelezték magukat az evangélium igazsága mellett, és ragaszkodtak ahhoz annak ellenére, hogy sokan, akik nem akarták elfogadni megtérésre való felhívásukat, szembeszálltak velük. Életükkel mutatni akarták, mi Isten akarata minden ember számára. Pál bátorította őket, hogy ragyogjanak, mint csillagok a parázna és elfajult nemzedék között.35 Így látták a világot, és tudták, hogy a világgal való barátság ellenségeskedést jelent Istennel.36 Tehát értékeik és cselekedeteik teljesen mások voltak, mint a körülöttük élő többi emberé, akik saját akaratuk és kívánságaik szerint akartak élni. Akinek ez nem volt bizonyság Isten munkálkodásáról, azok megkeményítették szívüket, és ez sokaknál oda vezetett, hogy elutasították az evangéliumot, és erőszakosan felléptek annak hirdetőivel szemben.37

A 2. és 3. században a Jézusban hívők még kívülállóknak számítottak a társadalomban. Elhatárolódtak a világi élvezetektől, amelyekben a legtöbb ember örömét kereste. Nem vettek részt a nyilvános ünnepségeken és játékokon, vallásos szertartásokon és intették az embereket, hogy bánják meg bűnös életüket. Ez a társadalom ellenszenvét vonta maga után. Rémisztő szóbeszédeket terjesztettek róluk, és az állami üldözések idején sokakat elítéltek anélkül, hogy bármilyen bűnt rájuk tudtak volna bizonyítani. A következő link alatt korai keresztény írók idézeteinek gyűjteménye található, amely pontosabb betekintést ad az akkori helyzetbe: Idézetek korai íróktól

8 Mit jelent számunkra mindez?

Az, ahogyan az első keresztények éltek, nem egy maguk számára kialakított életforma volt. Mindennapjaikat, szabadidejüket, adottságaikat és képességeiket, örömüket, szomorúságukat, pénzüket és javaikat, mindent, ami az élethez tartozik, megosztottak egymással és odaadtak egymásért. Minden lehetséges módon segíteni akarták egymást abban, hogy kitartsanak az Isten iránti hűségben. Így akarták Jézust odaadásában tanítványaiként követni, ahogyan azt János apostol is kifejezi:

Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életet adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért. (1 János levél 3:16)

Az egymás iránti szeretet, ahogyan az testvérek között természetes, az Isten iránti szeretetük kifejezése volt. János világosan és egyszerűen ezt írja erről:

Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli38, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is. (1 János levél 4:19–21)

Ez ma is éppúgy érvényes mindenkire, aki Jézust akarja követni, vagyis keresztény akar lenni. Komoly következményekkel jár, ha valaki azzal csapja be magát, hogy a keresztény élet csupán egy „én és Isten” kapcsolat, amelyhez alkalmanként hozzátartozik bizonyos rendezvények látogatása. Krisztus menyasszonya az egyház, nem pedig az egyes keresztény.39 A Biblia az egyházat Krisztus testének nevezi, amelynek ő a feje. Általa kell a tagoknak egymással összekapcsolódniuk, és ő vezeti a tagokat Istennek való közös szolgálatukban.40 Azt, hogy milyennek akarta Jézus az egyházat, pontosabban megtudhatod weboldalunk egyéb írásaiból, például Az Újszövetség egyháza című írásból.

Életünk minden területén szeretnénk az első keresztények példáját követni, és arra hívunk, hogy velünk együtt te is ezt tedd. Különböző városokban, különféle helyeken gyűlünk össze. Szívesen teszünk meg nagyobb távolságokat is, hogy kapcsolatba kerülhessünk olyanokkal, akik vágynak arra, hogy komolyan kövessék Jézust. Nemcsak Jézus szavaiból,41 hanem saját tapasztalatunkból is tudjuk, hogy nincs sok ilyen ember. Mindig is így volt ez az emberiség történelme során, hogy a legtöbben nem akartak Isten útjain járni.

Ahogyan az első keresztények, úgy mi is tapasztalunk sok elutasítást és rágalmat, és találkozunk olyan emberekkel, akik akadályokat akarnak elénk gördíteni. Mivel ők maguk nem készek arra, hogy életüket alárendeljék Istennek és az Ő igéjének, megpróbálják a mi Isten iránti szeretetünket és engedelmességünket törvénykezésnek vagy túlzásnak bélyegezni. Szeretnénk mindenkit – aki nem hagyja, hogy előítéletek vezessék vagy visszariasszák, hanem szeretne saját maga meggyőződni az igazságról – arra hívni, hogy ismerje meg az életünket, és alkosson maga ítéletet az újszövetségi írások alapján.

Közös életünkkel szeretnénk bizonyságot tenni Isten szeretetéről és megváltoztató erejéről, és szeretnénk mindenkit arra buzdítani, hogy ne legyen kicsinyhitű és ne kételkedjen abban, lehet‑e még ma így élni. Tapasztaljuk, mennyire áldásos és szükséges is ez a közösségben való élet ahhoz, hogy a valódi erényekben növekedhessünk: alázatban és önzetlenségben, önmegtagadásban és odaadásra való készségben, szelídségben és türelemben, abban, hogy egymást önmagunknál többre értékeljük, hogy lemondjunk saját előnyeinkről és embertársaink számára a legjobbat keressük. Nemcsak azt tapasztaljuk meg, hogy Jézus hogyan tud képessé tenni bennünket minderre, hanem azt is, hogy odaadását és szeretetét – amellyel irántunk volt és van – ezáltal mélyebben megérthetjük, és mindez gyarapítja dicséretünket és iránta való hálánkat.

Szeretteim, szeressük egymást; mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert Isten szeretet. Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. (1 János levél 4:7–12)

 

Kapcsolódó írások

Oldal tetejére ↑

Ha vannak gondolataid vagy kérdéseid az írásunkkal kapcsolatban, örülünk, ha megírod nekünk e‑mailben!

    Végjegyzet
    1. Történt azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és Istenhez imádkozva virrasztotta át az éjszakát. Amikor megvirradt, odahívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak is nevezett: Simont, akit Péternek nevezett el, Andrást, a testvérét, Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, az Alfeus fiát és Simont, akit Zélótának neveztek, Júdást, a Jakab fiát, és Júdás Iskáriótest, aki árulóvá lett. ↩
    2. Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. ↩
    3. Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem. Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz. Más az, aki bizonyságot tesz énrólam, és tudom, hogy igaz az a bizonyságtétel, amellyel rólam tanúskodik. Ti elküldtetek Jánoshoz, és ő bizonyságot tett az igazságról. Én azonban nem embertől kapom a bizonyságtételt, hanem azért mondom ezeket, hogy ti üdvözüljetek. Ő volt az égő és világító fáklya, de ti csak egy ideig akartatok az ő világosságában örvendezni. Nekem azonban Jánosénál nagyobb bizonyságtételem van. Mert a feladatok, amelyeket az Atya rám bízott, hogy teljesítsem azokat, tehát azok a cselekedetek, amelyeket elvégzek: maguk tesznek bizonyságot arról, hogy engem az Atya küldött el. De az Atya is, aki elküldött engem, bizonyságot tett rólam. Az ő hangját nem hallottátok soha, arcát sem láttátok, és az igéje sincs meg bennetek maradandóan, mert abban, akit ő elküldött, nem hisztek. Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. Én nem fogadok el dicsőséget emberektől, rólatok viszont tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én az Atyám nevében jöttem, mégsem fogadtatok be; ha más a maga nevében jön, azt befogadjátok. Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek? Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni benneteket az Atyánál. Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben ti reménykedtek. Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő. ↩
    4. Történt egyszer, hogy valahol imádkozott, és mikor befejezte, így szólt hozzá egyik tanítványa: „Uram, taníts minket imádkozni, mint ahogy János is tanította a tanítványait.” ↩
    5. A farizeusok és a közülük való írástudók pedig zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: „Miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?” Jézus így válaszolt nekik: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.” ↩
    6. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé.” Mert olyan sokan voltak, akik odaérkeztek, és akik elindultak, hogy még enni sem volt idejük. ↩
    7. Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket. Aki arcul üt, annak tartsd oda a másik arcodat is, és aki elveszi felsőruhádat, attól alsóruhádat se tagadd meg. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és attól, aki elveszi a tiedet, ne követeld vissza. És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük. Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is ugyanezt teszik. És ha azoknak adtok kölcsönt, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, mi a jutalmatok? Bűnösök is adnak kölcsönt bűnösöknek, hogy visszakapják azt, ami jár nekik. Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. ↩
    8. Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. ↩
    9. Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket. Aki arcul üt, annak tartsd oda a másik arcodat is, és aki elveszi felsőruhádat, attól alsóruhádat se tagadd meg. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és attól, aki elveszi a tiedet, ne követeld vissza. És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük. Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is ugyanezt teszik. És ha azoknak adtok kölcsönt, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, mi a jutalmatok? Bűnösök is adnak kölcsönt bűnösöknek, hogy visszakapják azt, ami jár nekik. Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. ↩
    10. Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. ↩
    11. Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: „Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók‑e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén: pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.” Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: „Mi akar ez lenni?” Mások azonban gúnyolódva mondták: „Édes bortól részegedtek meg.” ↩
    12. Miután Jánost fogságba vetették, elment Jézus Galileába, és így hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” ↩
    13. Dávid tanítókölteménye. Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. […] Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az ÚRnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem. ↩
    14. […] a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. ↩
    15. Így tehát, aki közületek nem mond le minden vagyonáról, nem lehet az én tanítványom. ↩
    16. Azután így szólt mindnyájukhoz: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem. ↩
    17. Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben […] – Itt a jeruzsálemi templomról van szó, mert más városokban a zsidóknak zsinagógáik voltak, nem templomaik. ↩
    18. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. A hívők közül is sokan eljöttek, megvallották és elbeszélték ilyenféle mesterkedéseiket. ↩
    19. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. ↩
    20. Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan a Salamon csarnokában tartózkodtak egy akarattal, de mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni. A nép azonban magasztalta őket. Az Úrban hívők száma egyre növekedett, férfiak és nők tömegével. ↩
    21. Egy ember, név szerint Anániás, feleségével, Szafirával együtt eladott egy birtokot, és árából feleségének tudtával félretett magának, egy részét pedig elvitte, és az apostolok lába elé tette. Péter azonban így szólt: „Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? Ha megmaradt volna, nem neked maradt volna‑e meg, és miután eladtad, nem te rendelkeztél‑e az árával? Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem az Istennek.” Amint meghallotta Anániás ezeket a szavakat, összeesett, és meghalt. Erre nagy félelem szállta meg mindazokat, akik ezt hallották. Az ifjak pedig felálltak és betakarták őt, majd kivitték és eltemették. Mintegy három óra múlva a felesége is bement, mit sem tudva a történtekről. Péter megkérdezte tőle: „Mondd meg nekem, ennyiért adtátok‑e el a földet?” Ő így felelt: „Úgy van, ennyiért.” Péter erre így szólt hozzá: „Miért egyeztetek meg abban, hogy megkísértitek az Úr Lelkét? Íme, azok, akik a férjedet eltemették, az ajtó előtt állnak, és kivisznek téged.” Az asszony pedig azonnal összeesett a lába előtt, és meghalt. Amikor bejöttek az ifjak, halva találták, kivitték őt is, és eltemették a férje mellé. Erre nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallották ezeket. ↩
    22. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig. ↩
    23. Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák! Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok! ↩
    24. például Most pedig Jeruzsálembe megyek a szentek szolgálatára. Macedónia és Akhája ugyanis jónak látta, hogy gyűjtést rendezzenek a jeruzsálemi szentek szegényeinek. Jónak látták ezt, de tartoznak is vele nekik, mert ha a pogányok részesültek az ő lelki javaikban, akkor tartoznak azzal, hogy anyagiakkal szolgáljanak nekik. ↩
    25. A görög koinonia szó nem az adakozás, hanem a gyülekezetben való kölcsönös segítségadás értelmében szerepel. ↩
    26. Elsőszülött fiainkkal és állatainkkal is úgy járunk el, ahogyan elő van írva a törvényben. Marháink és juhaink elsőszülötteit bevisszük Istenünk házába a papoknak, akik szolgálatot végeznek Istenünk házában. Kenyértésztánknak, mindenféle gyümölcsfánknak, a mustnak és olajnak a legjavát felajánljuk, és bevisszük Istenünk házának a kamráiba a papoknak, földünkről a tizedet pedig a lévitáknak. És a lévitáknak kell beszedniük a tizedet minden földművelő városban. ↩
    27. Vetéseitekből és szőlőitekből tizedet szed, és udvari embereinek meg hivatalnokainak adja. […] Nyájaitokból tizedet szed, ti pedig a szolgái lesztek. ↩
    28. Mi ugyanis megállapítottuk, hogy ez az ember valóságos pestis, lázadást szít a földkerekségen élő valamennyi zsidó között, és a názáreti irányzat feje. […] De azt megvallom előtted, hogy én a szerint a tanítás szerint, amelyet ők eretnekségnek mondanak, úgy szolgálok atyáim Istenének, hogy hiszek mindabban, ami megfelel a törvénynek, és ami meg van írva a próféták könyvében. ↩
    29. Jézus erről beszélt a „Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok, de ti meg akartok ölni, mert az én igémnek nincs helye bennetek. Én azt mondom, amit az én Atyámnál láttam, és ti is azt teszitek, amit a ti atyátoktól hallottatok.” Ezt mondták neki: „A mi atyánk Ábrahám.” Jézus így szólt hozzájuk: „Ha Ábrahám gyermekei volnátok, Ábrahám cselekedeteit tennétek. De ti meg akartok engem ölni, olyan valakit, aki azt az igazságot hirdettem nektek, amelyet az Istentől hallottam: Ábrahám ezt nem tette volna. Ti ugyanazt cselekszitek, mint atyátok. Ezt mondták neki: „Mi nem paráznaságból születtünk: egy atyánk van, az Isten.” Jézus így szólt hozzájuk: „Ha az Isten volna a ti Atyátok, szeretnétek engem, mert én az Istentől indultam el, és tőle jövök; nem magamtól jöttem, hanem ő küldött el engem. Miért nem értitek az én beszédemet? Mert hallani sem bírtátok az én igémet. Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja. Mivel pedig én az igazságot mondom, nem hisztek nekem. Közületek ki tud rám bűnt bizonyítani? Ha az igazságot mondom, miért nem hisztek nekem? Aki az Istentől van, hallja az Isten beszédeit; ti azért nem halljátok, mert nem az Istentől valók vagytok.” ↩
    30. Ekkor megjelent a főpap és egész kísérete, a szadduceusok pártja, és irigység fogta el őket. […] „A börtönt ugyan gondosan bezárva találtuk, az őrök is az ajtó előtt álltak, de amikor kinyitottuk, bent senkit sem találtunk.” […] előhívták az apostolokat, megverették őket, azután megparancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus nevében, és azzal elbocsátották őket. Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért […] ↩
    31. Apostolok cselekedetei 7 ↩
    32. Héberek ők? Én is. Izráeliták? Én is. Ábrahám utódai? Én is. Krisztus szolgái? Esztelenül szólok: én még inkább, hiszen többet fáradoztam, többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. Zsidóktól ötször kaptam negyven botütést egy híján, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. ↩
    33. Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy aki testileg szenved, az elszakad a bűntől, hogy többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét. Bizony, elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint kicsapongásokban, kívánságokban, részegeskedésekben, dorbézolásokban, tivornyázásokban és szentségtelen bálványimádásokban éltetek. Azért haragusznak rátok, sőt káromolják Istent, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába. De számot fognak adni annak, aki készül ítélni élőket és holtakat. ↩
    34. Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. ↩
    35. Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet igéjére figyeltek. Ezzel dicsekszem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, és nem fáradtam hiába. ↩
    36. Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok‑e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek. ↩
    37. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. ↩
    38. Az Újszövetség más igéihez hasonlóan, a „gyűlölni” szó itt is azt jelenti, hogy „kevésbé szeretni”, „valami vagy valaki után helyezni”. ↩
    39. Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt, vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen. ↩
    40. 1 Korinthus levél 12:12–sk. ↩
    41. Amikor Jeruzsálem felé tartott, városról városra és faluról falura haladva mindenütt tanított. Egyszer valaki ezt kérdezte tőle: „Uram, kevesen vannak‑e, akik üdvözülnek?” Erre ő így felelt nekik: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, hogy sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.” ↩