Az első ke­resz­té­nyek éle­te

Az, aho­gyan az első ke­resz­té­nyek él­tek, nem egy ma­guk szá­má­ra ki­ala­kí­tott élet­for­ma volt. Min­den­nap­ja­i­kat, sza­bad­ide­jü­ket, adott­sá­ga­i­kat és ké­pes­sé­ge­i­ket, örö­mü­ket, szo­mo­rú­sá­gu­kat, pén­zü­ket és ja­va­i­kat, vagy­is min­dent, ami az élet­hez tar­to­zik, meg­osz­tot­tak egy­más­sal és oda­ad­tak egy­má­sért.

1 Mi­ért írunk az első ke­resz­té­nyek­ről?

Ami­kor az első ke­resz­té­nyek­ről írunk, nem csu­pán élet­mód­ju­kat és né­ze­te­i­ket sze­ret­nénk be­mu­tat­ni. Le­gyen ez az írás se­gít­ség an­nak át­gon­do­lá­sá­ban, hogy mi­ért él­tek úgy az első ke­resz­té­nyek, aho­gyan él­tek.

Ma­nap­ság az em­be­rek gyak­ran azt a né­ze­tet vall­ják, hogy a mos­ta­ni kö­rül­mé­nyek kö­zött már nem le­het úgy élni, mint ak­ko­ri­ban, il­let­ve hogy az első gyü­le­ke­zet­ben a hí­vők csak kez­de­ti lel­ke­se­dé­sük­ből fa­ka­dó­an osz­tot­ták meg az éle­tü­ket olyan buz­gón egy­más­sal. Sze­ret­nénk rá­mu­tat­ni arra, hogy az első ke­resz­té­nyek éle­te an­nak a foly­ta­tá­sa volt, amit a ta­nít­vá­nyok Mes­te­rük éle­té­ben lát­tak. Meg­ér­tet­ték, hogy Jé­zus oda­adá­sa kö­ve­ten­dő pél­dá­ja min­den igaz is­ten­tisz­te­let­nek, és kö­ve­té­se azt je­len­ti, amint ő kész volt, épp­úgy kész­nek kell len­ni­ük az egész éle­tü­ket Is­te­nért, a hit­test­vé­re­kért, és Is­ten or­szá­gá­nak a nö­ve­ke­dé­sé­ért adni, bár­mit is je­lent­sen ez. Ak­kor ez így volt, és ma sem le­het más­képp.

A nap­ja­in­kat jel­lem­ző „va­sár­na­pi” és „hob­bi ke­resz­tény­ség” nem szük­ség­sze­rű kö­vet­kez­mé­nye a meg­vál­to­zott tár­sa­dal­mi kö­rül­mé­nyek­nek. Sok­kal in­kább an­nak a ki­fe­je­zé­se, hogy jól­le­het so­kan sze­ret­né­nek va­la­mi­lyen mó­don üd­vö­zül­ni, arra még­sem ké­szek, hogy a kes­keny úton jár­ja­nak. Jé­zus ide­jé­ben is vol­tak ilyen hoz­zá­ál­lá­sú em­be­rek, aki­ket óva in­tett:

Mi­ért mond­já­tok ne­kem: Uram, Uram, ha nem te­szi­tek, amit mon­dok? Aki hoz­zám jön, hall­ja be­szé­de­i­met, és azok sze­rint cse­lek­szik: meg­mu­ta­tom nek­tek, ki­hez ha­son­ló. Ha­son­ló ah­hoz a ház­épí­tő em­ber­hez, aki le­ásott, mély­re ha­tolt, és a kő­szik­lá­ra ala­po­zott: ami­kor ár­víz jött, be­le­üt­kö­zött az ára­dat abba a ház­ba, de nem tud­ta meg­in­gat­ni, mert jól volt meg­épít­ve. Aki pe­dig hal­lot­ta be­szé­de­i­met, de nem azok sze­rint cse­le­ke­dett, az ha­son­ló ah­hoz az em­ber­hez, aki alap nél­kül a föld­re épí­tet­te a há­zát: be­le­üt­kö­zött az ára­dat, és azon­nal össze­om­lott az a ház, és tel­je­sen el­pusz­tult. (Lu­kács 6:46–49)

2 „Meg­ta­lál­tuk a Mes­si­ást!”

Ami­kor Ke­resz­te­lő Já­nos el­kezd­te bűn­bá­nat­ra hív­ni és ke­resz­tel­ni a zsi­dó­kat, hogy fel­ké­szít­se őket a Mes­si­ás el­jö­ve­te­lé­re, Jé­zus még nem kezd­te meg nyil­vá­nos mun­kál­ko­dá­sát. Já­nos sok zsi­dót ma­gá­hoz von­zott, kü­lö­nö­sen azo­kat, akik­nek nagy re­mény­sé­gük volt afe­lől, hogy Is­ten már nem vár so­kat a meg­ígért Meg­vál­tó el­kül­dé­sé­vel. Vol­tak kö­zöt­tük olya­nok is, akik ké­sőbb Jé­zus leg­bi­zal­ma­sabb ta­nít­vá­nya­i­vá vál­tak. Já­nos apos­tol be­szá­mol ar­ról, ho­gyan is­mer­te meg Jé­zust:

Más­nap is­mét ott állt (Ke­resz­te­lő) Já­nos két ta­nít­vá­nyá­val együtt, és rá­te­kint­ve Jé­zus­ra, aki arra járt, így szólt: „Íme, az Is­ten Bá­rá­nya!” Meg­hal­lot­ta a két ta­nít­vány, hogy ő ezt mond­ta, és kö­vet­ték Jé­zust. Jé­zus meg­for­dult, és ami­kor meg­lát­ta, hogy kö­ve­tik őt, meg­szó­lí­tot­ta őket: „Mit ke­res­tek?” Ők pe­dig ezt vá­la­szol­ták: „Rab­bi – ami azt je­len­ti: Mes­ter -, hol van a la­ká­sod?” Ő így szólt: „Jöj­je­tek, és meg­lát­já­tok.” El­men­tek te­hát, meg­lát­ták, hol la­kik, és nála ma­rad­tak azon a na­pon; kö­rül­be­lül dél­után négy óra volt ek­kor. A ket­tő kö­zül, akik ezt hal­lot­ták Já­nos­tól és kö­vet­ték őt, And­rás, Si­mon Pé­ter test­vé­re volt az egyik. Ő mi­helyt ta­lál­ko­zott test­vé­ré­vel, Si­mon­nal, ezt mond­ta neki: „Meg­ta­lál­tuk a Mes­si­ást” – (ami azt je­len­ti: Fel­kent). (Já­nos 1:35–41)

Mi­u­tán Ke­resz­te­lő Já­nos meg­ke­resz­tel­te Jé­zust, vi­lá­go­san ta­nú­bi­zony­sá­got tett ar­ról, hogy Jé­zus Is­ten szol­gá­ja, aki meg fog­ja men­te­ni Iz­rá­elt. Akik hoz­zá men­tek, azo­kat Jé­zus­hoz irá­nyí­tot­ta, így Já­nos mes­si­á­si moz­gal­má­nak kö­zép­pont­ja át­he­lye­ző­dött Jé­zus­ra, aho­gyan az aláb­bi idé­zet is mu­tat­ja:

(Já­nos ta­nít­vá­nyai) oda­men­tek Já­nos­hoz, és ezt mond­ták neki: „Mes­ter, aki ve­led volt a Jor­dá­non túl, aki­ről te bi­zony­sá­got tet­tél, íme, az ke­resz­tel, és min­den­ki őhoz­zá megy.” Já­nos így vá­la­szolt: „Sem­mit sem sze­rez­het az em­ber, ha nem a menny­ből ada­tott meg neki. Ti ma­ga­tok ta­nús­kod­hat­tok ar­ról, hogy meg­mond­tam: Nem én va­gyok a Krisz­tus, ha­nem előt­te kül­det­tem el. Akié a meny­asszony, az a vő­le­gény, a vő­le­gény ba­rát­ja pe­dig, aki ott áll, és hall­ja őt, uj­jong­va örül a vő­le­gény hang­já­nak: ez az örö­möm lett tel­jes­sé. Neki nö­ve­ked­nie kell, ne­kem pe­dig ki­seb­bé len­nem.” (Já­nos 3:26–30)

3 „Íme, mi el­hagy­tunk min­dent, és kö­ve­tő­id let­tünk.” – A ta­nít­vá­nyok Jé­zus­sal töl­tött ide­je

A sok em­ber kö­zül, akik hall­gat­ták és idő­ről-idő­re kö­vet­ték őt, Jé­zus ki­vá­lasz­tott ti­zen­két fér­fit, hogy min­dig vele le­gye­nek.^[1] Ne­kik, az apos­to­lok­nak kü­lö­nö­sen so­kat ma­gya­rá­zott. Ők is­mer­ték Jé­zust leg­job­ban, aki ta­ní­tot­ta és for­mál­ta őket, hogy ké­sőbb fel tud­ják vál­lal­ni fe­le­lős­sé­gü­ket Is­ten új né­pé­nek meg­ala­pí­tá­sá­ban, az egy­ház lét­re­ho­zá­sá­ban.

Ami­kor egy­szer meg­kér­dez­ték Jé­zust, hogy mi a leg­fon­to­sabb pa­ran­cso­lat, a kö­vet­ke­zőt vá­la­szol­ta:

Jé­zus így vá­la­szolt: A leg­főbb ez: Hall­jad, Iz­rá­el, az Úr, a mi Is­te­nünk, egy Úr, és sze­resd az Urat, a te Is­te­ne­det tel­jes szí­ved­ből, tel­jes lel­ked­ből, tel­jes el­méd­ből és tel­jes erőd­ből. A má­so­dik ez: Sze­resd fe­le­ba­rá­to­dat, mint ma­ga­dat. Nin­csen más, ezek­nél na­gyobb pa­ran­cso­lat. (Márk 12:29–31)

Ami­kor Jé­zus az utol­só együtt töl­tött éj­sza­kán az új pa­ran­cso­la­tot adta ta­nít­vá­nya­i­nak – úgy sze­res­sék egy­mást, aho­gyan ő sze­ret­te őket^[2] –, sa­ját éle­tét ál­lí­tot­ta elé­jük an­nak pél­dá­já­ul, hogy mit je­lent a leg­főbb pa­ran­cso­lat be­töl­té­se. Ha­bár a ta­nít­vá­nyok ek­kor még nem ér­tet­ték en­nek a sze­re­tet­nek a mér­té­két, hi­szen leg­na­gyobb bi­zo­nyí­té­ka, az igaz­ság­ta­lan és ke­gyet­len ke­reszt­ha­lál fel­vál­la­lá­sa még nem tör­tént meg, a Jé­zus­sal való min­den­na­pi együtt­lét so­rán már sok min­dent lát­tak tőle:

• A vele töl­tött ván­dor­élet bi­zony­ta­lan­sá­ga­i­ban és ki­szá­mít­ha­tat­lan­sá­ga­i­ban fel­té­tel nél­kü­li, Is­ten­be ve­tett mély bi­zal­mat ta­nul­hat­tak a pél­dá­ján ke­resz­tül. Jé­zus úgy is­mer­te az Atyát, mint aki a Sze­re­tet, és tud­ta, hogy az Atya min­den­nel el­lát­ja őt, ami­re szük­sé­ge van.

• Lát­ták ima­éle­tét is, az Atyá­val való mély kap­cso­la­tát, amely­ből erőt me­rí­tett min­den tet­té­hez. Így tu­dott el­len­áll­ni min­den kí­sér­tés­nek, em­be­rek­től jövő el­is­me­rés­nek és di­cső­ség­nek; en­ge­del­mes­ked­ni és az Is­ten­nek való tel­jes oda­adás­ban élni.^[3] Ez biz­to­san nagy ha­tás­sal volt a ta­nít­vá­nyok­ra, mert kér­ték tőle, hogy ta­nít­sa őket imád­koz­ni.^[4]

• Lát­ták együtt­ér­ző és el­fo­gu­lat­lan oda­for­du­lá­sát a gyen­gék­hez, meg­ve­tet­tek­hez és ki­ta­szí­tot­tak­hoz, azok­hoz, akik­nek kü­lön­bö­ző bű­nök rab­sá­gá­ból ki­utat tu­dott mu­tat­ni.^[5]

• Mun­kál­ko­dá­sa ide­jén min­den nap fá­rad­ha­tat­la­nul ren­del­ke­zé­sé­re állt azok­nak, akik olya­nok vol­tak, mint a „pász­tor nél­kü­li ju­hok”. „Pász­tor-sze­re­te­te” olyan nagy volt, hogy sa­ját szük­ség­le­te­it is hát­tér­be szo­rí­tot­ta azért, hogy a szel­le­mi­leg éhe­zők­nek táp­lá­lé­kot ad­has­son. Ar­ról is ol­va­sunk, hogy néha olyan so­kan jöt­tek hoz­zá, hogy még evés­re sem volt ide­je.^[6]

• Az apos­to­lok is­mer­ték fé­le­lem nél­kü­li vi­lá­gos fel­lé­pé­sét is az ön­ma­gu­kat igaz­nak tar­tó fa­ri­ze­u­sok­kal való vi­ták­ban. Jé­zus lát­ta, hogy csak kép­mu­ta­tá­suk le­lep­le­zé­se ment­he­ti meg őket az örök pusz­tu­lás­tól.

• Azt is ta­ní­tot­ta ta­nít­vá­nya­i­nak, hogy még az el­len­sé­ge­i­ket is sze­res­sék, te­hát az el­len­sé­ges lel­kü­le­tet ne gyű­lö­let­tel vagy ha­rag­gal vi­szo­noz­zák, ha­nem alá­za­tos és sze­re­tő hoz­zá­ál­lás­sal szé­gye­nít­sék meg a má­sik em­bert.^[7]

• Vé­gül a ta­nít­vá­nyok azt is meg­ta­pasz­tal­ták, ho­gyan állt ki Jé­zus meg­al­ku­vás nél­kül az ál­ta­la hir­de­tett igaz­ság mel­lett. In­kább a ha­lált vá­lasz­tot­ta, mint hogy bár­mit is vissza­von­jon, vagy hogy el­me­ne­kül­jön el­len­sé­gei elől, és így hi­tel­te­len­né te­gye ma­gát és üze­ne­tét. Tud­ta, hogy az em­be­rek üd­vös­sé­ge mú­lik ezen. A jó pász­tor éle­tét adja a ju­ho­kért.^[8]

A ta­nít­vá­nyok mind­ezek­ben lát­ták Jé­zus ön­zet­len sze­re­te­tét: kész volt adni és szol­gál­ni anél­kül, hogy az em­be­rek­től ezért ju­tal­mat vagy kö­szö­ne­tet várt vol­na.^[9]

4 „Mi­ért ke­re­si­tek az élőt a ha­lot­tak kö­zött?” – A Gol­go­tá­tól pün­kös­dig

Bár Jé­zus fel­ké­szí­tet­te ta­nít­vá­nya­it arra, hogy meg fog hal­ni, de fel is tá­mad majd,^[10] ha­lá­lá­nak té­nye még­is tra­gé­dia volt szá­muk­ra, mely úgy tűnt, min­den re­mé­nyü­ket szét­osz­lat­ta. A har­ma­dik na­pon azon­ban meg­je­lent ne­kik fel­tá­ma­dott­ként. Az ezt kö­ve­tő né­hány hét­ben, amit újra Jé­zus­sal töl­töt­tek, nagy mér­ték­ben át­ér­té­kel­ték gon­dol­ko­dá­su­kat. Meg­ta­nul­ták, hogy min­dent új fény­ben lás­sa­nak. Ez idő alatt tel­je­sen vi­lá­gos­sá vált szá­muk­ra, hogy a Mes­si­ás nem olyas­va­la­ki, aki egy föl­di bé­ke­bi­ro­dal­mat akar fel­ál­lí­ta­ni, és min­den is­ten­te­lent meg akar sem­mi­sí­te­ni. Is­ten or­szá­gá­nak e vi­lág kon­ko­lya kö­zött kell jó gyü­möl­csö­ket hoz­nia (Máté 13:24–30.36–43). A ta­nít­vá­nyok­nak a föld vég­ső ha­tá­rá­ig kel­lett el­vin­ni­ük Jé­zus üze­ne­tét (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 1:1–9). Min­de­nütt hir­det­ni­ük kel­lett Is­ten ke­gyel­mét, aki sze­re­tet­ből em­ber­ré lett. Jé­zus­ban maga Is­ten jött el a vi­lág­ba. Oda­adá­sá­val el akar­ta ve­zet­ni az em­be­re­ket sze­re­tő Te­rem­tő­jük­kel szem­be­ni lá­za­dá­suk vagy kö­zöm­bös­sé­gük meg­bá­ná­sá­ra, az Is­ten és em­ber­tár­sa­ik irán­ti sze­re­tet­ben való élet­re. Ez az üd­vös­ség útja, ame­lyért a ta­nít­vá­nyok et­től fog­va éle­tü­ket ad­ták.

Pün­kösd­kor a ta­nít­vá­nyok meg­kap­ták a Szent Szel­le­met. Ez a dön­tő je­len­tő­sé­gű ese­mény arra in­dí­tot­ta őket, hogy ki­men­je­nek és pré­di­kál­ja­nak. Is­ten Szel­le­me se­gí­tett ne­kik min­den fé­lel­met le­győz­ni, és sza­va­kat adott ne­kik, ame­lyek má­so­kat szí­ven ta­lál­tak. Azok kö­zül a zsi­dók kö­zül, akik pün­kösd­kor Je­ru­zsá­lem­ben vol­tak, so­kan hit­tek a ta­nít­vá­nyok bi­zony­ság­té­te­lé­nek Jé­zus fel­tá­ma­dá­sá­ról és ar­ról, hogy ő az Is­ten­től kül­dött Mes­si­ás. Ez­zel kez­dő­dött el az egy­ház tu­laj­don­kép­pe­ni tör­té­ne­te.

5 „Mit te­gyünk, atyám­fi­ai?” – A gyü­le­ke­zet ki­ala­ku­lá­sa és éle­te

A kö­vet­ke­ző idé­ze­tet az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2. rész 32–47-es ver­se­i­ben ta­lál­juk. Tar­tal­maz­za an­nak a be­széd­nek az utol­só ré­szét, ame­lyet Pé­ter apos­tol a pün­kös­di ese­mény után  tar­tott a zsi­dók előtt Je­ru­zsá­lem­ben,^[11] és azok­nak a re­ak­ci­ó­ját, akik hit­tek:

Ezt a Jé­zust tá­masz­tot­ta fel az Is­ten, ami­nek mi va­la­mennyi­en ta­núi va­gyunk. Mi­u­tán te­hát fel­emel­te­tett az Is­ten jobb­já­ra, és meg­kap­ta az Atyá­tól a meg­ígért Szent­lel­ket, ki­töl­töt­te ezt, amint lát­já­tok is, hall­já­tok is. Mert nem Dá­vid ment fel a mennyek­be, hi­szen ő maga mond­ja: Így szólt az Úr az én uram­hoz: Ülj az én job­bom­ra, amíg el­len­sé­ge­i­det lá­bad zsá­mo­lyá­vá te­szem. Tud­ja meg te­hát Iz­rá­el egész háza tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal, hogy Úrrá és Krisz­tus­sá tet­te őt az Is­ten: azt a Jé­zust, akit ti ke­reszt­re fe­szí­tet­te­tek.” Ami­kor ezt hal­lot­ták, mint­ha szí­ven ta­lál­ták vol­na őket, ezt kér­dez­ték Pé­ter­től és a töb­bi apos­tol­tól: „Mit te­gyünk, atyám­fi­ai, fér­fi­ak?” Pé­ter így vá­la­szolt: „Tér­je­tek meg, és ke­resz­tel­ked­je­tek meg va­la­mennyi­en Jé­zus Krisz­tus ne­vé­ben, bű­ne­i­tek bo­csá­na­tá­ra, és meg­kap­já­tok a Szent­lé­lek aján­dé­kát.” Mert ti­é­tek ez az ígé­ret és gyer­me­ke­i­te­ké, sőt mind­azo­ké is, akik tá­vol van­nak, aki­ket csak el­hív ma­gá­nak az Úr, a mi Is­te­nünk.” Még más sza­vak­kal is lel­kük­re be­szélt, és így kér­lel­te őket: „Sza­ba­dul­ja­tok meg vég­re et­től az el­fa­jult nem­ze­dék­től!” Akik pe­dig hit­tek a be­szé­dé­nek, meg­ke­resz­tel­ked­tek, és azon a na­pon mint­egy há­rom­ezer lé­lek csat­la­ko­zott hoz­zá­juk. Ezek pe­dig ki­tar­tó­an részt vet­tek az apos­to­li ta­ní­tás­ban, a kö­zös­ség­ben, a ke­nyér meg­tö­ré­sé­ben és az imád­ko­zás­ban. Fé­le­lem tá­madt min­den lé­lek­ben, és az apos­to­lok ál­tal sok cso­da és jel tör­tént. Mind­azok pe­dig, akik hit­tek, együtt vol­tak, és min­de­nük kö­zös volt. Va­gyo­nu­kat és ja­va­i­kat el­ad­ták, szét­osz­tot­ták min­den­ki­nek: aho­gyan ép­pen szük­ség volt rá. Nap­ról nap­ra áll­ha­ta­to­san, egy szív­vel, egy lé­lek­kel vol­tak a temp­lom­ban, és ami­kor há­zan­ként meg­tör­ték a ke­nye­ret, öröm­mel és tisz­ta szív­vel ré­sze­sül­tek az étel­ben; di­csér­ték az Is­tent, és ked­vel­te őket az egész nép. Az Úr pe­dig nap­ról nap­ra nö­vel­te a gyü­le­ke­ze­tet az üd­vö­zü­lők­kel.

Ugyan­úgy, mint Jé­zus,^[12] Pé­ter is a bűn­bá­nat­ra való fel­hí­vást ál­lí­tot­ta az első hely­re. An­nak, hogy Is­ten gyer­me­ke­i­ként új éle­tet kezd­je­nek, az volt a fel­té­te­le, hogy a régi, bűn ál­tal uralt éle­tük­től el­for­dul­ja­nak. Aki Is­ten­hez akart tar­toz­ni, a vi­lá­gos­ság­ra kel­lett hoz­nia bű­ne­it, ame­lyek Is­ten­től, de em­ber­tár­sa­i­tól is el­sza­kí­tot­ták őt.

Ez pe­dig az az üze­net, ame­lyet tőle hal­lot­tunk, és hir­de­tünk nek­tek, hogy az Is­ten vi­lá­gos­ság, és nincs ben­ne sem­mi sö­tét­ség. Ha azt mond­juk, hogy kö­zös­sé­günk van vele, és a sö­tét­ség­ben já­runk, ak­kor ha­zu­dunk, és nem cse­le­kesszük az igaz­sá­got. Ha pe­dig a vi­lá­gos­ság­ban já­runk, aho­gyan ő maga a vi­lá­gos­ság­ban van, ak­kor kö­zös­sé­günk van egy­más­sal, és Jé­zus­nak, az ő Fi­á­nak vére meg­tisz­tít min­ket min­den bűn­től. (1 Já­nos le­vél 1:5–7)

Az em­ber csak őszin­te szív­vel kö­ze­led­het a szent Is­ten­hez. Ha va­la­ki fel­tár­ja a bű­ne­it előt­te, Is­ten el­fe­de­zi azo­kat.^[13]  Meg­bo­csát neki, és új em­ber­ré for­mál­ja őt: olyan­ná, aki en­ge­di, hogy Szel­le­me ve­zes­se, és Is­ten Szel­le­me sze­re­tet­re ve­ze­ti őt.

Jé­zus ta­nít­vá­nyai meg­ta­nul­ták Mes­te­rük­től, hogy a sze­re­tet az egész élet Is­ten aka­ra­ta sze­rin­ti oda­adá­sát je­len­ti. Ez for­mál­ta a hí­vők éle­tét az első gyü­le­ke­zet­ben. A sze­re­tet, ame­lyet Is­ten min­den gyer­me­ké­nek a szí­vé­be tölt,^[14] arra in­dí­tot­ta őket, hogy töb­bé már ne ön­ma­guk­nak él­je­nek. Pál ezt így fe­jez­te ki:

Mert a Krisz­tus sze­re­te­te szo­ron­gat min­ket, mi­vel azt tart­juk, hogy ha egy meg­halt min­den­ki­ért, ak­kor min­den­ki meg­halt; és azért halt meg min­den­ki­ért, hogy akik él­nek, töb­bé ne ön­ma­guk­nak él­je­nek, ha­nem an­nak, aki ér­tük meg­halt és fel­tá­madt. (2 Ko­rin­thus le­vél 5:14–15)

Mi­vel az első ke­resz­té­nyek, ép­pen úgy, mint Jé­zus, nem ma­gu­kért akar­tak élni, en­ged­ték, hogy Is­ten min­den­től meg­sza­ba­dít­sa őket, ami a sze­re­te­tü­ket aka­dá­lyoz­hat­ná: kö­tő­dés ház­hoz, szán­tó­föld­höz, csa­lád­ta­gok­hoz, sa­ját ter­vek­hez…^[15] Ké­szek vol­tak min­den­től és min­den­ki­től el­sza­kad­ni, ami és aki hát­rál­tat­ta őket az Is­te­nért és az em­be­rek üd­vös­sé­gé­ért való szol­gá­lat­ban. Jé­zus­tól tud­ták, hogy ez más­képp nem le­het­sé­ges, és hogy eh­hez ígé­ret is kap­cso­ló­dik:

Pé­ter meg­szó­lalt, és ezt mond­ta neki: „Íme, mi el­hagy­tunk min­dent, és kö­ve­tő­id let­tünk.” Jé­zus így szólt: „Bi­zony, mon­dom nék­tek: sen­ki sincs, aki el­hagy­ta há­zát vagy test­vé­re­it, any­ját vagy ap­ját, gyer­me­ke­it vagy szán­tó­föld­je­it énér­tem és az evan­gé­li­u­mért, és ne kap­na szá­zannyit: most eb­ben a vi­lág­ban há­za­kat és test­vé­re­ket, anyát, gyer­me­ket, és szán­tó­föl­de­ket ül­döz­te­té­sek­kel együtt, a jö­ven­dő vi­lág­ban pe­dig örök éle­tet. (Márk 10:28–30)

Az ön­meg­ta­ga­dás­ra való kész­ség,^[16] az ön­ma­guk ál­tal irá­nyí­tott élet fel­adá­sa sza­bad­dá tet­te őket az Is­ten or­szá­gá­hoz tar­to­zó dol­gok­ra. Min­den­nap el­men­tek a temp­lom­ba,^[17] ahol sok zsi­dó­nak be­szél­tek és tet­tek bi­zony­sá­got Jé­zus­ról, a Mes­si­ás­ról. Há­za­ik­ban nap mint nap kö­zös­ség­ben vol­tak egy­más­sal. Eze­ken a ki­sebb össze­jö­ve­te­le­ken sen­ki sem ma­radt kö­zöt­tük is­me­ret­len. Nem vol­tak li­tur­gi­ák vagy prog­ra­mok, ame­lye­ket „min­den kö­tött­ség nél­kül” le­he­tett lá­to­gat­ni. Egé­szen gya­kor­la­ti mó­don él­ték meg azt, aho­gyan egy­más test­vé­re­i­vé, szü­le­i­vé, gyer­me­ke­i­vé vál­tak, ak­kor is, hogy­ha az­előtt tel­je­sen ide­ge­nek, sőt egy­más el­len­sé­gei vol­tak. A gyü­le­ke­zet min­den­ki szá­má­ra nyi­tott volt: sze­gé­nyek és gaz­da­gok, fér­fi­ak és nők, zsi­dók és gö­rö­gök, rab­szol­gák és sza­ba­dok, fi­a­ta­lok és idő­sek szá­má­ra egy­aránt. Kö­zös­sé­gi éle­tük arra épült, amit az apos­to­lok Jé­zus éle­té­ről, pa­ran­cso­la­ta­i­ról, Is­ten lé­nyé­ről és aka­ra­tá­ról ta­ní­tot­tak. Aho­gyan Jé­zus szol­gált az em­be­rek­nek, ők is szol­gál­ták, bá­to­rí­tot­ták, in­tet­ték, vi­gasz­tal­ták egy­mást. Mi­vel a le­he­tő leg­több időt töl­töt­ték az egy­más­sal való kö­zös­ség­ben, va­ló­ban is­mer­ték egy­mást és tud­ták, mi­ben szo­rul se­gít­ség­re test­vé­rük. Az olyan kap­cso­la­tok­ban, ame­lyek fel­szí­ne­sek, mert az em­ber nem akar­ja meg­nyit­ni ma­gán­éle­tét a má­sik előtt, nem jö­het lét­re va­ló­di sze­re­tet. A ke­resz­té­nyek ak­ko­ri­ban meg­osz­tot­ták az örö­mü­ket és szo­mo­rú­sá­gu­kat, be­val­lot­ták egy­más­nak a gyen­ge­sé­ge­i­ket, bű­ne­i­ket is,^[18] és köl­csö­nö­sen se­gí­tet­ték egy­mást hit­be­li har­ca­ik­ban. Min­den, amit tet­tek, ab­ból a vágy­ból fa­kadt, hogy tá­mo­gat­ni akar­ják egy­mást a szent, Is­ten­nek tet­sző élet­ben, hogy együtt, mind­annyi­an el­ér­jék a hit cél­ját: az örök örö­möt Is­ten je­len­lé­té­ben. Az, hogy mi­lyen fon­tos a min­den­na­pi test­vé­ri bá­to­rí­tás az üd­vös­ség­hez, vi­lá­go­san ki­fe­je­ző­dés­re jut a Zsi­dó le­vél 3:12–14-ben:

Vi­gyáz­za­tok, test­vé­re­im, sen­ki­nek ne le­gyen kö­zü­le­tek hi­tet­len és go­nosz szí­ve, hogy el­sza­kad­jon az élő Is­ten­től. Sőt buz­dít­sá­tok egy­mást min­den egyes na­pon, amíg tart a ma, hogy meg ne ke­mé­nyed­jék kö­zü­le­tek va­la­ki a bűn csá­bí­tá­sá­tól. Mert ré­sze­se­i­vé let­tünk a Krisz­tus­nak, ha azt a bi­zal­mat, amely kez­det­ben élt ben­nünk, mind­vé­gig szi­lár­dan meg­tart­juk.

Jé­zus sza­va­it be­tölt­ve^[19] az első ke­resz­té­nyek sze­re­te­tük, oda­adá­suk és egyet­ér­té­sük ál­tal vi­lá­gos­ság vol­tak, ami­nek ha­tá­sa volt a kö­rü­löt­tük lévő em­be­rek­re. Mind­azon­ál­tal sen­ki sem mert hoz­zá­juk csat­la­koz­ni, aki nem vá­gyott ugyan­úgy a szent élet­re, mint ők.^[20]

A kö­zös hit Jé­zus­ban mint Meg­vál­tó­ban és ab­ban, hogy sza­vai iga­zak, szo­ro­san össze­kö­töt­te őket egy­más­sal. Ez azon­ban azt is je­len­tet­te, hogy kap­cso­la­ta­i­kat le­rom­bol­ta, ha va­la­ki ön­ma­ga ál­tal meg­ha­tá­ro­zott úton akart jár­ni, és már nem akart ön­zet­le­nül sze­ret­ni. Aná­ni­ás és Sza­fi­ra pél­dá­ja^[21] mu­tat­ja, mi­lyen sú­lyos az, ami­kor ke­resz­té­nyek már nem őszin­ték a szí­vük­ben. Ők ket­ten el­ad­tak egy szán­tó­föl­det, de az árát nem őszin­te kész­ség­ből osz­tot­ták meg, és ha­zud­tak az apos­to­lok­nak. Meg is tart­hat­ták vol­na a bir­to­ku­kat, ha lett vol­na erre okuk. Nem kel­lett vol­na el­rej­te­ni­ük dön­té­sü­ket, és min­dent meg le­he­tett vol­na be­szél­ni nyíl­tan és bi­za­lom­ban.

Is­ten gyü­le­ke­ze­té­ben nem ma­rad­hat­nak meg őszin­tét­len em­be­rek. Ha már hi­ány­zik Is­ten aka­ra­tá­nak őszin­te ke­re­sé­se, el­vész az alap­ja a kö­zös szol­gá­lat­hoz szük­sé­ges bi­za­lom­nak.

Aná­ni­ás és Sza­fi­ra ese­te az első ke­resz­té­nyek kö­zös éle­té­nek egy to­váb­bi pont­já­hoz ve­zet: a va­gyon­kö­zös­ség­hez.

6 „Min­de­nük kö­zös volt” – A va­gyon­kö­zös­ség

Egy ko­ráb­ban idé­zett ige­sza­kasz­ban, a Márk 10:28–30-ban Jé­zus há­za­kat és szán­tó­föl­de­ket ígért a ta­nít­vá­nyok­nak. Ez az ígé­ret az­ál­tal tel­je­se­dett be, hogy a ke­resz­té­nyek már nem te­kin­tet­ték ma­gán­tu­laj­don­nak azt, ami­jük volt. Min­de­nük kö­zös volt, és ja­va­i­kat meg­osz­tot­ták hit­be­li test­vé­re­ik­kel. Sen­ki sem írta ezt ne­kik elő. Is­ten előtt, sza­ba­don dön­töt­tek afe­lől, ho­gyan hasz­nál­ták fel tu­laj­do­nu­kat. A va­gyon­kö­zös­ség jól ki­fe­jez­te egy­más irán­ti bi­zal­mu­kat, a kö­zöt­tük lévő mély egy­sé­get és össze­tar­to­zást. Ilyes­mit nem le­het ta­lál­ni a vi­lág­ban. Mi­vel új em­be­rek­ké vál­tak, nem ra­gasz­kod­tak már föl­di ja­va­ik­hoz. Leg­ér­té­ke­sebb kin­csü­ket a ro­mol­ha­tat­lan mennyei ja­vak je­len­tet­ték, ame­lyért éle­tü­ket is ad­ták. Ezért ma­gá­tól ér­te­tő­dő volt szá­muk­ra, hogy a mu­lan­dó föl­di ja­va­i­kat is oda­ad­ják Is­ten or­szá­gá­ért. Nem ar­ról volt szó, hogy min­de­nü­ket egy kö­zös pénz­tár­ba dob­ták, ha­nem ar­ról, hogy kész­ség­gel se­gí­tet­tek a szük­ség­ben le­vők­nek az­zal, ami­jük volt. Nem­csak az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2. ré­szé­ben van er­ről szó, ha­nem a 4. rész 32–37-ben is:

A hí­vők egész gyü­le­ke­ze­te pe­dig szí­vé­ben és lel­ké­ben egy volt. Sen­ki sem mon­dott va­gyo­ná­ból bár­mit is a ma­gá­é­nak, ha­nem min­de­nük kö­zös volt. Az apos­to­lok pe­dig nagy erő­vel tet­tek bi­zony­sá­got az Úr Jé­zus fel­tá­ma­dá­sá­ról, és nagy ke­gye­lem volt mind­nyá­ju­kon. Nem volt kö­zöt­tük egyet­len szű­köl­kö­dő sem, mert akik­nek föld­jük vagy há­zuk volt, el­ad­ták azo­kat, az el­adott ja­vak árát pe­dig el­hoz­ták, és le­tet­ték az apos­to­lok lába elé, az­után szét­osz­tot­ták min­den­ki­nek úgy, aho­gyan szük­sé­ge volt rá. Jó­zsef pél­dá­ul, aki­nek az apos­to­lok a Bar­na­bás mel­lék­ne­vet ad­ták, ami azt je­len­ti: Vi­gasz­ta­lás fia, egy cip­ru­si szár­ma­zá­sú lé­vi­ta, mi­vel föld­je volt, szin­tén el­ad­ta, el­hoz­ta a pénzt, és le­tet­te az apos­to­lok lába elé.

A mai úgy­ne­ve­zett egy­há­zak­ban, ame­lyek­ben a test­vér­sze­re­te­tet prog­ra­mok lá­to­ga­tá­sa, vagy val­lá­sos for­mák he­lyet­te­sí­tik, a va­gyon meg­osz­tá­sá­ra való kész­sé­get sem le­het meg­ta­lál­ni. Ezen sem az egy­ház­adó, amely­re sem­mi­fé­le bib­li­ai alap nin­csen, sem a kü­lön­bö­ző fe­le­ke­ze­tek­ben szo­ká­sos ti­zed nem vál­toz­tat. Va­ló­já­ban ez­zel az em­ber tu­laj­do­ná­nak csak egy tö­re­dé­két adja oda. A teo­ló­gu­sok lát­szat­ér­ve­ket ke­res­nek, ame­lyek­kel iga­zol­hat­ják, hogy mi­ért nincs ma­nap­ság va­gyon­kö­zös­ség. Sok egy­ház­tag szí­ve­sen el is fo­gad­ja eze­ket az ér­ve­ket, hi­szen szük­sé­gük van va­la­mi­re, ami­vel lep­lez­he­tik az anya­gi ja­va­ik­hoz kap­cso­ló­dó ön­zé­sü­ket. Így pél­dá­ul azt mond­ják, hogy a ke­resz­té­nyek ak­ko­ri­ban azért osz­tot­ták meg min­de­nü­ket, mert Jé­zus kö­ze­li vissza­jö­ve­te­lét vár­ták, és azt gon­dol­ták, mi­vel Jé­zus ha­ma­ro­san vissza­jön, úgy­sem lesz már so­ká­ig szük­sé­gük föl­di ja­va­ik­ra. Néha azt is mond­ják, hogy már nem dol­goz­tak, és ez­ál­tal a je­ru­zsá­le­mi gyü­le­ke­zet el­sze­gé­nye­dett. Ezért kel­lett ké­sőbb Pál­nak pénzt gyűj­te­nie, hogy a je­ru­zsá­le­mi hí­ve­ket meg­ment­se az őket fe­nye­ge­tő, ma­guk­nak oko­zott ál­lí­tó­la­gos éh­ha­lál­tól.

Ezek­ben az „ér­vek­ben” an­nak a sze­re­tet­nek a rossz­in­du­la­tú el­tor­zí­tá­sát lát­juk, ame­lyet Is­ten mun­kált a ke­resz­té­nyek kö­zött. Aki ilyen dol­go­kat ál­lít, an­nak tu­da­tá­ban kell len­nie, mi­vel is vá­dol­ja meg az apos­to­lo­kat. Azt mond­ja ez­zel, hogy eb­ben a pont­ban nem ve­zet­te őket Is­ten Szel­le­me, és a gyü­le­ke­ze­tet zsák­ut­cá­ba te­rel­ték. Köz­ve­tett mó­don Jé­zus böl­cses­sé­gét is meg­kér­dő­je­le­zi, aki épp eze­ket a fér­fi­a­kat vá­lasz­tot­ta ki arra, hogy ál­ta­luk épít­se fel egy­há­zát. Azt sem ve­szi fi­gye­lem­be, hogy Is­ten maga erő­sí­tet­te meg az apos­to­lok szel­le­mi te­kin­té­lyét az ál­ta­luk vég­hez­vitt cso­dá­kon ke­resz­tül. Szo­mo­rú lát­ni, hogy egye­sek, kü­lö­nö­sen teo­ló­gu­sok in­kább az apos­to­lok te­kin­té­lyét ás­sák alá, és Is­ten mun­kál­ko­dá­sát kér­dő­je­le­zik meg ahe­lyett, hogy a sa­ját éle­tü­ket vizs­gál­nák meg kri­ti­ku­san Is­ten előtt, aki lát­ja az em­be­rek szí­vét. A kö­vet­ke­zők­ben rész­le­te­seb­ben is ki­té­rünk az egyes „ér­vek­re”:

A Bib­li­á­ból nem le­het be­bi­zo­nyí­ta­ni, hogy az első ke­resz­té­nyek Jé­zus ko­rai vissza­jö­ve­te­lét vár­ták. Jé­zus rá­juk bíz­ta, hogy vi­gyék el az evan­gé­li­u­mot a föld vég­ső ha­tá­rá­ig.^[22] A ta­nít­vá­nyok bi­zo­nyá­ra nem él­tek ab­ban a hiú re­mény­ben, hogy ez né­hány év alatt be fog kö­vet­kez­ni. A Já­nos 21:18–19-ben azt ol­vas­suk, hogy Jé­zus meg­ígér­te Pé­ter­nek, ami­kor meg­öreg­szik, erő­sza­kos ha­lál­lal fog meg­hal­ni. Ez egy­ér­tel­mű uta­lás arra, hogy Pé­ter nem fog­ja meg­él­ni Jé­zus vissza­jö­ve­te­lét föl­di éle­te so­rán. A ke­resz­té­nyek biz­to­san min­den­kor ké­szen akar­tak áll­ni arra, hogy Jé­zus­sal ta­lál­koz­za­nak. Eb­ben a vá­ra­ko­zás­ban él­tek, füg­get­le­nül at­tól, mi­kor fog ez meg­tör­tén­ni. Jé­zus maga ta­ní­tot­ta őket (és min­ket mind­annyi­un­kat) arra, hogy le­gye­nek ébe­rek, mert az Em­ber­fia úgy fog el­jön­ni, mint éj­jel a tol­vaj.^[23]

Az el­adott föl­dek olyan föl­dek vol­tak, ame­lyek­re már nem volt szük­sé­gük. En­nek hát­te­ré­ben azt állt, hogy sok ke­gyes zsi­dó ab­ban a vá­ra­ko­zás­ban élt, mi­sze­rint a Mes­si­ás Je­ru­zsá­lem­ben fog meg­je­len­ni. Ezért töb­ben föl­de­ket vet­tek Je­ru­zsá­lem­ben és Je­ru­zsá­lem kör­nyé­kén, hogy ott te­met­kez­hes­se­nek el. Azt re­mél­ték, így a ha­lot­tak fel­tá­ma­dá­sa­kor, az utol­só na­pon, ami­kor a Mes­si­ás el­jön, mind­járt a kö­ze­lé­ben lesz­nek. Ami­kor azon­ban ke­resz­té­nyek­ké vál­tak, tud­ták, hogy Jé­zus, a Mes­si­ás már el­jött, ezért va­ló­szí­nű­leg ép­pen eze­ket a föl­de­ket ad­ták el a rá­szo­ru­lók ja­vá­ra. De to­vább­ra is há­za­ik­ban lak­tak és ott gyü­le­kez­tek össze, aho­gyan azt az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 2. ré­szé­ből idé­zett szö­veg­ben ol­vas­tuk.

Azt is fel­té­te­lez­het­jük, hogy a ke­resz­té­nyek Je­ru­zsá­lem­ben nem gon­dol­kod­tak más­képp a mun­ká­ról, mint Pál, aki a thessza­lo­ni­ka­i­ak­nak írt le­ve­lé­ben na­gyon vi­lá­gos, intő sza­vak­kal ír né­mely ren­det­le­nül élő test­vér­rel szem­ben:

Test­vé­re­im, a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus ne­vé­ben pa­ran­csol­juk nek­tek, hogy tart­sá­tok tá­vol ma­ga­to­kat min­den olyan test­vér­től, aki tét­le­nül és nem a sze­rint a ha­gyo­mány sze­rint él, ame­lyet tő­lünk vet­te­tek át. Mert ma­ga­tok is tud­já­tok, ho­gyan kell kö­vet­ne­tek min­ket; hi­szen mi nem tét­len­ked­tünk kö­zöt­te­tek, nem él­tünk sen­ki­nél in­gyen ke­nyé­ren, ha­nem fá­rad­ság­gal és ve­sződ­ség­gel dol­goz­tunk éj­jel és nap­pal, ne­hogy va­la­kit is meg­ter­hel­jünk kö­zü­le­tek. Nem azért, mint­ha nem vol­na meg a jo­gunk erre, ha­nem azért, hogy ön­ma­gun­kat ál­lít­suk elé­tek kö­ve­ten­dő pél­da­ként. Mert ak­kor is, ami­kor ná­la­tok vol­tunk, azt pa­ran­csol­tuk nek­tek: ha va­la­ki nem akar dol­goz­ni, ne is egyék. Mert hall­juk, hogy né­me­lyek tét­le­nül él­nek kö­zöt­te­tek, nem dol­goz­nak, ha­nem ha­szon­ta­lan dol­go­kat mű­vel­nek. Az ilye­nek­nek pe­dig meg­pa­ran­csol­juk, és a lel­kük­re köt­jük a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus­ban, hogy csend­ben dol­goz­va, a ma­guk ke­nye­rén él­je­nek. (2 Thessza­lo­ni­ka le­vél 3:6–12)

A ke­resz­té­nyek kö­zöt­ti va­gyon­kö­zös­ség nem je­len­ti azt, hogy má­sok ja­va­i­val élve az em­ber tét­len­ked­het. Min­den­ki­nek mun­ká­val kell gon­dos­kod­nia a meg­él­he­té­sé­ről, és sze­ré­nyen kell él­nie, hogy adni tud­jon azok­nak, akik szük­ség­ben van­nak.

A pa­lesz­ti­nai gyü­le­ke­zet szá­má­ra tör­tént gyűj­tés, amely­ről az Új­szö­vet­ség­ben ol­vas­ha­tunk,^[24] nem arra pél­da, hogy a va­gyon­kö­zös­ség nem mű­kö­dött, ha­nem in­kább arra, hogy mi­lyen ál­dá­sos volt az egész egy­ház­ra ki­ter­je­dő­en. A gyűj­tés oka egy ál­ta­lá­nos éh­ín­ség volt, amely­ről az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 11:27–30-ban ol­vas­ha­tunk:

Ezek­ben a na­pok­ban pró­fé­ták jöt­tek le Je­ru­zsá­lem­ből An­ti­ó­khi­ába. Elő­állt egyi­kük, név sze­rint Aga­bosz, és a Lé­lek ál­tal meg­jö­ven­döl­te, hogy nagy éh­ín­ség lesz az egész föl­dön. Ez be is kö­vet­ke­zett Kla­u­di­usz ide­jé­ben. A ta­nít­vá­nyok pe­dig va­la­mennyi­en el­ha­tá­roz­ták, hogy asze­rint, amint ki­nek-ki­nek mód­já­ban áll, va­la­mi se­gít­sé­get kül­de­nek a Jú­de­á­ban lakó test­vé­rek­nek. Ezt meg is tet­ték, és el­küld­ték Bar­na­bás­sal és Saullal a gyü­le­ke­zet elöl­já­ró­i­hoz.

Az éh­ín­ség bi­zo­nyá­ra kü­lön­bö­ző mér­ték­ben érin­tet­te a Ró­mai Bi­ro­da­lom te­rü­le­te­it. A zsi­dók ele­ve sze­gé­nyeb­bek vol­tak, mi­vel kü­lön­fé­le adó­kat és vá­mo­kat kel­lett fi­zet­ni­ük: ti­ze­det a pa­pok és a temp­lo­mi szol­gá­lat szá­má­ra, temp­lom­adót a temp­lom hely­re­ál­lí­tá­sá­ra, fej­adót a csá­szár szá­má­ra, va­la­mint vá­mo­kat a vám­sze­dők­nek. Eb­ben a hely­zet­ben az anya­gi­lag jobb kö­rül­mé­nyek kö­zött élő ke­resz­té­nyek­nek ma­gá­tól ér­te­tő­dő volt, hogy se­gít­se­nek az el­sze­gé­nye­dett Pa­lesz­ti­ná­ban élő test­vé­re­ik­nek, aki­ket az éh­ín­ség ko­mo­lyab­ban érin­tett. Pál eb­ben az össze­füg­gés­ben ír a ma­ce­dó­ni­a­i­ak­ról a 2 Ko­rin­thus le­vél 8:3–4‑ben:

Ta­nús­ko­dom ar­ról, hogy ere­jük sze­rint, sőt ere­jü­kön fe­lül is ön­ként ada­koz­tak, és erő­sen sür­get­ve kér­ték tő­lünk, hogy a szen­tek irán­ti szol­gá­lat­ban ada­ko­zás­sal részt ve­hes­se­nek.

Ez­zel a bá­to­rí­tás­sal foly­tat­ja a ko­rin­thu­si­ak szá­má­ra:

Nem pa­rancs­ként mon­dom, ha­nem azért, hogy má­sok buz­gó­sá­ga ál­tal a ben­ne­tek levő sze­re­tet va­ló­di­sá­gát is ki­pró­bál­jam. Mert is­me­ri­tek a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus ke­gyel­mét; hogy gaz­dag lé­té­re sze­génnyé lett ér­te­tek, hogy ti az ő sze­gény­sé­ge ál­tal meg­gaz­da­god­ja­tok. Ta­ná­csot is adok eb­ben az ügy­ben, mert ez hasz­nos nek­tek, akik nem csak a cse­lek­vést, ha­nem elő­ző­leg az aka­rást is el­kezd­té­tek ta­valy óta. Most pe­dig a cse­lek­vést is vé­gez­zé­tek el, hogy ami­lyen az aka­rás kész­sé­ge, olyan le­gyen a vég­hez­vi­tel is, asze­rint, ami­tek van! Mert ha meg­van a kész­ség, az asze­rint ked­ves, ami­je ki­nek-ki­nek van, nem asze­rint, ami­je nincs. Ugyan­is azért, hogy má­sok­nak könnyebb­sé­gük le­gyen, nek­tek ne le­gyen nyo­mo­rú­sá­go­tok. El­len­ben az egyen­lő­ség­nek meg­fe­le­lő­en a mos­ta­ni idő­ben a ti fö­lös­le­ge­tek pó­tol­ja azok hi­á­nyát, hogy más­kor azok fö­lös­le­ge is pó­tol­ja majd a ti hi­á­nyo­to­kat, hogy így egyen­lő­ség le­gyen; amint meg van írva: „Aki so­kat sze­dett, an­nak nem lett több­je, és aki ke­ve­set, an­nak nem lett ke­ve­sebb­je.” (2 Ko­rin­thus le­vél 8:8–15)

A pénz­gyűj­tés nem úgy tör­tént, hogy az­ál­tal má­sok ke­rül­tek ne­héz hely­zet­be. Cél­ja az volt, hogy min­den­ki­nek meg­le­gyen, ami­re szük­sé­ge van az élet­hez. Ezt a ja­vak meg­osz­tá­sá­ra való kész­sé­get Pál Jé­zus lel­kü­le­té­vel tá­maszt­ja alá, aki „sze­génnyé” lett, hogy sze­gény­sé­ge ál­tal má­sok meg­gaz­da­god­ja­nak, és nem kö­ze­li vissza­jö­ve­te­lé­nek a vá­rá­sá­val. Pál ezt sze­re­te­tük va­ló­di­sá­gá­nak bi­zo­nyí­té­ka­ként lát­ja, hi­szen a ke­resz­té­nyek­nek nem sza­vak­kal, ha­nem cse­le­ke­det­tel és va­ló­sá­go­san kell egy­mást sze­ret­ni­ük:

Ab­ból is­mer­jük a sze­re­te­tet, hogy ő az éle­tet adta ér­tünk; ezért mi is tar­to­zunk az­zal, hogy éle­tün­ket ad­juk test­vé­re­in­kért. Aki pe­dig vi­lá­gi ja­vak­kal ren­del­ke­zik, de el­né­zi, hogy a test­vé­re szük­sé­get szen­ved, és be­zár­ja előt­te a szí­vét, ab­ban ho­gyan le­het­ne az Is­ten sze­re­te­te? Gyer­me­ke­im, ne szó­val sze­res­sünk, ne is nyelv­vel, ha­nem cse­le­ke­det­tel és va­ló­sá­go­san. (1 Já­nos le­vél 3:16–18)

A Zsi­dó le­vél 13:16-ban egy to­váb­bi buz­dí­tást ta­lá­lunk a va­gyon meg­osz­tá­sá­ra:

A jó­té­kony­ság­ról és az ada­ko­zás­ról^[25] pe­dig el ne fe­led­kez­ze­tek, mert ilyen ál­do­za­tok­ban gyö­nyör­kö­dik az Is­ten.

Itt is lát­juk, hogy az egyé­ni ja­va­kat nem azért osz­tot­ták meg a rá­szo­ru­lók­kal, mert Jé­zus kö­ze­li vissza­jö­ve­te­lét vár­ták, ha­nem azért, mert ez Is­ten­nek tet­sző ál­do­zat.

6.1 A ti­zed­ről

Rö­vi­den a ti­zed kér­dé­sé­ről: mint már em­lí­tet­tük, ez a gya­kor­lat igen el­ter­jedt a kü­lön­bö­ző fe­le­ke­ze­tek­ben, és va­ló­szí­nű­leg so­kan azt gon­dol­ják, hogy bib­li­kus az, amit tesz­nek. Va­ló­ban ol­vas­ha­tunk a Bib­li­á­ban a ti­zed­ről, de nem úgy, mint ke­resz­tény gya­kor­lat­ról. Az Ószö­vet­ség­ben a ti­zed be­szol­gál­ta­tá­sá­nak az volt a cél­ja, hogy le­he­tő­vé te­gye a pa­pok és a lé­vi­ták szol­gá­la­tát, és anya­gi­lag tá­mo­gas­sa a temp­lo­mi ál­do­zást.^[26] Rész­ben olyan adó­kat is je­len­tett, ame­lye­ket a ki­rá­lyok­nak kel­lett be­szol­gál­tat­ni.^[27] Az Új­szö­vet­ség­ben azon­ban se­hol sem ta­lá­lunk uta­lást arra, hogy a ke­resz­té­nyek kö­zött ez gya­kor­lat lett vol­na. Ehe­lyett azt ta­lál­juk, hogy min­dent meg­osz­tot­tak egy­más­sal. Ez egye­zik az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 4:32-beli le­írás­sal is, ahol azt ol­vas­suk, hogy a hí­vők szí­vük­ben és lel­kük­ben egyek vol­tak. Ez a mély bi­za­lom, amit gyak­ran még csa­lá­dok­ban sem le­het meg­ta­lál­ni, a va­gyon­ra is ki­ter­jedt. Azért volt ez le­het­sé­ges kö­zöt­tük, mert is­mer­ték egy­más éle­tét. Tud­ták, hogy min­den test­vér őszin­tén ke­re­si Is­ten aka­ra­tát, ezért pén­zü­ket vagy egyéb ja­va­i­kat is a má­sik­ra bíz­hat­ják, mert Is­ten aka­ra­ta sze­rint fog­ja azo­kat fel­hasz­nál­ni.

7 Bá­rá­nyok a far­ka­sok kö­zött

A kez­de­ti lel­ke­se­dés után, amellyel a je­ru­zsá­le­mi nép a ke­resz­té­nyek­hez vi­szo­nyult, ha­ma­ro­san be­tel­je­sed­tek Jé­zus sza­vai:

Íme, én el­kül­de­lek ti­te­ket, mint ju­ho­kat a far­ka­sok közé: le­gye­tek te­hát oko­sak, mint a kí­gyók, és sze­lí­dek, mint a ga­lam­bok. Óva­kod­ja­tok az em­be­rek­től, mert át­ad­nak a tör­vény­szé­kek­nek, és meg­kor­bá­csol­nak zsi­na­gó­gá­ik­ban, sőt hely­tar­tók és ki­rá­lyok elé hur­col­nak én­mi­at­tam, ta­nú­bi­zony­sá­gul ne­kik és a po­gá­nyok­nak. Ami­kor azon­ban át­ad­nak ti­te­ket, ne ag­gód­ja­tok ami­att, hogy mi­kép­pen vagy mit mond­ja­tok, mert meg­ada­tik nek­tek ab­ban az órá­ban, hogy mit mond­ja­tok. Mert nem ti vagy­tok, akik be­szél­tek, ha­nem Atyá­tok Lel­ke szól ál­ta­la­tok. Ak­kor majd test­vér a test­vé­rét, apa a gyer­me­két adja ha­lál­ra, gyer­me­kek tá­mad­nak szü­le­ik el­len, és meg­öle­tik őket, és min­den­ki gyű­löl majd ti­te­ket az én ne­ve­mért, de aki mind­vé­gig ki­tart, az üd­vö­zül. (Máté 10:16–22)

A zsi­dók val­lá­si ve­ze­tői kez­det­től fog­va meg­pró­bál­ták meg­aka­dá­lyoz­ni en­nek az új irány­zat­nak^[28] a ter­je­dé­sét. Fél­tet­ték a nép­re gya­ko­rolt be­fo­lyá­su­kat, az em­be­rek előt­ti di­cső­sé­gü­ket, és nem akar­ták hal­la­ni az igaz­sá­got éle­tük­re vo­nat­ko­zó­an.^[29] Ezért meg­til­tot­ták az apos­to­lok­nak, hogy be­szél­je­nek, meg­kor­bá­csol­tat­ták és be­bör­tö­nöz­ték őket.^[30] A ta­nít­vá­nyok azon­ban „nem hagy­tak fel a na­pon­kén­ti ta­ní­tás­sal, és hir­det­ték a Krisz­tus Jé­zust a temp­lom­ban és há­zan­ként” (Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei 5:42). Ami­kor Ist­ván szem­be­sí­tet­te a nagy­ta­nács tag­ja­it vét­kük­kel, hogy meg­gyil­kol­ták Is­ten igaz szol­gá­ját, és mu­tat­ta ne­kik, mi­lyen mér­ték­ben el­len­áll­nak Is­ten­nek, ők rá­ro­han­va ha­lál­ra kö­vez­ték. Ez­zel ő volt az első, aki kö­vet­te Urát a vér­ta­nú­ha­lál­ban^[31]. A Pál­ról szó­ló tu­dó­sí­tá­sok­ból is tud­juk, hogy misszi­ós te­vé­keny­sé­gé­ért ül­dö­zést kel­lett szen­ved­nie gyak­ran a zsi­dók, de a po­gá­nyok ré­szé­ről is^[32].

A ke­resz­té­nyek nem al­kal­maz­kod­tak a kor szel­le­mé­hez.^[33] Is­ten há­zané­pé­nek ré­sze­se­i­ként^[34] el­kö­te­lez­ték ma­gu­kat az evan­gé­li­um igaz­sá­ga mel­lett, és ra­gasz­kod­tak ah­hoz an­nak el­le­né­re, hogy so­kan, akik nem akar­ták el­fo­gad­ni meg­té­rés­re való fel­hí­vá­su­kat, szem­be­száll­tak ve­lük. Éle­tük­kel mu­tat­ni akar­ták, mi Is­ten aka­ra­ta min­den em­ber szá­má­ra. Pál bá­to­rí­tot­ta őket, hogy ra­gyog­ja­nak, mint csil­la­gok a pa­ráz­na és el­fa­jult nem­ze­dék kö­zött.^[35] Így lát­ták a vi­lá­got, és tud­ták, hogy a vi­lág­gal való ba­rát­ság el­len­sé­ges­ke­dést je­lent Is­ten­nel.^[36] Te­hát ér­té­ke­ik és cse­le­ke­de­te­ik tel­je­sen má­sok vol­tak, mint a kö­rü­löt­tük élő töb­bi em­be­ré, akik sa­ját aka­ra­tuk és kí­ván­sá­ga­ik sze­rint akar­tak élni. Aki­nek ez nem volt bi­zony­ság Is­ten mun­kál­ko­dá­sá­ról, azok meg­ke­mé­nyí­tet­ték szí­vü­ket, és ez so­kak­nál oda ve­ze­tett, hogy el­uta­sí­tot­ták az evan­gé­li­u­mot, és erő­sza­ko­san fel­lép­tek an­nak hir­de­tő­i­vel szem­ben.^[37]

A 2. és 3. szá­zad­ban a Jé­zus­ban hí­vők még kí­vül­ál­lók­nak szá­mí­tot­tak a tár­sa­da­lom­ban. El­ha­tá­ro­lód­tak a vi­lá­gi él­ve­ze­tek­től, ame­lyek­ben a leg­több em­ber örö­mét ke­res­te. Nem vet­tek részt a nyil­vá­nos ün­nep­sé­ge­ken és já­té­ko­kon, val­lá­sos szer­tar­tá­so­kon és in­tet­ték az em­be­re­ket, hogy bán­ják meg bű­nös éle­tü­ket. Ez a tár­sa­da­lom el­len­szen­vét von­ta maga után. Ré­misz­tő szó­be­szé­de­ket ter­jesz­tet­tek ró­luk, és az ál­la­mi ül­dö­zé­sek ide­jén so­ka­kat el­ítél­tek anél­kül, hogy bár­mi­lyen bűnt rá­juk tud­tak vol­na bi­zo­nyí­ta­ni. Né­hány idé­zet ko­rai ke­resz­tény írók­tól pon­to­sabb be­te­kin­tést ad az ak­ko­ri hely­zet­be.

8 Mit je­lent szá­munk­ra mind­ez?

Az, aho­gyan az első ke­resz­té­nyek él­tek, nem egy ma­guk szá­má­ra ki­ala­kí­tott élet­for­ma volt. Min­den­nap­ja­i­kat, sza­bad­ide­jü­ket, adott­sá­ga­i­kat és ké­pes­sé­ge­i­ket, örö­mü­ket, szo­mo­rú­sá­gu­kat, pén­zü­ket és ja­va­i­kat, min­dent, ami az élet­hez tar­to­zik, meg­osz­tot­tak egy­más­sal és oda­ad­tak egy­má­sért. Min­den le­het­sé­ges mó­don se­gí­te­ni akar­ták egy­mást ab­ban, hogy ki­tart­sa­nak az Is­ten irán­ti hű­ség­ben. Így akar­ták Jé­zust oda­adá­sá­ban ta­nít­vá­nya­i­ként kö­vet­ni, aho­gyan azt Já­nos apos­tol is ki­fe­je­zi:

Ab­ból is­mer­jük a sze­re­te­tet, hogy ő az éle­tet adta ér­tünk; ezért mi is tar­to­zunk az­zal, hogy éle­tün­ket ad­juk test­vé­re­in­kért. (1 Já­nos le­vél 3:16)

Az egy­más irán­ti sze­re­tet, aho­gyan az test­vé­rek kö­zött ter­mé­sze­tes, az Is­ten irán­ti sze­re­te­tük ki­fe­je­zé­se volt. Já­nos vi­lá­go­san és egy­sze­rű­en ezt írja er­ről:

Mi te­hát azért sze­re­tünk, mert ő előbb sze­re­tett min­ket. Ha va­la­ki azt mond­ja: „Sze­re­tem Is­tent”, a test­vé­rét vi­szont gyű­lö­li^[38], az ha­zug, mert aki nem sze­re­ti a test­vé­rét, akit lát, nem sze­ret­he­ti Is­tent, akit nem lát. Azt a pa­ran­cso­la­tot is kap­tuk tőle, hogy aki sze­re­ti Is­tent, sze­res­se a test­vé­rét is. (1 Já­nos le­vél 4:19–21)

Ez ma is épp­úgy ér­vé­nyes min­den­ki­re, aki Jé­zust akar­ja kö­vet­ni, vagy­is ke­resz­tény akar len­ni. Ko­moly kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár, ha va­la­ki az­zal csap­ja be ma­gát, hogy a ke­resz­tény élet csu­pán egy „én és Is­ten” kap­cso­lat, amely­hez al­kal­man­ként hoz­zá­tar­to­zik bi­zo­nyos ren­dez­vé­nyek lá­to­ga­tá­sa. Krisz­tus meny­asszo­nya az egy­ház, nem pe­dig az egyes ke­resz­tény.^[39] A Bib­lia az egy­há­zat Krisz­tus tes­té­nek ne­ve­zi, amely­nek ő a feje. Ál­ta­la kell a ta­gok­nak egy­más­sal össze­kap­cso­lód­ni­uk, és ő ve­ze­ti a ta­go­kat Is­ten­nek való kö­zös szol­gá­la­tuk­ban.^[40] Azt, hogy mi­lyen­nek akar­ta Jé­zus az egy­há­zat, pon­to­sab­ban meg­tud­ha­tod web­ol­da­lunk egyéb írá­sa­i­ból, pél­dá­ul Az Új­szö­vet­ség egy­há­za című írás­ból.

Éle­tünk min­den te­rü­le­tén sze­ret­nénk az első ke­resz­té­nyek pél­dá­ját kö­vet­ni, és arra hí­vunk, hogy ve­lünk együtt te is ezt tedd. Kü­lön­bö­ző vá­ro­sok­ban, kü­lön­fé­le he­lye­ken gyű­lünk össze. Szí­ve­sen te­szünk meg na­gyobb tá­vol­sá­go­kat is, hogy kap­cso­lat­ba ke­rül­hes­sünk olya­nok­kal, akik vágy­nak arra, hogy ko­mo­lyan kö­ves­sék Jé­zust. Nem­csak Jé­zus sza­va­i­ból,^[41] ha­nem sa­ját ta­pasz­ta­la­tunk­ból is tud­juk, hogy nincs sok ilyen em­ber. Min­dig is így volt ez az em­be­ri­ség tör­té­nel­me so­rán, hogy a leg­töb­ben nem akar­tak Is­ten út­ja­in jár­ni.

Aho­gyan az első ke­resz­té­nyek, úgy mi is ta­pasz­ta­lunk sok el­uta­sí­tást és rá­gal­mat, és ta­lál­ko­zunk olyan em­be­rek­kel, akik aka­dá­lyo­kat akar­nak elénk gör­dí­te­ni. Mi­vel ők ma­guk nem ké­szek arra, hogy éle­tü­ket alá­ren­del­jék Is­ten­nek és az Ő igé­jé­nek, meg­pró­bál­ják a mi Is­ten irán­ti sze­re­te­tün­ket és en­ge­del­mes­sé­gün­ket tör­vény­ke­zés­nek vagy túl­zás­nak bé­lye­gez­ni. Sze­ret­nénk min­den­kit – aki nem hagy­ja, hogy elő­íté­le­tek ve­zes­sék vagy vissza­ri­asszák, ha­nem sze­ret­ne sa­ját maga meg­győ­ződ­ni az igaz­ság­ról – arra hív­ni, hogy is­mer­je meg az éle­tün­ket, és al­kos­son maga íté­le­tet az új­szö­vet­sé­gi írá­sok alap­ján.

Kö­zös éle­tünk­kel sze­ret­nénk bi­zony­sá­got ten­ni Is­ten sze­re­te­té­ről és meg­vál­toz­ta­tó ere­jé­ről, és sze­ret­nénk min­den­kit arra buz­dí­ta­ni, hogy ne le­gyen ki­csiny­hi­tű és ne ké­tel­ked­jen ab­ban, lehet‑e még ma így élni. Ta­pasz­tal­juk, mennyi­re ál­dá­sos és szük­sé­ges is ez a kö­zös­ség­ben való élet ah­hoz, hogy a va­ló­di eré­nyek­ben nö­ve­ked­hes­sünk: alá­zat­ban és ön­zet­len­ség­ben, ön­meg­ta­ga­dás­ban és oda­adás­ra való kész­ség­ben, sze­líd­ség­ben és tü­re­lem­ben, ab­ban, hogy egy­mást ön­ma­gunk­nál több­re ér­té­kel­jük, hogy le­mond­junk sa­ját elő­nye­ink­ről és em­ber­tár­sa­ink szá­má­ra a leg­job­bat ke­res­sük. Nem­csak azt ta­pasz­tal­juk meg, hogy Jé­zus ho­gyan tud ké­pes­sé ten­ni ben­nün­ket mind­er­re, ha­nem azt is, hogy oda­adá­sát és sze­re­te­tét – amellyel irán­tunk volt és van – ez­ál­tal mé­lyeb­ben meg­ért­het­jük, és mind­ez gya­ra­pít­ja di­csé­re­tün­ket és irán­ta való há­lán­kat.

Sze­ret­te­im, sze­res­sük egy­mást; mert a sze­re­tet Is­ten­től van, és aki sze­ret, az Is­ten­től szü­le­tett, és is­me­ri Is­tent; aki pe­dig nem sze­ret, az nem is­mer­te meg az Is­tent; mert Is­ten sze­re­tet. Ab­ban nyil­vá­nul meg Is­ten hoz­zánk való sze­re­te­te, hogy egy­szü­lött Fiát küld­te el Is­ten a vi­lág­ba, hogy él­jünk őál­ta­la. Ez a sze­re­tet, és nem az, ahogy mi sze­ret­jük Is­tent, ha­nem az, hogy ő sze­re­tett min­ket, és el­küld­te a Fiát en­gesz­te­lő ál­do­za­tul bű­ne­in­kért. Sze­ret­te­im, ha így sze­re­tett min­ket Is­ten, ak­kor mi is tar­to­zunk az­zal, hogy sze­res­sük egy­mást. Is­tel­át­ta: ha sze­ret­jük egy­mást, Is­ten la­kik ben­nünk, és az ő sze­re­te­te lett tel­jes­sé ben­nünk. (1 Já­nos le­vél 4:7–12)