Hit és cse­le­ke­de­tek

Mit je­lent, hogy ki­zá­ró­lag ke­gye­lem­ből van üd­vös­sé­günk hit ál­tal? El­len­tét van a hit és cse­le­ke­de­tek kö­zött? – Hit­ről nem le­het be­szél­ni cse­le­ke­de­tek nél­kül.

1 A ke­gyel­met nem ér­de­mel­het­jük ki

„Hi­szen ke­gye­lem­ből van üd­vös­sé­ge­tek a hit ál­tal, és ez nem tő­le­tek van: Is­ten aján­dé­ka ez; nem cse­le­ke­de­te­kért, hogy sen­ki se di­cse­ked­jék.” – írja Pál az Efe­zu­si­ak­hoz írt le­ve­lé­ben (Efe­zus le­vél 2:8–9) rá­mu­tat­va arra, hogy egy ke­resz­tény ki­zá­ró­lag Is­ten ke­gyel­mé­nek kö­szön­he­ti, hogy örök éle­te van, hi­szen maga a sa­ját cse­le­ke­de­te­i­vel azt nem ér­de­mel­he­ti ki. Is­ten az Ő ir­gal­má­ból és em­be­rek irán­ti sze­re­te­té­ből küld­te el Fiát a Föld­re, hogy ál­ta­la meg­vált­sa az em­be­ri­sé­get bű­ne­i­ből.

Az Efe­zus le­vél 2:1–2-ben Pál azt mond­ja, hogy a ke­resz­té­nyek meg­té­ré­sük előtt ha­lot­tak vol­tak bű­ne­ik­ben, a vi­lág élet­mód­ja sze­rint él­tek tes­tük kí­ván­sá­ga­it kö­vet­ve. Is­ten volt az, aki élet­re kel­tet­te őket, hogy el­hagy­ják a bű­ne­i­ket és szent­ség­ben él­je­nek.

Mon­dom te­hát, és ta­nú­sí­tom az Úr ne­vé­ben, hogy töb­bé nem él­het­tek úgy, aho­gyan a po­gá­nyok él­nek hi­á­ba­va­ló gon­dol­ko­zá­suk sze­rint. Ves­sé­tek le a régi élet sze­rint való óem­bert, aki csa­lárd és go­nosz kí­ván­sá­gok sze­rint meg­rom­lott, újul­ja­tok meg lel­ke­tek­ben és el­mé­tek­ben, ölt­sé­tek fel az új em­bert, aki Is­ten tet­szé­se sze­rint va­ló­sá­gos igaz­ság­ban és szent­ség­ben te­rem­te­tett. (Efe­zus le­vél 4:17.22–23)

Kér­lek te­hát ti­te­ket én, aki fo­goly va­gyok az Úrért: él­je­tek mél­tón ah­hoz az el­hi­va­tás­hoz, amellyel el­hi­vat­ta­tok […] (Efe­zus le­vél 4:1)

Az Efe­zu­si le­vél fent idé­zett gon­do­la­ta­i­ból – de az Új­szö­vet­ség sok más ré­szé­ből is – vi­lá­gos, hogy Is­ten úgy vál­tot­ta meg az em­be­ri­sé­get, hogy el­küld­te Jé­zust, aki hir­det­te Is­ten meg­bo­csá­tá­sát, és a bű­nök­ből való meg­té­rés­re, Is­ten­nel való kap­cso­lat­ra, öröm­te­li, bő­völ­kö­dő élet­re hív­ta az em­be­re­ket (Já­nos 10:10).

2 Szent élet mint a ke­gye­lem gyü­möl­cse

Is­ten­től a bűn vá­laszt el, ahogy Ézsa­i­ás pró­fé­tá­nál is ol­vas­suk:

Nem az Úr keze rö­vid ah­hoz, hogy meg­se­gít­sen, nem az ő füle sü­ket ah­hoz, hogy meg­hall­gas­son, ha­nem a ti bű­ne­i­tek vá­lasz­tot­tak el ti­te­ket Is­te­ne­tek­től […] (Ézsa­i­ás 59:1–2)

Ezért Jé­zus a bűn el­le­ni kö­vet­ke­ze­tes harc­ra hív­ja fel azo­kat, akik Is­ten­nel akar­nak élni. Hi­szen azért kap­juk a ke­gyel­met és a bűn­bo­csá­na­tot Is­ten­től, hogy töb­bé ne akar­junk a bűn­ben élni:

Én sem ítél­lek el té­ged, menj el, és mos­tan­tól fog­va töb­bé ne vét­kezz. (Já­nos 8:11)

Pál apos­tol is ezt erő­sí­ti meg:

[…] aho­gyan te­hát át­ad­tá­tok ma­ga­to­kat a tisz­tá­ta­lan­ság­nak és a tör­vény­te­len­ség­nek a tör­vény­te­len­ség szol­gá­la­tá­ra, úgy most ad­já­tok át tag­ja­i­to­kat az igaz­ság szol­gá­la­tá­ra, hogy szen­tek le­gye­tek. (Róma le­vél 6:19)

Vele együtt mun­kál­kod­va in­tünk is ti­te­ket; úgy él­je­tek, mint akik nem hi­á­ba kap­ták az Is­ten ke­gyel­mét. (2 Ko­rin­thus le­vél 6:1)

Mert meg­je­lent az Is­ten üd­vö­zí­tő ke­gyel­me min­den em­ber­nek, és arra ne­vel min­ket, hogy meg­ta­gad­va a hi­tet­len­sé­get és a vi­lá­gi kí­ván­sá­go­kat, jó­za­nul, igaz­sá­go­san, és ke­gye­sen él­jünk a vi­lág­ban […] (Ti­tusz le­vél 2:12)

Ezen kí­vül sok más új­szö­vet­sé­gi in­tést és bá­to­rí­tást le­het­ne idéz­ni, ame­lyek azt mu­tat­ják, hogy Is­ten arra adja a ke­gyel­met, hogy szent éle­tet él­jünk. Aki nem él így, hi­á­ba­va­ló­vá te­szi Is­ten ke­gyel­mét – és nem csak a maga szá­má­ra: más em­be­rek szá­má­ra is ha­mis bi­zony­ság lesz, hi­szen éle­té­vel nem ta­nú­sít­ja Is­ten bűn­től meg­tisz­tí­tó ere­jét, éle­tet át­for­má­ló ha­tal­mát:

Úgy ra­gyog­jon a ti vi­lá­gos­sá­go­tok az em­be­rek előtt, hogy lás­sák jó cse­le­ke­de­te­i­te­ket, és di­cső­ít­sék a ti mennyei Atyá­to­kat. (Máté 5:16)

Hely­te­len te­hát az a Lu­ther ál­tal is val­lott né­zet, mely sze­rint a ke­resz­tény élet ki­fe­lé lát­ha­tat­lan.^[1]

3 Törvényeskedés‑e a szent élet hang­sú­lyo­zá­sa?

A fen­ti­ek alap­ján a ke­resz­tény élet gyü­möl­cse­i­nek és a szent élet­cse­le­ke­de­te­i­nek hang­sú­lyo­zá­sa nem ne­vez­he­tő tör­vé­nyes­ke­dés­nek. Ami­kor Jé­zus a Já­nos evan­gé­li­u­má­ban ma­gá­ról mint sző­lő­tő­ről és a ta­nít­vá­nya­i­ról mint sző­lő­vesszők­ről be­szél (Já­nos 15:1–5), rá­mu­tat arra, hogy a gyü­mölcs­ter­més nem em­be­ri eről­kö­dés ered­mé­nye, ha­nem olyan szent­sé­gért való harc, amely­re az Ő meg­vál­tá­sa ál­tal, az Is­ten­nel való kap­cso­lat­ból és a Szent Szel­lem ere­jé­ből me­rít­ve ké­pes a ke­resz­tény.

„Ugyan­úgy a hit is, ha cse­le­ke­de­tei nin­cse­nek ha­lott ön­ma­gá­ban” – mond­ja Ja­kab (Ja­kab le­vél 2:17), és gon­do­la­tai nin­cse­nek el­lent­mon­dás­ban  a  Róma le­vél ta­ní­tá­sá­val (Róma le­vél 4), hi­szen ab­ban Pál az ószö­vet­sé­gi tör­vény cse­le­ke­de­te­it ál­lít­ja szem­be a ke­gye­lem­mel és a hit­tel, míg Ja­kab ar­ról be­szél, hogy az Is­ten lé­té­be ve­tett hit cse­le­ke­de­tek nél­kül sem­mit sem ér. Pál azok el­len ír, akik még min­dig az ószö­vet­sé­gi tör­vény meg­tar­tá­sa ál­tal akar­nak meg­iga­zul­ni, Ja­kab azok el­len, akik csu­pán sza­va­ik­kal tud­nak bi­zony­sá­got ten­ni hi­tük­ről, de éle­tük­ben nem har­col­nak a szent­sé­gért, nem lát­szik meg, hogy ők Jé­zus kö­ve­tői.

4 A hit nem el­mé­let, ha­nem en­ge­del­mes­ség

Aho­gyan a hit Is­ten­ben nem je­lent­he­ti  csu­pán  az  Ő  lé­te­zé­sé­nek, tu­laj­don­sá­ga­i­nak el­is­me­ré­sét, tu­do­má­sul vé­te­lét (Ja­kab le­vél 2:19), úgy a Jé­zus Krisz­tus­ban való hit sem me­rül ki Jé­zus tör­té­nel­mi vol­tá­nak és tet­te­i­nek (ha­lá­lá­nak és fel­tá­ma­dá­sá­nak) el­fo­ga­dá­sá­ban: :

Aki hisz a Fi­ú­ban, an­nak örök éle­te van, aki pe­dig nem en­ge­del­mes­ke­dik a Fi­ú­nak, nem lát majd éle­tet, ha­nem az Is­ten ha­rag­ja ma­rad raj­ta. (Já­nos 3:36)

Jé­zus a hi­tet azo­no­sít­ja az en­ge­del­mes­ség­gel. Fon­tos ki­emel­ni, hogy ő en­ge­del­mes­ség­ről, és nem csu­pán né­hány pont­ban meg­ja­vult élet­ről be­szél (pl.: ká­ros szen­ve­dé­lyek, vi­lá­gi tör­vé­nyek ál­tal is el­ítélt bű­nök fel­adá­sa, ked­ves­ség, hu­má­nus vagy val­lá­sos cse­le­ke­de­tek gya­kor­lá­sa stb.).

Jé­zus az em­be­re­ket az ő kö­ve­té­sé­re hív­ja fel úgy, mint a gaz­dag if­jút is, aki sa­ját meg­íté­lé­se sze­rint sok te­kin­tet­ben Is­ten­nek tet­sző éle­tet élt, de nem volt kész arra, hogy Is­ten­nek adja éle­té­ben az első he­lyet, és kö­ves­se Jé­zust (Máté 19:16–26). Já­nos meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban:

Aki azt mond­ja, hogy őben­ne van, an­nak ma­gá­nak is úgy kell él­nie, aho­gyan ő élt. (1 Já­nos le­vél 2:6)

Jé­zus tel­je­sen oda­szen­tel­te az éle­tét azo­kért, akik­nek se­gít­sé­gé­re volt szük­sé­gük. Azért élt, hogy ki­nyil­vá­nít­sa Is­ten sze­re­te­tét, és Is­ten­hez ve­zes­se őket. Ugyan­er­re hív­ja azo­kat is, akik kö­vet­ni akar­ják őt:

Új pa­ran­cso­la­tot adok nek­tek, hogy sze­res­sé­tek egy­mást: aho­gyan én sze­ret­te­lek ti­te­ket, ti is úgy sze­res­sé­tek egy­mást. Ar­ról fog­ja meg­tud­ni min­den­ki, hogy az én ta­nít­vá­nya­im vagy­tok, ha sze­re­ti­tek egy­mást. (Já­nos 13:34–35)

5 Az őszin­te harc a meg­szen­te­lő­dé­sért

Ke­resz­tény­ként arra kell tö­re­ked­nünk, hogy mi­nél tö­ké­le­te­seb­ben meg­va­ló­sít­suk azt, ami­re Jé­zus el­hí­vott min­ket. Nem bűn­te­len, tö­ké­le­tes élet­ről van szó, ha­nem tö­rek­vés­ről. Ez azon­ban nem erőt­len pró­bál­ko­zást je­lent, ha­nem olyan har­cot, ami­lyen­ről Pál be­szél a Ko­rin­thu­si­ak­hoz írt első le­ve­lé­ben:

Nem tudjátok‑e, hogy akik ver­seny­pá­lyán fut­nak, mind­nyá­jan fut­nak ugyan, de csak egy nye­ri el a ver­seny­dí­jat? Úgy fus­sa­tok, hogy el­nyer­jé­tek […] Én te­hát úgy fu­tok, mint aki előtt nem bi­zony­ta­lan a cél, úgy ök­lö­zök, mint aki nem a le­ve­gő­be vág […] (1 Ko­rin­thus le­vél 9:24.26)

Nem men­te­ge­tőz­he­tünk az em­ber gyar­ló vol­tá­val, hi­szen ez­zel Jé­zus is tisz­tá­ban volt (Zsi­dó le­vél 12:1–4), még­is el­mond­ta, hogy mit vár a kö­ve­tő­i­től:

Ha va­la­ki én utá­nam akar jön­ni, ta­gad­ja meg ma­gát, ve­gye fel a ke­reszt­jét, és kö­ves­sen en­gem. (Máté 16:24)

Nem vál­hat tar­tós ál­la­pot­tá az, hogy vét­ke­zünk, ha­nem, ha el is es­tünk, Is­ten meg­bo­csá­tá­sá­ból erőt me­rít­ve újra fel kell áll­nunk (1 Já­nos le­vél 2:1), és har­col­nunk kell a bűn el­len mind­vé­gig (Zsi­dó le­vél 12:1–4).

6 A cse­le­ke­de­tek sze­re­pe

Mind­emel­lett a cse­le­ke­de­tek hang­sú­lyo­zá­sa to­vább­ra sem je­len­ti azt, hogy pusz­tán cse­le­ke­de­tei ál­tal va­la­ki ér­de­mes­sé te­het­né ma­gát az örök élet­re. A cse­le­ke­de­tek azon­ban mu­tat­ják, hogy va­la­ki­nek va­ló­já­ban van‑e kap­cso­la­ta Is­ten­nel, va­ló­já­ban megtért‑e, va­ló­já­ban elfogadta‑e Is­ten ke­gyel­mét, hisz‑e Jé­zus­ban, va­ló­ság­gá vált‑e az éle­té­ben Jé­zus meg­vál­tá­sá­nak ere­je. Ha igen, az meg­lát­szik az éle­té­ből:

Mu­tasd meg ne­kem a hi­te­det cse­le­ke­de­tek nél­kül, én is meg fo­gom ne­ked mu­tat­ni cse­le­ke­de­te­im alap­ján a hi­te­met. (Ja­kab le­vél 2:18)

Ez­zel ma­gya­ráz­ha­tó az is, hogy az Új­szö­vet­ség sok­szor úgy be­szél az íté­let­ről is, hogy Is­ten a cse­le­ke­de­tek alap­ján fog ítél­ni:

Mert mind­nyá­junk­nak lep­le­zet­le­nül kell oda­áll­nunk a Krisz­tus íté­lő­szé­ke elé, hogy min­den­ki meg­kap­ja, amit meg­ér­de­mel, a sze­rint, amit e test­ben cse­le­ke­dett: akár jót, akár go­no­szat. (2 Ko­rin­thus le­vél 5:10)

Hely­te­len­nek kell te­hát ne­vez­nünk azt a fel­fo­gást, ami sze­rint az üd­vös­ség­hez csu­pán annyi­ra van szük­ség, hogy va­la­ki hit­tel el­fo­gad­ja Jé­zus ha­lá­lát és fel­tá­ma­dá­sát. Bár az Új­szö­vet­ség­ben van­nak eh­hez ha­son­ló meg­fo­gal­ma­zá­sok, eze­ket Jé­zus és az apos­to­lok ta­ní­tá­sá­nak tel­jes össze­füg­gé­sé­ben kell lát­ni, és nem sza­bad ab­ból ki­ra­gad­ni. Óva­kod­nunk kell azon­ban a má­sik vég­let­től is, mely sze­rint Is­ten előtt jó cse­le­ke­de­te­ink­kel ma­gunk (vagy még ke­vés­bé má­sok szá­má­ra) ér­de­me­ket sze­rez­het­nénk. Ez utób­bi né­ze­tet cá­fol­ja Jé­zus egyik pél­dá­za­ta is, mely­nek záró gon­do­la­ta így hang­zik:

Azért te­hát ti is, ha tel­je­sí­tet­té­tek mind­azt, amit pa­ran­csol­tak nek­tek, mond­já­tok ezt: Ha­szon­ta­lan szol­gák va­gyunk, azt tet­tük, ami a kö­te­les­sé­günk volt. (Lu­kács 17:7–10)

7 Utó­szó­ként…

Is­ten Igé­je ma is va­ló­ság, és ma is át tud­ja for­mál­ni az em­be­rek éle­tét – azo­két, akik ezt akar­ják, akik sza­ba­don úgy dön­te­nek, hogy Jé­zust akar­ják szol­gál­ni éle­tük­kel, föl­vé­ve  ma­guk­ra nem a  tör­vény, ha­nem Jé­zus bol­do­gí­tó  és  könnyű igá­ját (Máté 11:30), alá­vet­ve ma­gu­kat nem az Ószö­vet­ség, ha­nem a sza­bad­ság tör­vé­nyé­nek (Ja­kab le­vél 1:25 és 2:12), a hit gyü­möl­cse­it te­rem­ve Is­ten szá­má­ra, bi­zony­sá­got téve az Ő ke­gyel­mé­nek ere­jé­ről. Ők azok, akik hall­ják, és ér­tik Jé­zus sza­vát:

Én va­gyok a jó pász­tor, én is­me­rem az enyé­i­met, és az enyé­im is­mer­nek en­gem, aho­gyan az Atya is­mer en­gem, én is úgy is­me­rem az Atyát: és én éle­te­met adom a ju­ho­kért. Más ju­ha­im is van­nak ne­kem, ame­lyek ból va­lók: azo­kat is ve­zet­nem kell, és hall­gat­ni is fog­nak a han­gom­ra: és ak­kor lesz egy nyáj, egy pász­tor. (Já­nos 10:14–16)