Hit és cselekedetek

Törvénykezés vagy engedelmesség? Üdvösség érdemek alapján vagy kegyelemből?

A következő írásunkból kiderül, miért hisszük és hogyan értjük, hogy kizárólag kegyelemből van üdvösségünk hit által.

Ellentét van a hit és cselekedetek között? – Hitről nem lehet beszélni cselekedetek nélkül.


 

„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” – írja Pál az Efezusiakhoz írt levelében (Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.) rámutatva arra, hogy egy keresztény kizárólag Isten kegyelmének köszönheti, hogy örök élete van, hiszen maga a saját cselekedeteivel azt nem érdemelheti ki. Isten az Ő irgalmából és emberek iránti szeretetéből küldte el Fiát a Földre, hogy általa megváltsa az emberiséget bűneiből.

Az Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Pál azt mondja, hogy a keresztények megtérésük előtt halottak voltak bűneikben, a világ életmódja szerint éltek testük kívánságait követve. Isten volt az, aki életre keltette őket. Fontos azonban, hogy mit jelent az, hogy Isten életre keltett.

Mondom tehát, és tanúsítom az Úr nevében, hogy többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek hiábavaló gondolkozásuk szerint. Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok szerint megromlott, újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. (Efezus levél 4:17.22–23)

Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhivatáshoz, amellyel elhivattatok […] (Efezus levél 4:1)

Az Efezusi levél fent idézett gondolataiból – de az Újszövetség sok más részéből is – világos, hogy Isten úgy váltotta meg az emberiséget, hogy elküldte Jézust, aki hirdette Isten megbocsátását, és a bűnökből való megtérésre, Istennel való kapcsolatra, örömteli, bővölködő életre hívta az embereket (A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.).

Istentől a bűn választ el, ahogy Ézsaiás prófétánál is olvassuk:

Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől […] (Ézsaiás 59:1–2)

Ezért Jézus a bűn elleni következetes harcra hívja fel azokat, akik Istennel akarnak élni. Hiszen azért kapjuk a kegyelmet és a bűnbocsánatot Istentől, hogy többé ne akarjunk a bűnben élni:

Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz. (János 8:11)

Pál apostol is ezt erősíti meg:

[…] ahogyan tehát átadtátok magatokat a tisztátalanságnak és a törvénytelenségnek a törvénytelenség szolgálatára, úgy most adjátok át tagjaitokat az igazság szolgálatára, hogy szentek legyetek. (Róma levél 6:19)

Vele együtt munkálkodva intünk is titeket; úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét. (2 Korinthus levél 6:1)

Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban […] (Titusz levél 2:12)

Ezen kívül az Újszövetségben található összes intést, bátorítást lehetne idézni, amelyek mind azt mutatják, hogy Isten arra adja a kegyelmet, hogy szent életet éljünk. Aki nem él így, hiábavalóvá teszi Isten kegyelmét – és nem csak a maga számára: más emberek számára is hamis bizonyság lesz, hiszen életével nem tanúsítja Isten bűntől megtisztító erejét, életet átformáló hatalmát:

Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Máté 5:16)

Teljesen helytelen tehát az a Luther által is vallott nézet, mely szerint a keresztény élet kifelé láthatatlan.1

A keresztény élet gyümölcseinek, a szent élet cselekedeteinek hangsúlyozása nem nevezhető törvénykezésnek – már a fentiekből adódóan sem. De azért sem, mert egyáltalán nem az ószövetségi törvények betartásáról van szó, hiszen ezeket az Újszövetség egyértelműen elavultnak tartja. De nem is emberi erőlködésről, teljesítményről az Újszövetség jegyében, hanem olyan szentségért való harcról, amelyre Jézus megváltása által, az Istennel való kapcsolatból és a Szent Szellem erejéből merítve képes a keresztény.

„Ugyanúgy a hit is, ha cselekedetei nincsenek halott önmagában.” – mondja Jakab (Jakab levél 2:17), és gondolatai nincsenek ellentmondásban  a  Róma levél tanításával (Mit mondjunk tehát, mit ért el Ábrahám, a mi test szerinti ősatyánk a saját erejéből? Ha ugyanis Ábrahám cselekedetekből igazult meg, akkor van mivel dicsekednie, de nem Isten előtt. De mit mond az Írás? „Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.” Aki fáradozik, annak a bért nem kegyelemből számítják, hanem azért, mert tartoznak vele. Aki pedig nem fáradozik, hanem hisz abban, aki megigazítja az istentelent, annak a hite számít igazságnak. Ahogyan Dávid is azt az embert mondja boldognak, akinek az Isten cselekedetek nélkül tulajdonít igazságot: „Boldogok, akiknek megbocsáttattak törvényszegéseik, és akiknek elfedeztettek bűneik. Boldog az az ember, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt.” Most tehát ez a boldognak mondás csak a körülmetélteknek szól-e, vagy a körülmetéletleneknek is? Valóban azt olvassuk, hogy „Ábrahám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.” De milyen állapotában fogadta el őt igaznak: körülmetélten vagy körülmetéletlenül? Nem körülmetélten, hanem körülmetéletlenül. Sőt a körülmetélkedés jelét is körülmetéletlenül tanúsított hite igazságának pecsétjéül kapta, hogy atyja legyen minden körülmetéletlen hívőnek, hogy azok is igaznak fogadtassanak el; és hogy atyja legyen azoknak a körülmetélteknek is, akik nemcsak körül vannak metélve, hanem nyomába is lépnek atyánk, Ábrahám körülmetéletlenül tanúsított hitének. Mert Ábrahám vagy az utóda nem a törvény, hanem a hitből való igazsága alapján részesült abban az ígéretben, hogy örökölni fogja a világot. Hiszen ha a törvény emberei az örökösök, akkor üressé lett a hit, és valóra válthatatlan az ígéret; mivel a törvény csak büntetést eredményezhet. Ahol azonban nincs törvény, ott nincs törvényszegés. Azért adatott tehát az ígéret a hit alapján, hogy kegyelemből legyen, és így bizonyos legyen az ígéret Ábrahám minden utóda számára: nem csak a törvény alatt élőknek, hanem az Ábrahám hitét követőknek is. Ő mindnyájunk atyja Isten színe előtt, ahogyan meg van írva: „Sok nép atyjává tettelek.” Mert hitte, hogy Isten megeleveníti a holtakat, és létre hívja a nem létezőket. Reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott: „Ennyi lesz a te magod!” Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már saját teste, és Sára méhe is elhalt. Isten ígéretét sem vonta kétségbe hitetlenül, sőt megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni. Ezért Isten ezt „be is számította neki igazságul”. De az, hogy „beszámította neki igazságul”, nem egyedül érte van megírva, hanem értünk is, akiknek majd beszámítja, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat; aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.), hiszen abban Pál az ószövetségi törvény cselekedeteit állítja szembe a kegyelemmel és a hittel, míg Jakab arról beszél, hogy az Isten létébe vetett hit cselekedetek nélkül semmit sem ér. Pál azok ellen ír, akik még mindig az ószövetségi törvény megtartása által akarnak megigazulni, Jakab azok ellen, akik csupán szavaikkal tudnak bizonyságot tenni hitükről, de életükben nem harcolnak a szentségért, nem látszik meg, hogy ők Jézus követői. Ahogyan a hit Istenben nem jelentheti  csupán  az  Ő  létezésének, tulajdonságainak elismerését, tudomásul vételét (Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed. Az ördögök is hiszik és rettegnek.), úgy a Jézus Krisztusban való elméleti hit sem jelentheti csupán Jézus történelmi voltának és tetteinek (halálának és feltámadásának) elismerését:

Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta. (János 3:36)

Jézus a hitet azonosítja az engedelmességgel. Fontos kiemelni, hogy ő engedelmességről, és nem csupán néhány pontban megjavult életről beszél (pl.: káros szenvedélyek, világi törvények által is elítélt bűnök feladása, kedvesség, humánus vagy vallásos cselekedetek gyakorlása stb.).

Jézus az embereket az ő követésére hívja fel úgy, mint a gazdag ifjút is, aki saját megítélése szerint sok tekintetben Istennek tetsző életet élt, de nem volt kész arra, hogy Istennek adja életében az első helyet, és kövesse Jézust (Odament hozzá valaki, és ezt kérdezte: „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő így válaszolt neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, aki jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.” Az megkérdezte: „Melyeket?” Jézus így felelt: „Ezeket: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint magadat!” Az ifjú erre ezt mondta: „Ezt mind megtartottam, mi fogyatkozás van még bennem?” Jézus így válaszolt neki: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.” Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Jézus pedig ezt mondta tanítványainak: „Bizony, mondom néktek, hogy gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába.” Sőt azt is mondom nektek: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Amikor meghallották ezt a tanítványok, nagyon megdöbbentek, és így szóltak: „Akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk tekintett és ezt mondta nekik: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.”) János megfogalmazásában:

Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt. (1 János levél 2:6)

Jézus teljesen odaszentelte az életét azokért, akiknek segítségére volt szükségük. Azért élt, hogy kinyilvánítsa Isten szeretetét, és Istenhez vezesse őket. Ugyanerre hívja azokat is, akik követni akarják őt:

Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. (János 13:34–35)

Keresztényként arra kell törekednünk, hogy minél tökéletesebben megvalósítsuk azt, amire Jézus elhívott minket. Nem bűntelen, tökéletes életről van szó, hanem törekvésről. Ez azonban nem erőtlen próbálkozást jelent, hanem olyan harcot, amilyenről Pál beszél a Korinthusiakhoz írt első levelében:

Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek […] Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág […]
(1 Korinthus levél 9:24.26)

Nem mentegetőzhetünk az ember gyarló voltával, hiszen ezzel Jézus is tisztában volt (Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek. Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig […]), mégis elmondta, hogy mit vár a követőitől:

Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. (Máté 16:24)

Nem válhat tartós állapottá az, hogy vétkezünk, hanem, ha el is estünk, Isten megbocsátásából erőt merítve újra fel kell állnunk (Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus […]), és harcolnunk kell a bűn ellen mindvégig (Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek. Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig […]).

A cselekedetek hangsúlyozása nem jelenti továbbra sem azt, hogy cselekedetekkel önmagukban valaki érdemessé tehetné magát az örök életre. A cselekedetek azonban mutatják, hogy valakinek valójában van-e kapcsolata Istennel, valójában megtért-e, valójában elfogadta-e Isten kegyelmét, hisz-e Jézusban, valósággá vált-e az életében Jézus megváltásának ereje. Ha igen, az meglátszik az életéből:

Mutasd meg nekem a hitedet cselekedetek nélkül, én is meg fogom neked mutatni cselekedeteim alapján a hitemet. (Jakab levél 2:18)

Ezzel magyarázható az is, hogy az Újszövetség sokszor úgy beszél az ítéletről is, hogy Isten a cselekedetek alapján fog ítélni:

Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, a szerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat. (2 Korinthus levél 5:10)

Helytelennek kell tehát neveznünk azt a felfogást, ami szerint a Jézus halálában és feltámadásában való hit önmagában elegendő lenne az üdvösséghez. Óvakodnunk kell azonban a másik véglettől is, mely szerint Isten előtt jó cselekedeteinkkel magunk (vagy még kevésbé mások számára) érdemeket szerezhetnénk. Ez utóbbi nézetet cáfolja Jézus egyik példázata is, melynek záró gondolata így hangzik:

Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami a kötelességünk volt. (Lukács 17:7–10)

Isten Igéje ma is valóság, és ma is át tudja formálni az emberek életét - azokét, akik ezt akarják, akik szabadon úgy döntenek, hogy Jézust akarják szolgálni életükkel, fölvéve  magukra nem a  törvény, hanem Jézus boldogító  és  könnyű igáját (Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.), alávetve magukat nem az Ószövetség, hanem a szabadság törvényének (De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete. és Úgy beszéljetek, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye ítél meg.), a hit gyümölcseit teremve Isten számára, bizonyságot téve az Ő kegyelmének erejéről. Ők azok, akik hallják, és értik Jézus szavát:

Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát: és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor. (János 10:14–16)

 


Kapcsolódó írások

Oldal tetejére ↑


Végjegyzet
  1. Weihnachtspostille 1522: Luther deutsch, Erg.Bd. Lutherlexikon, S. 57f, vgl. WA 101,137,18-138,5:
    A kereszténység nem a külső viselkedésben áll, az ember sem a külső állapotát változtatja meg, hanem a belsőt, vagyis más szíve van, más lelke, akarata és értelme, amely ugyanazokat a tetteket viszi véghez, amelyeket egy másik ember ilyen lélek és akarat nélkül tesz. Egy keresztény ugyanis tudja, hogy minden Istenen múlik. Ezért úgy jár, áll, eszik, iszik, ruházkodik, cselekszik és viselkedik, mint bármely más ember a maga állapotában, tehát a kereszténységet nem veszik észre az emberek […]
    Hauspostille 1544, Von der Frucht der Auferstehung Christi: Luther deutsch, Erg.Bd. Lutherlexikon, S.58, vgl. WA 52,251, 18-24:
    Egy keresztényt nem lehet igazán a külső élete alapján megítélni. Mert az éppolyan tisztátalan és roskadt, mint a nem-keresztények élete. Ezért kell naponta így imádkoznunk: „Bocsásd meg vétkünket.” Aki azonban egy keresztényt igazán meg akar ítélni, tegye ezt a hit alapján. Hiszen testünk és vérünk szerint bűnösök vagyunk, és éppúgy meg kell halnunk, és éppúgy vagy még jobban kell számítanunk mindenféle szerencsétlenségre, mint azok az emberek, akik nem keresztények. Mert a keresztények jobban érzik a bűnt, mint más emberek.